Vadászat

Én ezt a formáját szeretem a vadászatnak... fényképezőgéppel lövöldözni :) Lőttem ma néhány madarat, kutyát, macskát, de utóbbit töröltem, mert elmosódott lett.

Olvad a hó, 4-5 fok volt ma. Előbújtak a madarak. A kert az utca felé lejt, a kapuban ilyenkor nagy pocsolya képződik, ma madárfürdőként funkcionált. Sajnos a széncinkék, feketerigók nagyon fürgék, már a gép beélesítésének hangjára felreppentek, de egy fürödni induló gerlét és egy diófán ülő verebet sikerült lekapnom.

Ez pedig Bátor kutya:

Ezt a diófa rajzolja az égre, szeretem a látványát télen is, nyáron is:

Ez pedig Fehérvár széle Marika néni teraszáról:

Abbahagytam a fejést

Ez már pár nappal ezelőtti hír, csak nem jutottam odáig, hogy meg is írjam :) 

Szóval amikor az utolsó pohár tejet odaadtam, majd rá egy-két napra Zsuzska visszahozta a poharakat, akkor mondta, hogy szerinte talán már nem fog kelleni. 80-90 grammokat szopizik Aisa, sőt aznap reggel 130-at. Kérdeztem, hogy ez mit jelent, mert nekem a grammok nem mondanak semmit. Kiderült, hogy az elmúlt kb. négy-öt hétben egy kilót hízott a kislány, és tápszert már egyáltalán nem kap, sőt Zsuzska is tud napi 10-20 millilitereket fejni, ami elég, ha mégis kéne pótlás. Nagyon örülök :) Miattuk is persze, de nekem is jólesik már abbahagyni. Ahogy emlékszem, Marcinál és Regőnél ilyenkor már rég beállt a kereslet-kínálat. Nekem soha életemben nem volt sok tejem, csak pont elég, és nem ismertem azokat a jelenségeket, amiket másoktól hallottam: hogy az első hetek után is folyik a tej, vagy fáj a szoptatás, a mell. Most bezzeg... Elnézést kérek azoktól, akik épp a kevés tej problémájával küzdenek, küzdöttek, nem bántásból írom, de nekem most a túl sok tej okozott kellemetlenségeket. Még most is spontán, bármikor jelentkező fájdalmas tejleadó reflex, szorító melltartók - a szoptatós, mindenféle merevítő nélküli is - napi több pólócsere, éjszakai tejfolyás. Csongor sem örült neki, hogy nem tudjuk összehozni a közös igényünket: többször előfordult, hogy szopizott volna, de igazából nem akart enni, de ömlött a torkára a tej, vagy félrenyelt, mert túl erősen spriccelt neki. Néha szerintem sikerült túletetni is, vagy a laktózban gazdagabb első tejből többhöz juttatni. 

Persze nem panaszkodom, amúgy örülök, hogy van tej, de jó lesz már beállni a mi igényünkre. De az is nagyon jó, hogy Aisa is kaphatott belőle, hogy a fiamnak tejtestvére lett, és hogy Zsuzskának is sikerül kizárólag szoptatnia Aisát :)

Blogdíjak

Ez a blog, amióta egyben van, nagyjából féléves, de még nem kapott egy díjat sem, most viszont nagy meglepetésemre egyszerre kettőt! :) Mártitól kaptam a Mosolygós Napocska díjat:

Emitől pedig a Sokoldalú Blogger díjat:

Mindkettőt köszönöm szépen, nagyon jólestek! Mindegyikhez tartoznak szabályok: Mártiéhoz három, Emiéhez hét dolgot kell írnom magamról, az összesen tíz. Megköszöntem, kitettem, ezek a feladatok kipipálva, akkor lássuk a tízes listát. Bár azt hiszem, túl sok újdonságot nem tudok magamról elárulni :)

1. Grafomán vagyok. Írok blogot, azt hiszem, elég termékenyen, bár nem a mennyiség a cél. Írok babanaplót a babaneten, és most hívott meg szintén Márti a Könyvfalók blogba, amit nagy örömmel elfogadok - bár neki ezt még nem is mondtam :) És mától írok postbookot is.
2. Nagyon Szűz vagyok... van, amiben szinte már mániákusnak nevezhető, pedig már sokat fejlődtem. (Most idejött Péter és azt mondja, a világ legkevésbé tipikus Szűz jegyű lénye vagyok :D)
3. Az írás mellett a másik szerelem az olvasás, a harmadik pedig a fotózás. Ebben még messze nem vagyok ügyesnek sem mondható, de lelkes kezdőnek talán igen. Szeretnék fejlődni, ehhez a technikai feltétel már megvan - imádom a gépemet.
4. Mondok néhány kedvencet - ezek szoktak változni is, pillanatnyi hangulatokból is adódnak, de ha most éppen megkérdeznének, akkor a kedvenc színem a zöld, a kedvenc ételem a nyári grillezett rakott zöldségek, a kedvenc állatom pedig a vadlúd. 
5. Megkértem Pétert, hogy mondjon egy dolgot rólam. Azt mondta, lófarkas kislány vagyok. Pedig a lófarkas, az egy igen fura állat.
6. A blogomban itt jobbra a Magamról rovatban tévesen szerepel az, hogy mellékállásban varrónő vagyok. Szegény varrógépem sokat szomorkodik amiatt, hogy mennyire elhanyagolom. Igazából kötni szeretek és szoktam sokat, de olyan meg nincs, hogy "kötőnő".
7. Tearajongó is vagyok. Kávét kizárólag a hatása kedvéért iszom, az ízét nem szeretem, ezért nagyon sok tejjel és egy kis cukorral iszom. Viszont a teát ízesítés nélkül, és rengeteget. Mondjuk igazi teát keveset, inkább gyümölcsöket és gyógynövényeket, de a kedvenc teázónkban már sok mindent kóstoltam.
8. Gyermekpszichológus akartam lenni. Az volt az álmom, hogy teszek valamit a világért: majd pedagógusok nemzedékeit tanítom ki, akiknek a kezei alól aztán egészséges lelkű gyerekek nemzedékei kerülnek ki. Most már megelégszem azzal, ha sikerül elérni, hogy az én kezem alól kerüljön ki három egészséges lelkű gyerek. De azt még nem adtam fel, hogy tanuljak valamit, és olyasmin dolgozzak az itthoni évek után, amivel ténylegesen létrehozok valami értéket, és egy kicsit jobb lesz általa a világ.
9. Ha lehet egy kicsit részrehajlani - magam felé, mint minden szentnek a keze: szeretem az olvasóimat! Ezúton is kérem, hogy aki zugolvasgat és van rá lehetősége meg kedve, kattintson a követés gombra, hadd lássam :) Úgy örülök minden új arcnak :)
10. A mottóm, a filozófiám, anyaságom nagy tapasztalata két szóban foglalható össze: minden elmúlik. Amikor összecsapnak a fejed felett a hullámok, amikor attól félsz, jaj ez már mindig így lesz, sosem fogok aludni, sosem fogok nyugodtan vécére menni, sose leszünk kettesben a párommal és hasonlók, gondolj erre! De tartsd észben, hogy ez a jó dolgokra is igaz. A gyereked csak most kicsi, csak most akar éjjel hozzád bújni, csak most van rád ilyen mértékben szüksége - ez is elmúlik, és pár év múlva, amikor azt se tudod, merre jár, Neked fog hiányozni. Ne engedd el a pillanatokat :)

 A blogdíjakkal az a feladat is szokott járni, hogy továbbadjuk őket négy-öt embernek. Ez az a része, amit nem fogok teljesíteni. Amikor külön volt az öt blogom, azt a tapasztalatot szereztem, hogy ha mindenki továbbadja újabb négy-öt embernek, szinte vírusként terjed el az adott díj a blogvilágban. Van, akinek az öröm mellett nyűg is, illetve valahogy értékét is veszti, ahogy szaporodik. Viszont mivel tényleg érték és elismerés, szabadjára bocsátom: vegye, vigye, aki szeretne élni a feladatokkal és megajándékozni vele valakit! Ha nekem kéne megjelölnöm néhány blogbarátomat, aki szerintem megérdemli, a következőknek adnám tovább, minden kötelezettség nélkül: Lepkevár, Kikocs, Gabka, Cucka és Orsi.

Marci zenét szerez

Na jó, ez a cím kicsit nagyképűen hangzik, de minek neveznétek azt, hogy ír magának egy sor kottát, figyel a violinkulcsra, az ütemekre, a szünetjelekre is, sőt még azt is kitalálja, hogy milyen hangulatú, ritmusú zene legyen, ami illik hozzá, aztán eljátssza és megtanulja furulyán? Ez lett a Marci-induló:

A másik pedig a Gyere, jó pajtás című dal, az egyik kedvence a Furulyaiskolából, egyelőre úgy gondolja, hogy ezt akarja majd játszani a zeneiskolai meghallgatáson:

Játszanak

A minap előkerült a járóka. Regőnél főleg csak a kertben használtuk, de most Csongor érdekében úgy érzem, muszáj bevetni, mert esetleg ráugranak vagy ráesnek a szeleburdi testvérei, a kertbe pedig majd kap egy könnyű műanyagot. Persze amennyire nem szerette Regő akkor, amikor neki kellett volna rendeltetésszerűen használni, annyira kívánkozik most bele. 

Tegnap aztán újra összeszereltük a babatornáztatót is, és íme a végeredmény:

Gary Chapman: Gyerekekre hangolva

A könyv olvasása közben hol a szégyen fojtogatott, hol a fejemet csapkodtam a kezemmel: hogy én eddig erre nem jöttem rá...!

Tulajdonképpen nem a spanyolviasz az, amit Chapman felfedez, csak valahogy az ember a napi konfliktusokban nem gondol bele... Most aztán lehet vádolni magamat, de tulajdonképpen felesleges, azzal nem megyek semmire, inkább nagy levegő, erőmerítés, és hajrá az alkalmazással.

Szóval a könyv lényege, hogy mindenkinek öt szeretetnyelve van, meg egy szeretet-tankja, amit jól meg kell tölteni, és akkor mindenki kedves és barátságos lesz, a kapcsolat meg jó. Csak hát, ha az ember gyereke épp veszekszik és hisztizik és nyafog, akkor az anyjának nem pont az jut eszébe, hogy megölelgesse, dicsérje vagy a szeretetéről biztosítsa (na jó, utóbbi nekem eszembe szokott jutni, virtuális vállonveregetés magamnak - de ha a gyerekemnek nem a kedves szavak alkotják az elsődleges szeretetnyelvét, akkor a "szeretlek, de..." kezdetűvel semmire se megyek. Mondjuk így, hogy "de..." - így amúgy se). 

Tehát a lényeg: mindenki fejtse meg a gyerekei elsődleges szeretetnyelvét, használja ezt, és a többi négyet is mellette. Meg a párjáét sem árt, a könyvnek vannak rokonai: Egymásra hangolva, Kamaszokra hangolva, Családi összhangzattan. De ebben is szól egy fejezet a párunkról.

Olvasás közben engem kicsit idegesített, hogy mindig vallási közösségekre hivatkozik vagy bibliai példákat hoz. Szerintem sokkal nagyobb az olvasóközönsége, mint a saját kis vallási közössége. Azért összességében nem olyan zavaró, és más kritikai megjegyzést egyszerűen nem tudok tenni :)

Amit magunkról gondolok a könyv kapcsán: Marcinak egészen biztosan a testi érintés és a minőségi idő a legfontosabb szeretetnyelve. Mióta erre rájöttem, többet ölelem, puszilom, simogatom - eddig se volt elhanyagolva :) - és a kéréseket, dorgálásokat is úgy adom elő, hogy közben megfogom a kezét pl. Így nekem is könnyebb megőrizni a türelmemet. Azért nem mondom, hogy azóta angyalok vagyunk, de jobb napjaink voltak tényleg. Regőnek még nem könnyű megállapítani, vele mindent használok :) Magamon is sokat gondolkoztam, nem igazán tudom eldönteni. Nekem minden kell, dicséret, figyelem, ölelés :D Kerestem az emlékeimben, hogy gyerekkoromban miből éreztem, hogy szeretnek a szüleim, de nem sikerült rájönnöm, egyszerűen tudtam. Most belegondolva talán a gondoskodásból, és akkor az lenne az elsődleges szeretetnyelvem? Vagy felnőttkorra ez változik? Biztosan, hiszen egy felnőtt igényei is mások. Na ezért kell elolvasni Chapman többi könyvét is.

Hogy miért is nem tud úszni

Esténként, amikor Regő fürdik, Csongort mellette fürdetem az állványos kiskádban. Amikor Csongort hasra fordítom, Regőnek szoktam mondani, hogy Csongor most úszik, ússzon ő is. Ilyenkor Regő is hasra szokott fordulni a nagy kádban, és "úszik". Legutóbb viszont a következő választ kaptam:

 - Én nem tudok úszni, én nagy vagyok! :)

Öt perccel később, amikor Csongor már a pelenkázón volt, Regő más indokot talált:

 - Én nem tudok úszni, nem érek rá!

És még egy fürdőszobai szösszenet, amikor meglátta a kieresztett vizét, és hogy milyen játékokat pakoltunk bele, lelkesen felkiáltott:

 - Ó, ott a locsolókanna, tökéletes! 

:)

Péntekszombati képregény

Azért nem hétvégi, mert hátha jut még valami vasárnapra is :)

"Felvettem a kutyát, ne sírjon" - a plüsskutya valahol a paplanba csomagolva található :)

Amikor majd László Híres Zongorista Regő Dániel igazi nagy művész lesz, és az újságok gyerekkori képet fognak kérni tőle, hogy megírhassák, hogy már zsenge ifjúkorában is... na akkor ezt fogja odaadni :)

Vagy ezt:

Indulunk fürödni:

Az eredeti tulajdonos a jogos tulajdonában:

Nagyon szépet épít:

Portré :)

És kikeltek a saláták :)

Na és akkor a csontváz

Csontvázat őrizgettünk a szekrényben (jajj mekkora közhely, de olyan magas labda is, hogy muszáj volt... :) ), mégpedig Marci jelmezét. Szükségesnek látok egy kronológiai felsorolást: Marci a kiscsoportos farsangon kutya volt egy kézzel, de nem általam varrott, kölcsönkapott jelmezben, nagyon aranyos volt. Már akkor elhatároztam, hogy a következő jelmezét én készítem, és így is lett, középsőben kalóz volt. Talán már akkor, de nagycsoportban biztosan Pókember akart lenni, ami ellen én tiltakoztam, egyrészt mert nem tudom megvarrni, másrészt mert nem is szimpatikus :) Úgyhogy nagycsoportban Batman lett, varrtam köpenyt és sisakot, vagy mi az, és az életmentő Batman jobb, mint a Pókember, ne kérdezzétek, miért :)

Elsőben nem mehetett farsangra :( Sok konfliktusunk volt az iskolával, Marci verekedett, nehezen ment a beilleszkedés, kereste a helyét, kapott beírásokat, és az volt a szabály (azóta is az) hogy akinek beírása van az adott félévben, az nem mehet a farsangra. (Vagy lehet, hogy három beírásról volt szó). Ezt nem tartom helyesnek, értettem, hogy akarnak valami büntetést alkalmazni, de hogy egy elsőst ilyen programról kizárni, pont abból a közösségből, ahova amúgy is nehezen illeszkedik be... Lehet, hogy megvolt a létjogosultsága a döntésnek, de én nem értettem vele egyet, és nagyon sajnáltam Marcit. Arra emlékszem, hogy csináltunk helyette valami jót :) 

Másodikban, azaz tavaly aztán végre engedtem a kérésnek, és megvettem a több éve vágyott Pókember-jelmezt. Jó-jó, így megint nem én készítettem, dehát annyira szerette volna :) Én is ott voltam vele végig a farsangon - nem egy nagy közösségi ember, kellett egy kis támogatás, feloldás. Vettünk sok tombolát, nem nyertünk semmit, de jól éreztük magunkat :)

Idén eleve tudtam, hogy nem sok esélyem lesz jelmezt készíteni, úgyhogy közös erővel eldöntöttük, mi legyen a gyermek, és meg is vettük a jelmezt: csontváz lett. Együtt választottunk olyat, amiről véletlenül se lehet azt hinni, hogy kaszás vagy halál vagy ilyesmi, csak egyszerűen csontváz. De jövőre aztán már tényleg én készítem! Ezt meg is beszéltük :).

Tegnap délután volt maga a farsang, elvittem Marcit azzal, hogy fotózok párat és jövök haza a kicsikhez, aztán vagy félórát maradtam. A jelmezes felvonulást még láttam, igazán jópofa jelmezek is voltak, például egy kislány léghajó volt: a teste körül a kosár, ráapplikálva egy tető, arra sok lufi rögzítve. Vagy a védőnőm nagyobbik fiának jelmeze talán az "ebéd" címet viselhette, ugyanis a gyerek egy asztallap közepéből állt ki, rajta tányérok tésztával, ketchuppal, és a kisfiú fején is valódi spagetti :). Marci elég komoly képpel ácsorgott a többiek között, és figyelte a színpadra egyesével fellépő társait:

Itt azért sikerült elkapnom mosolyogva is :)

"Hanti Marci vagyok, harmadikos és csontváz":

Volt egy bennszülött csoport is fűszoknyával, zenével, kígyóval, ők igazi bulit csaptak a színpadon, és a végén elkezdték felhívni magukhoz a többieket, így végül balerinával, cowboyjal és ki tudja még, kivel táncoltak együtt :)

Na utánuk jöttem haza, szerencsére az összes itthon maradt fiúk és férfiak aludtak akkor is, amikor elmentem, akkor is, amikor megérkeztem :) Marciért az apja ment este hét körül, a farsang fél nyolcig tartott, szóval szinte végig maradt, és nagyon jól érezte magát! Én csak ma reggel tudtam beszélni vele, akkor mesélte, hogy a jelmezverseny után volt még spagettievő verseny, újságtánc, tombolahúzás, minden ilyen esemény között félóra tánc, éééés ő nyerte a tombola fődíját, egy tortát! Úgy örültem, úgy drukkoltam neki, hogy nyerjen valamit, hát még, hogy a fődíjat! És persze annak is, hogy nagyon jól érezte magát :)

Vissza a zoknikhoz

Érdekes élete van nálunk a különböző méretű zokniknak. Regőre például újabban nem érdemes zoknit mosni, mert naponta átlag három párat használ el, viszont így egyik se lesz annyira koszos, mintha egy teljes napig hordta volna. Azt csinálja ugyanis, hogy minden előzmény nélkül egyszer csak elkezdi piszkálni a lábát, és közli, hogy "van piszk" - ami általában nincs, de ekkor már esélytelen megakadályozni, hogy levegye a zoknit. Egy ideig rohangál mezítláb, mert ilyenkor nagyon komoly erőltetés és a hozzá kapcsolódó hiszti árán lehetne csak visszaöltöztetni. Idővel viszont elkezdi kipakolni a zoknis fiókja tartalmát, és önállóan felhúz egy párat - természetesen nem az eredetit veszi vissza, hiszen abban "van piszk". Olyan is volt már, hogy mondtam, hogy a mamához nem lehet mezítláb lenni, mire beszaladt a gyerekszobába, és zokniban jött elő. Így aztán az esti rendrakás idejére a lakást lépten-nyomon elhagyott zoknik díszítik. Itt épp Kisvakondot néz, emlékeim szerint a fényképezés pillanatában már mezítláb:

Marcival pedig meddőnek tűnő, de talán alakuló harcot folytatok annak érdekében, hogy a levetett zoknijait ne kifordítva rakja a szennyesbe - jó tudom, mázlista vagyok, hogy egyáltalán beteszi :) de nincs kedvem büdös zoknikat forgatni, pláne vizeseket. Néhány hiábavaló csata után eljutottam odáig, hogy közöltem, hogy ami ki van fordítva, azt nem fogom mosni, és ezt következetesen be is tartottam - de amikor a helyzet azzal kezdett fenyegetni, hogy a gyermek a harsogó mínuszokban kénytelen lesz zokni nélkül iskolába menni, inkább megkértem, hogy válogassa át a szennyestartó tartalmát és forgassa vissza a talált fuszekliket. Ugyanaznap este az aktuális darab ennek ellenére kifordítva került a kosárba... de majdcsak lesz valahogy. Az viszont a vicc kategória volt, amikor tegnap reggel felemás zokniban találkoztam vele, mármint rajta volt az. Ugyan mindkettő kék-fehér csíkos volt, de mit számít az, hogy színárnyalatok, csíkvastagságok és -darabszámok tekintetében tök eltérőek. Elengedtem benne iskolába - férfiakkal nem vitatkozunk színekről :D

A máglya, a zoknik meg a csontváz

Régen írtam már gasztronómiait, mert hát nem főzök-sütök mostanság különöseket, a legutóbb Limara spanyol briósát emlegettem, azt hiszem, de akkor csak linkeltem a receptet, mert hát azok Limara tollai, én nem ékeskedem velük. A mai ebéd sem különlegesség, viszont abból a szempontból mégis, hogy a levest is, a második fogást is most készítettem életemben először, és milyen kár volt! Fokhagymalevesről és máglyarakásról van szó, az előbbiért köszönet Kincsőnek, az utóbbiért pedig anyukámnak :) Recepteket is írok, mert elhatároztam :)

Tehát a fokhagymaleves. Nagyon egyszerű, kell hozzá:

1-1.5 fej fokhagyma (az enyémek jó nagy fejek voltak hatalmas, duci gerezdekkel, nagyon intenzív íze lett)

olaj

liszt

tejföl és/vagy főzőtejszín

só, bors

leveskocka vagy fűszerek ízlés szerint, én vegamixszel fűszereztem.

A fokhagymát fokhagymanyomón átnyomom, hű de meglepő :) és olívaolajon kicsit megpirítom. Rászórok egy-két evőkanál lisztet, és hozzáadom a tejfölt vagy tejszínt (én mindkettőt használtam), elkeverem és felöntöm vízzel. Fűszerezem, felforralom és tulajdonképpen kész. Én elkevertem botmixerrel, mert a liszt a tejfélével csomósodott, és levesbetétnek napraforgómagot kevertem bele. A fokhagyma nagyon egészséges, főleg ilyenkor télen, és természetes antibiotikum!

A máglyarakás is  jóval egyszerűbb, mint gondoltam, nem is tudom, miért nem csináltam mostanáig, pedig hogy szeretem! Ennek a receptje:

5 db tegnapi zsemle

fél l tej

3 alma

3 tojás

6 ek. cukor

15 dg darált dió

1 citrom héja

maréknyi mazsola

2 ek. baracklekvár

A tojások sárgáját 3 ek. cukorral habosra verem. A tejet felforralom, és amikor langyosra hűlt, a cukros tojáshoz keverem. Egy jénai tálat kikenek vajjal, megszórom zsemlemorzsával is. A zsemléket felszeletelem és a cukros, tojásos tejbe mártogatva leteszek egy réteget a tál aljára. Erre jön egy réteg almaszelet, majd megszórom a maradék cukorral, citromhéjjal és mazsolával elkevert dióval, és így rétegezem, a tetejére zsemle kerüljön. Betolom a sütőbe - hőfokot nem tudok, én hideg sütőben kezdtem, fokozatosan melegítve. Amikor kezd illata lenni, átsülni, akkor habbá verem a három tojás fehérjét, a keverés vége felé hozzáteszem a lekvárt is, rákenem a rakás tetejére, és készre sütöm. Ez volt tegnap az ebéd - ilyenkor látszik meg, hogy félbemarad a blogbejegyzés, mert tegnap már nem volt energiám félkézzel pötyögni :).

No, a zoknikról meg a csontvázról mégis majd egy következőben. Most inkább még annyit, hogy a máglyarakás előkészítése közben nagyon jó kis minőségi időt töltöttem Marcival :)

Szeretetnyelvek

Olvasom én ezt a könyvet - köszönet az ihletésért Kikocsnak - hallottam már róla korábban, de ő adta a meggyőző erőt, hogy el is olvassam. Még csak a legelején tartok, tegnap kezdtem Jane Austen után. Van benne olyan, hogy néhány gyereket megkérdeznek, hogy miből tudják, érzik ők, hogy a szüleik szeretik őket. A gyerekek válaszaiból az író azonnal levonja a következtetést, hogy melyik az illető gyerek jellemző szeretetnyelve, és tulajdonképpen ez laikusként is elég evidensnek tűnik, én is levontam volna. Annak kiderítése, hogy a saját gyerekemnek mi a szeretetnyelve, néhány fejezettel később kerül sorra, de én vérszemet kaptam és gondoltam, egy gyors szűrést megér. Tehát Marcinak szegeztem a kérdést, hogy honnan tudja, hogy én szeretem? Először nem tudott mit kezdeni a kérdéssel, azt mondta, hogy ez nehéz, mire ijedten kérdeztem, hogy de ugye érzi?? Szerencsére rögtön rávágta, hogy hát persze, huhh. Aztán végül ezt mondta:

- Onnan, hogy mindig megölelgetsz és megpuszilsz. Meg hogy mindenfelé el szoktunk menni kirándulni.

A gyors szűrés alapján tehát Marci elsődleges szeretetnyelve a testi érintés. Hát ezen ne múljék, én aztán szívesen agyonölelgetem, puszilgatom és minden, nem esik nehezemre, sőt. És ha bónuszként ettől még a nyafogás is kevesebb lesz, áldassék érte Gary Chapman.

A másodlagos valószínűleg a minőségi idő... Az már nehezebb eset. Igyekszem neki megadni, amennyire csak lehet, de főleg a kettesben töltött idő nehézségekbe ütközik. Nem gondolom, hogy a minőségi, az csak kettesben töltött, de amúgy se könnyű olyat találni, amikor ő nincs iskolában, edzésen, szakkörön, és egyidejűleg nekem sincs valami kevésbé minőségi intéznivalóm a testvéreivel, a lakással vagy akár vele magával. Jön a tavasz, és jobb lesz, ha Csongor nő, akkor is jobb lesz... De amúgy is kicsit ördögi körnek érzem. Mert minőségi idő például az esti mesélés - nem véletlen, hogy majd' kilencévesen is ragaszkodik hozzá. Én is szeretem, és meg is fogadtam, hogy csak akkor hagyjuk abba, amikor már majd ő érzi cikinek, vagy túl nagynak hozzá magát. De ha a vacsorától a mesélésig eltelt időben háromszor robban szét az agyam különféle nyafogásokon, sikítozásokon, ellentmondásokon, kamaszos allűrökön, akkor nagyon elmegy a kedvem attól, ami pont a felsoroltak ellen hatna elvileg... Szóval ez a nehezebb. Most bízom benne, hátha tényleg segít... és a hárommal ezelőtti szerelmes pillanatokból merítek erőt meg türelmet.

Bárányokkal álmodó

Claire Tomalin: Jane Austen élete

Ezt a könyvet gyűrtem a legutóbb kiposztoltaktól mostanáig, azaz majdnem karácsony óta. Nehéz szülés volt...

Claire Tomalin nagyon kevés anyagból, tiszteletreméltó mennyiségű kutatómunkával és alapossággal írt életrajzot. Nem sikerült túl olvasmányosra, bár lehetett volna életrajzi regény, de nem az. Viszont nem is dokumentarista életírás, mert ahhoz túl sok a légből kapottnak tűnő, a szerző által érzésre hozzáadott adat vagy elgondolás.

Jane Austen nyolcgyerekes család két leánygyermeke közül volt az egyik, ennélfogva meglehetősen kiterjedt rokonsággal, felmenőkkel és leszármazottakkal rendelkezett, hihetetlen szövevényes családfával. Hat regényt írt, maradt néhány befejezetlen írása, és sajnos rengeteg levelezését megsemmisítették. Így az életrajzírónak nagyon nehéz dolga van: rokonok jegyzeteiből, visszemlékezéseiből, mások naplóiból és a regények alapján kellett összeállítania ezt a meglehetősen vaskos, majdnem ötszáz oldalas életrajzot. Olvasás közben sokszor azt gondoltam, hogy ha nem akar ennyire alapos lenni, hanem kicsit megadja magát a ténynek, hogy nem tudhat mindent, akkor olvasmányosabb művet alkothatott volna - nem tudom, ez volt-e a célja. Sok mindent megtudunk, aminek kevés köze van konkrétan Jane Austen életéhez - a kiterjedt család távoli ágainak életéről, az olvasó számára idegen, de Austenhez hasonló helyzetű írónők gondolatairól, és ilyesmikből következtet Claire Tomalin a főszereplője életének olyan részleteire, amelyekről tényeket nem tudhat. Tele van olyan félmondatokkal a könyv, hogy "feltételezhetjük, hogy..." vagy "nincs okunk azt hinni" és ezek után általában - legalábbis számomra úgy derült ki - a saját szubjektív véleménye következik. Én meg ezzel mindig vitatkoztam magamban. Mert persze, nincs okunk ezt vagy azt hinni, de mi van, ha mégis úgy volt? Hol van az ilyen esetekben az életrajz hitelessége? Inkább ne részletezte volna azt a témát, amelyről nincs tényanyaga. 

Más esetekben viszont, amikor látszik, hogy tényleges adatok, kutatások alapján dolgozik, tényleg érdekes és sodró lesz a mű, ráadásul nemcsak az írónő környezetét ismerhetjük meg, hanem a korabeli Angliát, Franciaországot, a napóleoni háborúkat, a szokásokat és az öltözködést. Minden elismerésem Claire Tomalinnak a kutatómunkáért és a bőséges, részletes magyarázatért a Jegyzetekben. Nem akarom tehát negatív kritikával illetni a könyvet, csak annyit vonnék le végkövetkeztetésként: sokszor a kevesebb több. Szerintem jelen esetben is az lett volna.

Szerelem

Gyönyörű kék szemek. Három pár.

Höcögtetés térden.

Ájult mélyalvásból ébredő mosoly.

Tejcsöppecske a száj sarkában.

123456789+123456789 összeadása önszorgalomból, érdeklődésből.

Bizonyság arról, hogy a rakott krumplim mennyei.

Délutáni alvás megkezdése után pelusával szobájából kibattyogó gyermek, aki mielőtt rádörrennék, hogy nyomás vissza aludni, suttogva azt mondja: kérek puszit!

Öröm a kétésféléves arcon afelett, hogy a majdnemkéthónapos megfogott valamit.

Századszori (türelmes!) kifejtése annak, hogy miért nem bírom a sikííítozást. Három hosszú í-vel.

Hideg, kipirult arcocska szánkózás után.

Elém teszi a forró teát.

+ a férfi, az első, az egyetlen barna szemű, aki csokit hoz nekem és túró rudit, aki megérti, ha aggódó telefonokkal zaklatom, aki megnyomkodja a derekam, ha fáj és megmelengeti a lábam, ha fázik, és aki nélkül a fenti pillanatok nem jöttek volna létre.

U.I. állati csöpögős tudok lenni mostanság, biztosan zavaró, elnézést érte. De amikor a középső három órát alszik részben a kicsivel egyszerre, a nagy tényleg jófej, és nekem TÉNYLEG sikerül higgadtan ecsetelnem a csend iránti vágyamat, akkor ezek ilyen hangulatok. Igaziból.

Következtetések

"Anya, amikor hazafelé jöttem az iskolából, akkor a hóban láttam olyan recés mintákat, mint amilyenek a sivatagban vannak. És beleugrottam a mély hóba, és akkor olyan hószemcsék szálltak fel, és fújta őket a szél. És ebből kikövetkeztettem, hogy a szél csinálta azokat a recéket. És ebből pedig azt következtettem ki, hogy a sivatagban is a szél csinálja a dűnéket."

Na mit szóltok? :)

Amikor múlt héten mentünk az orvoshoz, Marci észrevett egy félliteres ásványvizes üveget, amit az autóban felejtettem korábban, és így belefagyott a víz. Elkérte, itthon levágta róla a palack felső részét, ahol nem volt se víz, se jég, az alsót pedig egy tálkában kitette a bejárati ajtó elé. Pár napig ott fagyoskodott, ma délutánra így volt egy fél palack alakú darab jege :) Behozta a szobába elolvadni, le is fotózta, majd mutatom!

Frissítés két nappal később, itt a fotók. Ezeket Marci lőtte, úgy nézzétek!

Ötven

Kellemes meglepetés ért most, hogy benéztem ide :)

Szeretettel köszöntöm az ötvenedik rendszeres olvasómat! És persze a többieket is, örülök Nektek, köszönöm, hogy olvastok! :)

Mosolygott :)

Kétszer is! Fotózni sajnos nem tudtam, de tudom én, hogy így van ez, ismerem ezeket a büdöskölkeket (kicsibumbákat, na :) ) Regőre is hét hetet kellett várni, míg egyet mosolygott, aztán még párat, mire hajlandó volt olyan gyakorisággal és hosszúságban osztogatni, hogy fotózható is legyen.

Szóval a komoly mosolytörténet, remélem, mindenkit annyira érdekel, mint engem, mert én el vagyok alélva :) Az úgy volt, hogy nagyobbacska alvás után ébredt a kis nyuszifülű, jól befalta a szükséges adagját, majd az ölemben ébredezett nagy álmos pillantásokkal, amikor is megsimogattam az arcát... és elmosolyodott :)

Másodszorra pedig a kanapén heverészett már jóval éberebb állapotban, és Regő játszott vele: a kezébe adott egy dobókockát, Csongor ráfogott, Regő pedig nevetett elégedetten: szereti! megfogta! aztán közvetített: eldobta! letette! Ezt ismételgette, aztán váltott kis műanyag tigrisre, amit Csongor is díjazhatott, mert ekkor érkezett a második mosoly :) Édesek voltak :)

Kárpótlásul viszont hoztam olyan képet, amin a mosolygásba (és a további evésbe) belefáradva a vállamon bealszik :)

Salátapalánta

Bár nem látszik, de igen, ők azok! :)

Írtam, hogy a tegnapi kalandunk során beszereztünk palántaföldet is. A salátamag már itthon várta, úgyhogy ma szépen elvetettem a magokat, a művelet végében Regő is segített:

...és most már süti őket a nap az ablakban :) Bár kint még nem látszik, de biztosan jön a tavasz! Itt az ideje annak is, hogy végiggondoljam, mit akarok még vetni, és vegyünk még, ami hiányzik. Ami már megvan: vetőborsó szerintem van tavaszról, tegnap vettem zöldbabot, uborkát, háromféle paradicsomot és háromféle paprikát, de előbbit még szeretnék. Ezenkívül lesz cukkini éspadlizsán, meg persze krumpli, és az eper, de az már kint van. Talán fűszernövények, de azok csak cserépben, legfeljebb balkonládában vagy magaságyásban, tavaly ugyanis gyorsan kipusztultak szabadföldön. És azt hiszem, ennyi :) plusz a gyümölcsök, meg ha összejön, akkor a virágok.

Vágyak

Valamikor bő tíz éve, kispénzű kollégista koromban az akkori, még papíron létező naplómba írtam egy listát. Emlékszem, ültem az íróasztalomnál, bámultam kifelé a fejemből, de közben valójában befelé valahova, és leírtam mindent, ami eszembe jutott, amire akkor vágytam. Szerepelt a listán olyan egyszerű, hétköznapi, de számomra akkor elérhetetlen vágy, hogy mondjuk szeretnék sajtot enni, ami abban a pillanatban tényleg nem volt megvalósítható, de olyan is, amit eleve tudtam, hogy későbbi, mint például az, hogy szeretnék gyereket. Már akkor úgy gondoltam, hogy ezt a listát megtartom, és majd pipálgatom, ami teljesült róla. Meg is van egy határidőnaplóban Anyukáméknál, és már elő is került azóta, ki is pipáltam ezt-azt, talán még nem mindent. Mostanában naponta többször is eszembe jut, ha megyünk anyuékhoz, elő is fogom keresni. Amikor eszembe ötlik, tovább fűzném, írnék egy mai aktuálisat, hogy mire is vágyom most, bő harminckét évesen, amikor itt üldögélek a családi házunkban a párommal meg a három gyerekemmel-gyerekünkkel körülvéve, és kint esik a hó? 

Igen, szeretnék majd munkát, és ha sötétebb hangulatomban vagyok, aggódom is, hogy hova fognak engem felvenni nagyjából öt év gyerekszünet után, kábé két év múlva. Ehhez kapcsolódik, hogy hol fogok majd Csongornak nappali szállást találni a munkaidőmre, meg hogy talán tanulni, frissíteni kéne magamat szakmailag. De amikor optimista vagyok, és ez a gyakoribb, akkor meg azt gondolom, hogy eddig is találtam állást, ezután is fogok, a képzettségem és a tapasztalatom megvan, és a szomszéd faluban van családi napközi.

Igen, szeretnék majd utazni, Péterrel kettesben is. Szeretnék elutazni Svédországba (lehet, hogy ez is rajta volt a régi listán, de akkor pipa, mert egy fél napot már voltam Malmöben :) ) meg Svájcba, meg Hollandiába, meg ahova csak lehet. Nem annyira csillogó városokba és napfényes tengerpartokra vágyom, mint inkább természeti szépségek közé, meg oda, ahol valójában élnek az emberek. 

De ezek olyan távoli dolgok, mintha egy halvány függöny mögött lennének, amit egyszer fellebbentek, akkor rájuk nézek, álmodozom egyet róluk, és visszalebbentem. Emlékszem arra a sóvárgásra, amit az a kollégista lány érzett, és az most sehol sincs.

Mert most olyan kerek az életem :) Lehet, hogy földhözragadt vagyok (Szűz, ugye...) de most nagyjából arra vágyom, hogy tavasszal elkiránduljunk a csöppekkel és a nagyobbal valami zöldebb helyre, hogy a legkisebb is akkora legyen és úgy működjön, hogy ezt merjem vele - tavaszra akkora is lesz. Hogy a szerelmemmel igyunk kettesben egy tejes-habos kávét, vagy nézzünk filmet, igyunk közben egy pohár bort és rágcsáljunk valamit. Hogy építhessek a Kicsivel abból a duplóból, amit megvettem, mert akciós volt, de erős vagyok és kitartok, és nem adom oda neki, csak ha valami alkalom lesz. (Meg fogok fűzni valakit a családból, hogy adja neki húsvétra, mert a névnapjáig nem fogom kibírni :D). 

És nem, nem vágyom arra, hogy sikítozzanak és üvöltözzenek, rohangáljanak és kihozzanak a sodromból. De vágyom rájuk, magukra. És ha ők ilyenek, akkor így. A sodromat meg majd megkeresem. Már csak azt remélem, hogy ők is így vágynak rám... és hogy tanulok és fejlődöm még, hogy olyan legyek, amilyen nekik kell.

Barátom, a majom

Így nézi:

Ezt :)

Kaland

Hát igen, két kisgyerekkel (meg egy naggyal) átértékeli az ember a kaland fogalmát :)

Szóval az történt, hogy tegnap Péter autója elromlott, és megkért, hogy kísérjem el reggel dolgozni, hátha leáll valahol útközben. Többféle tervváltozat volt, ha Csongor alszik, akkor gyerekek nem jönnek, ha nem, akkor ő jön és Regő marad, aztán végül Regő olyan aranyosan kért először, hogy anya te ne menjél, aztán elkezdett öltözni meg hátizsákot venni, hogy ő is jön boltba... Én meg a legutóbb, amikor az ortopédiára nem vittem magammal, megígértem neki, hogy legközelebb viszem, úgyhogy végül mindenki ment, aki itthon volt. Kibányásztuk az autómat a hóból - nem is a hó volt vészes, inkább a jég - és mentünk. És ha már a gyerekek is velem voltak, tehát egyik miatt se kellett hazasietni, bementem velük az egyik barkácsáruházba. Ja, azt nem is mondtam, hogy induláskor kezdett újra esni a hó, mikor máskor :) Az utakkal egyébként nem volt gond, volt, ahol hókása volt összetorlódva, de általában tiszták és viszonylag szárazak voltak odafelé.

Az első nehézség, hogy persze a parkolóban kell ráeszmélnem, hogy nincs nálam százas, és a mázli: az első vásárló, akit megkérdeztem, tudna-e nekem váltani, nekem ajándékozott egy százaspótló érmét, nagyon hálás voltam. Regőnek mondtam, hogy nagyon szót kell fogadni, amit nagyjából teljesített is. Csongor pár perc nyafogás után végülis elaludt, és tudtunk vásárolni: virágföldet, palántaföldet, orchideaföldet és vetőmagokat. Jó lesz hóesésben vetni a salátát pohárba :)

Hazafelé már vízszintesen esett a hó, fújta a szél, és a faluba vezető úton hóátfúvások is voltak, de gond nélkül hazaértünk. Fellélegeztem, most már megvolt az autózás és a vásárlás egy naggyal és egy kicsivel is, meg két kicsivel is, ha hárman jönnek, akkor már csak könnyebb lehet :)

Estére...

...kellemes, harmonikus hangulatom eléggé elszállt (bár már visszatérőben). A dolog ott indult, hogy Regő azzal ébresztett a délutáni szunyókálásom legszebb, legmélyebb álmából, hogy elefántot akar, de most rögtön. Ami nem baj, de amikor mondtam neki, hogy oké, légyszi menjen ki, megyek utána én is, akkor határozottan és jó hangosan közölte, hogy NEM, amit a délután további részében tökélyre fejlesztett. Mármint a nemetmondást, kiabálással és újabb idegtépő kiabálásfajták kikísérletezésével. Nem tudom körülírni, kb. mint egy rossz traktor, csak hangosabb és élesebb. Aztán apával kimentek a hóba, de az sem volt maradéktalanul jó, mert a hó hideg, a kesztyű viszont zavaró. Azért volt lapátolás meg szánkózás is.

Idebent kis olvadás után újabb hisztihegyek, úgyhogy idegszálaink kezdtek összecibálódni, Péter el is ment vásárolni, merthogy még jön a hó meg szél meg fagy, legyen itthon tej meg kenyér, de most rögtön. Csongor csak a szokásos esti nyűglődését folytatta, úgyhogy félkezes üzemmódban, Kolomposra táncolva főztem sóskát holnapra és kentem vajaskenyeret Regőnek. Közben nekem meg fáj a mellem, a tej ide-oda folyik, naponta többször átöltözöm, de nem akarom vattába csomagolni. Lassan szeretném abbahagyni a fejést, talán amiatt több, mint kell, és nem áll be egy olyan egyensúlyra, hogy ezek elmaradjanak.

Na mindenesetre csak megfürdettem őket, Csongort az jól megnyugtatja :) Regővel Marika néni segített, aztán meséltem, és a lefekvéssel már nem volt gond. Csongor meg itt bóbiskol, mindjárt leteszem őt is :)

Amúgy

Minden oké itthon, hol egyik hisztis, hol másik, ahogy annak lennie kell. Csongor sok időt tölt a vállamon, de azért tegnap délután sikerült mindenkinek egyszerre aludnia. (Marci most is az apjánál, mert a betegség miatt egy hétvégéje kimaradt). Esett a hó, most ragyog a nap, ha apa is rá fog érni, kimegyünk (bár Regő a legutóbbi próbálkozásnál még utált szánkózni). Rakjuk a kályhát idebenn, nagy hidegek járnak, és tegnap erős szél is volt. Van még állatos filmek nézése, dzsungeles képes album mesélése, Boribonok és elefántos könyvek minden mennyiségben, kókuszkocka már nincs, rizsgolyó még van - tegnap nagyon bejött Regőnek, evett vagy ötöt, örültem! - új puha takarónak örülés, plüsskutya dajkálása, legózás, babázás, énekelés, mondókázás, Ringatózás. Hétvégézés.