Az Egri csillagok projekt

Ez olyan jól alakult magától :) Marcinak ötödikben számomra meglepő módon nem az Egri csillagok a kötelező olvasmány (hanem A Pál utcai fiúk meg A kis herceg) viszont szerintem abban a korban van, amikor érdekelheti, úgy is láttam, mindenféle hasonlóról kérdezett, újságcikkeket keresett, egyre jobban kezdték érdekelni a romok, a várak, a katakombák... Jónak tartom, ha a kötelező olvasmányokat előbb megismeri, minthogy kötelezően olvasnia kell, és még mindig megy az esti mesélés (inkább már felolvasás), szóval javasoltam, hogy ez legyen a következő felolvasott regény. Ő bizonytalan volt, de mondtam, hogy ha nem tetszik, korainak érzi még, akkor legfeljebb abbahagyjuk, és olvasunk mást. De persze az eleje, a gyerekrablásos történet máris rabul ejtette :) Nagyon élvezte a felolvasást, minden érdekelte, és még amikor teljesen más, modern csatajelenetet nézett filmen, akkor is a török ostrom jutott eszébe.

Az olvasás ideje alatt megszereztem a filmet is, és egy kánikulai napon, amikor a kicsik nagyot aludtak, megnéztük. Hiába a negyvenöt évvel ezelőtti technika és a modern filmeken edződött gyerek, őt ezzel együtt ugyanúgy lenyűgözte, mint az én korosztályomat, amikor először láttuk. Nagyon örültem :)

A dvd-vel kaptam egy szórólapot, miszerint a Múlt-kor történelmi magazin nyári számának pont az Egri csillagok a központi témája: a tényleges egri csata, a történelmi háttér, a könyv, az író életével és a filmmel kapcsolatos érdekességek, sikerült ezt is megszereznem, bár számomra érdekesebbnek bizonyult, mint Marcinak.

Volt már könyvünk, filmünk és újságunk, már csak a várlátogatás volt hátra. Merésznek éreztem, hogy egyedül, három gyerekkel elutazzak egy napra Egerbe és vissza, gondolkodtam, hogy menjünk-e tényleg? Esetleg ottalvósra? Utóbbit elvetettem, meglepően drága lett volna ennyiünknek csak egyetlen éjszaka is. A pécsi kirándulásaink viszont bátorságot öntöttek belém: az sincs sokkal közelebb, ha oda el tudtunk menni kétszer is oda-vissza egy nap alatt, akkor Eger is menni fog. Kinéztünk egy napot két kánikula között (így csak 30 fok volt...) és július 31-én sikerült is jó korán elindulnom a három fiúval. 

Odafelé nem volt gond, Csongor elég hamar elaludt, Regő és Marci kezdtek az M3-ason egymásnak ugrani, Regő leszerelhető volt azzal, hogy énekeltem neki, de onnantól Marci nyafogott, hogy ne énekeljek... megkértem szépen (meg csúnyán is) hogy emiatt ne nyafogjon már, Regőt szórakoztatja, én szeretek énekelni, ő meg viselje el, vagy valami. Úgyhogy onnantól majdnem Egerig éneklés ment, a sláger a Volt egyszer, hej de rég... című kiskecskés nóta volt. Egyszer megálltunk tízóraizni meg egyéb ügyeket intézni már nem sokkal Eger előtt, aztán az egyre szépülő és hegyesedő tájon begurultunk a városba.

Ami nem várja nagyon szívesen az autós turistákat, képtelenség volt parkolóhelyet találni viszonylag elfogadható áron, végül a parkolóóra-javítók igazítottak útba, és az autó a minaret lábánál töltötte a napot. Így aztán a minaretnél kezdtünk, ahova csak Marci ment fel, a kicsiknek sok lett volna, meg féltem, hogy hogy vigyázok rájuk fent. Mi lentről buzdítottuk Marcit:

Aztán következett a várhódítás. Tényleg az volt, az egyre melegedő időben feltolni a babakocsit :) Nem először gondoltam rá, hogy korai volt eladni a meitait, a kirándulós szezont még kivárhattam volna, Mindenesetre felértünk, és elkészültek az első várbeli fotók:

Szerintem ez nagyon szép lett Eger tornyairól

Ágyúzós

Marci íjászkodott, meglepően ügyesen!

Regő lovagolt

Csongor fentről nézte a birodalmát

A babakocsit letettük a lovászfiúnál, ahol Regő lovagolt, rájöttem, hogy várfalat mászni határozottan könnyebb lesz nélküle. Igazam volt :) Csongor olyan ügyesen mászta a hatalmas kőlépcsőket, hogy csuda :) És persze a többiek is, győztem nagyjából egy helyen tartani őket :)

Aztán kiértünk egy játszótérre, utolsó egri kirándulásomkor ez még nem volt, lovacskáztak, Marci elvitt egy körre engem is meg Csongort is:

Voltunk Gárdonyi sírjánál, aztán a falon található nyílásokban bújócskáztak, kergetőztek:

Egy szintbe kerültünk a minaretből nézelődőkkel:

És ez még mind csak a várfal volt, ezután mentünk be a belső részbe, és néztük meg a palotát, a panoptikumot - ez nagyon tetszett, jól megcsinálták, nemcsak török és magyar katonákat láttunk, hanem Gárdonyit, egy kovácsműhelyt, sőt azt a titkos folyosót, amit a regényben Miklós és Éva derített fel, mélyen, kövesen, ahogy azt kell. Marcit nagyon megfenyegette egy viaszkatona:

Láttuk még a börtönmúzeumot és a Dobó-bástyán egy magán fegyvergyűjteményt, az előbbinél a teremőr bácsik voltak hihetetlen kedvesek a gyerekeimmel, az utóbbi meg nagyon szép volt. Más megnéznivaló már nem nagyon maradt, a katakombákat terveztem még Marci kedvéért, de elbizonytalanodtam: mit csinálok ott a két kicsivel...? Szerencsére Marci is elfáradt már annyira, hogy nem erőltette, viszont egy igazi (bár kissé fáradt, durcás) várhódítós fotót sikerült összehozni:

Megérdemeltünk egy finom ebédet, és én már jó előre ki is néztem a helyet, ahol megkaphatjuk - de azt nem tudtam, hogy ennyire az én gyerekeimre szabták. Volt ugyanis akvárium:

meg mindenféle érdekes dolog ragasztva a falra és a mennyezetre, Marci kedvéért Dalí-képek, Csongornak etetőszék, és persze mindenkinek óriáspalacsinta, a lényeg :) És hűvös, meg árnyék, meg pihenés.

Ez a Palacsintavár étterem nem sokkal a vár alatt, mindenkinek ajánlom. Sikerült három gyerekkel kulturáltan és finomat ebédelnünk, és egy kicsit pihennünk. Ebéd után a gyerekek szerettek volna valami kis autentikus egri ajándékot, én meg várost nézni, úgyhogy a Dobó tér felé vettük az irányt. Csongor, mintha otthon lenne, integetett az étterem közönségének, ahogy itthon a családtól szokott elköszönni ebéd után, és a babakocsiban elaludt.

Megnéztük a Dobó teret, fagyiztunk is:

aztán azt találtam ki, hogy sétáljunk ki az egyik utcán a sétálóutcára, a másikon meg vissza, biztos találunk valami jó kis ajándékboltot. Azt nem találtunk, viszont ízelítőt kaptunk a sétálóutca zenés forgatagából, és megnéztük a bazilikát:

Oké, gondoltam, akkor vissza a Dobó tér felé és onnan tovább, a minaretig is majdcsak lesz valami. Végül a Dobó tér sarkán szembejövő első ajándékboltba bementünk, lesz, ami lesz, és bár volt tényleg egri bögre meg kis minaret meg mindenféle, azért Regőnek egy zacskó autentikus török kori műanyag dinoszauruszt sikerült kapnia, Marcinak meg egy logikai játékot, az legalább fa. Hát egye fene, legalább van valami emlékük, ha ők nem is, én emlékezni fogok, hogy ezt hoztuk Egerből. Vettünk még borokat apának és mamának, én egy tényleg szép tűzzománc hűtőmágnest kaptam, és szép lassan sétálgattunk vissza a minaret alatti parkoló felé. Erre nem szembejön a marcipánmúzeum? Hát de. (Na jó, már induláskor láttam, hogy ott van, és gondoltam, ha belefér, megnézzük :) ) A gyerekek - meg az anyjuk is - elég fáradtak voltak már, de ez a múzeum, a benne uralkodó kellemes hőmérséklet és a látvány mindent megért. Én láttam már egy-két marcipánmúzeumot, eddig ez volt a legjobb, és ez a kiállított csodák mellett annak is volt köszönhető, hogy a cukrász (marcipánász?) kicsit személyesre hangolta a dolgot, beengedett minket egy kicsit az életébe is. Például megformázta marcipánból a kedvenc hanglemezeit, vagy az unokája rajzát. Felüdülés volt, minden értelemben.

És aztán tényleg már csak az autó volt vissza, Csongor még mindig aludt, sőt sikerült a babakocsiból az autósülésbe is úgy áttennem, hogy továbbra is folytatta. Mivel pedig mániám, hogy nem megyünk haza teljesen ugyanazon az útvonalon, amelyiken jöttünk, meg a szépet is szeretem, nekivágtam a hegyeknek, és azon a kis kanyargós úton vezettem, ami érinti Parádot meg a Kékesre bevezető utat, és Gyöngyösnél ér le az autópályára. A kicsik aludtak, Marcinak mondtam, hogy figyeljen, mert ez szép, de kamaszos nyegleséggel és érdektelenséggel fogadta, "csak egy erdő" mintha naponta járna erdőben - ez fájt, úgyhogy nem is mentünk fel a Kékesre, pedig akartam. Ennyi konfliktus volt a napban körülbeül, várakozáson felül jól sikerült, pedig nagy falat volt!

A projekt úgy lesz kerek, ha még elkirándulunk a Pilisbe is a kamu egri várhoz, ahol a filmet forgatták. Tervben volt arra a hétre, amikor Bence itt nyaral, de ember tervez, a negyven fok pedig végez... majd talán most, amikor várható végre a szép szeptemberi kirándulóidő! :)

Fejős Éva: Hotel Bali

Ez a másik könyv, amit a könnyedség kedvéért olvastam, és lesz még. Fejős Évával kapcsolatban felül kellett vizsgálnom a nézeteimet. Ezt és még egy könyvét olvastam már új korában, az elsőt vártam, kíváncsi voltam rá, mert előtte sok cikkét olvastam, és bár újságíróként is ellentmondásos volt számomra, kíváncsi voltam, hogy milyen regényt ír.

Akkor csalódás volt, adtam neki még egy esélyt és elolvastam még egy könyvét, aztán elkönyveltem magamban karakterre fizetett gagyi ponyvaírónak, és teljesen leírtam. Fel nem foghattam, miért alakult ki komoly rajongótábora. Ami még negatívum számomra, hogy az első óta futószalagon ontja a köteteket, nem értem, hogyan lehet ennyi idő alatt minőségi munkát kiadni a kezéből. Mindamellett mégsem mondanám, hogy nem minőségiek azok a könyvei, amit olvastam.

Szóval, most, hogy könnyedebb olvasmányra vágytam és a Csipkebolttal végeztem, anyukámék polcán kutakodtam, és úgy gondoltam, megpróbálkozom újra a Hotel Balival. Emlékeztem, hogy az volt vele a fő problémám, hogy olyan titokzatosnak akar tűnni, keveri a szálakat, és az ember várja a nagy meglepetést, a nagy slusszpoént... de egyszerűen a történet részleteiből én már jóval korábban összeadtam kettőt a kettővel, és rájöttem, mi a nagy titok.

Négy nőről van szó, akik barátnők voltak, volt egy férfi is közöttük, és velük ötükkel valami titkos szörnyűség történt, ami miatt mind elhagyták az országot, és megbeszélték, hogy tizenhét év múlva találkoznak. Aztán apránként, a szálakat külön-külön boncolgatva kiderül, hogy mi volt ez a szörnyűség, kit hogy érintett, és hogy mégse hagyta el mindenki az országot, úgyhogy az így megtudott információk alapján kell újra összerakniuk az életüket, ami tizenhét év után nem egyszerű.

Végülis így, második olvasásra jobban tetszett, mint elsőre. Rájöttem, hogy ha nem egy izgalmas krimiként kezelem a külön szálakon futó cselekményt, nem várok izgalmas végkifejletet, hanem csak egy nő által írt, nőkről nőknek szóló történetet, akkor kellemes olvasmány. Engem személy szerint így is zavar, úgy érzem, az írónő erőlteti, hogy titokzatos legyen, és az olvasó izguljon a titok kiderüléséért - miközben feltehetően már rég tudja és nem izgul. Ha nem akarna annyira rejtelmes lenni, hanem akkor megírná a nagy titkot, amikor az átlagos intelligenciájú olvasó feltehetően magától is rájön, akkor együtt izgulnék a szereplőkkel azon, hogy hogy dolgozzák fel a történteket, hogy folytatják az életüket, mi lesz velük. Így ebből a fajta érdekességből levett egy adagot, viszont hozzáadott egy kis szájhúzogatást az erőltetés miatt, ezzel együtt könnyű kikapcsolódásnak jó volt.

Kertész Erzsébet: Csipkebolt Brüsszelben

Azt hiszem, említettem, hogy egy nagy volumenű, nehezen haladós könyvet olvasok, ami mellé időnként kell valami könnyedebb. Úgyhogy most pár ilyen beszámoló következik, aztán valamikor majd, egyszer blogolom azt a bizonyos nehezebbet is. Ez az egyik könnyed, ezt vittem karácsonyra anyukámékhoz olvasni, pár nap alatt végeztem is vele.

Kertész Erzsébet egyes könyveivel úgy vagyok, hogy nem ismerem a főszereplőt, így nem igazán érdekel az életrajza, de tudom, hogy az írás módját, a stílusát, a műfajt szeretem, biztosan tetszeni fog a könyv. Ebben az esetben is így lett, pár oldal után elmélyültem Jósika Miklósné, Podmaniczky Júlia élettörténetében. Kicsit szégyelltem olvasás közben, de Jósika Miklósról nem sokat tudok, nem is olvastam tőle, pedig a reformkor egyik legnagyobb írója volt. Így a felesége életrajzán keresztül őt is megismerhettem valamennyire. Nem szokványos az ő szerelmük, főleg abban a korban nem, Miklós ugyanis olyan 20-25 évvel lehetett idősebb Júliánál, gyakorlatilag az apja lehetett volna, voltak is vele egyidős fiai. Hét-nyolc évet vártak egymásra, arra, hogy Miklós felesége beleegyezzen a válásba a már teljesen kiürült házasságukban, és ők összeházasodhassanak. Nem sok boldog, nyugodt év várt az ifjú párra: házasságkötésükkor már küszöbön állt a forradalom, és ők ahogy tudtak, részt vettek benne, Miklós a politikában, Júlia követte férjét mindenhová, és a többi asszonnyal együtt a hátteret nyújtotta neki. Aztán a forradalom leverésével menekülniük kellett, és végül a brüsszeli emigrációban találtak új otthonra. A cím alapján, amikor még nem tudtam, kinek az élettörténete ez, nem is értettem, miért, milyen brüsszeli boltosasszonyról írt Kertész Erzsébet, aki általában nagy magyar nőalakokról szokott. Kiderült, a csipkebolt csak a könyv vége felé kerül szóba. Júlia igazi modern nőként csipkeboltot nyit Brüsszel belvárosában, ő tartja el a férjét, aki az emigrációban depressziós állapotba kerül, nem írhat magyarul, idegen nyelven pedig nem érzi magát képesnek rá... így amíg ki nem lábal ebből, addig Júlia teremti meg a szükséges jövedelmet. A könyv nem öleli át Júlia teljes életútját, igazából a forradalom előtti és utáni éveinek története. Aztán amikor kialakul az életük az emigrációban, házat építenek és végül otthon érzik magukat, a könyv is véget ér.

Monty Roberts: Lovak és emberek

Régen volt rám könyv akkora hatással, mint a Lovak és emberek, reklámozom is, amerre lehet. Aki emberekkel, állatokkal vagy gyerekekkel foglalkozik, tehát például mindenki, akinek gyereke van, szerintem olvassa el. Mert az ember olvas nevelési könyveket, olvastam sokat az erőszakmentes kommunikációról is, ez az egyik fő problémám, hogy hogyan beszéljünk úgy a gyerekekkel, hogy megértsék, hogyan ne legyen belőle kiabálás, veszekedés, feszültség... és annyi könyv, ötlet és módszer után végül ez hatott igazán. Ütős olvasmány, pedig annyira egyszerű...

Arról van szó, hogy a több ezer lóval végzett munkája során, a közönségéből kapott visszajelzések segítségével is Monty Roberts rájött, hogy egyáltalán nincs akkora különbség az emberek és a lovak viselkedése között. Talán azt az erőszakmentes módszert, amit ő a betörés helyett kidolgozott, lehetne alkalmazni az emberek közötti kapcsolatokban is, akár munkahelyeken, akár családokban. Rengeteg példát leír lovakra is, emberekre is, gyerekek nevelésére is. A munkájuk mellett a feleségével ha jól emlékszem, körülbelül negyven gyerek nevelésében vettek részt több-kevesebb sikerrel. Sok gyereket, kamaszt küldtek hozzájuk mintegy terápiás céllal olyan szülők vagy segítők, akik nem tudtak boldogulni a mélyen sérült, tényleg vad szokásokat felvett fiatalokkal. Montynál mindegyikből rendes, tisztességes, dolgos ember vált. És ott van a saját három gyereke is. Rám ezek a történetek voltak a legnagyobb hatással, de munkahelyi vezetőknek vagy bármilyen csoportvezetőnek is érdemes elolvasnia. Kommunikációs módszereket és konkrét, kézzelfogható nevelési módszereket és vállalati esettanulmányokat is leír Monty, és ha valaki hitetlenkedik, hogy egy lószelídítő...? mit tudhat ő?  - annak csak azt tudom mondani, hogy olvassa el. Én sem láttam Montyt munka közben se élőben, se filmen. De nem egy esetet ír le, amikor a lovakkal végzett munkáját látva vezetők vagy csoportok maguk ismerték fel az összefüggést aközött, amit a lovakkal csinál, és a főnök-beosztott viszony között. Most is a kezem ügyében van ez a könyv, és biztos, hogy nem utoljára olvastam.

Monty Roberts: Shy Boy

Magam sem hiszem, de eljutottam odáig, hogy írjak erről a könyvről - a bejegyzés mindössze december elseje óta vár piszkozatban... És még azelőtt kiolvastam, és az a vicces, hogy a legutóbb olvasott két könyvem mind csak másodhegedűs Germanus Gyula: Allah akbar! című könyve mellett, hosszú ideje azt olvasom, és még egy ideig el is fog tartani, de közben sorra veszek könnyebb olvasmányokat.

Ennyi bevezető után akkor most beszéljünk Shy Boyról. Monty Roberts első könyve, Az igazi suttogó után ez a könyv egy gyönyörű kiállítású, kicsit albumszerű kötet sok szépséges, művészi képpel és sok szöveggel arról a nagy vállalkozásról, amelyben Monty kipróbálhatta a Csatlakozás módszerét autentikus körülmények között: megszelídített egy szabadban élő vad musztángot. Ő volt Shy Boy, aki később igazán jó barátja, társa lett Montynak, és ami a legszebb benne: szabad akaratából tart vele.

Monty eddigre már több ezer lónál alkalmazta sikerrel a Csatlakozást, egyértelműen sikere volt, durván betört lovak lelkét gyógyította meg vele, és újonnan munkába álló állatoknál érte el ezzel a szelíd módszerrel, hogy az ember segítőtársaivá váljanak. Az igazi kihívás és próba, amire mindig is vágyott, az volt, hogy egy valódi vad lóval vehesse fel így a kapcsolatot, beszéljen a nyelvén, és vegye rá, hogy csatlakozzon hozzá. Nálam sokkal jobban leírja a könyv, hogy hogy is zajlik ez, nem egyszerű, ráadásul az egészről BBC film is készült, szóval volt tábor, stáb, helikopterek meg minden. És mindezzel a hatalmas, projekt jellegű szerveződéssel együtt is szép és megható Monty, Shy Boy és a másik ló kapcsolata, akin Monty lovagol, és aki sokat segít a kapcsolatfelvételben.

A legszebb pedig a vége: Shy Boy már Monty tanyáján él, amikor úgy döntenek, kipróbálják, mi történik, ha visszaengedik a musztángcsapathoz, az övéi közé. Biztos, hogy jobb neki a farmon, mindig kap ételt, vizet, ellátják, szeretik, egészséges, nőtt is... de mégis ott vannak a fajtársai és a végtelen szabadság... Eláruljam, ne áruljam? Karácsony van, hát elárulom: Shy Boy elmegy, a musztángok között tölti az éjszakát, és reggel, amikor már szinte nem is mernek reménykedni, önszántából visszatér az emberek közé :) Ettől igazán szép nekem a történet.

Robin Cook: Válság

Megint nem tudom, miért olvasok Robin Cookot... Már egyszer úgy döntöttem, nem kell ez nekem, aztán valami könnyedre vágytam és megláttam ezt az újat a rukkolán. Hát, egynek jó volt, az izgalmi faktor megvolt, de nem tud már újat mutatni hetvenvalahány könyv után a nagy öreg. Ami mindig is zavart, főleg az újabb könyveiben - mert emlékeim szerint a nagy klasszikusokban, mint a Kóma vagy az Agy, ez még nincs meg: mintha karakterszámra fizetnék, teljesen feleslegesen, untató és cselekményidegen, stílusromboló módon halomra írja az apró részletekről szóló mondatokat: "hazaért, a kulcsot bedugta a zárba, belépett, kikötözte a cipőfűzőjét és levette a cipőjét". Ez minek...? Engem nagyon tud zavarni.

Ha ezen túllépek és leveszek mondjuk száz oldalt a négyszáz oldalas könyvből, maga a sztori izgalmas és szórakoztató, bár persze a slusszpoénnak szánt váratlan fordulatot, azaz a befejezést előre sikerült kitalálnom. Nna, de a történet tényleg jó, több szálon fut, azt szeretem, van benne per, esküvő, romantika, házassági válság, félelmetes fenyegetős támadás, verekedés, természetesen orvosi részletek és egy exhumálás, ami viszont pont eggyel több, mint amennyit szeretek egy könyvben. Kádban olvasásra kiváló volt, meg arra, hogy egy másik, sokkal mélyebb és lassabban olvasható könyv mellett könnyed szórakozást nyújtson. Többet nem is várok Robin Cooktól, az idegesítő mondatokon meg átrágom magam.

Robert Fulghum: Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes

Fulghum tiszteletes bölcs. Mégpedig olyan egyszerű, hétköznapi, derűs bölcs, aki nem emeli magát piedesztálra, és nem rugaszkodik el a mindennapokból: abban találja meg a nagyszerűséget, amiben él, amit maga körül lát. Ezt a könyvet már jó régen olvastam egyszer, akkor könyvtárból vettem ki, és lenyűgözött. Máig megmaradtak bennem mondatok, sztorik belőle, és végül sikerült beszereznem a rukkolán. Nem idézem most ki, mi az a minden, ami az élethez kell, és bizony mindannyian megtanultuk már az óvodában, olvassa el mindenki. De ha belegondolunk, az alapvető dolgokat tényleg kicsi korunkban magunkévá tesszük, és ha lecsupaszítjuk, az élet tényleg ilyen egyszerű. Mondok egy példát: ne bánts másokat. Az óvodában sokszor halljuk, belénk vésődik. Felnőtt korunkra aztán rájövünk, hogy ez az intés nem csupán azt jelenti, hogy ne vágjuk fejbe Pistikét a homokozólapáttal. Ennék sokkal többre, mélyebbre, komolyabbra ki lehet terjeszteni ezt az alapelvet, és mennyivel szebb lenne a világ, ha mindenki eszerint élne!

Persze Fulghum tiszteletes könyvecskéje nem egy felsorolásszerű dogmagyűjtemény ezekről az egyszerű dolgokról, nem egy unalmas összefoglalása azon szabályoknak, amelyek szerint ha élünk, mindenkinek jobb lesz. Történetmesélés, derűs elmélkedések, gyakorlati bemutató arról, hogyan kell nézőpontot váltani és például ha beleakadunk egy hatalmas pókhálóba az utcán, mindjárt kevésbé bosszantó, ha elképzeljük a helyzetet a pók szemszögéből... 

A folytatás címe: Már lángolt, amikor ráfeküdtem... - sokatmondó cím, én már olvastam, szívből ajánlom mindenkinek!

Kertész Erzsébet: Zöldfa utcza 38.

Ez már nem pótlás: az őszi szünet alatt és most, a hosszú hétvégén olvastam ki a következő életrajzot Kertész Erzsébet tollából. Ő az egyik író, akinek gyűjtöm a könyveit, igyekszem mindegyiket beszerezni, legalábbis az életrajzait. A kezdeti lányregényeit lehet, hogy eladom vagy elcsereberélem, azok tényleg gyereklányoknak valók, de az életrajzok esetében nem zavar, hogy régen a Móra kiadó nagyobb lányoknak szánt csíkos sorozatában jelentek meg. Szerintem simán megállják a helyüket a felnőtteknek szánt irodalomban is (sőt, ha már itt tartunk, sok pöttyös könyv is jobb, mint egyes felnőttregények). 

Ti tudjátok, ki volt Veres Pálné? Igen, annyit én is tudtam róla, hogy utca viseli a nevét Budapesten (ott vettük a cserkészfelszereléseket a csapatnak lánykoromban...) és abban az utcában áll a róla elnevezett gimnázium is. De hogy ki volt ő, mikor élt, mit csinált, azt ebből a könyvből tudtam meg. Beniczky Hermin a 19. század elején született gazdag birtokoscsaládban, szüleit korán elvesztette, és idős nagyapja a világtól elzárva nevelte. Pestre kerülésétől azonban a társadalmi helyzetének megfelelő életet élte: bálozott, majd férjhez ment, gyereket szült és vezette férje és családja házát, életét. Közben zajlott a reformkor, a forradalom, és Veres Pálné egyre inkább hiányolta a nők, lányok oktatását szolgáló intézményt. Aztán mivel senkinek sem jutott eszébe ezzel foglalkozni, ötvenéves korában elkezdte ő maga megszervezni. Kiáltványt írt, gyűléseket tartott, egyletet alapított, engedélyekért és pénzért kilincselt, szponzori eseményeket szervezett - ötvenévesen, 1865-ben! Még ma, százötven évvel később is kevesen vannak, akiknek ötven körül eszükbe jut új életet kezdeni, valami újba vágni, pláne ilyen volumenű dologba, milyen különlegesség lehetett ez akkor! Az is felmerülhetett volna, hogy meddig tudja folytatni, amibe belekezd - de szerencsére sokáig tudta, még azt is megérte, hogy a saját unokája is végzettséget szerezzen az általa alapított iskolában. Igazán különleges, nagy formátumú nőalakja volt korának, Madách Imre barátságát és tiszteletét bírhatta, Kertész Erzsébet pedig a tőle megszokott alapos és olvasmányos stílusban írt regényt Veres Pálné életéről. Élmény volt két nehezen olvasható, a tetszésemet nem igazán elnyerő könyv után megint egy jól ismert, könnyed, érdekes könyvet kézbe venni.

Endrei Judit: Kemény üzenetek

Ezt még jócskán a lenti csend előtt olvastam, Sütő András után, és elég szenvedősen, legyek-már-túl-rajta érzéssel. Sajnos. Mert nem valami jó könyv, pedig nagy kár érte. Kemény Dénesé minden tiszteletem, nagyon felnézek rá és érdekel, hogy milyen ember, milyen az élete, milyen edző, kapitány, vezető és hogyan csinálja a dolgát, nagyon szimpatikus. Endrei Judit is az, de sajnos ebből a könyvből az derül ki számomra, hogy amilyen jó és szerethető volt a képernyőn keresztül a kedves arcával, kellemes orgánumával és nyilván szakértelemmel szerkesztett műsoraival, olyannyira nem tud könyvet írni. Főleg olyan témáról, amihez nem ért.

Ez a könyv talán vezetéstudományi szakkönyv próbál lenni, talán a népszerű riportkönyv és a vezetés-szervezés tudománya határmezsgyéjén szeretne egyensúlyozni. Arra kíváncsi, hogyan lehet tizenöt éven keresztül az ismert, világraszóló sikerekkel vezetni egy csapatot, amiben nemcsak a vízilabdacsapat és az edzői munka van benne, hanem a hozzá tartozó teljes körítés, koordináció, tárgyalások, szponzorálás, a játékosokon kívül még rengeteg ember munkája. Kemény Dénes erről kiválóan tud beszélni - Péter hallgatta őt előadáson, onnan van a könyv is, dedikált példány, és kizárólag ez az oka, amiért nem adok túl rajta olvasás után. Mert a Mester aláírását őrzi.

A Mester szavait viszont úgy sikerült összegereblyézni, hogy az olvasónak az az érzése, hogy Endrei Judit diktafonból beolvastatta a szöveget számítógépre, onnan kinyomtatta, és ennyi. Néhány sort kiemeltek vastag betűs nyomtatással: szerintem elég egyszerű megoldás, egy ténylegesen jó és olvasmányos ismeretterjesztő könyvnek nincs erre szüksége, olyan erőltetett, szájbarágós lesz tőle. A fejezetek végén Kemény üzenetek címszó alatt még egyszer, külön kiemelve néhány fontos mondat. Néhány témát háromszor is körbejár, szegény Dénes sokszor nem tud mást mondani, csak hogy "ahogy már említettem", és próbálja más oldalról megfogalmazni. Biztosan utánajárt Endrei Judit a vízilabdával és a vezetéstudománnyal kapcsolatos ismereteknek, de ennek ellenére sem sikerült egy tényleg hasznos, olvasmányos, érdekes és a tanulást szolgáló könyvet kihozni a riportokból. Pedig ha valakivel, hát Kemény Dénessel lehetett volna. Érdekesek az olimpiákról szóló részek tényleges történetmeséléssel, illetve a végén a magánéleti interjú családról, hobbiról, vadászatról. De a céljának szerintem nem felel meg a könyv, ráadásul nagyon sok benne a helyesírási, stilisztikai hiba is.

Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér

Le vagyok maradva, jó tudom, már mondtam... Ezt is két könyvvel ezelőtt olvastam, de nem volt nagy élvezet, azért is nem írtam róla még. Annak indult, le voltam nyűgözve, bár lassan, megfontoltan olvasható, apránként élvezhető írás. Gyönyörű, ízes és gazdag a nyelvezete, ettől voltam lenyűgözve eleinte. Aztán néhány fejezet után azért hiányozni kezdett némi történet is... Abból csak annyi jut, hogy az író hazalátogat a szülőfalujába, ahol az anyja megkérdezi, mikor ír már róluk is, merthogy megígérte, és aki az ígéretét megtartja, könnyű lesz annak az álma. Innen a cím, és remélem, tényleg könnyű lett innentől Sütő András álma, mert az ígéretet teljesítette. Szép történetfüzér, ez tény, de inkább olyan, mint egy kiállítás: képek, jelenetek sorozata, nosztalgiakoszorú, visszaemlékezések, némi politizálás és sopánkodás azon, hogy kinek mennyire rossz. Az ötvenes évek Erdélyében járunk, nem könnyű ott az élet, az erdélyi paraszt, a székely ember még rosszabbul reagál az elnyomásra és az értelmetlen rendeletekre. A földeket úgy osztották újra, hogy parlagon fekvő állami gyümölcsösök pusztulnak, kisparasztok kuláklistára kerülnek, mert az apró házuk, kertjük mellett van egy keservesen szerzett cséplőgépük... A vidék gyönyörű, a gyerekkori emlékek édesek, a jelen szomorú, az író pedig szégyenkezik, mert ő elment, városi, ráadásul bukaresti ember lett, és valahol idegen már neki ez az egész, inkább csak az emlékeiből él.

Nekem szép képekből és ezekből az érzésekből elég volt az első néhány fejezet. Ahhoz, hogy egy könyvet olvasatlanul félbehagyjak, már nagyon rossznak kell lennie, és ez azért nem az a kategória, így az Anyám könnyű álmot ígér-t befejeztem. De a könyvben található másik novellafüzérbe már - szégyen, nem szégyen - nem kezdtem bele.

Walter Lord: A Titanic pusztulása

A könyves blogolással is igen el vagyok maradva, ezt már nem most olvastam ki, pár hete is van. Ez az egyik első könyvem, amit a rukkoláról szereztem, de várt szépen a sorára, volt még itthon más olvasnivaló előtte. Akkor támadt kedvem elolvasni, amikor Péter ajánlására szintén Walter Lordtól a Hihetetlen győzelmet olvastam. A szerző az oral history műfajának egyik első mestere, ez az, amikor a történteket ténylegesen átélt emberek szájából hallunk a könyv témájáról, ebből gyúr a szerző dokumentarista regényt, persze némi saját elemzéssel, véleménnyel.

A Titanic pusztulása az évfordulóra jelent meg újra, kis alakú, de nagyszabású könyvecske. Hatalmas munka lehetett több, mint hatvan túlélőt felkeresni, meginterjúvolni, és az emlékeikből összeállítani, hogy pontosan mi is történhetett, majd ezt nagyjából tárgyilagosan - helyenként azért némi gyászos gunyorossággal - regénnyé fűzni. Olvasni talán kevésbé is élvezetes attól, hogy dokumentarista: nincsenek dramatizált események és szereplők, persze mit is kellett volna a hatalmas óceánjáró pusztulásán még drámaibbá tenni? Eléggé drámai, katasztrofális volt így is, ha csak a puszta tényeket nézzük. Az ember együtt sajnálkozik az íróval, és a tényszerű fogalmazás mellett is bele tudja élni magát abba, hogy mit érezhetnek azok a szerencsétlenek, akik egy fagyos éjszakán át hánykolódtak a tengeren, és fogalmuk sincs, hogy a szeretteik élnek-e, halnak-e. És még ők voltak a szerencsésebbek, akiknek megadatott a hánykolódás. 

Belegondolunk olvasás közben abba is, hogy milyen emberi nagyságok és hibák kerülnek felszínre szélsőséges helyzetben, hogy lehet, hogy a félig üres mentőcsónakok közül csak egyetlen tért vissza a vízbe került hajótöröttek közé, hogy előkelő hölgyek, akik életükben semmit nem fogtak meg, aminek nyele van, most félreállítják csónakjuk pánikoló vezetőjét, és eveznek meg parancsnokolnak, és hasonlók... Érdekes olvasmány, hiteles történet és szép főhajtás ez a könyv.

Walter Lord 1997-ben, 80 évesen James Cameron Titanic című, sok Oscar-díjat nyert filmjének konzultánsa volt, mint a téma akkori egyik legjobb ismerője.

Halász Péter: Második Avenue

Az utóbbi idők egyik legjobb könyvét olvastam az elmúlt napokban. Sokszor csak bólogattam közben, és egy csomó szakaszát szívesen idézném és megosztanám mindenkivel, de inkább olvassátok el az egész könyvet! 

Még hónapokkal ezelőtt megjelent belőle egy részlet valamelyik újságban, megjegyeztem az íróját és a címét, majd amikor a könyvhét alkalmából a Park kiadó felajánlott három könyvet, ez volt az egyik, amit kértem tőlük. Jó választás volt! 

Egy 56-os emigráns családról szól, tehát a konkrét szituáció nemhogy számomra, de még a szüleim számára sem ismerős, és mégis, mintha lenne valami kollektív emlékezet és ezek az élmények valahol a sajátjaim is lennének, olyan beleéléssel olvastam a könyvet. Ez nyilvánvalóan köszönhető az írásmódnak, a stílusnak is: mintha nem is az elbeszélő hangját, de még a gondolatait is hallanám olvasás közben. Sokszor elkalandozik a szűken vett történetmeséléstől, elmélkedik, filozofál, szinte látom, ahogy a gondolataiba mélyed, de sosem unalmas eszmefuttatások ezek. Általában egy idős mellékszereplő, Pázsit Ernő szájába adja őket, és az is volt az érzésem, hogy részben magát írta meg ebben a figurában. Nem teljesen, mert az adatok nem stimmelnek, de Pázsit Ernő terve a regényben, hogy megírja a kivándorolt magyarok történetét, Második Avenue címen.

Érdekes, jó cím ez a Második Avenue. Az ötvenes-hatvanas évek New Yorkjában a Second Avenue környéke volt a magyar negyed, az ötvenhatosok már úgy érkeztek ide, hogy magyar üzleteket, munkahelyeket, éttermeket, templomokat találtak. És második avenue, második út az érkezőknek abból a szempontból is, hogy itt kezdenek új életet, ez a második otthonuk, a második életük... 

A család történetét nyolc évig követjük, a gyerekeik felnőnek, dolgozni kezdenek, a szülők is végzik a dolgukat, élik az életüket, és eltöprengenek, vajon mi hogy alakult volna, ha maradnak... Szó van az otthonnal való kapcsolatukról is, eleinte semmit nem tudnak a családról, majd lassan elkezdenek levelezni, telefonálni is, de személyes találkozásról, visszautazásról ebben az első nyolc évben nincs szó. 

Érdekes volt olvasni mai szemmel is, belegondolva abba, hogy kik, mikor és miért mennek el, vajon ebben a nyitottabb és gyorsabb világban milyen lehet kinek-kinek megjárni a maga második avenue-ját... Elgondolkodtató, ma is aktuális regény.

Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás

Elolvastam végre ezt a könyvet is. Érdekes volt a hozzáállásom, ugyanis megvettem még júniusban a paleos alapanyagokkal együtt, aztán nem mertem elolvasni. Szkeptikus vagyok, vagy talán már csak voltam, és arra gondoltam, mi van, ha ez is csak egy új üzleti fogás, ha Szendi Gábor is csak arról akar meggyőzni, hogy vegyem meg az ő termékeit, vásároljak a hozzá biztosan kötődő paleoshopokban, és akkor majd ő jól meggazdagszik az olvasóin, miközben azok esetleg  nem is nyernek semmit. Viszont szkeptikus vagyok a modern orvoslással kapcsolatban is, nem könnyű velem :) Így aztán, bár ez nem tudom, mennyire logikus, először elkezdtem kipróbálni az étrendet, és csak aztán jutottam el az elolvasásáig, addig, hogy miért is működik, miért jó. Most meg ott tartok, hogy ingyen osztogatnám ezt a könyvet az utcasarkokon és az aluljárókban, de komolyan, előjegyzéseket fogadok, szívesen kölcsönadom bárkinek, mert elég meggyőzőnek tűnik. 

Nem arról szól, amitől féltem. Egy szó nincs benne arról, hogy cseréljük le a búzalisztet kókuszlisztre, stb., sőt, a konkrétan a táplálkozásról szóló rész egészen rövid. Fejezetenként veszi sorra a civilizációs betegségeket, mint cukorbetegség, szív- és érrendszeri betegségek és a többi, rengeteg vizsgálati eredménnyel támasztja alá ezeket, és a végén, amikor az olvasó már kívülről fújja, hogy mi mit okoz, összefoglalja, hogy hogyan is kéne táplálkozni. Annyira logikus! És látom is a környezetemben, nem is a szigorúan betartott paleolit diéta, de a lowcarb diéták előnyét. Én a kilencedik kilómat fogyom éppen, nem eszem krumplit, rizst, kenyeret, tésztát, minimalizálom a cukrot, kevés hüvelyest és tejterméket fogyasztok. Helyette sok zöldséget, gyümölcsöt, valamennyi húst és tojást eszem. Csokit nem tudom, mióta nem ettem... étcsoki van itthon sürgős szükséghelyzetre, de ha desszertre vágyom, natúr gesztenyemasszát vagy magkeverékeket, aszalt gyümölcsöt eszem. Magam se hittem volna még pár hónapja... Kedvem lett mozogni, ez is összefügg a diétával és a fogyással is. Nagyon kíváncsi lennék, hogy egy alapos vizsgálat milyennek találna most... nem egy orvosi rutin vérvétel, hanem egy olyan, mint a könyvben hivatkozott táplálkozási vizsgálatok. És gondolok rengeteg emberre: inzulinrezisztenciával, súlyfelesleggel küzdőkre, a családomra, ahol már generációs halmozódást mutatnak a szív- és érrendszeri problémák, és nem egy rák is előfordult... Semmibe sem kerül kipróbálni. Ha nem jön be, álljatok vissza az eddigi táplálkozásra. De ha van kedvetek, csökkentsétek a szénhidrátot néhány hónapig, és figyeljétek az eredményt! Szerintem megéri.

Duncan Shelley: Egy konspirátor feljegyzései

Ezt a könyvet még a szülinapomra kaptam Pétertől, nekem mint bloggernek ajánlva. Duncan Shelley, bár ez a nevéből nem derül ki, egy magyar író, Az elme gyilkosai és ennek folytatásai, valamint néhány más regény írója. Blogja is volt, a duncanshelley.com, de megszűnt. Az ezen megjelent cikkek, írások válogatott kiadása ez a könyv. 

Nagyon érdekes, elgondolkodtató írásokat tartalmaz. Belelátni egy másik ember életébe, gondolataiba, egy olyan emberébe, aki merőben más, mint én. A cikkek alapján úgy tűnik, ideje nagy részét gondolkodással tölti, persze ez nyilván nem igaz, hiszen csak egy kivonatot látunk az életéből. Felvet mindenféle témákat, a legtöbb cikkben azon gondolkodik, mi lesz, ha valami kataklizma folytán megszűnik a civilizáció, ki és hogyan fog túlélni. Minek kellene ott lenni egy hátizsákban a kezünk ügyében, hogy csak felkapjuk, ha menni kell, és a segítségével túléljünk... De nem egy Bear Grylls-féle gyakorlati túlélőkönyv, mert Shelley ezen egyelőre főleg csak gondolkozik. Érdekes, mert nekem ez a világlátás annyira negatív és lehúzó, miközben valójában én adott esetben itt állnék széttárt kezekkel, és várnám, hogy a pozitív gondolkodásom segítségével majd túlélek, ő meg legalább már most tervezget... Tehát gyakorlatilag ez pozitív gondolkodás, de az eredete mégis annyira negatív...

Ír aztán filmkritikákat, megint csak más filmek érdeklik, mint engem, főleg sci-fik vagy vámpírosak, szörnyekkel harcolósak, de azért tudott ajánlani olyat, amit én is megnéznék, és a többiről is érdekes volt olvasni, sehol máshol nem találkoztam volna az ajánlójukkal valószínűleg. Időnként pedig előveszi a regényei szereplőit, és az ő nevükben, körkérdés jelleggel ír egy-egy témáról, például a karácsonyról. Szóval, ő így blogol, csak azt tudom mondani, bár már sokadik szóismétlés, hogy érdekes olvasmány volt.

P. Gál Judit-Rubin Kristóf-Rubin Kata: Nevelésünk titkai

Amikor megjelent ez a könyv, vágyakozva nézegettem, hű, ez kell nekem, nagyon érdekelne! Aztán amikor megszereztem, épp mélyen benne voltam másban, de vártam, hogy elővehessem Könnyed, szórakoztató kis olvasmány, néhány napra jó kis kikapcsolódás. Lehet rajta mosolyogni, meghatódni és bosszankodni. Olyan embereket válogattak össze benne, akik azt hiszem, kivívták az átlagember tiszteletét, megbecsülését - mondjuk Lilu az egyetlen kivétel, ő a habkönnyű celeb, viszont az én megbecsülésemet meg pont most, az anyaságáról nyilatkozva nyerte el. 

Érdekes az összeállítás: Hajós András kicsit erőltetetten induló, majd humorba forduló, tőle megszokott stílusú bevezetőjével kezdődik, majd jönnek sorban az interjúk. Nem tudom, tudatos volt-e vagy csak én érzem így, de a rózsaszín cukormáztól haladunk az őszinteség és a realitás felé. Geszti Péteréknél minden habos-babos tündérmese és mindenki tökéletes, Szulák Andreáéknál a szülők már egész emberiek, de a kislány és a nevelése makulátlan, soha nem követnek el hibát... Polgár Judit meg is lepett, meg nem is az általa képviselt szülői szigorúsággal. Ő az egyetlen, aki nem veszi fel a síró babát, és ezt már a baba születése előtt előre eldöntötte. Hát ez az én szememben vörös posztó, de tisztelem azért, hogy egy népszerű könyv nyilvánossága előtt vállalta az elveit. Aztán a második gyereke azért az ő elveiből is lefaragott. Lilu a maximálisan szeretetteljes, laza fiús anyuka, valamennyire magamra is találtam benne, és ez meglepett. Vekerdy a saját gyerekei kapcsán is elmondja a tőle már ismert pszichológiai elveket, miközben otthon nem pszichologizáltak a szintén szakmabeli feleségével, de önazonosan, az általuk szakmailag is képviselt elvek mentén éltek együtt a gyerekeikkel, persze rugalmasan. Őt olvasva bólogattam.

Kiss Gergő Lilu ellenpólusa, a szerelmetes lányos apa, meglepett, milyen fiatalon nősült és lett apa. Ő is nagyon szimpatikus volt. És a végére jönnek a bölcsek, a komolyabb élettapasztalattal rendelkező nagyszülők (na nem mintha Vekerdy Tamásnak a maga hetven évével nem lenne elég élettapasztalata, de unokája még nincs): Halász Judit és Gálvölgyi János. Őket olvasni élmény volt, megtisztelő, hogy beengedtek a családjukba néhány percre. Kihagytam Wolf Katit, ő számomra egy érdekes kettősség, egyik mondatával egyetértettem, a másikkal nem, de kirajzolódott egy pörgős, eleven, igazi mai nő képe, aki egyszerre családanya és dolgozó nő, nem is egy általános munkával, komoly hátországgal. Érdekes olvasmány volt nagyon, szívesen ajánlom.

Monty Roberts: Az igazi suttogó

Biztosan ismeritek a Suttogó (The Horse Whisperer) című filmet Robert Redforddal a főszerepben. Én bevallom, még nem láttam, de szeretném, szerintem jó film lehet. Valós történeten alapul, a benne szereplő "suttogó" valóban létezik: Monty Robertsnek hívják, a könyv az ő története, önéletírása, beszámolója arról a módszerről, amit kifejlesztett a lovakkal való békés bánásmódra törekedve. Hogy ne betörjék őket, hanem örömmel, szívesen dolgozzanak együtt az emberrel.

Talán sokat mond, hogy a könyv nagyjából ugyanannyi oldallal bír, mint a Hihetetlen győzelem, mégis talán három-négy nap alatt kiolvastam. Könnyebb rá odafigyelni, olvasmányos, nem dokumentarista, bár nem is igazi regény, hiszen egy ember a saját életéről és munkájáról mesél benne. Én nem vagyok különösebb lórajongó: szeretem és nagyon szépnek, okosnak tartom őket, kiskoromban lovasakrobatikáztam is, de nincs bennem az a rajongás, ami az igazán lószerető emberekben. Ez a könyv azonban nem csak őket kötné le, hanem mindenkit, aki szereti az állatokat, aki emberszámba veszi őket, vagy legalábbis a saját fajukat tiszteli bennük. Mert hiszen a lovat nem emberszámba kell venni - inkább lószámba. Úgy kell vele bánni, hogy értse, hogy ne félelmet ébresszen benne az ember közelsége, és ehhez meg kell ismerni őt, a menekülő állatot és a kommunikációját.

Monty Roberts lovak között nőtt fel, és már pici gyerekkorában irtózott a fájdalmat okozó és félelmet gerjesztő betörés procedúrájától. Már akkor is próbálkozott más utak keresésével, de igazán akkor kezdte megérteni a lovakat, amikor kamaszkorában három hétig egy musztángcsapatot figyelhetett meg. Rájött, hogy a lovaknak is van nyelvük, főleg testbeszédük, ami mindig és mindenhol ugyanazt jelenti, és elkezdte használni velük. Ez minden sikerének, egész életművének titka: tulajdonképpen kommunikálni tud egy másik fajjal.

Lenyűgöző a könyvben ez a történet, ahogy létrejön a kommunikáció, és hogy mennyivel gyorsabb és sikeresebb, mint a betörés... És természetesen fájdalommentes. Innentől nem fájdalomra és félelemre alapul ember és ló kapcsolata, hanem bizalomra. Nagyon fontos, és nagyon más, mint korábban. Ez vezeti el Montyt egészen az angol királynőig, ami azért nem semmi egy egyszerű vadnyugati rodeósgyerektől. Azt kívántam olvasás közben: bár még sok ilyen ember lenne!

Walter Lord: Hihetetlen győzelem

Lemaradásom van könyvbeszámolókkal, de hát látjátok, annyi minden történt... Időben nem olyan hosszú a lemaradásom, könyvben három, abból az utóbbi kettő néhány napot igényelt, a Hihetetlen győzelmet viszont hetekig olvastam.

Walter Lord az első abban a műfajban, amelyet angolul "oral history"-nak neveznek. Úgy írt dokumentarista történelmi regényt, hogy felkutatta a konkrét szereplőket, beszélgetett velük, összehasonlította a beszélgetések tartalmát, az egyes visszaemlékezéseket. Rengeteget dolgozott ezzel, időt és fáradságot nem kímélve, és ebből egy érdekes, pontos beszámoló kerekedett a midwayi csatáról.

Azt hiszem, történelmi tanulmányaink során a midwayi csatát talán nem is említették - én legalábbis nem emlékeztem rá, mi történt ott, sőt, az egész csendes-óceáni hadszíntér elég elhanyagolt volt. Mi európai szemszögből tanultuk a háborút, ami persze érthető. (Aztán lehet, hogy csak az én emlékezetem csal.)

Ennek az apró szigetnek a közelében sok minden eldőlt. A japánok elvesztették az uralmat a Csendes-óceán felett, később már nem léptek fel támadóan, így az USA átrendezhette hadierejét. Még el kell olvasnom majd párszor ezt a könyvet, hogy teljesen átlássam, mi zajlott, mert annyi minden zsúfolódott bele néhány napba. Azért is tudtam csak lassan olvasni, mert rengeteg adat, név, hajó- és repülőgépnév és -típus szerepel benne, sokszor visszalapoztam vagy újraolvastam két-három mondatot. Megint úgy jártam, hogy a könyv eleje kicsit nyögvenyelősen ment, amíg nem indulnak be igazán az események, de utána már haladtam. Nagyon tetszett, hogy Lord nem áll egyértelműen valamelyik oldalra, tárgyilagosan leírja az eseményeket, elismeri a teljesítményt és beszámol a hibákról is mindkét fél esetében. A japánok ott számították el magukat, hogy azt gondolták, meglepetés lesz a támadásuk, az amerikaiak pedig annak ellenére, hogy pontosan tudták, hol és mikor várható, mégis hihetetlen mennyiségű repülőgépet, embert és lőszert, bombát áldoztak - viszont végül győztek. Nem sokon múlt, de sok múlt rajta. 

A könyv végén a hazatérésről is található beszámoló, illetve kielemzi az egymásnak ellentmondó emlékeket, hogy egyes mozzanatok hogyan is történhettek valójában. Van, amire máig nem derült fény, és talán soha nem is fog. Akit érdekel a történelem, a második világháború története, olvassa el ezt a könyvet.

Slavomir Rawicz: A hosszú menet

Az Ünnepi Könyvhét idején a Könyvfalók blogon keresztül megkeresett a Park Kiadó képviselője, egy rendezvényt szerveztek, amin szívesen látták volna a bloggereket. Szó szót követett, kiderült, hogy elmenni ugyan nem tudok, viszont ők szívesen postáznak példányokat a kiadó könyvei közül. Ez az egyik, amit választottam és megkaptam, már pár napja be is fejeztem.

Slavomir Rawicz lengyel író, korábban lovassági tiszt, aki a második világháború alatt fogságba esett, és egy szibériai fogolytáborba került. Onnan szökött meg hat társával, útközben találtak még egy lányt, és Szibéria déli részén, a Góbi-sivatagon, Tibeten és a Himaláján át gyalog érkeztek Indiába. A könyv már a hatvanas években is megjelent, természetesen mindenki a valóságtartalmát kezdte kutatni, és nem találtak például pont ott fogolytábort, vagy egyes szereplők nyomára sem bukkantak, de az az igazság, hogy én teljes mértékben elhiszem az írónak, amit megírt, és szerintem semmit nem von le sem a teljesítményből, sem a regény értékéből, ha erre-arra nem emlékszik pontosan, vagy akár szándékosan megváltoztatott adatokat.

A könyv elején kicsit nehéz volt átrágni magamat: amikor még vizsgálati fogságban van Rawicz, ahol vallatják és kínozzák, éheztetik és nem embernek való körülmények között tartják fogva. De ennyi kell ahhoz, hogy átérezze az olvasó, hogy mi vesz rá egy embert arra, hogy több ezer kilométert gyalogoljon hómezőn és sivatagon át. Amikor már a fogolytáborba vonatoznak, majd menetelnek, az jobban olvasható, mozgalmasabb, már látjuk, hogy tartunk valami felé. Persze a raboknak nyilván nem jobb... A táborba érkezve barakkokat építenek maguknak, végre viszonylagos melegben és biztonságban vannak, és élelemhez is jutnak, bár kevéshez és nem túl táplálóhoz. Rawicz huszonöt éves, amikor elítélik huszonöt évre, tehát az eddigi teljes életének hosszát kellene a táborban töltenie, már ha élne annyit... Aztán a véletlen vagy az isteni gondviselés segítséget sodor Rawicz útjába - anélkül ugyanis eszébe se juthatott volna a szökés, teljes képtelenség lett volna, és egyedül is, tehát társakat toboroz a lehető legnagyobb titokban. Így lesznek heten, lesz némi felszerelésük - kés, balta - állatbőreik, prémjeik, egy kis élelmiszertartalékuk, és egy havas éjszakán nekivágnak.

Maga a szökés meglepően egyszerű, a negyvenes évek elején még nem volt se elektromos riasztás, se reflektorok, és egy csendes, havas éjszaka sok mindent elrejt. Spórolnak az ennivalóval, hóból isznak vizet, ha tudnak, vadásznak, ami persze egy szál késsel nem könnyű, de az éhezéshez már hozzászoktak, néha pedig szerencséjük is van. Emberrel sokáig nem találkoznak, majd a Bajkál-tó partján találják a szintén szökött rab lányt, aki csatlakozik hozzájuk, és így mennek tovább.

Az út áldozatokkal jár: nyolcból csak négyen érkeznek Indiába, ők is nagyon rossz állapotban. Nem is csoda, sokszor nem értettem olvasás közben, főleg a sivatagban, hogy hogyan élték túl. Ott álltam mellettük, és drukkoltam, hogy menjenek tovább... 

Szóval, engem meggyőzött a könyv. Elhiszem, hogy ott volt, úgy volt. És azt hiszem, ez egy "based on true story" történet esetén a legtöbb, amit elérhet az író, amellett, hogy tetszést vált ki.

A könyvből film is készült A hosszú menet címmel (The Way Back), Colin Farrell főszereplésével.

Szabó Borbála: Átváltozott gyerekek

Igen, ez egy gyerekkönyv. És igen, én olvastam :) Na jó, először Marci, a Pagony ajánlására vettem meg neki, nagyon jó, érdekes, neki, az ő korosztályának való könyvnek tűnt. Mindig keresem az apropót, mert "csak úgy" ritkán veszek könyvet vagy ajándékot a gyerekeknek, ne legyen mindennapos, tudják értékelni. Alkalom nélkül olyankor szoktam venni, amikor az iskolába érkeznek könyvek közvetlenül a kiadótól, és nagy kedvezménnyel vagy részletre lehet őket megvenni, és ezeket boltban nem is nagyon látom. De most ott volt alkalomnak a zeneiskolai felvételi, aznap meg is kapta ezt a könyvet. Nagyon tetszett neki, hamar olvasni kezdte, és jött is jelenteni, hogy milyen jó, nagyon vicces. Én a norvég regényemet olvastam, de már közben megígértette velem, hogy ha azzal végzek, akkor ezt veszem sorra, mert mindenképp el kell olvasnom, olyan jó. Aztán elment Ágihoz nyaralni, közben én kiolvastam a könyvemet, úgyhogy ahogy hazaért, megkaptam ezt.

A szerző, Szabó Borbála Nényei Bori néven publikál az Éva magazinban, ott is nagyon szeretem az írásait, a stílusát. És micsoda véletlen, a könyvben szereplő gyerekek vezetékneve is Nényei :) Általában úgy tudom, egy könyvet olyan korú gyerekeknek ajánlanak, amekkorák a főszereplők: itt hét-, öt- és egyévesek a könyv elején, aztán eltelik még két-három év. Szerintem Marci korosztálya, a 9-10 évesek ideális olvasóközönség, ők már értékelik a humort, a szójátékokat, miközben még élvezik a mesét, a játékosságot is. A könyv egy háromgyerekes családról szól, akikkel - és persze főleg a gyerekekkel - különös történetek esnek meg: játszani kezdenek, és észrevétlenül csusszannak át a mesébe. Lemennek a lifttel, de hirtelen a tenger mélyén találják magukat, és hasonlók. Ezeket a legnagyobb természetességgel veszik tudomásul, hiszen a játékban élnek. És az olvasó gyerek is így lehet vele, nem elemezgeti, hogy nahát, hogy is történhetett ez, mert ő meg a mesébe csusszan bele. Igazán mai, humoros, néha fanyar könyv, amiben szülőként magunkra ismerhetünk. Nem csöpögős, nem idealizált, felnőttként is szórakoztató, ötletes történetek, ajánlom a Marcikorú fiúknak-lányoknak és szüleiknek.

Tore Renberg: Szerettem másképp is

Zseniális norvég regényt olvastam az elmúlt egy-két hétben, komolyan mondom, üdítő volt. Már önmagában az is, hogy norvég, így a nevek, helynevek, egyéb lefordíthatatlan dolgok nem angolul voltak, ez is frissítő volt. A tartalom viszont nem egy habkönnyű tündérmese, nem azért illik rá a szó, hogy üdítő, hanem az élmény, hogy mennyire jó.

Péter hozta a könyvtárból, belelapozott, és az első pár oldal nagyon megfogta, itthon felolvasta nekem is. Aztán később félretette a könyvet, mert a folytatás neki már nem jött be annyira, de nekem igen, olyannyira, hogy szeretném beszerezni. 

Az ütős kezdés azt hiszem, főleg nekünk, a hetvenes években születetteknek üt akkorát, azok közül is különösen az első pár évfolyamnak. Tulajdonképpen egy felsorolás: képzeljük el, hogy még nincs EU és nincs mindenkinek internete otthon, de számítógépe se, satöbbi, satöbbi, sorolja az 1990 óta történt eseményeket, majd átfordítja: oké, mindez nem történt meg. 1990-et írunk, Norvégiában vagyunk tizenhét évesen, a punkzenét szeretjük, határozott és kissé radikális véleményünk van a világról, és magyar olvasóként különösen érdekes nekünk, hogy amikor mi épp a vasfüggönyt bontogattuk, akkor ők ott izgalommal telve figyeltek minket.

Írok röviden a tartalomról, bár ebben a könyvben nem a konkrét történések adják a lényeget. A főszereplő a tizenhét éves Jarle, van egy jóbarátja meg egy barátnője, egy zenekara, iskolába jár, és szeret különbözni. A szülei nemrég váltak el, aminek örül, mert nagyon rossz volt a kapcsolatuk, az apjával csak ő tartja a kapcsolatit, azt is óvatosan. Az ismerőseit, iskolatársait csoportokba sorolja, és fontos neki, hogy ő a barátjával lehetőleg más legyen, ne azt szeresse, ne azt gondolja, mint a többség. Legtöbbször tényleg komoly meggyőződése is, és nem csak az elkülönülés miatt gondolja, amit gondol, amit konkrétan nem is tudnék átadni, mert részben a norvég politikai helyzethez kapcsolódik, meg az akkor szakadozásnak induló szociális hálóhoz... 

Mindenesetre Jarlénak van egy bizonyos jól bejáratott élete... amikor is új fiú érkezik az iskolába, és minden összezavarodik. Jarle ugyanis első látásra beleszeret ebbe a fiúba, aki szép és nagyon más. Egy évvel idősebb, teniszezik, más zenét szeret, és nincsenek magvas gondolatai a politikáról. Nem kell visszahőkölni, innentől sem szól a regény homoszexuális kapcsolatról (bár sokakat ez nem rettent vissza). Ez egy nagyon tiszta érzelem, úgy mondanám, hogy Jarle mélyen, tiszta szívből megszereti Yngvét, ez egy szívbeli fiúbarátság lenne, ha lenne ideje kibontakozni, és igen, talán van benne egy cseppnyi testi vonzódás is... de ezt meg olvastam pszichológiából, hogy tök normális kamaszkorban. 

Jarle küzd ez ellen az érzés ellen, ráadásul barátnője is van, igyekszik átfordítani rá, de közben nem tud ellenállni, új szokásokat vesz fel, amik közelebb viszik Yngvéhez, ezt észreveszik és furcsállják a barátai. És közben gondolkozik, gondolkozik. Nagyon érdekesen van megírva, mert a könyvet tulajdonképpen a 30 éves főhős írja, de egyes szám első személyben, tizenhét évesen meséli, és alig lehet észrevenni, hogy hol csúszik át visszaemlékezésbe. Néha szinte perel egymással a kamasz és a felnőtt Jarle. Lenyűgöző a gondolkodásmód, hogy mennyire mélyen érez egy ilyen kamasz gyerek, mennyire át tud élni érzelmeket, és mennyire bántja, hogy ezzel az átéléssel sokszor éppen csak egy percet elkésik, és már "nem jön át" a megértés, a beleélés. Az író pedig remekül tudta elhelyezni ezeket az érzelmi viharokat és mély társadalomkritikát megfogalmazó gondolatokat egy kamasz életének egy bő hetében, egy olyan hétben, amikor az addigi világa erősen felbolydul.

A könyvnek már megjelent a második része is, ami valójában előzmény, Mégis van apám a címe. Akarom! Tíz pont Tore Renbergnek.