34

... éves lettem én, és erre az alkalomra valami nagyot akartam gondolni. Fussak 34 kilométert? Hát, az egy kicsit sok lenne. Fussak 3,4-et, és találjak ki hozzá valami pluszt? De az meg kevés, meg mégis, mit találjak ki? Közben a Baradla Trailre készülök, ahogy augusztus vége felé beköszöntött a nekem való időjárás, visszaálltam újra a rendes edzésre, van futás, bicikli, torna, szóval keresztedzés is. Kifejezetten keresem az emelkedőket, mert a Baradla Trailen lesz szintemelkedés, nem kevés. Péter segített ötletelni: fussak fel a Bence-hegyre a velencei evezőspályától. A tesója evezett régen, nekik volt ez egy megszokott edzés, a tótól fel a hegyre és vissza. Azonnal igent mondtam rá, azzal, hogy jó lenne két kört menni, mert az kb. akkora táv, mint a verseny lesz, de majd meglátjuk, hogy bírom. És mivel azt mértük, hogy a tótól a hegyig nagyjából négy kilométer, ráfogtam, hogy legyen háromszor négy (itt a hármas és a négyes szám) plusz a ráadás, mert ugye le is kell jönni a hegyről. Ha sikerül.

Ez maga a hegy. Forrás: www.mohosz.hu

Szombaton, ahogy a kicsik elaludtak ebéd után, a mamára hagytuk a bandát és elindultunk Velencére. Az ebédemből csak pár falat húst és salátát ettem, hogy mégse éhesen induljak neki, meg bekaptam egy müzliszeletet. Először nem találtuk meg az evezőspályát, csak az északi strand melletti kikötőt, de az is elég jó volt indulásnak, ugyanúgy tópart, a szintkülönbség meglesz, csak a távolság rövidebb kicsit. A hegyre vezet egy panorámaút, oda-vissza kanyargó szerpentin, meg a kanyarjait összekötő több meredek utca. Úgy döntöttem, felfelé megpróbálom az egyik meredeket, lefelé meg a szerpentint. Amitől elsőre eléggé kivoltam, és gondolkodtam is, hogy hű, ez másodjára nem fog menni, az az volt, hogy amikor a meredek Mély útnak vége, még a Panoráma úton is kell felfelé futni egy csomót, bár sokkal enyhébb emelkedőn. Az rossz, amikor az ember azt hiszi, fenn van a csúcson, és rá kell jönnie, hogy nem, még előtte van egy szakasz... 

Amíg futottam, Péter terepfelderítéssel foglalkozott, és ő volt a mobil frissítőpont is: a Mély út tetejénél várt, itt ihattam egy kicsit, aztán megállt a Panoráma út tetején lévő parkolóban, de otthagyta az autót, és felment a már csak gyalogosan megközelíthető csúcsra. Én azt hittem, a parkoló a cél, de hogy nem volt ott, muszáj volt még a gyalogösvényen is felfutnom, ott megérintettem a csúcsot jelző magassági pontot, de még annál is van feljebb, egy kis buckó a csúcs csúcsán, padokkal, na ott ült Péter, hát akkor már oda is felmentem tisztességből. Körbefutottam ezt a kis pados részt, pár szót váltottunk, Péter elmondta, hogy megtalálta az evezőspályát, meg egy gyaloghidat az autópálya felett, merre találom.

Kilátás a parkolóból - innen nézve elég mélyen van a tó. Forrás: www.ittjartam.hu

Szóval mentem vissza a panorámaúton, örültem, hogy na, egy emelkedő megvolt, és bár közben megfordult a fejemben, hogy én ezt még egyszer nem, azért az igazság az, hogy ha Baradla Trailre készülök, akkor ezt meg kell tudjam csinálni, gondoltam. Jó ötlet volt, hogy a hegyen odaadtam a sapkámat Péternek - előtte azt gondoltam, hogy ha a nap süt, akkor azért kell, ha eső esik, akkor azért, meg amúgy is jó, ha fogja a hajam - de se nap, se eső nem volt, a fejem viszont égett, jó lett volna hőt leadni. Sapka nélkül, kényelmesen lefelé igazi pihenő volt ott, ahol nem volt nagyon meredek az út, a többi részre viszont igaz, hogy a dimbes-dombos terepeknél nem is annyira az emelkedő a kemény, sokkal inkább a lejtő. Figyelni kell, hogy fut az ember lefelé, hogy se a térdet, se a combot ne terhelje túl. 

Figyeltem erre is, közben kerestem a gyaloghídra vezető ösvényt, megtaláltam - nagy élmény keresztülfutni egy forgalmas autópálya felett! - és a híd végénél megint várt Péter, ittam és mentem tovább, nem az indulási kikötő, hanem az evezőspálya felé. 

Pont 59 perc volt ez az első kör, lent is beszéltünk pár szót, mondtam, hogy felfelé eggyel többször adjon vizet, és megbeszéltük, hogy irány a Mély út felfelé, majd lefelé vissza a kikötőbe, hogy teljes legyen a kör. Már nem kételkedtem, hogy fogom-e bírni, tudtam, hogy menni fog.

Tényleg minden fejben dől el, mert most, hogy már tudtam, hogy a meredek szakasz után is van még emelkedő, ezzel a tudattal álltam hozzá, és így másodszor kevésbé volt nehéz, mint elsőre. Voltak szakaszok, amikor úgy éreztem, helyben futok, olyan lassan haladtam, de haladtam. Azt tapasztaltam még, hogy meredek szakasz után már a kisebb dőlésszög is pihenőt jelent, egész rövid idő után lejjebb megy a pulzusom, és tudtam gyorsulni is. 

És megint a csúcs, a betonkocka, a pukli, és irány lefelé :) Innentől szinte teljesen pihenő az egész (a térdre, combra vigyázva!) örömfutás lefelé, hajamba kap a szél, suhanok az autópálya fölött, várom, hogy meglássam a vizet, és kitűzöm magam elé a célt, hogy két órán belül érkezzem a kikötőhöz. Már látom az autót, már látom Pétert, aki a kikötő sarkában, a legtávolabbi ponton áll, onnan is indultunk. Megérkeztem.

A két óra meglett, a tempó ahhoz képest, amit amúgy már szoktam tudni, lassú, de 285 méter szintemelkedés van benne, sosem próbáltam még, hogy ilyen emelkedéssel milyen tempót tudok, úgyhogy kiindulásnak jó. És hát... Felfutottam a Bence-hegyre. Én. Felfutottam_a_Bence_hegyre. Kétszer. Ha mondjuk másfél éve felmegyünk kocsival szétnézni a kilátóból, arra is nehéz lett volna rávenni, hogy a parkolóból a gyalogösvényen a pukliig felmenjek. Minek, a kocsitól is pont olyan jól látni. Ha most lenézve megkeresném az evezőspályát, elég nehezen hinném el, hogy én onnan, ide fel, tényleg? A saját lábammal futottam? Ááá... Ez afféle urban legend, amit majd az unokáimnak mesélek, és azt hiszik, hogy nagyot mondok. 

És mégis. Felfutottam a Bence-hegyre. Ez volt a legtutibb születésnapi ajándékom 34 évesen.