Séta a Várban

Tegnap - ha az állatkerti séta nem lett volna elég a kánikulában - újra kirándultunk egyet, ezúttal vonattal és Marcival. Ez azért is nagy szó, mert Regő először maradt ennyi ideig nélkülem, a mamára bízva, és nagyon jól viselkedett! De egyelőre maradjunk a mi programunknál :)

Jó korán keltünk, egy fél nyolc körüli vonattal mentünk a Déli pályaudvarra. Onnan több lehetőségünk is lett volna: a Vérmezőn át felsétálni a Várba, vagy metró + busz, villamos + busz... a meleg és Marci miatt - hiszen neki külön érdekes a BKV - most lemondtunk a gyaloglásról és lépcsőzésről, sőt, úgy döntöttem, hogy a siklóval megyünk. Így is metróztunk, buszoztunk, míg a Clark Ádám térre értünk, ott pedig kivártuk a sort, és szépen felmentünk a siklóval.

A Budavári Palotának ehhez a bejáratához érkeztünk:

A fő célunk a Magyar Nemzeti Galéria volt, de mivel ekkor még nem volt 10 óra, a galéria még nem volt nyitva, tehát elkezdtük keresni a Budavári Labirintust. Hát, legközelebb jobban tájékozódom... pedig szoktam, de most mégis meglepetésként ért, hogy a labirintus technikai okok miatt zárva. Marci nagyon csalódott volt:

Megvigasztalgattam, és tovább sétáltunk, innen már nagyon közel volt a Mátyás-templom és a Halászbástya. Ezeket csak kívülről néztük meg, egyrészt sokalltam a belépő árát, másrészt lehet, hogy be se engedtek volna minket rövid szoknyában-nadrágban, meg nagyon sok volt a külföldi turistacsoport. De kívülről is szép :)

Innen már indultunk vissza a Galériához. Számomra az volt a legnagyobb élmény. Arra, hogy a Munkácsy-trilógiát egyben láthassam, azóta vágytam, amióta csak tart ez a kiállítás - azaz már korábban is, de azóta volt ez tényleges lehetőség is. Már áprilisban el akartam menni, de akkor halt meg a nagypapám, volt a temetés... a temetés napján volt a kiállítás zárónapja is, és aznap írták ki a honlapon, hogy meghosszabbítják augusztus 31-ig. Mintha direkt az én kedvemért tették volna :) 

Nagyon nagy élmény volt. Már csak az odáig jutás is... amikor Székely Bertalan és Madarász Viktor festményei között kellett átmenni a légkondicionált teremig, ahol aztán a Trilógiához készített vázlatok és kidolgozott részletek között vezetett az út, majd megérkeztünk a kiállítás csúcspontjához... Nem is tudom leírni, áhítat, meghatottság, gyönyörűség. Könnyekkel a szememben néztem a csodát. Az érzéseim között ott volt az az emlék is, amikor körülbelül 20 évvel ezelőtt Debrecenben, a Déry Múzeumban láttam emlékeim szerint csak az Ecce Homo-t, és ahogy akkor anyukám ragaszkodott hozzá, hogy elmenjünk oda, mert ott van ez a kép... Ott monumentálisabbnak tűnt, én is kisebb voltam, meg talán a kiállítótér is, de most a három együtt teljesen lenyűgözött.

Ami még lenyűgözött, az az, hogy Marcival milyen jól lehet múzeumba menni. Tudott csendesen viselkedni, nem rohangálni, köszönni a teremőröknek, valamennyire le is kötötte a kiállítás, a modern festmények és szobrok pedig kifejezetten érdekelték. A Munkácsy-kiállítás után ugyanis felmentünk a második és a harmadik emeletre is, ahol felfelé menet egyre újabb kori képeket és szobrokat találtunk, a kedvence a Tisztító nagy vihar című kép volt.

Eddig nem is tudtam, hogy a harmadik emeletről fel lehet menni a kupolába is, de ha már ott voltunk, természetesen nem hagytuk ki. Körbe lehet járni, és három helyen teraszokra is ki lehet menni, gyönyörű a kilátás, és szerintem nem sokan látják. 

Leérve még megnéztük a Markó-kiállítást is, ez is nagyon szép volt, rám kisebb hatással, mint a Munkácsy, de gyönyörű képek voltak, utoljára a híres Visegrád című festménnyel. Bementünk a múzeumi ajándékboltba, feltett szándékom volt, hogy veszek magamnak valamit, de nem találtam semmit, Marci viszont szeretett volna egy Dalí-albumot, merthogy neki ő a kedvenc festője, és még mutatta is a kedvenc festményeit az albumban. Most nem vettem meg neki, de megjegyeztem! 

Mivel a labirintus nem jött össze, úgy döntöttünk, megnézzük helyette a Hadtörténeti Múzeumot, és nálunk volt a Budapest gyerekekkel könyv, amiben még a Telefónia Múzeumot is megtaláltuk.

Mivel a múzeumokban nem fotóztam (kivéve az utolsót) néhány kép kintről:

A Palota kertje az oldalsó bejárattól nézve, ahova a sikló érkezik:

Marci a lépcsőkorláton:

Várszínház, Sándor-palota, Budavári Palota:

Szóval innentől már a Hadtörténeti Múzeumba tartottunk, ami persze az egész Vár túlsó végén van, és körülbelül negyven fok volt. Kevés volt az árnyék és kevés a víz, de túléltük, és amikor végre odaértünk, már csak a hűvössége miatt is megérte :). Ez Marcit érdekelte jobban, számomra inkább megrázó volt: sok fegyver, az 56-os forradalom történései, plakátok, fotók, majd a 68-as "prágai tavasz". Egy másik emeleten az első és a második világháború magyar vonatkozásait láttuk makettekkel és életnagyságú doni lövészárkokkal. Nagyon érdekes volt, de szomorú, komor, nekem kicsit sok. Viszont Marci élvezte, itt is voltak kipróbálható, megfogható dolgok, fegyverek, interaktív táblák, nagyon tetszik, hogy egyre több múzeum teszi ilyen módon nyitottabbá, érdekesebbé a kiállításait. A belső udvaron és kint, az épület előtt sok ágyút láttunk, bent egy tankot is, és az aradi vértanúk szobrait.

A Hadtörténeti Múzeumhoz nagyon közel van a Telefónia Múzeum, amit mindenkinek ajánlok! Szerintem kevesen ismerik, ha nincs ez a Budapest Gyerekekkel könyvünk, akkor én sem tudok róla. Nem számítottam nagy dobásra, mert a könyv szerint szerény a gyűjtemény, de azért sok gyerek élvezi. Ehhez képest a telefon teljes magyarországi történetét bemutatja kezdve a Puskás-féle telefonhírmondóval, az első, kézi kapcsolású telefonközpontokkal, amelyen még névre szólóan lehetett kapcsolni a hívókat, telefonszám még nem is létezett. Folytatódik szobányi automata központokkal, ahogy egyre több az előfizető. Az épület ténylegesen az első telefonközpont várnegyedbeli mellékközpontja, sok kiállított tárgy valódi, ténylegesen ezen a helyen működött a legutóbbi időkig. Itt is van sok kipróbálható dolog, a tárlatvezető néni az automata telefonközpontot is bekapcsolta nekünk, aminek hatására egy kiállított fülkében valóban csengeni kezdett egy telefon, és igaziból beszélhettünk Marcival. 

Marci manuálisan üzemelteti az automata telefonközpontot:

A foteloknál négy kis asztalkán két magyar, egy német és egy angol nyelven beszélő készüléken lehet meghallgatni a múzeum történetét, irodalmi vonatkozásokat, dalokat, mesét, és az emlékezetes "turmixgépes" kabaréjelenetet is a korabeli kapcsolási viszonyokról, én ezt hallgattam, Marci közben több dolgot is. :)

A kiállítás végén láthatjuk még Ferenc József, IV. Károly és Horthy Miklós magán telefonkészülékeit - utóbbi tiszta rézből van, 16 kiló, megpróbáltuk megemelni :)

És még van, amit nem is meséltem el, akinek egy kicsit is műszaki érdeklődésű a gyereke, menjen el és nézze meg a Telefónia Múzeumot! Nem láttam róla nagy hírverést sehol sem, úgyhogy most reklámozom. Megközelíteni nem volt olyan könnyű, mert munkaszüneti napokon vagy épp augusztus egyes napjain, mint például tegnap, az Országház utcából lehet bemenni, valami hivatalon és két belső udvaron keresztül, majd a cél előtt munkások fúrták a falat, és műanyag szalaggal el volt zárva maga a múzeum bejárata is, de szabad volt átbújni, aztán csengetni kellett, és a néni három zárat nyitott ki, hogy bemehessünk... de megérte! És a belső udvar is nagyon szép :)

Végezetül néhány utcakép, innen már a Bécsi kapu térre mentünk a buszmegállóhoz:

Ez is nagyon szép nap volt :) Hazafelé a vonaton még szaunázhattunk is, ez volt a luxus szolgáltatás :) Reggel, amikor még nem is lett volna annyira nagy szükség rá, kifogtunk egy szuper légkondicionált személyvonatot is, de a délután 3 órás ugyan gyors volt, de nagyon meleg... Kibírtuk, néha még egy kis szél is fújt. Itthon pedig nagy öröm várt, a szűk egy órája felébredt Regő és a hír, hogy milyen jó volt vele egész nap, Marika néni még csak el sem fáradt :) és hazaérés után még lezuhanyozni is hagyott! :)