Hétvége, versenyen kívül

Na és hogy azért ne menjünk át teljesen futóblogba, beszámolok a kiscsaládos hétvégénk többi részéről is, mert volt ám program bőven :) Úgy kezdődött, hogy Regő pénteken nem ment oviba, én összepakoltam a hihetetlen mennyiségű cuccunkat, ebéd után lefektettem Regőt és Csongort, mondtam nekik, hogy most csak rövid alvás lesz, ébreszteni fogom őket, ha indulunk. Marci fél kettőkor megjött, evett, szerencsére Csongor magától felébredt a mozgolódásra, Regő meg Csongorra, úgyhogy még az ébredés okozta nyűgösséget is elkerültük. Irány Ságvár, Marci, Regő és a csomagok egy része ott töltötte a hétvégét mamánál-papánál. Meglepett, hogy Regő milyen simán ottmaradt, tavaly az őszi szünetben ez még nem ment ilyen könnyedén. Itthon is mondtam már neki, hogy mi apával nem maradunk ám ott, csak ő Marcival. Olyan simán rávágta, hogy jó, hogy azt hittem, igazán fel se fogja, és amikor tényleg elmegyünk, akkor lesz majd sírás. De nem lett, és az egész hétvégén nagyon ügyes és aranyos volt. jól elvoltak Marcival.

Mi meg Csongorral indultunk a hosszú útra, nagyjából négy órára számítottunk, és arra, hogy Csongor nem nagyon fog aludni, mert ha rövidebbet is, de aludt délután. Ahhoz képest egész jól viselte az utat, az M3-as elején megálltunk egy korai vacsorára és hogy egy kicsit mozoghasson, ezután Miskolc közelében elaludt. Arrafelé záporok és napsütés váltakoztak, gyönyörű felhőjáték és szivárvány tette különlegessé az amúgy is szép és általunk ritkán látott tájat (Miskolcon voltam már, de ezen az útvonalon még soha).

Az autópályáról letérve egyre ismeretlenebb és szebb vidéken autóztunk, látszott, hogy itt korábban köszöntött be az ősz, mint nálunk, gyönyörű sárga, barna, bordó színekben pompázó domboldalak között haladtunk. A szállásunk Bódvarákón volt, azért itt találtunk, mert a két évvel ezelőtti gannai, Regővel töltött hasonló hétvége tapasztalataiból kiindulva az volt a cél, hogy két légterű szállást találjunk, ahol külön szobában le tudjuk fektetni Csongort, de mi még tudunk ébren lenni, beszélgetni, olvasni, és nem zavarjuk. Ilyet pedig nem egyszerű találni.

Árpád vendégház

Már sötétben érkeztünk a faluba, ahol nem volt térerő, úgyhogy kénytelen voltam bekopogni a háziakhoz :) elfoglaltuk a szobákat, felállítottuk az utazóágyat, hagytuk Csongort ismerkedni, volt egy kosárnyi gyerekjáték is. Péter befűtött a kályhába, aztán próbáltuk a szokásos menetrendet tartani: kis pótvacsora, fürdés, alvás. Az idegen helyen és idegen ágyban nehezebben aludt el Csongor, mint szokott, de aztán az éjszaka már úgy telt, mint itthon.

Reggel én már rögtön futócuccba öltöztem, irány Aggtelek és a verseny. Amíg futottam, Csongor Péterrel játszóterezett, amikor esni kezdett, kicsit autóztak is a környéken, felfedezték, milyen közel van az országhatár.

Naaagy fatörzs a játszótéren

Ettek is, aztán Csongor az autóban elaludt, Péter közel parkolt vele a rajt-célhoz, ezért tudott ott lenni a célban, és ez annyira jó volt nekem! Azt hiszem, ilyen, hogy közvetlenül hozzá érkezzek, még nem is volt.

Miután lezajlottak a verseny utáni dolgok, zuhany, eredményhirdetés, kis evés-ivás, beültünk az autóba, és megbeszéltük, merre induljunk. Én ugyan még nem ebédeltem, de nem is éreztem sürgetőnek, gondoltam, autózzunk, amíg Csongor alszik, majd eszünk valamerre útközben. 

Péter megmutatta, milyen közel a határ, és hirtelen ötlettől vezérelve át is mentünk rajta, így már Csongor is járt külföldön. Kinéztem egy főutat, ami még a magyar autóstérképen látszik, illetve a Gömör-tornai karszt turistatérképén egy része, ez a szlovák 50-es út Rozsnyón keresztül. Hát csuda dolgokat láttunk, az Aggteleki-karszt hátulról is szép, a szlovák oldalon továbbtekintve meg egyre magasabb hegyeket látni, a térkép szerint már ezer méter felettieket is, folyóvölgyeket, szerpentineket, mészkőhasadékokat, sziklaalakzatokat. Nem fotóztam, csak csodálkoztam, ide vissza kéne menni túrázni. Nagyon tetszik egyébként, hogy a magyar oldalon, ahol gyalog is jártunk, többfelé hirdetik a szlovákiai látnivalókat, barlangokat, vidratelepet, patakvölgyet, összefogás, együttműködés van a természetföldrajzilag egyb tartozó két nemzeti park között.

Rozsnyó után tornyosul Krasznahorka leégett, de újjáépülő vára, aztán hamarosan Torna következik, ott is egy várrom, egészen olyan, mint Csobánc itthon. Ez már újra a határ, ennyi volt Szlovákiában, a kis Bódva-menti falvak között visszatértünk a 27-es főútra.

Egyre-másra jutottak eszembe a Másfélmillió lépés Magyarországon sorozat képkockái, szinte hallottam Sinkó László hangját egy-egy falunál, újra kell néznem, mi változott a sorozat óta, ami velem egyidős. Az úticélunk Szendrő, ekkor már egyre éhesebb voltam. Ez okozott némi összezördülést is köztünk Péterrel, ami rányomta a bélyegét a délután többi részére, kár volt érte - de a környék ezzel együtt gyönyörű.

Szendrő vára tulajdonképpen nem is látszik, teljesen elpusztult, a lőportornya helyén most egy új kilátó van, egy fatorony, alatta kiállítás, sajnos zárva. Teljesen új kövekből épített alacsony bástyafal is van az egyik régi helyén, de a lényeg a kilátás.

Csongor épp a vár alatti parkolóban ébredt fel

Hegymászók :)

Mondja és mutatja, hogy "kő"

Keresztül-kasul bejártuk, amit lehetett, megcsodáltuk a látványt, aztán elautóztunk még a rakacai víztározóhoz (Sinkó László hangja dübörgött a fülemben...) 

Itt csak fotózni sétáltam le a partra, békés és megkapó látvány volt, bár felriasztottam egy darut, akinek valószínűleg emiatt nem volt olyan békés a délutánja, én viszont örültem neki, szerintem sose láttam még szabadon darut. Aztán ráböktem egy kis kanyargós útra, hogy most erre menjünk. Merész választás volt :) az út csak egyre kisebb és kisebb lett, szerpentines és gyönyörű tájon, sosehallott falvakon át vezetett, olyannyira, hogy volt bennünk egy kis izgalom, hogy vajon nem fogy-e el egyszer csak. De nem, szépen kiért Aggtelekre, ahol végülis a Barlang étteremben megvacsoráztunk. Onnan már csak visszamentünk Bódvarákóra, elbeszélgettünk a szállásadónkkal, Péter szegény egy csomót vesződött a befűtéssel, ami végülis csak hajnalban járt sikerrel, Csongor viszont rutinosan, sokkal könnyebben aludt el, mint előző este.

Reggel búcsúztunk a falutól, abban megegyeztünk, hogy még egyszer visszamegyünk Aggtelekre, ott biztosan nyitva vannak már a büfék, valahol lehet reggelizni. Ilyen ködökkel búcsúzott tőlünk Bódvarákó:

Szinpetriben még odakanyarodtunk a világ legnagyobb könyvéhez, de persze vasárnap reggel nyolckor zárva van, nem a könyv, hanem a múzeum, úgyhogy elmondhatjuk, hogy láttuk a világ legnagyobb könyvét őrző házat. Meg a hatalmas tájképi szalamandrát, úgy nyújtózik a domboldalon az Aggteleki Nemzeti Park jelképe, mint a westburyi Fehér Ló. Aztán finom, forró, jóleső teát kaptunk Aggteleken, meg tócsnit tejföllel és sajttal, és most Péter bökött rá a térképre: Szilvásváradra szeretett volna menni. Okés, irány a Bükk, közben a nap is kisütött, ha lehetséges, még szebb lett az őszi táj. Csongor a Bódvarákó-Aggtelek közötti rövid szakaszon szundított egy korait, így Szilvásváradig nem aludt, nem is volt baj, abban bíztunk, hogy ott jól kifárasztjuk, és majd utána alszik.

Ahogy kiléptünk a parkolóból és elindultunk a kisvasút felé, Csongor lecövekelt. Én mentem tovább és mondtam neki is, hogy jöjjön, de ahogy visszafordultam, azt láttam, hogy mereven bámul egy kürtőskalácsost, a lába pedig a földbe gyökerezett. Mit volt mit tenni - kürtőskalácsot vettünk tízóraira :) Felszálltunk a hamarosan induló első kisvasútra, és kizötyögtünk a Szalajka-völgybe.

Kis megszeppent vonatozó :)

Csongor nem volt ám ilyen kis ijedt, mint a képen látszik, inkább csak komoly, és figyelt nagyon. Ha felállt a padon, és nézett kifelé a vonatból, jobban értette, hogy hol is van, és felszabadultabb lett, mondta sokat, hogy si-hu-húú :) 

A Szalajka-völgyben nagyon sok minden kiépült vagy megújult, mióta - kilenc-tíz éve - utoljára jártam arra. A vasút melletti sétaút, a szabadtéri múzeum, hidak, táblák, van egy új játszótér is. Csongor alaposan megnézte a vízesést, kavicsokat dobált bele, és szerette volna meg is fogni, ami végül később egy simább partszakaszon sikerült is neki.

Alaposan megnézte a szabadtéri múzeum állomásait, legjobban a vízterelő tetszett neki, forgatta a kis malomkerekeket :)

Visszafelé gyalogosan indultunk, babakocsi nem volt nálunk, úgyhogy vagy Csongor tempójában mentünk - ami néha nem is olyan lassú, nagyon tudja szedni a kis lábait! - vagy vittük pár percig, amíg le nem kívánkozott. Elhaladtunk a Szikla-forrás mellett, megnéztük a pisztrángos tavakat, kisebb vízeséseket, egy helyen csak úgy az út mellett buzgott fel egy forrás vize, ami tíz éve még biztosan nem volt ott.

Csongor pisztrángokat néz

Azért az út vége felé már el-elfogyott az erő Csongorból, fáradt is, álmosodott is, gyakran váltotta a saját lábán járást a miénkkel. Itthon megnéztem, három kilométer az út, szóval nem semmi teljesítmény tőle! És persze ahogy visszaértünk a vasútállomásra és beültünk az első kis étterembe, rögtön nyoma se látszott a fáradtságnak, volt ott egy kis favonat és egy láncos mászóka, rögtön ezeket próbálta ki. Aranyos volt, itt is, de még Aggtelken is ha Regő vagy Marci-korú gyereket látott, rögtön ment volna hozzájuk, Regő, Marcika csatakiáltásokkal. Reggel is azzal kelt fel, hogy sorolta, aki hiányzik neki: Regő, Marcika, mama :) Itt is volt egy nagyjából Regőméretű kisfiú pont olyan futóbiciklivel, amilyen itthon is van, de szerencsére volt egy bő Csongorméretű kistesója is, akivel aztán együtt játszottak a favonaton. Aztán hozták az ebédet, hatalmas volt a gyerekadag, ő meg olyan ügyesen evett nagy padon, nagy tányérból, nagy villával :)

Visszasétáltunk az autóhoz, Péter szívesen ment volna még a 24-esen Kékestető felé, de ekkor már én kértem, menjünk inkább a gyorsabb úton, a gyerekekért is el kell még menni anyukámhoz, aggódtam kicsit, hogy hogy bírják egymást. (Később kiderült, alaptalanul, mindenki nagyon élvezte a hétvégét a mamánál :) ) Úgyhogy innentől egyenesre vettük az irányt, Csongor félórán belül elaludt és ezt hazáig folytatta, Péter minket kitett itthon, hogy Csongor kiszállhasson már, ne autózzon még plusz egy órát, illetve én elmehessek bevásárolni, ő meg addig hazahozza Regőt meg Marcit. És este hét tájban végül családegyesítés volt, mindenki nagyon örült mindenkinek :)

Összességében gyönyörű és feltöltődős hétvége volt, de azért igazi pihenésünk majd kettesben lesz, ha már Csongor is el tud tölteni egy-két napot a mamánál. És akkor nem ébredünk éjjel, nem kelünk ötkor, és egészen szabadon arra megyünk, amerre akarunk, gyerekekhez való alkalmazkodás nélkül - majd annak is eljön az ideje, most viszont azt élveztük, hogy hármasban tölthettünk két napot ezzel a mi kis legkisebbünkkel.