Sukoró messze van

(Ez nem terepfutás, ezért írom ide. Alapvetően az volt a célom a terepfutós bloggal, hogy oda írom majd az összes terepedzést, mert az mind élmény, meg a versenyeket. Ide meg azt, ami úgy általában a futásban nagy eredmény, vagy egy-egy aszfaltversenyt, vagy ami egyben családi kirándulás is. Ha ez így zagyva lesz, akkor majd meglátom, mi lesz :) )

Tegnap elfutottam Úrhidáról Sukoróra. 28.19 km - ezt így pontosan csak utólag tudtam meg, úgy indultam neki, hogy bő 25 km lesz, odaérve meg 27-nek tippeltem. Az előzmény az, hogy engem olyan fából faragtak, hogy ha készülök valamilyen versenyre, eseményre, mérföldkőre, azt muszáj előtte versenyen kívül is teljesítenem, hogy ezzel csökkentsem az izgalmi faktort: tudjam, hogy meg tudom csinálni. Most a Balaton Maraton félmaratoni távjára készülök, úgyhogy addig terveztem - és még tervezek is - futni pár félmaratoni távot, vagy kicsit többet. Már rajzoltam egy útvonalat Abára, de annak egy része ismeretlen, be kellett volna járnunk először autóval vagy biciklivel, és az most nem fért bele. Péter ötlete volt, hogy fussak el Pákozdra, az kb. 25 km, és végig ismerős az útvonal. Kinéztem a pákozdi emlékművet, másodlagos célnak ott volt még a Gémeskút étterem, tudtam, melyik a pont, ahol el kell döntenem, hogy az egyikre vagy a másikra futok be. Megpakoltam a futós övemet vízzel, mandulás szelettel, gyümölcszselével, csokival, szőlőcukorral, sajnos sós dolog nem volt nálam, így előtte jól megsózott gyerekadag rántott húst és sült krumplit ettem, és reménykedtem, hogy nem futok ki a sótartalékból, illetve tudtam, hogy át fogok futni Fehérváron, és szinte bárhol vehetek majd egy zacskó ropit.

Délután kettőkor indultam, hát az eleje szenvedős volt. Mosolyogtam magamon, mert elvitt a rutin: kezdetnek lefutottam a szokásos bemelegítő körömet, ami 1420 m, pedig ez nem volt beleszámolva, és nem is volt szükséges, hiszen bőven ráértem volna az útvonal során bemelegedni, de sebaj.

Nagyon meleg volt, szidtam is eleget. Sok-sok vizet ittam, az utóbbi hosszabb utaimon sosem fogyott ennyi. Amíg ittam, sétáltam is pár lépést mindig. A hosszú ujjú technikai felsőm volt rajtam, és a láthatósági mellényem, öt-hat kilométernél már nagyon éreztem, hogy ez sok lesz, úgyhogy a pentelei erdőnél a kerékpárútra kiérve le is vettem a mellényt, és az öv köré gyűrtem. A sapkával is bajlódtam: úgy gondoltam, szükség lesz rá a nap és a szél miatt, de amikor égett alatta az arcom, azt gondoltam, leveszem egy kicsit, megszellőztetem a fejem - akkor a frissen mosott hajamat fújta mindenfelé a szél, képtelen volt megállni a fülem mögött, plusz rögtön éreztem is, hogy forrón süti a nap a fejemet. Sapka vissza, valamit valamiért...

Megváltás volt beérni Fehérvárra, a hosszúnak tűnő országút melletti futásról járdákra váltani. Tök jó érzés, olyan nagy dolognak tűnik így visszamenőleg, hogy átszeltem Fehérvárt keresztben... :) Jó volt benne, hogy a városi utcák rövidebb szakaszok, jól lehet érzékelni, hogy milyen messze eljutottam már. De azért, ha egyszer maratont szerveznék Fehérvárra, nem pont ezen az útvonalon vinne, az is biztos :) Volt némi lakótelep, Spar háta mögött, aztán kertesházas övezet, aztán négysávos, aztán vasúti híd alatt át, aztán megint lakótelep, vasútállomás, aztán kellemes lakótelepes sétálós, sok család volt kint játszótereken, görkorizni tanították a gyerekeket és hasonlók.

Már egy ideje nézegettem, hol tudnék majd kulacsot tölteni, mert lassan el fog fogyni a vizem. Szerencsére sok kocsma, kisbolt és hasonló nyitva volt, végül az Erzsébet utcai Viniczai cukrászdába tértem be, ahol szívesen és ingyen kaptam vizet, hálás vagyok nekik érte. Irány tovább, kerültem a kórházat, és végül kiértem a Budai útra. Innentől aztán kerékpárúton és járdán, később országút szélén már csak egyenesen kell futni Pákozdig.

Itt, a Budaira kiérve számolgattam, hogy hány kilométerre is lehetek, itt futottam pont 100 perce, ha tartom a kitűzött tempót, akkor 14 kilométernél kéne tartanom. Ezt csak utólag, otthon tudtam megnézni, egészen pontosan számoltam akkor! Szóval félútig tartottam a nagyjából hétperces kilométereket. 

A Budai út jó hosszú, sok idő és három-négy kilométer kellett hozzá, hogy kiérjek a városból. Ekkor jöttem rá újra, hogy az én terepem a terep :) nem is vettem észre, hogy frusztrál a város, csak azt, hogy mennyire megkönnyebbültem, hogy felszabadult a lelkem, amikor kitágult a tér, dombokat és őszi színeket láttam magam körül, és közeledtem a Velencei-hegységhez. Kell már nekem az az új telefon, annyit tudtam volna fényképezni... A legkellemesebb, legkönnyebb szakasz jött el Kisfalud és Pákozd között, már 19 kilométer után, emelkedőn, magam is meglepődtem, milyen könnyedén futok. Kerékpárúton, gyönyörű hegyek és erdők felé, már nem olyan melegben, mögöttem a lassan óaranyba váltó fényű Nappal... 

Még valahol Fehérváron eldöntöttem, hogy nem az emlékműhöz, hanem a másodlagos célponthoz, a Gémeskút étteremhez megyek. Ugyanis ha odaérek az emlékműhöz, akkor mi van...? Se egy mosdó, se egy vécé, bár a látogatóközpontban van, de ki tudja, október vége felé közeledve, vasárnap naplementekor nyitva lesz-e... Ennivalót venni pedig biztos nem lehet. Az étteremben meg megmosakodhatok, és ihatok egy hideg sört, sőt akár ehetek egy tartalmas levest. Onnantól az egyik, ami éltetett, az volt, hogy milyen leves legyen :)

Szóval Pákozdon teljesen keresztül kellett futni, autós emlékeimből nem is rémlett pontosan, hogy milyen messze is van az emlékműhöz vezető bekötőút, ahol ugye akkor én nem kanyarodom be. A bicikliút sajnos Pákozd után lekanyarodik az országútról, nem merek vele menni, mert szerintem nem arra megy tovább, amerre nekem kell, úgyhogy az út további részét útpadkán teszem meg. A dombok még mindig gyönyörűek, már látom Sukoró házait, és lassan már kezdem azt gondolni, hogy azért jöhetne az az étterem... Kinézek egy épületet Sukoró szélén, de az nem az, itt majdnem elsírom magam, hogy hol van már....? Kicsit csüggeszt, hogy hát ez nem is Pákozdon van! Furcsa, mert tudtam, hogy már az emlékműhöz is túl kell menni a falun, és azt is, hogy az étterem a bekötőút után van, és mégis nehezemre esett látni, hogy még ez sem az és ez sem az.

És akkor dudálva elhúzott mellettem a Sukoróra vezető úton a családom :) Új erőt adtak, hát még, hogy megálltak Sukoró első fájánál, és mutatták, hogy merre menjek, le az országútról. Péter szerint még két-három kilométer az étterem. Innen már tényleg a jóakarat is bevisz, futok a sukorói járdán, és tudom, hogy mindjárt ott vagyok. Végtelenül fáradt vagyok, de mégis, annyira fejben dől el minden... Azt érzem, hogy ha kéne, ha kiderülne, hogy az éttermet hirtelen arrébb építették két kilométerrel, én elfutnék odáig is. Menne. Szenvednék, de ha eddig eljöttem, hát elmennék addig is. 

De szerencsére nem kell :) Ott van végre az étterem, a fiúk a parkolóban várnak, Regő elémszalad és én megérkezem... Boldogan és Péter szerint ibolyaillatúan. Hát, biztos... :) Mindenképpen ennem-innom kell valamit, majdnem négy kulacs vizem elfogyott, a magammal vitt energiatartalékokból csak egy szem szőlőcukor, egy kocka csoki, egy gyümölcszselé. Megmosdom, Csongorral bemegyünk az étterembe, Péter és Regő a játszótérre, és hát végül úgy sikerül, hogy a sör mellé komplett vacsorát rendelek. Sietősen megesszük, és hazafelé csak azon csodálkozom, milyen marha messze van Sukoró Úrhidától, még autópályán is.