Érzelmekben gazdag délután

Marci reggel elment kirándulni az iskolával, ez az a bizonyos, aminek a befizetése körül zűrzavarok voltak, aztán az időjárás miatt este még nem tudtam, hogy mennek-e, de úgy készültem, nem kellett reggel kapkodni. Reggel írt az apja sms-t, hogy péntek délelőtt jön csak érte (úgy volt, hogy az őszi szünetből a csütörtököt, pénteket és a hétvégét tölti ott). Marcinak megmondtam, hogy amikor hazaérnek, nem leszek itthon, a szülésznővel való találkozásra készültem, illetve hogy az apja holnap jön érte.

Regővel állatos filmet néztünk, főztünk, ebédeltünk, lefektettem, Marika nénivel megbeszéltem Marci érkezését, és indultam. Innentől nem tudnám pontosan összefoglalni, mi mi után történt. Egyszerre zajlott több dolog: vártam Szilvire, a szülésznőre, hiszen az ő munkája nem olyan, hogy ha megbeszéljük a délután két órás találkozást, akkor biztosan rá is ér. Erre számítottam, nem bántam, elmentem addig vásárolni. Közben üzengetett Marci apja, hogy mégis jön ma, de csak este nyolckor. Mire én, akkor már ne jöjjön, fektetem a gyerekeket, késő van. Oké, vásárolok, üzen, hogy jön az öccse Marciért negyed öt körül. Nézem az órámat, hát, talán jó lesz, oké. Visszaérek a kórházba, közben nézem az órát, már késő lesz, nem érek haza. Üzenek - őt nem lehet hívni, munka közben zavarni, úgyhogy főleg sms-ek mennek vagy ő hív - jöjjön egy órával később. Az már nem jó. Utolsó gyors sms, ha indulok haza, szólok.

Jön Szilvi, bevisz a szülőszobába, furcsa érzés kap el, nosztalgia, kis félelem, vágyakozás is. Még nem tartok ott, hogy nagyon szülni akarnék, még jól bírom a terhességet, nem kapott el a "jaj, szüljünk már" érzés, de azért készülök is... ez a látogatás közelebb vitt. Kavarognak az érzelmek. Igazából sok újat nem mondott Szilvi, de biztatott, megerősített, megnyugtatott. Adott listát, hogy mit kell vinni, és egyszerűen elbeszélgettünk a normálisan lefolyó szülésről, meg hogy én mit hogy szeretnék, és biztatott, hogy minden rendben lesz. A szomszéd szobában épp zajlott egy szülés, már a vége felé, szűrődtek ki a hangok, és amikor azt hallottam, hogy "én ezt nem bírom tovább", tudtam, hogy nemsokára baba lesz. Félig ott voltam... és ebben a lélektani pillanatban csörög a telefon, Marci nagybátyja az eredetileg megbeszéltnél még félórával korábban odaért Marciért, amiről sem Marci, sem Marika néni nem tudott, én meg nem vagyok otthon... Kijózanodom, dühös is vagyok, sajnálom őket, gyorsan leszervezzük, megbeszéljük, közben már fogalmazgatom a bocsánatkérést Marika néninek, de hát mikor szóltam volna neki... 

Leteszem a telefont, két nagy sikoly, aztán egy halk sírás... és a szomszéd szobában a - most már - édesanya hangja egészen megváltozik, én pedig elsírom magam. Megszületett a baba. Kiesnek a fejemből a gondolatok, amiket Szilvitől is akartam még kérdezni. Befejezzük a beszélgetést, eljövök, hívom Marcit, elmeséli a kirándulást, sajnálom, hogy nem találkoztunk, úgy ment el. Itthon nagy bocsánatkérések, de Marika néni szerencsére nem haragszik, Regő pedig aranyos. Elmesélem neki is a babát... és még most, este, öt-hat órával később is erre gondolok... hogy hogy sajnáltam azt a kismamát, hogy fájhatott neki, és hogy megváltozott a hangja, és most már biztosan mindent elfelejtett, ott van vele a kisbabája, és milyen boldog... És öt-hat hét múlva ugyanott találkozunk Szilvivel.