Az alsón 2009 február 22-én az alcsúti arborétum pavilonjában. Ragyog a nap, olvad a hó, emlékszem, hogy csöpögött a pavilon tetejéről. Álmodozva nézem a napsütötte fenyőfákat, és azon tűnődöm, vajon milyen lesz a hasamban megbújó kicsi élet. Regő ekkortájt olyan 11 hetes volt.
A felsőn 2012 február 26-án az alcsúti arborétum cipruserdejéből jövök kifelé. Meg vagyok hatva. Emlékszem, hogy pont arra a három év előtti pillanatra gondoltam. Ugyanaz a sapka, a sál, a kabát, ugyanaz bennük a nő is, és mégse. Mennyi minden történt az eltelt három évben... Ez a montázs nagyon találó erre. A felső kép pedig, az elkapott pillanat nagyon én vagyok, most. Aki ismer, talán meglátja rajta. A színek, a mozdulat, a hangulat... Annyira el van találva, hogy szinte már intim. Köszönet érte a fotósnak, aki mindkétszer meglátta bennem magamat, és elkapta a pillanatot. És ha engem így látott, akkor ott kellett látnia bennem saját magát is.
3 megjegyzés:
Akartam kommentelni, de nem tudom. Nem találom a megfelelő szavakat. Megható ez a poszt képestül, mindenestül.
Ő biztosan nagyon jól ismer :)) Nagyon szép!
szép :))
Megjegyzés küldése