Lelkileg

Sok minden kimaradt a lenti bejegyzésből, pedig így is elég hosszú lett... de csak utólag elolvasva hiányoltam belőle egy csomó érzést.

Talán ettől a szülésemtől féltem leginkább. Talán mert már tudtam, milyen, viszont a másik kettő olyan különböző volt, hogy azt is tudtam, lehet teljesen másmilyen, akár rosszabb is? Talán mert kevesebbet készültem, hiszen már két gyerekem volt? Vagy mert Regő születése még közeli emlék, bár szép, úgyhogy ez nem lenne ok. Vagy pont azért, mert mindkettő szép volt, és legalább olyan szépet szerettem volna, féltem, hogy három szép szülés már luxus ugyanannak az embernek az életében? Vagy mert beijesztettek 35 hetesen, és néhány hétig a szülés ellen kellett dolgoznom? 

Mindegy is, hogy miért, mindenesetre nehezen és sokára jutottam el a "szülni akarok" érzésig. Csongor viszont az időzítés bajnoka: amikor végre eljutottam ide, akkor még megvárta az iskolai ünnepséget, és hipp-hopp megszületett úgy, hogy karácsonyra már itthon lehessünk. Az első fájásoknál arra gondoltam, de jó lenne reggelre egy baba... aztán gyorsan elhessegettem a reményt, annyira arra voltam beállva, hogy nem szülök én olyan gyorsan, a terhesség alatt is ezt mondogattam mindenkinek. 

Még a kórházba érve, a liftnél is azt mondtam Péternek, hogy tudom, hogy arra kéne koncentrálnom, hogy biztos már jól nyitva vagyok, de nem hiszem, félek, hogy nem... aztán úgy örültem a bő kétujjnyinak! Később egyszer mondtam azt is Péternek, hogy ebből előbb kell, hogy baba legyen, mint Regőnél, mert ilyen fájásokkal nem bírok még annyi órát. Azt többször is kérdeztem, milyennek lát, mint Regőnél hány órakor? 

A fájdalom is egy gát volt, voltak olyan fájások, amiknek az elején visszahőköltem, hogy jaj, ez fájni fog. Aztán általában gyorsan nézőpontot váltottam, és azt mantráztam, engedd el... add át magad... a már sokszor felidézett hullám-hasonlattal, miszerint ha a tengerben úszol és küzdesz a hullámokkal, akkor elmerülsz, de ha átadod nekik magad, akkor kivisznek a partra... Néha hangosan is mondtam magam elé ezt a mantrát.

A kitolás elején leálltam, ezt írtam, és utána talán már nem olyan fájások voltak, nem olyan elsöprőek, ahogy egy tolófájásnak illik, Szilvi mondta is a végén, hogy megint csináltam magamnak pszichésen fájásokat - talán erre gondolt. Közben meg úgy éreztem, hogy "rosszul" viselkedem, na nem mintha érdekelt volna, de utólag szégyelltem magam, ez Regőnél is így volt. Folyton azt mondogattam, hogy ne, nem bírom, ne csinálják, nem tudom, nagyon rossz (és különbenis, hagyjuk az egészet abba és menjünk haza - ezt nem mondtam :D) aztán ahogy kibújt Csongor, ez mind megszűnt. Utólag elnézést kértem az orvostól is, de azt mondta, ugyan már :)
Az is egy nagyon fontos tényező, hogy Péter ott volt. Nem is tudom, hogy lehet a párunk nélkül szülni, hogy csinálhatták ezt végig anyáink, ráadásul sokkal rosszabb körülmények között, sokkal kevesebb választási lehetőséggel, és sokan ma is. Én örökre hálás leszek neki. Szegény nagyon kimerült volt, valószínűleg a legszebb álmából keltettem fél háromkor, de onnantól mindent értem, értünk tett.

Na nem tudom, sikerült-e értelmesen leírnom, amiket éreztem. Összességében az a csoda, hogy minden félelmem ellenére a legrövidebb, legproblémamentesebb szülésem volt - ezt se hittem végig, Regő születésére alapozva. Biztos voltam abban, hogy legalább 12-15 órás szülésem lesz. Közben aztán már elhittem, hogy rövidebb, na de ezt, hogy első fájástól 6 óra, még most se hiszem el :) És fájásokkal indult, ahogy szerettem volna, és pár perc kivételével nem volt semmi leállás, és a burokrepesztés kivételével semmi beavatkozás... szóval pár órával később, amikor a gyermekágyas osztályon jött a nagyvizit, és az osztályvezető főorvos azt kérdezte, milyen volt a szülés, őszintén vágtam rá, hogy szuper :)