Előrehozott Márton-nap

Az én Mártonom holnap ünnepel: neve napja lesz. Milyen jó, ha olyan nevet adsz a gyerekednek, ami amúgy egy jeles nap: tele van az ország libás és újboros programokkal az ő szép neve alkalmából. Mivel a hétvégét apjánál tölti, gondolkodtam, hogy előrehozva pénteken vagy kicsit csúsztatva hétfőn ünnepeljük-e meg, de annyira kínálkozott a péntek. Az ovisoknak táncházat és lámpás felvonulást rendeztek a közösségi házban, mintha ez is csak azért kiáltott volna, hogy az ünneplés része legyen. Ráadásul a péntek sokkal nyugisabb, lazább, mint a hétfő. Tehát délelőtt nekiálltam csokitortát sütni, ezt, és a végén található megjegyzésnek eleget téve a kis tortafomába töltöttem a tésztát. Hát jelentem, jó lesz az máskor a nagyban is - ahogy ugyanis sülés közben nőni kezdett a tészta, szépen kifolyt a forma széle fölött, és kezdett ráégni a sütőre. Valamennyit feltörölgettem, de még folyott, úgyhogy kivettem és úgy, ahogy volt, kicsit már megszilárduló részekkel átöntöttem a nagy formába. Így, némileg hiányosan és egyenetlenül sült meg, finom lett, de ronda: Chokito torta. Inkább felkockáztam sütinek, így nem zavart az egyenetlensége. 

Mindenképp szükség volt még valamiféle libára. Néhány éve rendes libamellet sütöttem ezen a napon, de igazából nem jött be nekünk ez a húsféle, úgyhogy azóta hanyagoltam, és csak tésztából, kekszből készítettem libákat. Most is így lett, de ezzel megvártam Marcit: neki az már az ajándék része, hogy tésztát gyúrhat. Ebéd előtt meggyúrtuk, utána formáztuk, lettek kis kerek kekszek és liba alakúak is, csak sajnos nem fotóztam le őket.

Mire készen lettünk, indulhattam is Regőért, ezalatt Marci gyorsan megírta a leckét. Hazaértünk, és Marika nénivel meg a kistesókkal megköszöntöttük Marcit, volt ajándék, süti és keksz:

Ez jó kép, ezen látszik, hogy mennyire örül: ugrál örömében :)

Az ajándék, ami ekkora örömöt okozott, egy golyópálya, de nem ám egyszerű, ehhez már Marci jobban ért, mint én, Dagedar a neve, személyiséggel rendelkező, egymással versengő, harcoló, gyűjthető golyók vannak hozzá. Mi Marika nénivel koccintottunk is egy kis (majdnem új) borral a névnaposra, aztán sütizés és a játék kipróbálása után indultunk a gyerekekkel a táncházba.

Az én fiaim kicsit szégyellősek, Marci csak nézte a táncolókat, Regő beállt ugyan, de csak a kezemet fogva, amikor párt kellett volna választani, akkor nem ment senkivel. Csongornak viszont nem volt választása, táncolt velem, ha tetszett neki, ha nem :) Azért szerintem tetszett :)

Gyertek haza, ludaim!

Dömével tapsolnak :)

Táncosaim :)

Másznak :)

Ahogy besötétedett,  a gyerekek megkapták a lámpásokat, amiket maguk készítettek az oviban bébiételes üvegből: kifestették és libát ragasztottak rá. Felöltöztünk, és mentünk felvonulni.

Regő részéről nem sokáig tartott a vonulás, legalábbis lámpással: hamar nekem adta és inkább biciklivel vonult, aztán meg visszakérte és elfújta, mint egy szülinapi gyertyát :) Különleges hangulata volt a sötétben gyertyafénnyel, mécsesekkel vonulásnak, Csongor is csak csodálkozott, nem szoktunk mi ilyenkor, így sétálni. 

Így ünnepeltük az idén Mártont. Remélem, most már nem fogunk éhezni, viszont kemény lesz a tél: ködös Márton után enyhe telet várnak, tegnap viszont ragyogó, napos idő volt. Ja, hogy Márton csak holnap lesz? Á, nekünk tegnap volt :)

100! :)

Nahát, ezt meg csak most látom. Már nem is vagyok feszült :) Nahát, a minap volt, hogy itt örömködtem az ötvenedik olvasómnak, most meg már köszönthetem a századikat :-) Üdvözöllek itt, és köszönöm, hogy olvasol, meg Nektek is, Többi Kilencvenkilencek!

Lesz ám játék is ez alkalomból, be volt már tervezve, amikor kilencvenhétnél jártunk, de még nem készült el a kisorsolandó nyeremény... Hirdetem majd, úgyhogy olvassatok szorgalmasan, nagyon örülök Nektek! :)

Így szeretjük a novembert

A gyerekeken kívül pedig még ezt is szeretjük:

A kis gyorsvonat

Az én kis lassan fejlődő, tesóinál mindent később csináló harmadik babám hirtelen magasabb sebességfokozatba kapcsolt és fejlődési ugrásba kezdett, én meg csak loholok utána és csodálkozom.

Elkezdett integetni, hónapok óta mutatjuk neki, és most egyszerre csak összeállt a kép, lelkesen integet vissza mamának, apának, sőt kérésre is, és olyan is volt már, hogy teljesen magától a legjobb pillanatban, abszolút odaillő szituációban integetett.

Most már többet mászik, mint kúszik, ma már csak egy picit láttam kúszni, gyönyörűen, szabályosan mászik. És gyorsan, nagyon hatékony :) Csak egy ilyen képem van róla: 

Itt viszont balettozik, vagy mit csinál... :)

 

Na és ezen kívül kezd beszélni, nem tudom, mennyire tudatos, de sokat használja az "aja" szót anyára is, apára is, én szónak gondolom és erősítgetem benne. Értelmesnek hangzó szavakon kívül is, be nem áll a szája, babababa, ejdedede, kurjongatások és hasonlók mennek egész nap. Elkezdtem neki is mesélni - könyvet nézegetni - esténként, úgy érzem, itt az ideje.
Hirtelen váltott a darabos ételekre: tegnap kinézte a számból a reggelit, hát elé tettem egy szelet paradicsomot, vajon mit kezd vele. Azt kezdte, hogy megette. Erre megpróbáltam uzsonnára a kockákra vágott szilvát: azt is megette. Ezzel párhuzamosan két napja nem kér pürésített főzelékeket, igaz, hogy amit épp főztem, azok közül az egyik nem volt nagy kedvenc, a másik meg újdonság. A zabkását almadarabokkal még megette. Mindenesetre ma puhára főtt krumplit, répát, húst és kelbimbót ebédelt és vacsorázott, vékony almaszeleteket uzsonnázott, és mindent ügyesen megevett.

Mindemellett még mára virradóra csak hajnali háromkor ébredt fel, nem is hittem a szememnek, aztán meg ötkor, amikor azt hittem, már fel is kel, de nem, hozzám bújva aludt még egy órát. Talán számít, hogy három napja kap homeopátiás szert lefekvés előtt... Nem hiszem, hogy ez így marad, de már egy éjszaka is olyan jó volt :)

Feszültségoldó gyorsbejegyzés

Még mindig nem kiabáltam, de amikor ma harmadszor kellett gatyát mosnom, azért rádörrentem Regőre... Kéne valami napközbeni feszültségoldó, ami felér egy jó üvöltéssel, mert a futás, az jó, de csak este jön el az ideje. És most nincs is kedvem hozzá, de csak azon az alapon, hogy nincs kedvem, még sose maradt el, most sem fog. Még kötök pár sort, írok egy ennél némileg tartalmasabb bejegyzést és megyek.

Újra: Gyűjtés a Szegedi Újszülött Életmentő Alapítvány javára!

3. jótékonysági árverés a Szegedi Újszülött Életmentő Alapítvány javára

Az előző árverés sikerén felbuzdulva,
november 26. és december 2. között ismét jótékonysági licitálást szervezünk
a Szegedi Újszülött Életmentő Alapítvány javára.

A licitálás szabályai nem változtak,
vagyis a licittárgyakat mindenki a saját blogján hirdeti meg,
licitálni a bejegyzésnél, kommentben lehet. 

Az előző árveréseknél technikai okokból magánszámlára kellett utalni
a felajánlott összeget, onnét került át az alapítványhoz.
A bizalom erősítése érdekében ezen most változtattunk,
és közvetlenül az alapítvány számlaszámára lehet a pénzt eljuttatni.

Csatlakozási szándékodat november 25-ig Süli Mónikánál jelezheted a
sulimonika@gmail.com emailcímen.

Ha nem áll módodban részt venni az árverésen,
de felhívod olvasóid figyelmét a csatlakozási lehetőségre,
azt is nagyon szépen megköszönjük.

http://www.ujszulottmentokszeged.com/alapitvanyunkrol

OTP 11735067-20036634

Harmadik napja nem kiabáltam

Nem teljesen nyugodtan írom ezt, mert még nincs vége a napnak, és van bennem feszültség... de ma este nyolcig mindenesetre nem kiabáltam. Biztosan sokaknak ez a természetes, mások meg felhúzzák a szemöldöküket vagy felszisszennek, hogy juj, miért, egyébként szoktam kiabálni? Szoktam, igen, ezt mindig is beismertem, bár büszke soha nem voltam rá: kiabálós anya vagyok. Ritkán kiborulós és tényleg ordítozós, de gyakran a hangomat felemelős. Úgy szoktam érezni, hogy ha százszor elmondtam szépen mindent, következetes voltam és a többi, akkor nincs más eszközöm, mint a hangom. Tudom ugyan, hogy nem túl eredményes, de nem találtam jobbat és az igazán hatékony módszert sem. Olvastam könyveket, találtam zseniális megoldásokat, volt, amit magamévá tettem, volt, aminek nem sikerült meghonosodnia. 

Most viszont Péter egy mondata gyökeret vert bennem. Írtam már többször, hogy a gyerekeim sikítozósak, rikoltozósak, főleg Regő. Pici babának is az volt, arról még nem gondoltam, hogy bármihez köze lenne, egy nyolchónapossal nem kiabálok azért. De most Péter azt mondta, hogy Regő ezt látja... Azt hiszi, az a normális, hogy ha valami nem tetszik neki, akkor kiabálással jelzi, mert ezt mutatom neki. Ezt bizony jól megrágtam, nem egy napig, nem kettőig, és kellett hozzá a szünet és a nyugalom is. Nem volt bennem egy kemény elhatározás, hogy na, innentől aztán többet nem kiabálok, és biztosan elő is fog még fordulni. De a meggondolásból és a pihenésből türelem és egy kis kitartás született (talán a futásból is) és sikerült mindig halkan elmondani, ha kellett, többször is, ha valamit kimondtam, következetesen betartani. Eddig sikerült, és három nap szerintem már egész jó.

Látszik, hogy hat. Főleg Regővel kapcsolatban, ő jobban odahallgat rá, és alkalmazta is már, ha mondtam neki, hogy "ne kiabálj, ha valami nem tetszik, szólj, hogy anya, ez nem tetszik". Tegnap könnyebben mentek el aludni, és ma is úgy néz ki, lassan csend lesz odabent, veszekedés nélkül. És Marcitól is kevesebb a "de miért" és a visszanyafogás. Hálás vagyok érte, de jó lenne, ha így maradna!

Ma délután igazán hősiesnek éreztem magam, nem tudom, mi történt, az óvodában és hazafelé még minden rendben volt, itthon viszont kitört az égiháború. Regő csak hisztizett és visított, semmi nem volt jó neki, már attól féltem, hogy beteg lesz. Átöltöztettem, üvöltött. Nem fájt semmije. Evett, ivott és tovább üvöltött. Javasoltam, hogy játsszunk, kihozta az építőkockákat, kiborította, ott hagyta és üvöltött. Adtam neki vitaminokat, szereti is és jót is tesz, hátha tényleg bujkál benne valami. Addig jó volt, aztán tovább üvöltött. Nem akart mesét, nem akart hozzám bújni, nem akart pihenni, pedig úgy éreztem, nagyon fáradt. Elővettem a diavetítőt, az jó ötlet volt, három film erejéig csend volt, de sajnos ezt meg Csongor nem értékelte, muszáj volt abbahagynom és őt felvennem. Ahhoz nem volt elég a hisztiszünet, hogy ne kezdődjön újra, úgyhogy két bőgő gyerekkel ültem a földön. Regő nem igazán sírt, tényleg az üvöltés a helyes kifejezés. Végül találtam neki Kisvakondot a youtube-on, és ezzel megelégedett - szerintem úgy érezhette magát, mint amikor mi hazaérünk a munkából, és csak le akarunk rogyni egy agyzsibbasztó tévéműsor elé, csak ezt nem tudta elmondani. Leírva inkább sajnálom, mint haragudnék rá. Illetve élőben sem haragudtam, inkább aggódtam, de azért a feszültség gyűlt. És nem kiabáltam el magam... erre azért büszke vagyok, még ha nem is lesz örök életű a türelmem.

Klarinét

A hétfői órán Marci megkapta a klarinétját :). Nagy dolog ez, hiszen még csak tavaly szeptemberben kezdett furulyázni az iskolai szakkörön, és alig két hónapja jár zeneiskolába: tavaly azt mondták, az első félév furulya lesz, és csak a másodikban kap klarinétot és kezdenek azon tanulni. Valószínűleg része van ebben annak is, hogy a tanárnője babát vár, és már csak novemberben tanítja, de még ő akarta Marcival megkezdeni a klarinéttal való ismerkedést. Mindenesetre a hangszer hazajött, hatalmas és gyönyörű. Marci megmutatta, szakszerűen összerakta, és megszólaltatta volna... de nem jött ki hang belőle. Pedig órán szólt... Próbálgatta újra és újra, szétszedte, összerakta, törte a fejét... Végül én, a laikus jöttem rá, hogy egyszerűen túl keveset kap be belőle, és az ajkával lezárja a sípját, így levegő sem nagyon jut bele. Ezután már sikerült megszólaltatni.

Azóta is nagyon szorgalmasan gyakorol teljesen magától, mindennap. Nem tudom, meddig fog tartani ez a lelkesedés, de a zeneiskolában hétfőig csak egy hangot tanult meg lefogni, azóta még nem volt óra, ő viszont oda-vissza skálázik. Remélem, mindig ennyire szeretni fog zenélni, és tényleg meglesz az életében ez a plusz öröm hosszútávon is.

Rövid-hosszú hétvége

Rövid, mert a szigetfutás után mi csak szombaton ebéd után értünk Ságvárra, de azért hosszú, hiszen négy napunk volt, és abból kettő hármasban. Nagyon jó volt így! Mindenki jött most is, ki mennyi időre: Ancsáék már ott voltak a mi érkezésünkkor, ők vigyáztak Regőre és Marcira szombaton, Ágiék pedig vasárnap érkeztek. Szerencsére jó idő volt, el sem akarták hinni, hogy mifelénk meg Pesten öt fok és köd volt. Úgyhogy sokat kerteztünk, játszottunk benn, Marciért szombat estefelé eljött az apja, Ancsáék pedig elmentek vásárolni és temetőt látogatni Bencével, addig én maradtam a három kicsivel. 

Disznó, gyere ide! :)

Őszi biciklis

Labdáztunk

Ágival dumálós kiülős

Kötéllétrára mászós

Keményen dolgozik

Ő meg végre elaludt :)

Mamával

Szülinaposok

Mint a képekből is látszik, az állatozás sem maradhatott el, Csongor pedig kivételesen babakocsiban aludt - rosszabbul aludt nappal is, éjjel is, mint itthon, így nappal a babakocsiban sikerült elaludnia a szokásos kettő helyett egyszer, éjjel meg fél tizenkettőkor felébredt és semmi esetre sem akart visszamenni a kiságyba, úgyhogy velem aludt, de ott legalább aludt, hálás voltam neki. Persze a szokásos ébredéseivel, de csak szopizott és visszaaludt. 

Áginak és Gábornak szülinapja is volt - pont félúton voltunk a kettejüké között, úgyhogy közös ünneplés volt közös tortával - együtt pont hatvanévesek! Vasárnap délután pedig még egyszer felfordítottuk a gyerekekkel a lakást, és estére itthon zártuk a hétvégét.

Szigetfutás

Életem első versenye. Azaz második, mert ott volt a Fut a falu, és kaptam oklevelet meg érmet, szóval verseny volt az, na de hárman indultunk :) Itt se sokkal többen, az igaz, egy kis csapat, szerintem olyan húsz induló körül. Szóval ott kezdődött a dolog, hogy amikor szeptemberben először futottam le a mi utcánkból és a mögötte lévőből álló 1420 méteres kört, akkor elkezdtem vezetni a futásaimat a RunKeeper nevű alkalmazás segítségével. Ez meg olyan kedves, hogy regisztrációkor megkérdezi a koromat, a súlyomat és hasonlókat, és gondolom, ezek ismeretében ajánl egy teljesítendő célt. Nekem ez az volt, hogy november 24-ig (ez tíz hét különbség volt a regisztrációtól kezdve) teljesítsek egy 5 kilométeres versenyt. Illetve az először fel se tűnt, hogy verseny, csak az öt kilométert figyeltem. Aztán valamikor leesett, hogy ja, ez race! Ajánlgatta is az alkalmazás, hogy keressek versenyt, de amit találtam, az vagy hosszabb, vagy rövidebb, vagy olyan bizonytalan: létezik ez vagy nem...? Hosszas nyomozás után találtam rá a margitszigeti Szigetfutásra, ami egy évek óta létező verseny, minden hónap első szombatján körbefutják a Margitszigetet a vállalkozók, van rajtszám, időmérés, és minden, ami kell, egy dolog nincs: tét. Ennek a honlapja bár humoros és jópofa, de nem nagyon informatív, nem voltam biztos benne, hogy most, harmadikán lesz-e ez a futás, de azért azt gondoltam, elmegyek, ha a verseny nincs is ott, én ott leszek, körbefutom a szigetet és megmondom a runkeepernek. 

És így is lett, szombat reggel elmentünk, és szerencsére a verseny is ott volt, meg én is :) Volt egy kis hátulütője: mi a távolság miatt, hogy véletlenül se késsünk el, már 9 után ott voltunk, nevezni tízig lehetett, a rajt pedig 10:20-kor volt. Így aztán kb. egy órát voltunk kinn a hidegben, öt fok volt és köd. Közben végig mozogtam, igyekeztem bemelegíteni, de ez azért így is sok volt, jól átfagytam. Viszont bementem a Hajós Alfréd uszodába, mellőle indult a verseny, és az egy csoda! Ilyen úszásért rajongó embernek, mint én, szinte egy templommal felér. Hatalmas aula és azok a márványtáblák a bajnokaink neveivel... Megtiszteltetés volt itt vécére menni :D viszont a büfében nem tartanak banánt.

Azt még meg kell írjam elöljáróban, hogy előző nap, pénteken egész nap hasmenésem volt - mert csütörtökön nagy szabadságomban azt hittem, hogy ha lustálkodni szabad, akkor bármit enni is, és csokis kekszet ettem kakaóval, meg más cukros és gluténos dolgokat is, pedig tapasztaltam már, hogy ha a rendes paleolit táplálkozó hibázik, akkor maga látja kárát... Péntek este úgy mentem futni, hogy egy tízperces kör, haza vécére, majd még egy tízperces kör. Szombat reggel nem ettem semmit (ezért kerestem banánt) és így indultam neki a futásnak.

A Szigetfutáson úgynevezett hendikepes indítás van: az új nevezők indulnak először, aztán a korábbi időeredményük szerint sorban indítják először a lassabbakat, végül a gyorsabbakat. Ez jó, motivál, hiszen nem azt látod, hogy a rajtnál kilőnek azok, akiknek ez csak egy laza sprint, te pedig kullogsz utánuk. Persze keverednek a Margitszigeten egyébként is futókkal, hihetetlen volt a népsűrűség! Azért a rajtnál én szépen felvettem az itthoni tempómat, az első 1000-1500 méteren akartam igazán átmelegedni, nekem inkább a teljesítés volt a cél, mint a konkrét versenyzés. Azért utólag kiderült, hogy jóval gyorsabb voltam annál, mint itthon szoktam lenni, hiszen sima, jó minőségű pálya volt, szinte nulla szintemelkedés, és plusz motiváció.

124-es rajtszámmal szerintem utoljára értem be (még nem kaptunk hivatalos eredményt, de nem nagyon láttam mögöttem jönni senkit) de az időeredményem nagyon jó lett, 35 perc körüli! Itthon 37 perc alatt futottam 4.5 kilométert, 44 alatt 5 és felet, ez pedig 5300 méter volt. Nagyjából 9 km/órás átlag - itthon 7 vagy 7.5 szokott lenni. Nem volt könnyű: valamiért, talán a hideg miatt nagyon szúrt az oldalam, többször is úgy éreztem, hogy meg kéne állnom, de nem álltam meg, csak olyan volt, hogy egy-két lépést nem futva tettem meg. Illetve ettől a sebességtől is lehetett, közben nem érzékeltem, hogy gyors vagyok, sőt, inkább szenvedtem néha :) Aztán arra koncentráltam, hogy minden fejben dől el, és látom, hogy a lában visz, izom vagy ízület nem fáj, tehát menjünk, hajrá, hadd vigyen a láb, lélegezni meg majd csak sikerül. A végére el is múlt ez a szúrás vagy görcs, és egy kicsit sikerült is belehúznom a célnál.

Kicsit rosszkedvű voltam utána, mert éreztem, hogy mehetett volna jobban is, ha nincs ez a szúrás, de ez hamarosan elmúlt, és átadta a helyét a jóleső fáradtságnak és egy kis büszkeségnek: megcsináltam :) RunKeeperen a cél kipipálva, a következő 7 kilométer teljesítése szilveszterig, nem versenyen, csak itthon, magamnak.

A verseny után tombola is volt apróságokból. Nem hittem volna, de kihúzták a rajtszámomat, és nyertem egy banánt :) Semmi sem eshetett volna jobban akkor. Átmelegedni nagyon lassan sikerült, talán estére anyuéknál éreztem azt, hogy már ugyanolyan a hőérzetem, mint a többieknek a lakásban. Reggel pedig kellemes izomlázzal ébredtem.

Kertész Erzsébet: Zöldfa utcza 38.

Ez már nem pótlás: az őszi szünet alatt és most, a hosszú hétvégén olvastam ki a következő életrajzot Kertész Erzsébet tollából. Ő az egyik író, akinek gyűjtöm a könyveit, igyekszem mindegyiket beszerezni, legalábbis az életrajzait. A kezdeti lányregényeit lehet, hogy eladom vagy elcsereberélem, azok tényleg gyereklányoknak valók, de az életrajzok esetében nem zavar, hogy régen a Móra kiadó nagyobb lányoknak szánt csíkos sorozatában jelentek meg. Szerintem simán megállják a helyüket a felnőtteknek szánt irodalomban is (sőt, ha már itt tartunk, sok pöttyös könyv is jobb, mint egyes felnőttregények). 

Ti tudjátok, ki volt Veres Pálné? Igen, annyit én is tudtam róla, hogy utca viseli a nevét Budapesten (ott vettük a cserkészfelszereléseket a csapatnak lánykoromban...) és abban az utcában áll a róla elnevezett gimnázium is. De hogy ki volt ő, mikor élt, mit csinált, azt ebből a könyvből tudtam meg. Beniczky Hermin a 19. század elején született gazdag birtokoscsaládban, szüleit korán elvesztette, és idős nagyapja a világtól elzárva nevelte. Pestre kerülésétől azonban a társadalmi helyzetének megfelelő életet élte: bálozott, majd férjhez ment, gyereket szült és vezette férje és családja házát, életét. Közben zajlott a reformkor, a forradalom, és Veres Pálné egyre inkább hiányolta a nők, lányok oktatását szolgáló intézményt. Aztán mivel senkinek sem jutott eszébe ezzel foglalkozni, ötvenéves korában elkezdte ő maga megszervezni. Kiáltványt írt, gyűléseket tartott, egyletet alapított, engedélyekért és pénzért kilincselt, szponzori eseményeket szervezett - ötvenévesen, 1865-ben! Még ma, százötven évvel később is kevesen vannak, akiknek ötven körül eszükbe jut új életet kezdeni, valami újba vágni, pláne ilyen volumenű dologba, milyen különlegesség lehetett ez akkor! Az is felmerülhetett volna, hogy meddig tudja folytatni, amibe belekezd - de szerencsére sokáig tudta, még azt is megérte, hogy a saját unokája is végzettséget szerezzen az általa alapított iskolában. Igazán különleges, nagy formátumú nőalakja volt korának, Madách Imre barátságát és tiszteletét bírhatta, Kertész Erzsébet pedig a tőle megszokott alapos és olvasmányos stílusban írt regényt Veres Pálné életéről. Élmény volt két nehezen olvasható, a tetszésemet nem igazán elnyerő könyv után megint egy jól ismert, könnyed, érdekes könyvet kézbe venni.

Emi és a fiúk, Dorka és a lányok, meg mi

Még a szünetről... Keddi programunk volt a tali Emiéknél. Én kértem, hogy az őszi szünetben legyen, mert akkor Marcit is gond nélkül tudom vinni. Dorkáéknak is jó volt, mindenkinek jó volt, én jöttem rá az utolsó pillanatban, hogy de hiszen Marci keddenként lovagolni jár, nem tudom, azt érinti-e az őszi szünet, de mivel ennek semmi köze az iskolához, nem kéne, hogy érintse. Időjárás és október 23. miatt kétszer is kimaradt a lovaglás, már nagyon szeretett volna menni, úgyhogy végül is abban állapodtunk meg, hogy aznap lesz, de fél ötre haza kell, hogy érjünk. Sebaj, majd jó korán elindulunk... na igen, indultunk volna, és tényleg már előző nap nekikészültem, mégis egy órát csúsztunk az eredeti tervhez képest. Azért még dél előtt odaértünk, Dorkáék már ott voltak. Rozka hatalmasat nőtt a nyár óta, illetve nem is az tűnt fel, hogy termetre mennyit nőtt, hanem olyan nagylányos lett attól, hogy jár és kezd beszélni. Érdekes volt megfigyelni a fiúk és a lányok közti különbséget (persze lehet, hogy csak egyéniségbeli és nemtől független ez a különbség, de én egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy igenis van eredendő különbség a kisfiúk és kislányok temperamentuma, habitusa között). Emivel nekünk ugye van összesen hat fiunk, Dorka pedig volt olyan bátor, hogy el merte hozni közéjük a két kislányát. A hat fiúból kettő, Barnabi és Csongor elég kicsik még ahhoz, hogy ne vegyenek részt hangos és eleven tombolásban, de a maradék négyet is elég volt megfékezni, miközben Sára és Róza az egyik épp csendes sarokból a másikba bújtak szép nyugodtan eljátszani.

A nagyfiúknak szabad volt a hálószobában, matracon birkózni, de persze ebben sem ismertek mértéket - amiben az én Marcim élen járt - úgyhogy leállítottuk a birkózást, amire válaszul Marci teljesen hisztis és duzzogós lett: unatkozik, és én nem engedem, hogy birkózzanak. Mondanom sem kell, három fiú játszótárs, esetleg két kisbaba és két kislány is rendelkezésre állt, valamint nem is egy szobányi játék építő, kirakó, vonat, autó, legó és társas, de azokkal egyikkel sem volt kedve játszani. Hiába mondtam, hogy nézze meg, válasszon, kérdezze meg Danit... nem. Érdekes módon Regő sokkal inkább megtalálta azt, ami érdekelte, természetesen az állatokat, a különféle járműveket, kirakót, és nagyon tetszett neki a játékkonyha, sokat és ügyesen főztek Marcipánnal.

Végül aztán én kértem meg Danit, hogy mutasson valami jó játékot, és kiválasztottam egy golyópályát, amiről úgy gondoltam, hogy Marcinak is tetszene - igazam lett, onnantól egy ideig el tudtak játszani szépen, békésen. És persze Marci nagyon jól érezte magát és nem akart hazajönni, csak a lovaglással lehetett elcsábítani :)

Ezen csak négy gyerek van egyszerre, viszont itt vannak a lányok is :)

Marci és Marcipán furulyázni tanítják Emit, aki a képen nem látszik :)

Csíkosak, egyidősek, aranyosak :)

Ezen már öt gyerek és két felnőtt :)

Barnabi dob, én pedig elkapom... a pillanatot :)

Mindjárt kúszóverseny lesz

Úgy értünk haza, hogy fél ötkor pontosan megálltunk a lovardánál, közben hazajönni már nem volt idő. Hideg volt, a kicsik éhesek, fáradtak és fázósak, nem volt könnyű kivárni Marci lovaglását, aki egyébként nagyon ügyes volt. De azért kivártuk, hála Csongor türelmének, Regő lószeretetének és egy kis fahéjas mandulának. Aztán pedig irány haza a sötétben, vacsi, fürdés és korai lefekvés volt, senki nem tiltakozott. Köszönjük a talit, Emi, találkozunk legközelebb Dorkáéknál!

Téli sapkák, sálak

Még mindig pótlás: mindenkinek kötöttem sapkát és sálat a télre, már hordják is, úgyhogy fényképem csak ez az egy van arról, amikor Marci felpróbálta a sajátját:

Önmagában az is csoda, hogy Marci elfogadott valamit, amit én kötöttem, sőt hordja is :) Ez a fonal nagyon vastag és pihepuha, zseníliaszerű, és olyan vastag, hogy 8-as tűvel kötöttem és a sapka összevarrását meg az elvarrásokat az ujjaimmal, tű nélkül csináltam. Négy gombóc kék és négy gombóc zöld színátmenetes Chicago-t vettem a fonalam.hu-ról azzal, hogy a kékből Csongornak, a zöldből Regőnek lesz sapka és sál, Marci úgyse hordaná. De ahogy Csongoré készült, úgy láttam, sokkal kiadósabb, nem lesz szükség a négy gombolyagra. Marci meg nézegette, tetszett neki a színátmenet, a puhaság, ráadásul ez a zöld kicsit mintha terepszínű lenne... úgyhogy végül neki kötöttem a zöldből, Csongornak a kékből, Regőnek pedig kék lett zöld csíkokkal és a sál két végén is zölddel. Így fogyott el a nyolc gombolyag, illetve a kicsiknek még megkötő is készült a sapkára, és maradt egy kevés kék, amivel most Marci játszik :) Jó melegek, úgyhogy jöhet a tél!

Ja, mivel rögtön hordásba kerültek, nemcsak, hogy nem fotóztam, de nem is mértem. A nyolc gombolyag 400 gramm volt, a maradék nem számottevő :)

Endrei Judit: Kemény üzenetek

Ezt még jócskán a lenti csend előtt olvastam, Sütő András után, és elég szenvedősen, legyek-már-túl-rajta érzéssel. Sajnos. Mert nem valami jó könyv, pedig nagy kár érte. Kemény Dénesé minden tiszteletem, nagyon felnézek rá és érdekel, hogy milyen ember, milyen az élete, milyen edző, kapitány, vezető és hogyan csinálja a dolgát, nagyon szimpatikus. Endrei Judit is az, de sajnos ebből a könyvből az derül ki számomra, hogy amilyen jó és szerethető volt a képernyőn keresztül a kedves arcával, kellemes orgánumával és nyilván szakértelemmel szerkesztett műsoraival, olyannyira nem tud könyvet írni. Főleg olyan témáról, amihez nem ért.

Ez a könyv talán vezetéstudományi szakkönyv próbál lenni, talán a népszerű riportkönyv és a vezetés-szervezés tudománya határmezsgyéjén szeretne egyensúlyozni. Arra kíváncsi, hogyan lehet tizenöt éven keresztül az ismert, világraszóló sikerekkel vezetni egy csapatot, amiben nemcsak a vízilabdacsapat és az edzői munka van benne, hanem a hozzá tartozó teljes körítés, koordináció, tárgyalások, szponzorálás, a játékosokon kívül még rengeteg ember munkája. Kemény Dénes erről kiválóan tud beszélni - Péter hallgatta őt előadáson, onnan van a könyv is, dedikált példány, és kizárólag ez az oka, amiért nem adok túl rajta olvasás után. Mert a Mester aláírását őrzi.

A Mester szavait viszont úgy sikerült összegereblyézni, hogy az olvasónak az az érzése, hogy Endrei Judit diktafonból beolvastatta a szöveget számítógépre, onnan kinyomtatta, és ennyi. Néhány sort kiemeltek vastag betűs nyomtatással: szerintem elég egyszerű megoldás, egy ténylegesen jó és olvasmányos ismeretterjesztő könyvnek nincs erre szüksége, olyan erőltetett, szájbarágós lesz tőle. A fejezetek végén Kemény üzenetek címszó alatt még egyszer, külön kiemelve néhány fontos mondat. Néhány témát háromszor is körbejár, szegény Dénes sokszor nem tud mást mondani, csak hogy "ahogy már említettem", és próbálja más oldalról megfogalmazni. Biztosan utánajárt Endrei Judit a vízilabdával és a vezetéstudománnyal kapcsolatos ismereteknek, de ennek ellenére sem sikerült egy tényleg hasznos, olvasmányos, érdekes és a tanulást szolgáló könyvet kihozni a riportokból. Pedig ha valakivel, hát Kemény Dénessel lehetett volna. Érdekesek az olimpiákról szóló részek tényleges történetmeséléssel, illetve a végén a magánéleti interjú családról, hobbiról, vadászatról. De a céljának szerintem nem felel meg a könyv, ráadásul nagyon sok benne a helyesírási, stilisztikai hiba is.

Csend

Csend volt kint, és csend volt bent. Minden értelemben, kívülről befelé. Esett a novemberi eső, halkan kopogott az ablakokon, zárva voltak az üzletek és szünet volt az óvodákban, iskolákban. Mégis csend volt nálunk is, mert a nagyobbak elmentek két napra a mamához. Égtek a gyertyák: négy darab, Mamának, a másik mamának, Papának és Évinek. Aludtunk, beszélgettünk, olvastunk és a kis egyke Csongorral töltöttük a napot. Jó volt nézni: egy gyerek két, néha a mamával együtt három felnőttre. Neki is kell néha ez. Marci hatéves koráig egyedül volt, már talán túl sok is volt neki, Regő meg minden második hétvégén, amikor Marci apánál volt. Persze, Csongor is egyedül van minden délelőtt, amikor Marci iskolában és Regő oviban, de egyrészt csak velem, másrészt abban van egy nagy alvás. De olyan, hogy apa, anya, mama figyelme csak neki jusson és ő legyen a benne fürdőző kis egyke, még nem nagyon jutott neki tíz és fél hónap alatt. Azt hiszem, élvezte.

Mi is, és hálásak voltunk neki azért is, hogy délelőtt is, délután is jókat aludt. Mi is aludtunk... Nagyon kellett egy kis pótlás, kis feltöltés, azért még ezzel se kerültünk a közelébe se annak, hogy behozhassuk a lemaradást. De jó volt... És olvastunk, kötöttem, este együtt mentünk futni. És csak hallgattuk a csendet...

Blogcsend is volt, nem volt szándékos, de kedvem se volt a géphez ülni, csak épp, amit muszáj. Együtt voltunk, egymással. Aztán meg, amikor elmúlt a csend, a hétvége mozgalmasabb részében többen voltunk együtt, akkor meg azért nem. Majd most pótolok megint.

Közben Marci és Regő voltak Dömösön és Siófokon is a temetőben a déd-, sőt ükszüleik sírjánál anyukámékkal. Kaptam egy fotót telefonon: ott állnak a nagymamám sírjánál abban a sapkában-sálban, amit én kötöttem nekik. Annál a mamánál, akitől kötni tanultam. A sor folytatódik.