John Irving: A negyedik kéz

Említettem ezt a könyvet kicsit lejjebb, az ömlesztett bejegyzésben, egyike azoknak, amiket az utóbbi időben olvastam. Zseniális. Irving regényeit eddig is szerettem, gyűjtőnek sajnos nem lehet nevezni, mert saját példányom kevés van, de könyvtárból vagy kölcsönkapva többet is olvastam. A negyedik kéz címűt a rukkolán jelöltem be, és azt olvastam róla, hogy Irvingtől talán a legjobb regény. Nagyon kíváncsi voltam rá, de nem is álmodtam, hogy valaki felteszi, ki akarna szabadulni egy ilyen jó könyvtől? És a véletlen szerencse - ha van olyan - úgy hozta, hogy annak a kedves rukkolásnak, aki a Rukkarácsony alkalmával engem húzott, pont volt egy elfekvő példánya, amit még nem jutott eszébe feltenni, így jutottam hozzá a könyvhöz. Igazi karácsonyi ajándék volt, az elolvasása azonban mémg hónapokig váratott magára, mert amikor megkaptam, szépen besoroltam az aktuálisak mögé az éjjeliszekrényemen. 

No, ennyit az előzményekről. A történetről csak röviden, mert ha hosszú lennék, nagyon belebonyolódnék, ráadásul éppen csak érdeklődést szeretnék kelteni, hogy olvassátok el sokan! Tehát a főszereplő Patrick, tévés műsorvezető, elég nagymenő, jóképű és ismert, a nők a lábai előtt hevernek, gyakorlatilag azt kap meg, akit akar, és ezzel él is. Elég bizarr körülmények között elveszíti a jobb kezét, és ez események áradatát indítja el, megváltozik az élete, de nem csak annyiban, amennyiben bármelyikünknek megváltozna egy ilyen baleset után. Irving szarkasztikus humora átitatja a regényt, ez a történés nem egy szörnyűséges katasztrófa nála, csak egy esemény a sok közül, úgy beszél róla, mintha általános lenne a kézpótló műtét napjainkban. Merthogy Patrick erre vár, és hogy egy kicsit még meglepőbb legyen a dolog, egy szerencsétlenül járt kamionsofőr végrendeletileg ráhagyja a jobb kezét. Lesz műtét, így előtérbe kerül az örökhagyó családja és a kezelőorvos, és nagyon szórakoztató, ahogy Irving csapong: először úgy tűnik, mintha csak röviden bemutatna egy-egy alakot, aztán kiderül, hogy gyors, repkedő gondolattársításokkal eljut az orvostól az exfeleségéig,a  fiáig, a kutyájáig, a házvezetőnőjéig és a közelben lakó egyetemistákig, időnként hangosan nevettem, máskor a szövegkörnyezetből kiemelve mély bölcsességeket találtam.

Aztán, ahogy Patrick szerelmes lesz, csökken a csapongás, szűnik a sok szál, a munka és a nő kerül előtérbe. A fülszöveg szerint Irving kíméletlenül pellengérre állítja az erkölcsi tartását vesztett médiát - hát, eléggé megtépázza, az igaz, de én nem fogalmaznék ennyire sarkosan. Kifigurázza a bulvárt, a szerencsétlenségekből szenzációt hajhászó televíziós újságírást, de ezt azzal a szatirikus humorral teszi, amely az egész regényt belengi. Ahogy maga is mondja: a bizarr már annyira általános, hogy már nem is bizarr. Erősen megfűszerezi erotikával is, bár a ma divatos erotikusregény-hullámhoz képest ma született bárány.
A végén aztán minden a helyére kerül, hőseink célba érnek, majdnem, mint egy modern mesében. Az utóbbi idők egyik legnagyobb olvasmányélménye volt számomra, Ti se hagyjátok ki!