Gyerekekről - Marci

Hogy ne változzon már teljesen futóbloggá ez a blog... Nem volt vele ilyen szándékom sosem.

Szóval Marciról. Nagyfiú :) Gondolom, ez még mindig csak a kiskamaszkor, és még bőven fel kell kötnöm a gatyát, nem is akarom elkiabálni, de úgy érzem, ahogy romlik elfele a kamaszkorral, úgy jön meg az esze is, egy másikfajta ész. Vágyakozva olvastam mindig a beszámolókat kamaszokról, akikkel hatalmas beszélgetéseket lehet folytatni, akik társak, partnerek. Most ilyenné kezd alakulni az én nagyfiam is amellett, hogy szemtelenedik, ajtócsapkodós visszabeszélős, meg minden, amit kell. De ezt tökéletesen ellensúlyozza, hogy magától elviszi a kutyát sétálni, hogy jön velem biciklivel kísérni, ha futok, és jókat beszélgetünk közben. A kitartásán lenne még mit csiszolni, remélem, kerül bele még egy adag, mire megnő, mert most ez nem nagyon megy neki. Lehet, hogy abbahagyja a zeneiskolát, ami ugyan kár lenne, de már nem látom benne a lelkesedést, nem foglalkozik vele magától, nem gyakorol, és kicsit túlterheltnek is érzi magát az iskola-zeneiskola-kézilabda háromszögben, a sok buszozással.

Az iskola idén egyelőre jól és könnyedén megy, mondjuk a betegségből kicsit sok, nem jellemző Marcira - eddig egy afta miatt volt pár nap hiányzás, kis láz, majd rá nem sokkal elkapta a kicsiktől a kéz-láb-száj betegséget, ami nála egy nap magas lázzal járt, amit szinte átaludt, meg a szájában hólyagokkal, de a kezén-lábán alig, és egy nap után jól volt, csak ez nagyon fertőző, és iskolába, barátokhoz, edzésre sem mehetett. Sőt, Ági szülinapjára mentünk volna ma, de ez is ugrott, viszont holnaptól mehet közösségbe, így megyünk Ságvárra. Pont kezdődik az őszi szünet, úgyhogy Bencével keddig maradnak a mamánál-papánál.

Olyan szép, edzett, izmos nagyfiú, ha hasonló marad és még fejlődik ebben az irányban, szét fogják szedni a csajok :) Ezen a téren még semmi komoly, Alizzal az ovis kor óta tartó románcban tavaly volt egy mosolyszünet, idén viszont közeledés van, már egyszer mesélte Marci, hogy megpuszilta, válaszul Aliz barátnői biztatásra azt mondta neki, hogy szereti :) és náluk ebből még nem következik semmi, csak a boldog tudat :) A baráti kapcsolatok egyre fontosabban és kicsit hullámzanak, hol ez a legjobb barát, hol az, de a kör nagyjából állandó. Biciklizni mennek, felfedezik a falu szélét, gördeszkáznak, trükkrollereznek, most a spórolt pénzéből rollert akar venni Marci. Rengeteget olvas, falja az ifjúsági regényeket, érdeklődik a mi filmjeink iránt meg a National Geographic nyomozós meg árverős műsorai iránt, de tévét ezen kívül nem néz. Számítógépen játszik napi félórát, ha el nem felejtek szólni neki, akkor hajlamos úgy maradni, meg mióta okostelefonja van, lett egy ellenőrizhetetlen rész... de talán még nem képernyőn élő zombigyerek. 

Vicces, játékos, jól kijön a tesóival, ami Regővel sajnos sokszor nehéz. Rá lehet bízni őket, rövid időre kis vigyázásra, vagy lesz olyan, hogy ő hozza haza Regőt az oviból, illetve a mama is szívesebben vállalja a kicsiket - Csongort csak úgy - ha Marci is itt van. Egyszer elmentünk csak Regővel hármasban egy napra, Csongor itthon a mamára volt bízva Marci segítségével, és a mama az egekig magasztalta, amikor hazajöttünk. Hogy mennyire ügyes volt, etette, altatta Csongort, mire ő átjött rájuk nézni, már mindez megvolt, mint egy kis apuka, ő csak háttérnek kellett. Nagyon jó pedagógiai érzéke van, van olyan, amikor nekem már eldurranna az agyam, és szól, hogy várjak, majd ő megpróbálja elsimítani az aktuális dolgot. Szerintem valamilyen pedagógus lesz. Ő most épp nem is tudom, mi akart lenni, legutóbb építészettel, belsőépítészettel kapcsolatos fellángolása volt, ki is néztünk egy műszaki szakközépiskolát. Hát, lassan ezek is fontos kérdések lesznek :) Hatodikos.

Na, hát szép gyerek, nem? Fotó by MonikArt Foto :)

42 - az élet, a világmindenség meg minden

Péntek délelőtt.

Telefonálnak a bölcsiből, hogy Csongor beteg. Ülök a munkahelyemen, és a második gondolatom az, hogy hogy megyek holnap maratont futni. Apa érte megy, lázat csillapít, mindent megold.

Péntek délután.

Érkezik a húgom, Ági, ő jön velem és Marcival, ez már korábban is így volt megbeszélve, beteg Csongortól függetlenül. Pizzapartit tervezünk estére, talán egy korty bort.

Péntek este.

Csongor 39.4 és arra panaszkodik, hogy fáj a pisilés. Ügyelet - csak nem valami komolyabb fertőzés? Nem, vírus. De délután óta csak a kezemben marad meg. Hazafelé már ösztönből mondom, hogy nem megyek másnap. Érvek, ellenérvek mindkét oldalon. Telefon anyukámnak. Anya, Te elmentél valaha...? Kikérdezem a közösségeket az interneten. Nem tudok dönteni. Pakolok, mintha mennék reggel, majd meglátom. A kabala körömlakkozás "jobb" program miatt elmaradt.

Szombat hajnal.

Csongor nem lázas és nem akar rám tapadni, szívesen marad apával. Regő a szokottnál korábban kel, és velünk akar jönni. Gyors egyeztetés Ágival, benne van, tehát négyen megyünk. Autó legyen vagy vonat? Osztunk-szorzunk, autó lesz és városszéli parkolás, bkv. Péternek a lelkére kötöm, ha gond van, szóljon, bárhonnan visszafordulok.

Szombat reggel.

Indulunk. Ági szétkürtöli a neten, én meghatva hallom, hogy mindenki értem izgult. Autópálya, város, parkoló, gyaloglás, metró, a gyerekek élvezik, Regő se fél.

Hősök tere. Semmi különös, csak épp egyre több futó a járókelők között. Turistabuszok, lézengő csoportok. Na de jobbra! Rengeteg ember, lufik, kordonok, kapuk, sátrak. Nem is tudom, mit érzek. Először is felvesszük a rajtszámot, aztán vécét keresünk, meg öltözőt, ruhatárat, majd az SOS sátrat, ahol a DK is gyülekezik. Keresem az ismerős arcokat, egyszer csak elém penderül Dóra, és a nyakamba ugrik. Itt bőgöm el magam először, távozik egy adag a tegnap feszültségéből. Aztán egyre többen üdvözölnek, megtalál Zsófi, akivel tavaly a Balaton félmaratont futottam, és azóta lett egy két hónapos Zsombor babája, most a férje fut. Andris fotóz, bemelegítek. Valahogy Bogesz keveredik mellém, vagy én mellé, a nap mázlija, ő váltót fut és abszolút nem izgul, laza, önti belém az erőt. 

Szombat délelőtt.

Tízkor telefonált Péter, hogy Csongor nem lázas, jókedvű, fussak nyugodtan. Most már majdnem tizenegy, és a rajtban várakozunk. Rengeteg az ember, hatalmas a hangulat, én is nagyon izgulok, de nem rossz izgulás ez. Bogesz oldja a feszültséget. Hosszu Katinka ellövi a rajtot, mi a mezőny hátuljában még vagy tíz percet toporgunk, sétálunk, majd lassú kocogással átfutunk a rajtkapun, előtte pacsi Ágival, Marcival, Marcsival (aki szegény tegnap törte el a lábujját és nem fut ma).

Rajt. 

Átfut az agyamon, hogy uramisten, ez több, mint negyven kilométer lesz. De nem erre koncentrálok, hanem hogy ott a Hősök tere, milyen szép, itt futok! Nagyon sokan drukkolnak, rögtön a téren DJ Dominik, Várkonyi Attila kér fej fölött tapsot a futóktól, hát legyen :) és mellette Lubics Szilvi szurkol, és bekiabálja nekem, _nekem_!, hogy hajrádéká! Második elbőgés.

Öt kilométer. 

Az első öt úgy ment el, hogy észre se vettem. Amit észrevettem, az az Andrássy út, a Bátor táborosok hihetetlen szurkolása, az Operaház rézfúvósai. Kiülnek az Opera elé, és nekem játszanak. Csak nekem, hogy jobban menjen a futás.

Kis utcák, árnyék, épületek. Mennyire más ez a város így futva, nem járműből szemlélve! Üzletek, éttermek, egy-egy ember mindenhol tapsol. Arany János utca, metrómegálló, Deák tér. Gyakrabban kéne üresnek lennie. Bazilika, itt is zenélnek. Egyáltalán, mindenhonnan zene szól. 

Megint kis utcák, kilátni a pesti oldalra, sejtem, hogy közel a rakpart. Margit híd, hetedik kilométer, már csak öt ilyen, nem tűnik teljesíthetetlennek. Utolérem Jocit, aki most profilján kívül hátul fut és egy első maratonistát segít, aztán Bogeszt, akinek nemsokára, a Margitsziget után eljön a pihenés, ő a váltó első embere.

Árpád híd, Népfürdő utca, majd a rakpart. Másfél éve a Vivicittán itt volt a legnehezebb, jönnek az emlékek. Most észre sem veszem, az első tíz kilométer elrepült. A rakparton hirtelen szemembe ötlik Szilvi, aki szurkol, az ő férje is fut. De jó látni! Hosszú a rakpart, szembesüt a nap, hol a fejem tetejére tolom a napszemüveget, hol a szememre húzom. Valahol elhagytam a fonott copfomból a hajgumit, bomlik kifelé, kócolódik, de már vizes is, gyakran használom a frissítőkön kihelyezett lavórokat.

Lánchíd. Szerintem tényleg nincs az oroszlánnak nyelve, innen sem látszik, nemcsak autóból. Már Zitára gondolok, aki azt mondta, hogy az Erzsébet híd után fog majd várni. Most még egy kis csalinka északnak, aztán rakpart. Na ez nem jó, szemből napsütés, árnyék nincs, se fák, csak aszfalt és meleg. Ezek a kilométerek már nem észrevétlenül múlnak, de még nem is nehéz. Újra frissítőpont, víz, izo, vécé! Nagy szükség volt már rá. Sietek, ne veszítsek sok percet, mennyivel könnyebb utána futni!

Lesek felfelé a napsütésbe, hol lesz Zita? 17, közeledik a híd, átfutok alatta, a rakpart melletti támfal egész alacsonyra ereszkedik, és ott integetnek! De jó, könnyebb szívvel futok tovább.

Tizennyolc kilométer. 

Uramisten, elfutottam a Hősök terétől az Árpád hídig és vissza, most meg mindjárt a Lágymányosi híd jön! Jó, tudom, Rákóczi, de az nem áll a számra. Előttem egy görnyedő futó, látom hátulról, hogy nincs jól, kérdezem, tudnék-e segíteni? Mellé érve látom, véres, zúzódásos az arca, elesett korábban. Szegény... de azt mondja, jól van, törölgeti magát zsebkendővel. Biztosan nem futja végig...

Megint zenét hallok, de már hányadszor! Voltak dobosok, fúvósok, dj-k, spontán megafonosok, mindenhol szól a zene. Most a túlpartról jön, de aztán elnyomja a közelebbi: felettünk a felső rakparton a második váltópont zenél, a Lágymányosi híd alatt meg a tárnoki ütősegyüttes, egész kicsi gyerekektől a szakállas bácsikig nyomják a ritmust, mondhatnám, szó szerint a talpalávalót. 

Fordító, mindig Szilvit keresem, de sose látom, biztos sokkal előrébb van, VIP zónából indult és edzettebb, gyorsabb is, mint én. Csendesebb utak, félmaratoni kapu! Csipog a chip, fogalmam sincs az időmről. Tegnap elromlott a telefonom, nem mérek semmit, a kilométereket úgyis látom. Meglepően felszabadító így futni, csak arra figyelni, hogy úgy menjek, ahogy jólesik, nem törődve a telefon által bediktált tempóval. 

Rakpart újra, második váltópont, kiabáló dj, a beérkező váltótagok mellett nekünk, egyénieknek is szurkoló közönség. Ízlelgetem a szót, egyéniek. Egyéniben futok. Hűha! Újbuda pedig népzenével üdvözli a 29. Spar Budapest Maraton futóit.

Huszonnégy kilométer.

Szabadság híd. Túl a felén már merek néha visszafelé számolni. Már csak tizennyolc. És nem tűnik soknak az a tizennyolc, mert nem annak tükrében nézem, hogy huszonnégy után még ennyi, hanem önmagában. Tizennyolcat tudok futni, abban rutinos vagyok. Jó ez a huszonnégy, szeretem. 

Közgáz, előtte hangos zene és táncos lányok, amikor odaérek, épp a Greased lightnin' szól a Grease-ből. Hát majdnem táncra perdülök, ennél nincs is jobb buzdító zene futáshoz. Hamar észhez térek, most kezd nehéz lenni. Villamossín, macskakő, majdnem Petőfi híd, fordító. Szilvit keresem: biztosan sapka, napszemüveg, piros vagy kék póló... és elbambulok, ő meg rám kiált, hát persze, fehér póló, azt nem kerestem. Nincs is sokkal előttem, de utolérhetetlennek tűnik.

Huszonhat kilométer.

Jöjjön már egy frissítőpont. Nagyon hiányzik a víz. Meg a só, miért nincs sós frissítés ebben a melegben? Iszom két víz között egy izot minden ponton, eszem banánt és folyamatosan olvad a számban a szőlőcukor, de már összeragad a szám az édestől. Törölgetem a Kékesről hozott kabalaszivacsommal. Nehéz. Még nem sétálok, majd biztosan lesz olyan, hogy muszáj lesz. Meleg van ezen a rakparton, forró a fekete nadrágom, tűz hátulról a Nap. Vizet.

Huszonkilenc. 

Belesétálok. Nem érzem bajnak, szerintem szabad ezt, most így esik jól. Mindjárt jön a harmadik váltópont, lesz frissítő.

Harminc. 

Víz! Sapka a lavórba, szivacsra friss víz, slagból is locsolnak. Locsolom magamra, még a nadrágomat is bevizezem. Iszom. Váltópont, már a harmadik váltó is beért! Én meg még mindig itt futok. Zenekar, valami katonazenekar-szerű, nagyon jó. Megtapsolom őket, nekem nagyon jól jönnek most. Biztatjuk egymást két másik futóval, hogy már csak tizenkét kilométer. Erre utolérnek a sárga lufival az ötórás maraton iramfutói. Utánuk! De most túl gyorsak nekem.

Harmincegy.

Minden kilométertáblánál gyalogolok egy kicsit. De amikor megint futok, akkor gyorsabb vagyok, mint aki nem gyalogolt bele.

Harminckettő.

Árpád híd felhajtója. Előtte reggeltől dobol három srác. Fantasztikusak.

A hídra gyalogolok felfelé, majd fenn futok. Mindjárt Margitsziget, bízom benne.

Harminchárom.

És igen! Sziget, fák, árnyék! Egy fiú egy mikrofonnal: már csak kilenc kilométer...! Életetek legszebb kilenc kilométere lesz...! Mondanám neki, hogy az első kilenc szebbnek tűnt, de most se szólni, se viccelődni nincs erőm.

Ferde napfény, sárga levelek hullanak a futókra. Kisgyerekek az út mellett pacsira tartott kézzel: energiát osztok! -kiabálják. Hát ebből veszek, szükség van rá!

Frissítő. Van kóla is, de nem kérek, egyáltalán nem kívánom. Víz, izo, víz, ha a számban tartott cukor elolvad, csere.

Harmincnégy.

Nem gyalogoltam bele! Kicsit felélénkültem. A szigeti kihajtón felfutok a hídra, aztán le. Itt megint sok az ember. Hajrá lányok, nagyok vagytok, biztatnak. Már ismerős arcokat is látok, van, aki pontról pontra megy és mindenhol szurkol. Fantasztikusak az emberek.

Harminchat.

Lehet, hogy már csak hat kilométer? Össze van zavarodva a fejemben Budapest térképe, nem értem, hogy fogunk hat kilométeren visszaérni a Hősök terére. Kifelé haladunk. Nyugati felüljáró, és nem gyalogolok bele! Várom, hogy meglássam Szilvit, a másikat, de nincs már ott. Helyette viszont előttem gyalogol Szilvi, az egyik, a fehér pólójában. Milyen közel van! Utol kell érjem!

Harmincnyolc.

Utolértem, és még csacsogunk is egy kicsit! Közös befutót tervezünk. Az út mellett mentő és stabil oldalfekvésben egy fiú, nem jó látni, remélem, azóta jól van. Szilvi sem érti, hogy kerülünk immár négy kilométeren belül a Hősök terére. Mintha egyre távolodnánk.

Negyven. 

A kórház mellett futok, ahol született Marci. Mosolygok. Már tudom, hol vezet az út a térre. Egy nő egy faággal ritmusosan ver egy közlekedési táblát. Kinek milyen hangszer jutott. Én hálás vagyok érte. Szilvi kicsit elhúzott, de nem bánom, most ez az én tempóm.

Negyven és fél. 

Kanyar a térre, szurkoló embertömeg, Petty Cicuk jobbról, balról a családom! Kiabálnak és Marci beszalad. Lefutom veled a végét! Sírok. Zokognék, kijönne minden feszültség, de most ezt nem szabad. A szemem könnyes, nyelem vissza és próbálom szabályozni a légzésemet. Boldog vagyok. Marci fut. Fordító. Szilvi szembejön. Szólni nem tudok, csak mutatom, itt van Marci!

Városliget. Árnyék, kevés ember a közelben, sok ember zúg kicsivel arrébbról. Szpíker és zene. Negyvenegyes tábla. Drukkolók. Már nagyon kevés van! Jók vagytok! Most már elhiszem nekik. Ne siess, Marci. 

Negyvenkettő.

Nem hiszem el. Negyvenkettő.

Utolsó száz méter. 

Kapu, felirat. Mindannyian hősök vagytok. Sírnék, ha nem két kilométerrel ezelőtt nyeltem volna vissza a könnyeimet. Marci, mindent bele. Repülök. Magasra emelem a lábaimat, én nem értem, honnan jön ilyenkor az erő. Valaki bekiabál, Timiiii! A szpíker bemond. A húgom direkt szólt neki. Marcival egyszerre a célban. Ölelem, és már nem tudok sírni.

42.195

Érem. Kezek a magasban. Marci is kap érmet. Vigyorok. Szilvi előttem, a telefonját bűvöli, majd megöleljük egymást, azt mondja, megcsináltuk! Nézegetem az érmet. Célcsomag, gratuláció, a kordonokon kívül Ági és Regő. Ölelések, én meg nem is tudom, miért ölelgetnek. Nyújtogatok. Sms, Péter. Honnan tudja...? Látták Csongorral a befutót az online közvetítésben. Hihetetlen :) SOS sátor, DK-sok, Enikőre bambán bámulok, meg se ismerem hirtelen, Gergő kérdezi, hogy volt. De jó, hogy ideértek! Zuhany, átöltözés, kifelé enyhén fájó lábak. Kis kidörzsölt foltok a bőrömön. Apró fájdalmak a testemben. Az ínyem, ahol a szőlőcukrot tartogattam a számban. A jobb nagylábujjam körme. Az érem súlya a nyakamban.

A földalattin ismeretlenek kérdezgetnek a maratonról. Engem...? Anyukámmal beszélek telefonon, nem érzi az eufóriát a hangomban. Péter ölel itthon, Marika néni nézegeti az érmet, Marci apja is gratulál. Facebookon mindenki ír, jönnek a képek. Én is posztolok mindenfélét. Hogy elhiggyem.

Aztán vasárnap reggel felkelek, és egy maratonista néz rám a tükörből. Vékony, elszánt, edzett, határozott. Aki megcsinálta. Nenikékamen. Győztünk.

Panorámafutás

Előzmények

Valamikor a nyár elején hallottam erről a futóversenyről, rögtön megfogott. Szob és Nagymaros közötti a táv, végig a Duna menti kerékpárúton, gyönyörű környezetben, felettünk a Szent Mihály-hegy, szemben Dömös... Vártam egy kicsit, hogy kiderüljön, hogyan illik be a versenynaptárba, az időbeosztásba így iskolakezdés előtt, aztán beneveztem.

Aztán egy héttel ezelőtt epegörcsöm lett. Olyan erősebb fajta, talán a legelső volt csak ilyen, amikor kiderült, hogy epekövem van. Azóta csak enyhébbek voltak, egy nospával, mentateával könnyedén kezelhetők. Ez meg többnapos, alacsony lázzal is járó, nem volt jó. Ráadásul amúgy is nyűglődöm futásilag egy ideje, nem megy úgy, ahogy mennie kéne. Ahogy jobban lettem, pénteken futottam egyet itthon, meglepően jól ment, bár én vánszorogni éreztem magam közben. Szombaton nem voltam jó hangulatban, el se tudtam hinni, hogy én ma délután 25 kilométert fogok futni...? Úgy voltam vele, hogy nem veszem versenynek, futunk egyet abban a szép környezetben, ha kell, belegyalogolok, aztán majd meglátjuk. Mindenesetre kirándulni jó, menjünk.

Délben pakoltuk be a gyerekeket az autóba, Csongor terv szerint el is aludt. Talán félórával a rajt előtt érkeztünk Zebegénybe, parkolóhelyet kerestünk, gyors csomagleadás, rajtszámátvétel, vécé, ismerősökkel találkozás, örülés egymásnak, bemelegítgetés - a hivatalosat lekéstem - és rajt.

A futás

Nem érzem úgy, ott se éreztem, hogy elfutottam az elejét, de azért meglepett, amikor a runkeeper közölte, hogy pár másodperccel hatos tempó fölött futok. Gondoltam is, hogy ez sok lesz, okosan, lassítsunk. Azért egy okosabb, de még mindig elég gyors tempót tartottam (6:20 körül) olyan 8 kilométerig.
A frissítés szuper volt a versenyen. Az útvonalban van két fordító: Zebegényből el kell futni a nagymarosi kompig, ott fordulunk 8 kilométernél, aztán vissza Zebegényen át a szobi kompig, ott fordulunk 20-nál, és onnan már csak öt kilométer a cél. A frissítők pedig nyolc kilométerenként vannak: az első és a harmadik a dömösi átkelésnél, a második Nagymaroson, a negyedik Zebegényben, az ötödik Szobon. Mindegyiknél ettem-ittam, volt mindenhol mi szem-szájnak ingere, víz, izo, alma, banán, egyszer még gél is, az utolsónál energiaszelet.

Az útvonal meg gyönyörű. Mióta legutóbb arra jártam, jól megnőttek a parti fák, ritka a teljes rálátás a túlpartra, de ami van, az szépséges és a szívemnek különösen kedves. Az indulás Zebegény utcáin, aztán elhagyva a falut bekanyarodni a Szent Mihály-hegy alá: egyszer ott ültem fent, lógáztam a lábamat a mélység fölött, és néztem Dömöst. Aztán megpillantani Dömös templomtornyát és az első házakat, és ott, a domboldalon, a temetőben ott pihennek a nagyszüleim. Látod, Mama, látod, Papa? Itt futok! Velem vagytok, ugye...?
Aztán ott a Dömösi átkelés vasúti megálló, ahol annyiszor számoltuk, hogy hetvenvalahány lépcső visz le a révhez. Szemben a rév és a kikötő, a szép dömösi hajóállomás épülete, és lassan elhagyom a falut. Az állomásnál volt az első frissítő, már csak négy kilométer Nagymaros. Ez nagyon jó volt ebben a versenyben, hogy fel lehetett magamban osztani rövid szakaszokra a távot. Azt hiszem, sosem gondoltam arra, hogy mennyi van még vissza a huszonötből - csak a legvégén, amikor már kevés volt - könnyebb volt mindig csak az előttem álló következő részcélra koncentrálni.

Dömös fölött egy ideig látszott Dobogókő is, aztán lekanyarodtunk a 12-es út mellől a Beatrix királynő kerékpárútra, és egyenesen szembejött a visegrádi vár :) Az egy felemelő látvány. Aztán, ahogy kanyarodik az út a Dunával, nem látszik mindig. Közeledik Nagymaros, itt már szinte egyedül futok, viszont hat kilométernél elkezdenek szembejönni az elsők. Keresem, hol az első lány, jó sokára jön, az élmezőnyben többségében vannak a fiúk. Aztán megérkezik, és onnantól számolom, lefoglalom magam ezzel, nézegetem a szembefutókat, van, akivel pacsizunk, van, aki hajrázik. Kicsit meglep azért a fordulónál, hogy ketten vannak mögöttem összesen, pedig egyáltalán nem futottam rossz tempóban itt még. Hol vannak a 6:30-asok, meg afölött futók? 

Fordulok, frissítek, irány vissza az eddig megismert útvonalon, csak a táj más. Szemben most nem Visegrád látszik, hanem a túloldal pilisi hegyei, szépek nagyon. Bár ez egy széles völgy a Pilis és a Börzsöny között, mégis olyan érzés, mintha szűk szurdokban futnék, mindenütt hegyek, felettem sziklák. Tíz kilométernél még jól vagyok, aztán utána lassan kezdek nem jól lenni, lassulok is. Jön a szinte már megszokott, de semmiképpen sem jó borzongás, szinte hidegrázás. Jól látszik a runkeeperen is, innentől lassulok. Várom a 12 kilométernél esedékes frissítőt, kapok is vizet és gélt, iszonyat édes, mint a tömény karamella, három pohár vizet is lezúdítok rá. Jólesett, érzem, hogy erőt ad, de nem gyorsulok újra, és hamarosan visszatér a borzongás is. Komolyan azon gondolkodom, hogy 16 kilométernél, Zebegénynél kiállok, abbahagyom. Nem szégyen az, most volt epegörcsöm, meg különbenis. Aztán a falu felé közeledve egyre több a lelkes drukkoló, aki lábosokkal és fedőkkel kiállt az út mellé, nagyon jók :) feldobnak. Jön a zebegényi frissítőpont, vizet, izot adnak, még arcot mosni is segítenek, és hát ez egy szakaszhatár, már csak nyolc kilométer, annak is a felénél lesz még egy frissítő, ezt már megcsinálom, legfeljebb majd azon a szakaszon sétálok, hát nem...?

Ez a szakasz meglepően hullámvasutas. Nem gondoltam volna, ebbe a hibába mindig belefutok (szó szerint) hogy azt hiszem, ha vízparti kerékpárúton van a futás, akkor az sík. Igen, kivéve, ha nem közvetlenül a vízparton megy, hanem picit feljebb kanyarog, na akkor nem az. Hát ez nem sík, tényleg, egyik emelkedő követi a másikat, próbálok örülni, hogy legalább ezek majd visszafelé lejtők lesznek. A szembejövők mind mondják, már csak ennyi, már csak annyi a fordító, plusz itt is vannak drukkolóemberek, fantasztikusak.

A fordítónál megállok, iszom, kapok energiaszeletet, amíg azt megeszem, váltok pár szót az önkéntessel. Azzal biztat, hogy hajrá, már csak négy kilométer, százat simán le lehet nyomni, ő teljesítménytúrázik, sorolja, mi volt már meg... Aztán meglátja a pólómat, nagyon tetszik neki, lefotózza elejét-hátulját :) Megint egy kis erőt merítve vágok neki az utolsó négy kilométernek, már hallatszik a zebegényi szpíker hangja, hol felkiált, hol csak az alapzaj... Jaj de hosszú ez a négy kilométer. Néha jön a vágy, hogy belesétáljak, de lebeszélem magam: futok még pár percet, ha tényleg muszáj, akkor bele fogok. De általában győzök.
Itt már kifejezetten fázom, állandósult a borzongás, ilyen értelemben nem érzem jól magam, de amúgy a futás oké. Nem gyors már, de megy. Egyre közelebb jönnek a hangok, aztán meglátom a kanyart, a bójával kijelzett utat, és leszaladok a célkapuig.

Regő a kapuban vár, Csongor is odaszalad, ölelések, puszik, a szpíker be is mondja, aztán Péternek is puszik, és beértem. Egyből jobban vagyok :) 2:54:58 lett az időm, hát, ha jó formában lennék, jobbat vártam volna magamtól, de itt a lefutás volt a lényeg, és az sikerült, belegyaloglás nélkül.

A verseny után

Az emléklap elfogyott, nem számítottak ennyi helyi nevezésre :) Felírják a címet és elküldik postán. Örülök neki, megérdemlik, nagyon jó rendezvény volt, szervezés, hangulat, frissítés, és persze a táj. Visszakapom a csomagomat, zuhanyozom, aztán indulunk is haza. Sikerül elcsípnünk egy szobi kompot, csak pár percet kell várni rá, így is majd' fél kilenc lett, mire megérkeztünk. Csongorkát gyakorlatilag álmában teszem az autóból az ágyba, Regő gyorsan eszik, lezuhanyozom, és megy ő is. És hát minket, felnőtteket se kellett nagyon altatni :)

Panorámafutás Zebegény - 25 km - 2:54:58

Nyári beszámoló

Vége van a nyárnak... Hogy ősszel több vagy kevesebb jut blogírásra kedvből és időből, azt meg nem tudnám mondani, szerintem ahogy eddig: ha sikerül, fogok írni. Immár munka mellett.

Milyen is volt ez a nyár? Szerintem jól sikerült, volt sok program, talán megvalósult, amit az elején akartam: kihasználni ezt az utolsó szabad nyarat. Visszalapozok a naptárban és megnézem, miket is csináltunk.

Június elején még volt iskola, ovi, aztán Marci sikeres klarinétvizsgát tett, meg az ötödik osztályt is lezárta, kapott bizonyítványt, olyat, hogy hát, jobbat is kaphatott volna, de így sikerült. Olyan kiskamaszos-ötödikes. Még közben volt Regő névnapja, én meg interjúztam Várpalotán. 

Névnap

Marci gyakorlatilag rögtön nyaralással kezdett, volt egy nagyfiús hét Ságváron: Bence, Marci és a papa együtt. Anyukám dolgozott, a papa volt a fiúkkal, már nem is emlékszem mindenre, de élvezték, az biztos. Közben itthon, mármint Fehérváron megnyitott az új Pagony könyvesbolt, oda elmentünk a kicsikkel, jó kis délutáni program volt könyvekkel, lufikkal, egészséges finomságokkal és papírkivágásokkal. 

Pagony megnyitó

Aztán ebben a furcsa nyárban is érett sok minden, ment a befőzés ezerrel, meggy, barack, uborka, borsó, zöldbab - cserébe a paradicsom nagyon gyatra az idén, de az meg már mostani, maradjunk a júniusnál egyelőre. Jött egy lehűlés, itthoni pocsolyázás volt. Marcit hazahoztam, újra együtt volt mindenki, és már be is köszöntött a július.

A júliust a pápai Várkertfürdőben kezdtük, Ancsáék ott nyaraltak a közelében, erre a napra strandolást terveztek, nekünk meg mi az a száz kilométer, csatlakoztunk. A gyerekek nagyon élvezték, Marci önállóan is elközlekedett, az összes nagyobbnál nagyobb csúszdát kipróbálta, volt, amit én is vele. Regő egyszer megijesztett, az egyik felnőtt medencében, ahol a melléig ért a víz és tudott benne járni, pár lépést ment el mellőlem, amikor mélyebbre lépett a kezdeténél, és nem tudott lábra állni. Úgy ugrált, csapkodott, mint a fuldoklók... Csongorral a karomban odaugrottam és kiszedtem, nem is maradtunk aztán ott, miután megnyugodott, maradtunk a gyerekmedencéknél. 

Július közepén túráztunk Ágival. Az volt a terv, hogy visszük Marcit és Bencét. Előtte sok eső esett, még előző nap is, Marci az apjánál volt, onnan hívott fel, hogy ő így nem menne. Bencét meg a szülők-nagyszülők tartották vissza, féltették, hogy csúszkálni fog a sárban, lesznek emelkedők, lejtők, lecsúszik, megsérül. Ágival mi úgy gondoltuk, mindenképp megyünk, legfeljebb sárosak leszünk, mi történhet. És így is lett, ott már sajnáltuk, hogy Bencét se vittük el, biztosan élvezte volna, több hasonló korú gyerek is volt. A túráról itt írtam.

A túráról hazafelé aztán vittük magunkkal Bencét és Márkot is. Bence egy hétig nyaralt nálunk, Márk csak az első két napon. Itt aztán volt sok élmény! Hétfőn még csak a kertet, a játékokat, a medencét meg a játszóteret, a fagyizót fedeztük fel, aztán keddre rájöttem, hogy mivel autóval nem tudok ennyi gyereket furikázni, busszal fogunk bemenni a városba. Így is lett, voltunk Játékmúzeumban, ebédeltünk McDonaldsban, fagyiztunk, megnéztük a várost a városnéző kisvonattal, végül aztán rohangáltak (és fürödtek) a szökőkútban, amihez előrelátóan vittem magammal csereruhát. 

Kedd este Márkért eljött az apukája, mi többiek meg a továbbiakban már autóval távolabbi programokba vetettük bele magunkat. Voltunk Gánton a bányamúzeumban és a hozzá kapcsolódó bauxitföldtani tanösvényen, Vértesszőlősön az előembertelepen, Csákváron a világ legjobb cukrászdájában. Másnap itthoni társasjátékozós napot rendeztünk, pénteken pedig a Csodák Palotájában voltunk Budafokon, mert erről már a tavalyi ittnyaralása alkalmával beszéltünk Bencével.

Szombaton hazavittem Bencét, de útközben még beugrottunk Paksra és megnéztük az Atomenergetikai Múzeumot. Ekkora gyerekekkel az erőmű látogatóközpontjába még nem szabad bemenni, de az erőmű kívülről és a múzeum is épp elég látványos volt, nekem is. Ancsáéknál pedig Márk szülinapját ünnepeltük, volt grillezés és torta. Tiszta pihenő volt utána már csak három gyerekkel hazaérni, kanyarogtunk egy nagyot Baja és a Duna túlsó partja felé, autóból megnéztük Kalocsát is.

A következő héten aztán Marci indult a kézilabdatáborba. Első tábora volt életében, izgult is nagyon, ő jobban, mint én. Elkísértük a gyerekekkel a buszhoz, integettünk, míg elment, a hét közepén pedig meglátogattuk Balatonbogláron. Lesétáltunk vele a partra, ettünk fagyit, aztán mire kezdődtek a délutáni edzések, visszakísértük, mi meg a kicsikkel felmentünk még a Gömbkilátóhoz. Nekem ez gyerekkori vágyam volt, sokszor mentünk el alatta, de jó ideje nem volt látogatható. Pár éve felújították, úgyhogy most kihasználtam az alkalmat. 

Július legvégén Regővel kettesben Klaudia szülinapján voltunk, és ez olyan nagy boldogság volt! Klaudia a kis szerelme az oviban, és hát az én kisfiam szinte egész évben arról panaszkodott, hogy neki nincs barátja, merthogy a Döme már nem barátkozott vele. És amikor Klaudia meghívta, olyan hálás volt, mondta is, hogy akkor mégis van barátja :) Vettünk neki ajándékot, azt is kettesben, szedtünk virágot a kertben, csinosan felöltöztünk, Regő ingben volt, és nagyon jó szülinap kerekedett, bohóccal, lufihajtogatással, tortával, tánccal, énekkel. Regő a bohóctól félt, táncolni nem akart, de ezekkel együtt is jól érezte magát, és már hazafelé mondta, hogy hiányzik Klaudia :)

A következő hétvégén - és ez már augusztus - kaptunk három nap szabit a nagyszülőktől, az összes gyerek Ságváron nyaralt egy kicsit, csak sajnos eközben itthon Péter beteg volt. Én lenyomtam a Velencei-tavi túratriatlont, aztán a pihenőnapok további részében ágyból filmnézés és pizzaevés volt a program. Na, azért vasárnapra jobban volt annyira, hogy sétáltunk a városban egy nagyot, sokat beszélgettünk és limonádéztunk is egyet. Aztán hétfőn én mentem a gyerekek után, és újabb tartalmas hetet töltöttünk ötükkel, most Ságváron. Volt benne strandolás, sok biciklizés, nekem futás - nagy meglepetésemre, mire odaértem, Regő megtanult két keréken biciklizni! Azóta is megy neki, az itthoni biciklijével is :) És még hajózni is voltunk egy esős napon Füredre - mivel az autómba csak négy gyerek fér be, és a hajóig is el kellett jutni valahogyan, Bence most otthon maradt, úgyis voltak már a héten hajózni, és így papa-mama minden figyelme neki jutott aznap. Füreden ebédeltünk és megnéztük az új akváriumot, sétáltunk a parton, fagyiztunk is, aztán visszahajóztunk Siófokra. 

Hétvégén már itthon voltunk a kicsikkel IBM családi napon vettünk részt apa volt munkahelye rendezésében, volt ugrálóvár, trambulin, lufik, lángos meg minden. Meleg volt, jól elfáradtak, kora délután eljöttünk, aztán kis pihenés után kimentünk az úrhidai falunapra. Ott is volt körhinta, légvár meg minden földi jó, Marci kint is maradt egy koncertre a barátaival, fél kilenckor mentem érte. Altatás után pedig mi is ki tudtunk menni estére Péterrel, körhintáztam :) ittunk egy pohár bort, megnéztük a Vincze Lilla koncertet és a tűzijátékot. Mindezt mennydörgéssel és villámokkal kísérve, de az eső szerencsére kivárta a falunap végét.

Innentől már az volt a tervem, hogy próbáljunk heti egy programot beiktatni a nyár hátralévő részére, amúgy meg lassan készüljünk az ovira, iskolára, Csongornak a ki tudja, mire. Így lett az első itthoni hét programja a Katica tanya, ahová Ági is jött velünk, és tényleg szuper hely, vissza kell még menni, sőt, jövő nyáron Marcit táborba is szívesen küldeném oda. Tényleg a Csongor korosztálytól felnőttekig mindenki jól érzi magát. 

Aztán közeledett Regő szülinapja. Vele olyan programot terveztünk, amire csak ő jön és mi, szülők. Ezt a mama és főleg Marci segítségével sikerült megvalósítani, Marci szuper volt, ez nagyon megy neki! Etette, altatta, lefektette Csongort, a mama saját bevallása szerint ő épp csak a háttérből terelgette őket. Mi addig Regővel az állatkertben voltunk, mégpedig vonattal, villamossal és kisföldalattival. Aztán én belevetettem magam a takarításba és a tortakészítésbe. A szülinap hétfőn volt, az állatkert pénteken, vasárnap jöttek anyukámék és Ancsáék, erre az alkalomra somlóis országtortáját rendeltem, volt ünneplés, sok szép ajándék :) Hétfőre pedig óceános tortát készítettem, és akkor köszöntöttük meg mi, itthon. Kapott legót, dinoszauruszt, vonatpálya-alkatrészt, volt nagy öröm és nagy játszás. Regőke ötéves lett :)

A nyár utolsó gyerekprogramja a dínókiállítás volt, illetve előtte még egy családi (majdnem, mert csak én meg a gyerekek) fotózás volt, amiért, ha jól viselik, beígértem nekik a dínókiállítást. Hát, viselhették volna jobban is a vége felé, de azért nagyjából elégedett lehetek, remélem, készültek jó képek is, és néha látszanak ugyanazon a fotón is majd :) A dínókiállítástól is többet vártam ilyen hírverés és árak mellett, de a gyerekeknek tetszett, kétszer is megnéztük egymás után. 

Tegnap pedig még Zebegénybe kirándultunk a Panorámafutásra, amiről a beszámoló mindjárt következik :)

Négy nap a Mátrában - Gyalogtúra vasárnap, autós túra hétfőn

A vasárnapi napot végig túrázással töltöttük. Bővebben írtam róla itt, úgyhogy most csak pár mozzanatot, képet emelek ki, amik alátámasztják, hogy nekünk külön angyalaink élnek a Mátrában, és mennyire velünk voltak. Na jó, van egy-két negatív tapasztalat is, de eltörpülnek. Az egyik, hogy lassan kezdjük elveszíteni a bizalmunkat a kisvasutakban. Még amikor Regő csak egy kósza terv volt, kisoroszi bázissal túráztunk a Börzsönyben, és csak a szerencsén múlott, hogy hazaértünk éjszaka. Megbíztunk ugyanis a kemencei kisvasútban, hogy menetrend szerint fog indulni, bevisz minket Kemencére, onnan pedig tovább közlekedünk busszal, vonattal és révvel Kisorosziba. A kisvasút nem akkor indult, mi pedig plusz négy kilométert túráztunk rohamtempóban, Kemencén épp elértük az utolsó buszt, Szobon egy vonatot, és külön mázli, hogy megvolt a kisoroszi maszek révész telefonszáma, és már sötétben átjött értünk Kismarosra. Na, a mátrai kisvasútra már nem bíztuk rá ennyire magunkat, eleve úgy készültünk, hogy ha nem működik, akkor majd gyalogolunk. Szerettünk volna vasutazni, de sajnos ez is a kiadott óránkénti induláshoz képest napi háromszor járt, mire kivártuk volna, már gyalog is a végállomásra jutunk, így viszont csupa szépeket láttunk a túrán.

A másik rossz tapasztalat a Vörösmarty turistaház, ami csak a nevében az, ami, igazából nekünk magánszállásnak vagy nyaralónak tűnt. Zárt ajtók, fenyegető távoltartó tábla, közben láthatóan van élet odabent, emberek mozognak, a teraszon asztalok. Igen értetlenül álltam előtte, és próbáltam értelmezni magamban a turistaház fogalmát, valamint nagyon hiányzott egy kóla.

Na de a nap többi része! Szebbnél szebb erdők, fenségesnél fenségesebb kilátók és kilátások, rengeteg forrás. Napsütés, aztán folyamatosan dörgő, morajló ég, előttünk öt perccel húzódó esőfront és egy hatalmas villám, ami tőlünk talán kétszáz méterre csapott le, de nem ránk, és ez már jelzi, hogy valaki vigyázott ránk. A nap fénypontja a foltos szalamandra volt, amit Péter látott nekem, mondtam is neki, hogy innentől kérhet bármit. Hát hiába, vannak nők, akiket nercbundával és gyémántgyűrűvel lehet lenyűgözni, engem foltos szalamandrával.

Nagyon tetszett Sástó, a kemping és környéke. Olvastam róla a kirándulásunk előtt, nagy felújításon esett át, most gyönyörű, gondozott a tó és környéke, van egy szép hosszú tanösvényük, játszótér, hidak és szökőkutak, a kempingben mindenféle szolgáltatás és tízféle szálláshely a sátortól a négycsillagos szállodai szobáig. Nézegettük is, hogy ide bizony érdemes visszajönni gyerekekkel is, és sok a kirándulási, szórakozási lehetőség is a közelben.

Pár kép vasárnapról:

Nagy-patak

Néhány turistajelzés :D

Ködözik a Mátra

Sástó

"harmatgyöngyös harangvirág"

Utolsó mai visszapillantás a Kékesre

A hétfőt pedig a jó hosszú és nem egyenes hazatérésnek szenteltük, de úgy, hogy most is átkiránduljuk az egész napot, csak ezúttal autóval. Úgy indultunk neki, hogy mivel Gyöngyös felől érkeztünk a 24-esen, most menjünk le a másik oldalon Parád felé, nézzünk ott is körül. A szerpentin északi oldala sokkal erdősebb, mint a déli, fel is merült bennünk egy Mátrafüred-Kékestető-Parádsasvár nagyjábóli félmaraton ötlete, majd bedobom a BSI ötletládájába :D Az első hely, ahol megálltunk, Bodony volt, ezt a szállodában néztem ki egy aprócska ajánlóból. Mindenkinek ajánlom a Kincsesházat, fantasztikus hely, a szépség, a munka, a vidék dicsérete egy pár élete és keze munkája által. Teljesen úgy éreztem magam, mint a Másfélmillió lépés Magyarországon forgatócsoportja, akiket minden faluban behívnak a portákra, és megmutatják, milyen náluk, hogy élnek. A Kincsesház egy kedves és kreatív házaspár lakóháza, műhelye, portája. Krisztina népi motívumokat gyűjt, és festi őket csempére, tányérra, pohárra, tojásra, de még kifestőkönyvbe is, közben tárgyakat is gyűjtenek, most épp viseletek múzeuma készül, állatokat tartanak és a kecsketejes termékeiket is meg lehet vásárolni. Lenyűgöző hely, lenyűgöző emberek.

Nemcsak a volt nyárikonyhában kialakult gyűjtemény látogatható, de a felújított régi palóc parasztház is, amiben Krisztina és Gábor laknak, ízléssel ötvözve a régit és a modernet úgy, hogy a ház megőrizze paraszti értékeit, szépségét, de mai szemmel is kényelmesen használható legyen. Kicsit zavarba ejtő a valódi lakótérben, szobákban nézelődni, intim és közben sokat tanít ízlésről, munkabírásról, akaratról. Odabent nem fotóztam, hiszen mégiscsak a magánlakásuk. Az egyik szobában lesz a viseleti kiállítás, még féligkész, de megmutatják így is. Aztán bejártuk a kertet, elbeszélgettünk az állattartásról, próbáltunk ellesni ötleteket csinos kerti pihenő kialakításához. Nagyon feltöltő élmény egy ilyen helyen járni, ilyen emberekkel beszélni, akik annak szentelték az életüket, hogy őrzik a szépet, remélem, sokan fogják folytatni a munkájukat!
A falu fölé felkanyarodva, rövidke autózás és pár száz méter után szép kilátóhelyre érünk, ahonnan meg lehet nézni a Mátra északi oldalát, rácsodálkozni, mennyivel meredekebben, hirtelenebbül emelkedik ki a környező tájból a Kékes tömbje. Itt is az látszik, nem kell sok energiabefektetés, egy pad, egy asztal, némi fűnyírás, néhány tábla az idevezető úton, és máris van turistacsalogató látványosság. Ha a falun kívül is tudnak róla, akkor talán többen kanyarodnak errefelé.

Innen még egy picit keletnek autóztunk tovább. Mostanra jól elfáradtam, meleg volt, vagy nem tudom, mi bajom lett, de nagyon megfájdult a fejem is, nem éreztem jól magam és nem sok kedvem volt semmihez. Sok vizet ittam, hátha az segít, meg reméltem, hogy elmúlik. Így érkeztünk meg a siroki vár alá. Hétfő lévén maga a vár zárva volt, de a hozzá vezető szerpentin nem, úgyhogy a kilátásért felmásztunk - én morogva, a déli meleget nagyon nem bírtam, mászást egyáltalán nem akartam. De odafent hálás voltam Péternek, hogy felráncigált, itt vannak ugyanis a Barát és Apáca sziklák, felettük pedig a Törökasztal, mindegyik és róluk a kilátás is lenyűgöző. Sirok ráadásul a Mátra és a Bükk határán fekszik, innen látszik a Kékestető, a Galyatető, a másik irányban pedig a Bükk csúcsai.

Vár, sziklák, távolban a Kékes

A Barát és az Apáca

Falomb között a Bükk hegyei

Megdermedt szerelmesek

Visszatekintés a Törökasztalra és a Bükkre

Innen már aztán tényleg hazafelé vezetett az utunk, na nem röviden és egyenesen. Sirokon fordultunk északnak, kerülve a hegyeket, újra elhaladva a Mátra északi oldala mellett, majd a Cserhát dombjain át egészen az országhatárig, onnan pedig a Börzsönyt kerülve el is hagytuk Magyarországot néhány kilométer erejéig, hogy Párkánynál rögtön visszatérjünk, és Esztergomtól Dobogókő felé, aztán a legrövidebb úton az autópályát megkeresve Sóskúttól átváltsunk immár kiránduló üzemmódból gyerekértmenősbe.
Még egy megjegyzés, Kemencére ne menjetek. Sajnálom, hogy rossz hírét keltem ennek a községnek, biztosan van, aki ott jót tapasztalt, mi a bejegyzés elején emlegetett kiránduláson is póruljártunk a kisvasútjával, most gondoltuk, adunk neki még egy esélyt, hátha találunk egy jó éttermet vagy falatozót, bármit. Találtunk is panziót étteremmel, úgy tűnt, nyitva van, székek kipakolva előtte - ajtók zárva. Hát, ez megint nem jött be. Legalább a kisbolt nyitva volt, a főút melletti padokon ebédeltünk és kóláztunk, amitől magamhoz tértem egy kicsit a korábbi fejfájás utáni tompaságból.
Amivel viszont ismét szerencsénk volt, az a zivatarok elkerülése. Az autópályán végig kerülgetett minket, az egyiknek a széléből kaptunk is, azt hittük, majd Ságváron vagy hazafelé lecsap ránk, de nem tette, ehelyett odafelé és visszafelé is kísért minket egy-egy szivárvány, volt, hogy dupla. Még pontosan ez kellett koronának a nyaralásunk tetejére :) A gyerekek édesek voltak, Regő felnézett a játékból, amikor megérkeztünk, először talán nem is hitte, amit lát, lassan húzódott mosolyra a szája és repült a karomba, Csongor meg az apjáéba, aztán cseréltünk. Marci persze már visszafogottabban örül, ráadásul épp kung-fus filmet nézett, de azért utána ő is megölelgetett :) Itthon pedig igyekszünk lassan visszatérni a normál kerékvágásba - illetve a Regőnek már megkezdődött nyári szünet rendszerébe.

Négy nap a Mátrában - Szombat: Kékes Csúcsfutás

Aki futóverseny köré szervezi a család kirándulásait, a kettesbennyaralását, az a nem normális kategória, az biztos. Akinek ez a futóverseny konkrétan és jelen esetben a Kékes Csúcsfutást jelenti, azaz elszánta magát, hogy fut felfelé 11.6 kilométert, 671 méter szintemelkedéssel, amiben talán 100 méter enyhe lejtő van összesen, az sem egészen komplett. De aki mindezt 34 fokban csinálja, az, hááát... na jó, maradjunk egyszerűen a nem normális kategóriánál.

Szóval ezen a kellemes szombati napon szépen felkeltünk a szállodában, megreggeliztünk, még rendes sétálós ruhában kisétáltunk Mátrafüredre, megnéztük, hogy gyűlnek lassan a népek, építgetik a rajtot, állítják felfelé a különféle sátrakat... Eléggé rá voltam parázva erre a versenyre, fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, és ezek az előkészületek nem segítettek. Visszamentünk még a szállodába összepakolni, és Péter a verseny előtt két órával felment busszal a csúcsra, hogy ott várjon a célban. Nekem még volt egy csomó időm, az egyedüllét sem segített para ellen. Szép akkurátusan készülődtem: visszamentem a hotelba, útközben a boltban vettem vizet, banánt és csokit. A banánt megettem, bevettem két magnéziumtablettát, apránként iszogattam a vizet, izoital is volt nálam, abból is kortyoltam. Felöltöztem, kilakkoztam a körmömet, megfésülködtem, feltűztem a rajtszámot, magamra kentem mindent, amit találtam: naptejet, melegítő krémet, másik krémet oda, ahol a vádlim meg szokott fájdulni. Messze voltam attól a felpörgött versenyhangulattól, amibe ilyenkor szoktam kerülni, reméltem, hogy találok majd ismerősöket, és a társaság valamelyest lazít majd. Délre húztam fel az órámat, hogy akkor mindenképpen elinduljak, de már előbb elkészültem, és nem láttam értelmét várni, egy órával a rajt előtt indultam. A szállodánkban több futó is lakott rajtam kívül, egyikükkel sikerült egyszerre indulnom, neki azt hiszem, a negyedik teljesítése volt, hát nem nagyon biztatott, amikor mondtam, hogy nekem az első :) A rendezvény sátrai egy park szélein álltak, a park pedig már tele volt futókkal. Kerestem a piros pólós 2014-eseket, a DK-sokat, vagy bárki ismerőst, végül találkoztam Ferivel a pirospólósok közül, Timivel, akit a tavalyi Mecsek Trailen ismertem meg, beszélgettünk, kicsit oldódtam, és egyszer csak a nevemet hallottam a hangosbemondóból. Nem is voltam benne biztos, hogy jól hallottam, odamentem megkérdezni, és tényleg! Mező Jani bácsi, egy 63 éves terepfutó, facebookos ismeretség, hozott nekem egy üveggel a saját borából, és bemondatta a mikrofonba, így sikerült megismerkednünk! Ezek után valamivel már tényleg oldottabban készülődtem. A szpíker többször elmondta, hogy a rajtban 29 fokot mérnek, a rajt előtt is van frissítés, sőt a rajtcsomagban kaptunk egy szivacsot, nedvesítsük meg indulás előtt. Aztán lassan már sétáltunk a rajt felé, eddigre az ismerősök valahogy elkeveredtek mellőlem, nagyon magányosnak éreztem magam a rajtban, küldtem a gondolatokat Péternek, és azon gondolkodtam, hogy megszólítok valakit, akit a véletlen mellém sodort, hogy váltsunk pár szót, ne legyek egyedül... erre szembejött Ádi, az ultrafutó DK-s, aki egy héttel később egyéniben körbefutja a Balatont, és ebben az illusztris társaságban ért a rajt.
Igazából az első kilométeren megfordult a fejemben, hogy oké, akkor én most itt kiállok. Hát ez emelkedik, és végig emelkedni fog, és dögmeleg van, és ennél csak melegebb lesz, hülye vagyok én? Én ezt nem csinálom. De hát milyen ciki lett volna már egy kilométernél kiállni, különben is annyian és annyifélék futottak körülöttem, férfiak, nők, idősek, fiatalok, soványak, kövérek, és senkinek se volt a homlokára írva, hogy esetleg ugyanaz jár a fejében, mint nekem... Hát jó, ha ők is futnak, én is futok.
Korábban Péterrel azt beszéltük, hogy azt már tudom magamról, hogy három kilométert tudok folyamatosan felfelé futni, mert Úrhida annyi. Persze nem mértem még sose a szintet itthon a falu aljától a tetejéig. Most 11.6-ot kell folyamatosan felfelé futni, végülis csak majdnem négyszer a falu. Vajon mennyire ciki belesétálni? Mások bele fognak? Mikor? Az első gyaloglókat már két kilométer körül láttam, és büszke voltam magamra, hogy jól van, én még nem, akkor van, akinél jobban bírom.

Három kilométernél, hátul középen

Már nagyon vártam a három kilométernél elhelyezett első frissítőpontot. Ittam a rajtban, de iszonyú meleg volt. A hotelban még gondolkodtam, hogy vigyek-e kulacsot, de úgy döntöttem, hogy megbízható lesz a frissítés, nem lesz rá szükségem, feleslegesen cipelném. Na, az első három kilométeren örültem volna, ha nálam van. De végülis túl voltam rajta, és ott voltak az asztalok, sok hosszú asztalon sok víz, külön tálakban mosakodáshoz, szivacs nedvesítéséhez is. Vagy három pohárral megittam, és a szivacsomat is használtam, ez nagy ötlet volt.
A kilométereket jelző táblákon ezen a versenyen nemcsak a nagy szám volt látható, hogy hányadik kilométer, de az is, hogy milyen magasan vagyunk már, és a következő kilométerben átlagosan hány százalékos emelkedő lesz. Az első három kilométer 6-6.5 százalékos volt, a frissítőpontnál jól felfrissültem és örültem a következő négy százalékosnak. Négy kilométer után sétáltam bele először, épp csak pár lépést, és itt ért utol Timi, vele váltottunk pár szót. Mondtam, hogy olyan furcsán érzem magam, ahogy felforrósodik a bőröm a melegben és egy pici fuvallat éri, nem kellemes lehűlést érzek, hanem hidegrázásszerű borzongást, azt mondta, ez a kimerültség. Hű, hát valamit rosszul csinálok, nehogy már négy kilométernél kimerült legyek! Pedig ettem előtte, még magnéziumot is vettem be, amit máskor nem szoktam. Mi hiányozhat? A következő frissítésnél, öt kilométernél volt banán, szőlőcukor, víz és izo, mindenből vettem, pedig az izotól tartani szoktam, volt már hányingerem, hasmenésem tőle. Most valószínűleg kellett és beépült, mert semmilyen zavaró érzést nem okozott. Ráadásul itt jött a pálya ha lehet ilyet mondani, legkönnyebb része - na jó, a legkevésbé nehéz: volt egy 2 és egy 1.5%-os szakasz, és a pálya egyetlen, rövid és enyhe lejtője is itt következett, talán ha száz méter volt, vagy annyi se. Nem futottam nagyon neki, inkább igyekeztem tartani az emelkedő tempóját, és kis erőgyűjtésre kihasználni ezt a rövid szakaszt. Itt futottam bele Szilvibe, és így alakult ki egy időre az együtt futó DK Team póló nélküli DK-sokból (Ádi pedig, szintén másmilyen pólóban, valami húsz perccel előttünk :) )

Akadt egy mosoly is :)

Valahol a hatodik kilométer után egyszer csak megláttuk magunk fölött a kilátót. A tavalyi verseny videójában láttam, hogy valaki mondja, hogy ettől a ponttól úgy megnyugszik, mert tudja, hogy légvonalban már csak két kilométer. Ezen akkor is, most is elgondolkoztam, hogy miért megnyugtató tudni, hogy csak két kilométer, de valójában több, mint öt, és azt futva és felfelé...? De mégis jó látni a tornyot, már csak oda fel! Aztán a kanyarban eltűnik, később majd megint előbukkan egy időre.
Árnyék nem nagyon volt, a kora délutáni időpont és a bokros környezet sem segítette elő, ahol akadt egy pici, ott futottunk keresztbe az úton hűlni egy kicsit. Sűrűn használtam a szivacsomat is. Valahol, már nem is tudom, hogy hol, talán öt és nyolc kilométernél locsoltak locsolócsőből, az nagyon jólesett.
Hét kilométer körül egyszer csak mintha dörögne az ég. Felkapom a fejemet, tényleg dörgés volt? Erre meglátok egy villámot, hát akkor valószínűleg az volt. Próbálok számolni, hogy vajon milyen messze lehet, de nem jön következő villám, vagy legalábbis elkanyarodtunk közben, és nem látom. Jó lenne egy felhő a fejünk fölé, még egy kellemes kis eső se ártana, de azért zivatar nem kéne.
Nem is jön, ragyogó napsütésben érjük el Mátraházát, és a Kékestetőre tartó bekötőút elején a hosszú-hosszú, mindennel ellátott frissítőpontot. Tudjuk, hogy itt jön a nagy halál, innentől emelkedik igazán az út, úgyhogy én megint mindenből fogyasztok, és még a sapkámat is víz alá nyomom. Aztán hajrá. A táblán: 8 km, nem emlékszem pontosan, mennyi magasság, a következő kilométerben 10.5% emelkedés. De legalább beértünk a bükkfák közé, sokkal több az árnyék.

Mátraházára érkezve

Nagyon érdekes, ezt utána emlegettem is Péternek, én mintha most indultam volna be igazán. A terepnyúl-fokozat, vagy mostanra kezdett hatni a magnézium, a frissítés? Vagy a több árnyék miatt? Nem tudom, és nem is azt jelenti ez a beindulás, hogy hű de gyors lettem volna, hanem hogy meglepően sokat előztem az utolsó kilométereken, hogy elő tudtam venni a terepfutásokon használt okos taktikát, a szakaszolásokat, a tervezett rövid belegyaloglásokat, és a körülöttem lévőkhöz, a velem eddig egy tempóban haladókhoz képest gyorsultam. Kinéztem pontokat, ameddig elfutok, onnan egy picit gyaloglok, aztán megint futok. Nemsokára megelőzök egy 16-szoros csúcsfutót, nekik külön kis rajtszám hirdeti a hátukon is, hogy eddig mindegyik versenyen ott voltak. Azt mondja, akkor rontotta el, amikor az elsőre benevezett :) és bátor vállalkozásnak nevezi, hogy én most először itt vagyok. Akkor még azt gondoltam, nem is jövök vissza többet.
Nemsokára utolérem a Suhanj! csapatot, most is lenyűgöznek, fantasztikus, amit véghezvisznek. Mindenkinek hajrázok, aztán már tényleg az utolsó szakasz következik. Furcsa, de valahogy nem fogtam fel, hogy ez tényleg csak 11.6 kilométer. A tízes előtt zuhany vár:

a tizenegyes előtt pedig az utolsó frissítő, ahol a lányok buzdítanak, már csak 850 méter felfelé! Nem értem, vissza is kérdezek, hogy miért, utána lejtő jön? Biztos azt hitték, viccelek, pedig én komolyan nem fogtam fel, hogy már nincs vissza egy egész kilométer sem. Egyébként Mátraháza óta azt figyelem, mikor kanyarodunk rá a sípályára. Olvastam ugyanis, hogy az utolsó szakasz ott halad, de nem tudtam, mekkora szakasz. A sípálya két kilométer, direkt lefutottam rajta tegnap, de ahova érkeztem, azt a parkolót elhagytuk, aztán még több lehetséges kapcsolódási pontot. Belenyugszom, hogy ez bizony végig a műúton fog menni.
Szóval a tizenegyedik kilométer. Amit a lányok mondtak, akkor esik le, amikor meglátom a táblát: 11 kilométernél és már kilencszázvalahány méter magasan vagyunk. Felfogom, hogy ez a verseny 11.6 km, hát mindjárt vége. A telefonom végig mondta be a kilométereket, a sebességemet, az összidőmet. Igazából a tervem az volt, hogy csak csináljam meg, teljesítsem valahogy, az idő mindegy. De azért persze az ember kitűz maga elé valamit. De hogy milyen idő reális...? Gőzöm nem volt, amíg az esemény facebook oldalánál ki nem írták, hogy vonjak le az aktuális félmaratoni időmből félórát, és az így kapott időmmel számoljak. De mi az én aktuális félmaratoni időm? Az első, és egyben egyetlen sík aszfaltversenyem 2:13, még novemberben Siófokon. Azóta volt Kaposvár, Vértes, Nyerges, mind jó sok szinttel rendelkező, utóbbi kettő terep-félmaraton, plusz egy csomó önálló, nem versenyen futott táv. Csak ehhez a novemberihez tudok viszonyítani, akkor a reális idő 1:43, kicsit vegyük lazábbra és kerekítsük, legyen 1:45 a célkitűzés. Útközben aztán lemondok erről, tényleg nem érdekel, csak érjek be. Most, a végén gondolok rá újra, ha már csak hatszáz méter, akkor meglehet az, sőt, 1:40 is! Futok, ahogy bírok, ami persze itt nem jelent sebességet, inkább lassú haldoklást, egyik láb a másik után... Végre tényleg felér az út a sípályára, de csak az utolsó százméteres meredek, köves szakaszra, ezt alig bírom. Szégyen, nem szégyen, egy-egy lépést itt is belegyalogolok, úgy érzem, szinte bevonszolom magam a célba. Igen kifejező képek készültek itt:

Az utolsó métereken nagyon keresem a szememmel Pétert, vajon hol vár...? És meglátom, sikerül odamosolyogni erőn felül, mosolyog ő is és jön velem a kordonon kívül, ez nagyon jó, ez bevisz... és tényleg valami 1:40-et mutat a nagy óra, amikor áthaladok alatta. Lépkedek lassan az éremosztogató lányok felé, huhh, végre itt vagyok... egész más a csúcs, mint tegnap, mindenhol emberek, a szpíker mondja folyamatosan az érkezők neveit, megkapom az érmet, egy almát nyomnak a kezembe és a befutócsomagot, szinte gépiesen elveszem. Előttem sorbaállnak a futók a csúcsfotózáshoz, én Pétert keresem, kikerülöm a sort, valahogy meg is találom, és örvendezünk.

Aztán beállunk együtt a sorba, márpedig végigálljuk, akármilyen iszonyatosan hosszú, közben beszélgetünk, pihegek, nézzük a felhőket, amik felettünk morognak, a pár kilométerrel ezelőtt látott zivatar erre tart. Talán megússzuk. És a sorban álláskor már arról beszélek, hogy vissza fogok én ide még jönni. Ilyen mátrai kirándulást a csúcsfutás köré tervezünk máskor is, már most be lehet írni a jövő évi naptárba.
És végül csak eljutok a kőig is :)

A szépséges érem:

Mi még egy csomót turistáskodtunk aztán a hegyen. A népek meglepően hamar eltűntek, én még egyszer megnéztem és most le is fotóztam Kiss Péter sírhelyét:

Aztán felmentünk a toronyba, mert megérdemeltük, és ittunk egy kávét, illetve ott sikerült száraz pólóba öltöznöm. De még a torony felé tartva vettem észre, hogy már ki is plakátolták a kinyomtatott eredménylistákat, úgyhogy gyorsan megkerestem magam: 1:38:02! Két perccel 1:40-en belül :)
A kilátás a toronyból lenyűgöző, a kávé jólesett, a zivatar meg még mindig nem ért ide. Kigyönyörködve magunkat, odalent kaptam egy csúcsköves hűtőmágnest, aztán megkerestük a kék kereszt turistajelzést, és elindultunk rajta lefelé. Bükkösön, majd tölgyesen vágtunk át, végig jólesően lejtve, közben elhaladtunk a Kősánc sziklái és a Benevár romjai mellett. Sajnos a vihar által csúnyán letarolt erdőrészt is láttunk :(

Kősánc

Benevár

Távolabbról

Körülbelül hat kilométer Mátrafüred Kékestetőtől ezen az úton, és végig morajlott a fejünk felett az ég, dörgött, villámot én ugyan most nem láttam, de a hatás olyan volt, hogy úgy éreztük, bármikor leszakadhat az ég. Beértünk a faluba a közepén, irány vissza a hotelbe, fel a szobába, én be a zuhany alá, és abban a pillanatban zuhogni kezdett az eső. Valami őrangyal lehetett velünk, az biztos :)
Vacsora után még sétáltunk egyet az eső utáni Mátrafüreden, visszaérve egy pohár finom bort is ittunk, és hát bevallom, engem nem nagyon kellett álomba ringatni :)