Egy lélekemelő nap

Ennek már két hete... Mindennap meg akartam írni, és érik még bennem ennek a napnak a hatására egy mélyebb, vallomásos írás is. Remélem, nem sokáig kell érlelni, és lesz időm blogolni a következő napokban.

Szóval, annak, hogy az én Marci fiam Márton lett, két ember az oka. Az egyik Ági, aki több éven át volt a főnököm nyári munkán, és bár ez a főnök így igen szigorúan hangzik, nem sokkal idősebb nálam, és inkább barátnőféle lett, mint főnök. Az ő kisfia Márton, és ő magyarázta el nekem, milyen szép név, jó egy komoly felnőtt férfinek, de becézve, Marciként aranyos kisfiúnév, és ezzel elültette a bogarat a fülemben. Amikor aztán tényleg aktuális volt a kérdés, visszacsengtek bennem ezek az érvek, de mellettük egy másik nagyon fontos személy is eszembe jutott, akinek Marci a beceneve.

Ez a Marci egy fiatal pap volt - most már lassan az ötven felé közeledik - akinek mi, siófoki fiatalok, rengeteget köszönhettünk. Nem is tudom igazán megfogalmazni - azt hiszem, egy kamasz nem úgy éli meg ezt, hogy milyen hálás lehet neki, és mennyit adott, vagy hogy milyen szerencsés, hogy épp akkor, épp őt, épp oda sodorta az élet. Az élet? Inkább az isteni gondviselés, ami persze nagyjából ugyanaz. Nem, egy kamasz, én legalábbis, ebből annyit fogalmazott meg, hogy Marci nagyon jó fej.

Én tízéves voltam, amikor őt fiatal káplánként Siófokra helyezték, hittanra jártam, de a mi iskolánkban az idős plébános tartotta az órákat, tehát nem ismerkedtem meg vele azonnal. Aztán valahogy híre ment, hogy túrákat szervez a hittanos fiataljainak, meg hogy focizik velük! pap létére, sőt, előfordul, hogy reverendában!

Aztán újraalakult a cserkészcsapat, a második évben engem is felavattak. Jöttek a túrák, táborok, vezető lettem - bár a hivatalos képzést sose végeztem el, azért a kezem alatt, a társammal a kezünk alatt felcseperedett a Nefelejcs és a Búzavirág őrs. Évekig Marci volt a cserkészparancsnokunk. Létrehozta a diákmiséket, a gitáros miséket, illetve a társaságot, akik tudnak ott zenélni. Én is része voltam a gitáros kórusnak, énekeltem, és ennek köszönhetem, hogy otthon tanulgattam furulyázni és később gitározni.

Közben hittanra is jártam folyamatosan, meg voltak imaórák, ezek a társaság növekedésével, komolyodásával egyre inkább irányított világmegváltó beszélgetésekbe, hitvitákba mentek át. Mi olyan fiatalok voltunk, akik szombat esténként imaórára mentek, és nem inni. Persze, voltak bulik, házibulik és szórakozóhelyeken töltött bulik is, meg sörözések és hasonlók, de azt hiszem, egész más alapokkal. Barátságok és szerelmek szövődtek olyan értékrend mellett a legérzékenyebb kamaszkorunkban, ami felvértezett, sok mindentől megvédett és örök útravalóul szolgált. És mindennek Marci volt a motorja és az összekötő kapocs a társaságban. Bármikor lehetett hozzá fordulni, bármikor tudott tanáccsal szolgálni, beszélgetéssel, vagy kinek mire volt éppen szüksége. Ismerte a szüleinket is, a családokat is, sok családi nehézségről, problémáról tudott, és ez nyilván segített abban is, hogy velünk hogyan viselkedett. 

Sorolnám még, de ez a poszt igazából nem a személyiségéről szólna, hanem arról a két héttel ezelőtti vasárnapról, amikor az ezüstmiséjét, a pappá szentelésének 25 éves jubileumát ünnepeltük Zalaváron. Csak azért ennyi bemutatás kellett :)

Az a nap pedig úgy kezdődött, hogy Keszthelyre autóztunk a gyerekekkel Ankáékhoz. Merthogy a mise négy órakor kezdődött, és én nem éreztem volna tisztességesnek - meg kibírhatónak - a gyerekekkel keresztülautózni a fél Dunántúlt a hőségben egy miséért, majd nem sokkal utána hazajönni, tehát megbeszéltük, hogy már reggel elmegyünk, találkozunk, Keszthelyen strandolunk, és onnan megyünk. 

Itt kezdődött a lélekemelés, ugyanis Ankáék lakásából, egyszerűen a helyből és a falakból olyan szeretet sugárzik, hogy lubickolni lehet benne. Maga a lakás is egy kis kincsesdoboz, de az a gondosság mindenhol, és a falakon és a polcokon mindenfelé a gyerekek képei... Én is mindig ilyet szerettem volna, egyszer majd biztos lesz is, de egyelőre egyszerűen lusta vagy feledékeny voltam mindig válogatni, előhívni, keretezni, kitenni... Jó volt látni náluk.

A strand kicsit bizonytalanul indult, a nagy kánikulában épp az előző éjszaka volt egy nagy vihar, sok esővel, nem voltunk biztosak benne, hogy fürdésre alkalmas lesz a hely, letelepedésre a part. De az volt, és minden jól sikerült. Közben Ancsáékkal is egyeztettünk, ők is útban voltak, és volt strandolós tervük is, rábeszéltük őket, hogy ide jöjjenek, ahova mi. Úgyhogy pár strandolós kép:

Egyedül mászókázik :)

Marci és Regő Ancsáékkal

Úszógumis

Pocakos Csongorom nézi a végtelen vizeket a keszthelyi tengerparton :)

Csongor, Hanna és az úszógumi

Találtak egy elhagyatott építkezést :)

A strandon ebédeltünk, ki lángost, ki hamburgert, ki palacsintát, fagyiztunk is, aztán ahogy számolgattuk a rendelkezésünkre álló időt, fél három körül indultunk vissza Ankáékhoz - Ancsáék még maradtak, ők a strandról jöttek a templomba. Mi kimosdattuk az összesen hat gyerekünket meg magunkat, ittunk egy kávét, aki éhes-szomjas volt, azt elláttuk, és persze a gyerekek gondosan felfordították Ankáék lakását :) Aztán elindultunk, mi indultunk a legközelebbről, tehát logikus, hogy mi értünk oda majdnem utoljára. Éppen beestünk a szentmisére kezdésre, megálltunk a karzat alatt, és máris boldogan fedeztem fel az ismerős arcokat. Azt még ugyanis nem említettem, hogy a jubileum alkalmából Marci összehívta a régi siófoki csapatot is, és egész szép számban, családdal kiegészülve eljöttünk. Olyan jó volt újra látni mindenkit!

A mise gyönyörű volt. A zalavári templom szép, nem túldíszített, felújított, ömlik be a fény az ablakokon, és ilyen tömeget templomban régen láttam... Olyan jó volt látni, hogy Marcit ennyien szeretik...

Ő Marci :)

A misét több pap tartotta, Marci csak a végén beszélt, egészen meg volt hatva ő is. A gyerekek közül Marci és Bence már az elején kimentek Csabival, a kicsik inkább velünk maradtak, bár elég fáradtak voltak, és nagyon meleg is volt. Azért kordában lehetett tartani őket, hol egyiket, hol másikat vettem fel, Ancsa is segített Csongorral. Regő egy ponton leült a pelusával a szőnyegre, ott pihent :) A vége felé pedig az egész templomot betöltötte Csongor gyöngyöző kacaja, azt játszotta, hogy a karomban egészen hátradől, hátrahajtja a fejét, és ezen kacagott...

Áldást is kaptunk. Azt hiszem, ilyet még nem láttam, csak olyat, amikor a pap a szertartás végén egyszerre áldja meg a népet, de most négyesével, sorban az egész templom odavonult a szentélyhez, és Marci minden ilyen kis csoportot külön megáldott. Addigra Marci és Bence is visszajöttek, úgyhogy ők is kaptak belőle, és ez olyan nagy boldogság nekem...

A mise után a templom mellett lassan összegyűlt a csapat. Készült közös fotó is, mindenki mindenkivel beszélgetett, számoltuk a gyerekeket, melyik kié, kinek mennyi... Jó sokan vagyunk háromgyerekesek, érdekes, ez is a közös értékrend lehet talán. Aztán jött Marci is, de jó volt közelről látni újra, és hallani a hangját... Persze sokfelé kellett mennie, rokonok, barátok, korábbi és mostani közösségei mind őt akarták látni. De azért megajándékozhattuk, beállt a közös képre velünk, és anyukámmal még telefonon is beszélt - ha már ők nem tudtak eljönni, pedig szerettek volna, legalább a hangját hallhassák.

A Csapat :)

Anyukámmal telefonál :)

Prószatorta

Öröm is, meghatódás is...

A mise után volt egy hatalmas vacsora. Tudtuk, hogy lesz a barátoknak "valami kis vacsora", de ez hatalmas sátoros esemény volt, hosszú padsorokkal, rengeteg emberrel, több bográcsban főtt a gulyás, sült a hús, volt nokedli, krumpli, saláta, rengeteg innivaló... Erre nem számítottam. Kicsit meg is ijedtem, hogy akkor ez hosszú lesz, és mikor megyünk haza, de végülis értekeztem Péterrel (az ő kocsijával voltunk, míg ő itthon dolgozott) és azt mondta, jöhetünk bármikor, nem gond. Innentől lelazultam, ettünk, Csongor falta a káposztasalátát, a gyerekek barátokat találtak, összeismerkedtek a barátaim gyerekeivel, Marci legjobban Ágostonnal és Csanáddal találta meg a közös hangot. A vacsora után a helyi közösség egy végtelenül hosszú és humoros, Marciról szóló dallal köszöntötte őt, és a gyertyákból kirakott 25-öst formázó prószatortával, ami a kedvenc zalai édessége. Ott voltak a szülei is, ők sem változtak semmit a húsz évvel ezelőtti várvölgyi cserkésztáborok óta.

A koronát a napra az tette fel, hogy Ancsa kitalálta, legyen itt és most Márk keresztelője. Milyen jó lenne, ha Marci keresztelné, keresztszülőnek pedig felkérne valakit a régi barátok közül... Néhányan már szállingóztak hazafelé, Ankát kérte fel, és ő benne is volt, úgyhogy azon frissiben, spontán keresztelő szerveződött a helyszínen. Csabival mi voltunk a fotósok, de ahogy Ancsa mondta, még Csabi is elsírta magát, és ezzel, meg amit később a képek alá írt a facebookon, még őt is meg tudta lepni 13 év után. 

Az említett képaláírás pedig, Csabitól: "A világ legjobb papját ismertem meg a személyében. Mérhetetlenül önzetlen és életvidám ember. Bárcsak én is olyan tudnék lenni, mint Ő."

Ennyi, nincs mit hozzáfűzni. Azt hiszem, sokan vagyunk így ezzel. Ilyen emelkedett lelkiállapotban régen autóztam már haza egy programról a gyerekekkel, útközben egy benzinkúttól fel is hívtam anyukámat. Fantasztikus nap volt. És a régi barátokkal szerveződik a folytatás :)