Így jártam

Melyik nap is veteményeztünk Marcival? Na ugyanaznap társasoztunk is (meg előtte is, a betegsége alatt mindennap). Mindig úgy örülök ezeknek az alkalmaknak, amikor sikerül kihasználnunk pár olyan órát, amikor a kicsik alszanak, vagy legalábbis jól megvannak. De sajnos a Sivatag fiai társas vagy nem való még Marcinak, vagy ez a mostanában szokásos metafizikus nyugtalanságos kilencéves kiskamaszkor az oka, de a végére sikerült elrontani. Sokszor kellett javítanom, hogy így nem léphet, vagy hasonlókat, és már rögtön duzzogott, hülye szabály... Könnyes szemmel, durci szájjal játszott, de azért játszott, ő most jókedvű, élvezi... Csak látszani az ellenkezője látszik rajta.

Felébredtek a kicsik, Csongor evett és kivittük őt is a kertbe, Regő még benn maradt betegeskedni. Ott is, ahogy írtam, eljött az a pillanat, amikor muszáj volt elkezdeni nyafogni, hogy de ez nehéz - a vetés? könnyebb kerti munkát nem tudok elképzelni, mi lesz így ezzel a kiskerttel vajon? - és nincs kedvem, de mégis van, most gondolkodom anya, te addig ne csinálj semmit...

Kicsit kétségbeejtett, hogy amikor direkt kettesben, csak vele foglalkozom, akkor sem látom a felszabadult örömöt... A másik, hogy amikor gondolkozott, hogy mit is akar, akkor próbáltam produktív lenni, kérdezgettem, mit gondol erről, mik az előnyei, hátrányai a kiskertnek, mit forgat a fejében? Közölte, hogy semmit, neki tiszta üres a feje, csak az kattog benne, hogy igen-nem, igen-nem... Mármint, hogy akarja-e csinálni. Nem döntene semmi alapján, csak így. Ebből le kell vonjak valamit? Tényleg nem gondol végig dolgokat, vagy csak dacol? Emlékszem, én is mondtam a szüleimnek erre vagy arra, hogy nem gondolok semmit, de csak azért, mert szégyelltem a gondolataimat, nem akartam, nem mertem elmondani őket... De ő azt mondta, tényleg nincs semmi a fejében. Pedig ő egy okos, értelmes, olvasott kisfiú, nem lehet, hogy nincsenek gondolatai... Hogy tanít az ember gondolkodást a gyerekének?

Azért összességében nem tudta elrontani a kedvemet, a napomat. Sütött a nap, ő meggyógyult, végre kertezhettünk, és mégiscsak együtt voltunk és dolgoztunk meg játszottunk, még ha a fentiek is benne voltak. 

Aznap direkt azért nem szundítottam egyet délután, hogy tudjak vele játszani. Így aztán tegnap már nagyon akartam. Aztán jól megszívattam magam, hogy szépen fogalmazzak :). Történt ugyanis, hogy tejberizst főztem, és gondoltam, kéne hozzá valami tartalmas leves. Igen, de krumpli nincs itthon, a babot, lencsét be kellett volna áztatni... hát, a levesről lekéstem. Hirtelen beugrott a gondolat, hogy legyen pizza, és desszertnek a tejberizs. Gyorsan meggyúrtuk a tésztát, a fiúk is segítettek. Keléssel, sütéssel együtt délre kész lett - volna. Ha megkel. De nem kelt, utólag rájöttem, hogy túl forró volt a víz az élesztőnek. Na, tettem hozzá még egy adag élesztős vizet, de ugye ahhoz még egyszer annyi liszt is kellett, satöbbi... Másodszorra megkelt, de persze így kétszer annyi tésztám lett, mint eredetileg terveztem. Három tepsi pizza elkészítése után már erősen gondolkodtam, mi a csudát csináljak a maradékból... így lett két tepsi grissini is, délután négyre lett kész minden, addigra a többiek mind ebédeltek tejberizst, még szerencse, hogy volt. Én azért kivártam az első adag pizzát. Az alvásomnak viszont lőttek. Majd ma! Meglátjuk... :)