Azt szeretném, hogy tudjak mosolyogni rád akkor is, amikor olyan daccal fordulsz felém, hogy csomó keletkezik tőle a mellkasomban.
Bár ne hallanám a szüleim szavait a saját számból. Azokat a szavakat, amiket nagyon utáltam gyerekkoromban. Én akkor pár évvel idősebb voltam már, mint te most.
Szeretném érteni a "metafizikus nyugtalanság korát". Kész recepteket kapni, hogy mit kell mondani? Hogyan kell csinálni? Mire mit kell válaszolni, hogy szeretet és béke legyen?
Szeretnék olyan anyukád lenni, amilyennek belül hiszem magamat. Szerető, meleg, tyúkanyó-szerű, vidám, játékos. Nem kiabálós, nem veszekedős. Szeretetteli. Akihez mindig jöhetsz.
Azt szeretném, hogy érzelmi biztonságban nőj fel. Mindig rettegek, hogy nem így lesz, és akkor a rád váró világ nem lesz barátságos. Szeretném, hogy barátságos legyen, nyílt és hívogató, napfényes és szép. Szeretném, hogy megtaláld a magad világát, ami csak rád vár, boldog és kiegyensúlyozott legyél benne.
Szeretném, hogy halljam majd a szavaimat a te szádból, amikor az unokáimnak mondod. Nem azokat a szavakat, amiket most utálok a saját számból, és gyerekkoromban se szerettem anyukáméból. Azokat, amelyekre büszke vagyok. Amit szerintem jó, ha mondok.
Szeretnék tudni néha hallgatni. Sokszor többet érnék el vele.
Szeretnék türelmes lenni, végtelenül türelmes, egy nagyon mély kútból meríteni.
Szeretném látni az utat a szívedhez, a lelkedhez, a sündisznóbőröd alá. Ha normális ez az életszakasz, akkor miért szenvedünk tőle? Biztosan Neked se jó...
Lesz még jobb a kamaszkor előtt?
Vagy csak nem veszem észre az örömteli pillanatokat? Vagy ezeket felőrlik a hétköznapok? Vagy kevés egy születésnap, egy hétvége? Mi kell? Mondd meg, mi kell, hogy gondtalanok legyünk és örömtelin éljünk együtt.
Együtt csináljuk mi ezt az életet, kisfiam. Ketten. Ott van apukád, itt vannak a tesóid és a felnőttek, segítenek, de tudod, nekem már örökre te leszel az első gyerekem, neked meg én vagyok az egyetlen anyád. Együtt járjuk ki ezt az utat, te meg én. Nem szeretném elrontani. Szeretném majd a felnőtt fiamat nyugodtan elnézni, és nagyot sóhajtani, hogy rendben, akkor jó irányba haladtunk. Szeretném, ha a majdani társad szemében azt látnám, jól csináltuk. Segíts nekem ebben, kisfiam. Nincs ismétlési lehetőség, most kell jól csinálni.
15 megjegyzés:
Nem szép dolog hajnali hatkor megríkatni. :( Gyönyörű volt. Szuper anyuci vagy és ezt Marci is tudja. Nekem is volt ilyen korszakom, sündisznó voltam a javából és anyukám egyik nap könnyes szemmel ugyanezekkel a szavakkal állt elém tanácstalanul. Most visszagondolva sajnálom, hogy akkor annyit szenvedtek, nem aludtak emiatt, mert magukat ostorozták apuval. Nővéremnél nem volt ilyen, pedig ugyanúgy neveltek minket. Nem jött rá azóta se válasz. Én se tudom megindokolni, talán kémia, hormonok? Sose derült ki. Egyszer csak vége lett és visszatért a régi Detti. Nálam kb. egy évig tartott. :(
látom, nem vagyok egyedül a hajnali torokszorulással... minden szavad telibe talált, ugyanígy érzek.
...igaz én nem hajnalban..hanem most sírok..én is sokat örlődök ezen a "nagylányommal"...
Kedves Timi! Megkönnyeztem én is az írásodat, és hiszem, hogy ilyen odafordulással a részedről, csak jól tudod vagy inkább jól tudjátok csinálni. Nagyon jó anyuka vagy, ezt le kellett írnom, bár tudom, hogy Detti ezt előttem már elmondta neked :)). Szeretettel: Vivi
Már az első mondatoknál könnyezni kezdtem. És eszembe jutottak azok a percek, mikor én vagyok türelmetlen, én kiabálok, én nem tudom helyesen szeretni a gyermekeim. De a törekvés fontos!
Az olvasottak alapján jó anyuka vagy! Kitartás! Az élet szép!
Most mit mondjak, ha a gyerekek megkérdezik, miért sírok??? :)
Azt hiszem, rám ugyan ez vár Bendikével... :( Már most utálom hallani a számból a nem szeretett mondatokat, főleg, amikor Ő ismétli...
Nagy ölelés Timi! Pár év múlva vigasztalj majd meg, hogy ez még nem a legnehezebb rész az életében! :)
Bocsánat...
Detti, és Te hány éves voltál ekkoriban? Én is voltam ilyen, de már rendesen a kamaszkorban, 14 körül...
Köszönöm mindenkinek a megerősítést Lányok, és azt, hogy nem vagyok egyedül.
Igazából én nem gondolom magam rossz anyának, nem "szaranyázok" - azt utálom - csak azt szeretném, hogy úgy legyek jó anya, ahogy a gyerekeimnek kell. Ne valami általam elképzelt eszme szerint. Vagy ha igen, az vágjon egybe az ő igényeikkel. Hiszen az én eszméim abból fakadnak, amit úgy gondolok, a gyerekeimnek jó - de vajon tényleg az? És ők vajon érzik ezt? Ez a morfondírozás tárgya... meg hogy tényleg jó lenne több béke Marcival.
Nagyon szép írás volt. Drukkolok, hogy megtaláljátok a közös hangot! Nagyon szerencsések a gyerekeid! :))
Timi, én ezt végigbőgtem. Pont tegnap volt, hogy a szülőin a gyerek fejlődési naplójában olvastam, hogy önfejű, akaratos, ha hangos... Aztán ezt mind még aznap délután bizonyította is. Én is ezt éreztem, amit te, pedig még nincs 3 éves...
Szofikám, öleléshegyek Neked!
De Csaninak ez a dolga, a dackorszak kellős közepén jár... Marcinak négyéves kora körül volt egy nagyon nyugodt korszaka. Remélem, Csani se marad így :)
Én is 14 voltam, de lehet, hogy Marci ilyen kora érett. :) Leehet, hogy most le is tudja a kamaszkort és olyan nyugodt és békés kamasz lesz, mint a férjem volt. Anyósomék állandóan ezt emlegetik, hogy ők nem is tudják milyen egy kamasz, mert Viktornál nem volt ilyen. :o
Na, most nem látok a könnyeimtől... Nem szoktam kommentelni sehová - és csak véletlenül tévedtem ide az előbb - de ez annyira szíven talált... Mintha én írtam volna a 7 éves Fiamnak. Istenem, de jó lenne okosnak lenni (ebben is). Köszönöm ezt az írást! Anikó
Beleborzongtam...
Megjegyzés küldése