Válságéjszaka

Azt hiszem, az elmúlt tíz év legkevesebbet alvós éjszakája volt a mára virradó. Nem tudom, mi ütött szegény Csongorba, de remélem, hamar elmúlik.

Este még szépen elaludt a szokásos időben, igaz, az már nem volt szokványos, hogy közvetlenül a futásom előtt is és utána is felébredt (igen, voltam végre futni!). De akkor még visszaaludt, tudtam mesélni a többieknek, vacsorázni, aztán ébredt, megfürödtem, aztán ébredt, és akkor már nem is aludt vissza. Tizenegy óra felé járhatott, én szokás szerint szoptattam, attól mindig vissza szokott aludni, úgy is tűnt, hogy most is elalszik, olyan egyenletessé vált a szuszogása, azt nem láttam, hogy a szeme nyitva vagy csukva van-e. De ahogy próbáltam letenni, sírt. Vagy három-négy kört csináltam végig így, szoptatom, leteszem, sír. Végül kijöttem vele tanácstalanul, csak a fogára tudtam gondolni, tényleg durva, amilyen állapotban az ínye van. Már nem tudom, mikor, milyen sorrendben kapott nurofent, gélt, chamomillát, de amikor úgy éreztem, hogy eltelt annyi idő és nem hatott, akkor próbálkoztam valamivel. Próbálkoztam még cumival, újra és újra szoptatással, tisztába tettem (meglepődtem, hogy volt is miért, ezer éve nem volt már ilyen éjszaka), bevittük magunk közé, kislámpa mellett eljátszott egy ideig, de ha lekapcsoltuk a lámpát, hogy aludjunk, akkor sírt.

Péter kijött vele a nappaliba ringatni, de csak pár percig bírtam, nem megy ez nekem, hogy nyugodtan aludjak bent, míg ők altatják egymást, úgyhogy kijöttem és átvettem. Akkor sikerült is letenni, de épp mielőtt álomba szenderültem volna, hallottam, hogy nyafog.

Van egy plusz matracunk, kihoztam a nappaliba, meg a takarómat-párnámat is, és letettem Csongor a földre, én meg lefeküdtem mellé. Gondoltam, ha aludni nem akar, de ébren elvan - mert dumált meg játszott az ágyunkban is - akkor legyen ez, persze csak sötétben és csendben, én meg majd elbóbiskolok mellette, aztán hátha ő is csatlakozik. Ez bejött, egy idő után odahajtotta a fejét mellém, betakartam, szopizott, elaludtunk. Ez lehetett fél három felé. Egyszer felébredtem arra, hogy leestem a matracról, láttam, hogy Csongor mellettem a párnán keresztben hason alszik, hát visszaköltöztem kicsit Péter mellé. Amikor a következő sírásra újra kijöttem, ránéztem az órára, akkor volt négy óra. Visszabújtam, szoptattam, el is fogadta, de nem aludt vissza. Ringattam, énekeltem, néztük a sötétséget az ablakon át, egy szó mint száz, mindenfélét próbáltam, szegénykém sokszor ülve sírdogált mellettem, és csak néztem tehetetlenül, hogy mi lehet a baj. Csak a fogra tudok gondolni... Betegnek nem tűnik, a lázát este mértem, picit taknyos és bedugul néha az orra, hajnaltájban ki is szívtam, de éppen csak egy pici jött belőle. Viszont biztos, hogy fáj valamije, és ami látszik és betegségtünet nélkül lehetséges, az a fogacska. A galád tizenegyes, remélem, nagyon szép és egészséges fog lesz, és jól viseli majd magát, ha kibújik, mert megküzdünk érte!

Na, az órát nem néztem, de a hajnali derengésből ítélve hat óra felé szundítottunk el újra együtt a matracon és 7:21-kor jöttek ki a nagyobbak. Mesét akartak nézni, este meg is ígértem nekik, hát bementem újra, Csongor még aludt egy picit. Aztán Péter felkelt, és Marika nénivel együtt intézték a három kölyök reggelét, engem meg hagytak kómázni még úgy nagyjából kilencig. Drukkoljatok annak a fránya fognak, holnap éjjel ennél többet akarok aludni!