Minden nyaralás véget ér egyszer

Hétfő, azaz tegnap volt az utolsó napunk a Villa Fiorében, remélem, nem örökre! Megint viszonylag korán keltünk, érdekes, azt hittem, a jóóó hosszú alvásokról fog szólni ez a pár nap, de sose aludtunk későig. Nyitott ablaknál aludtunk, és a fülünkbe csobogott a patak... direkt az én kedvemért pont a mi ablakunk alatt volt rajta csobogó. 

Még az első napról emlékeztünk, hogy Keszthelyről délelőtt 11-kor indul a sétahajó, azt akartuk elérni. Az utolsó finom reggeli után elköszöntünk Natitól és Zsolttól, nagyon jó volt náluk. Még volt egy jó óránk a sétahajóig, addig megnéztük, hogy a Marcipánmúzeum nyitva van-e - kicsit össze voltam zavarodva, hogy most akkor ünnepi vagy szombati nyitvatartás van-e, vagy hétfői, amikor a múzeumok zárva tartanak. De szerencsére nyitva volt, úgyhogy megtekintettük a torta- és egyéb csodákat, és tízórai gyanánt meg is kóstoltunk egy-egy szelet tortát és egy-egy finom kávét. Jólesett! Innen lementünk a kikötőbe megnézni, hogy tényleg indul-e a hajó - pont az orrunk előtt állították át a következő indulást jelző órát 11-ről negyed 1-re, merthogy bár a városban, magasabb pontokon ragyogóan sütött a nap, a vízen és a parton erős köd volt még. Gondoltuk, azt megvárjuk, addig meg visszamentünk a városba. A Balatoni Múzeumot akartuk még megnézni, de aztán egyrészt nem találtuk, másrészt azt gondoltuk, csak egy óránk lenne rá, és az kevés, úgyhogy a sétálóutcán bizonytalankodva végül a Játékmúzeum mellett döntöttünk, azzal a szándékkal is, hogy hátha van ajándékboltja, amiben Regőnek találhatnánk valami vásárfiát. Azt ugyan nem találtunk, de a múzeum maga megérte. Felnőtteknek még talán érdekesebb lehet, mint gyerekeknek, hatalmas gyűjtőmunka állhat mögötte, a bejárattól fiús és lányos részekre bontva hihetetlen mennyiségű játékot halmoztak fel, és mindketten nosztalgiázva mutogattuk a másiknak: ilyenem volt, nekem meg olyanom, és ilyen volt az oviban, és úgy vágytam rá... :) Autókkal, vonatokkal, járművekkel kezdődik, a mennyezeten babakocsik, rollerek, hintalovak, később társasok, építők, logikai játékok, a lányos részen babák, mackók, babaházak, konyhák, mosó-és varrógépek... rengeteg játék, felderülés volt megnézni. 

Nem időztünk nagyon sokáig, el akartuk érni a hajót, és tényleg, a negyed egyes már indult is. Valamennyire felszállt a köd, kint a vízen még pára volt, de nem vészes, és megvolt ennek is a hangulata. 

A hajót Hableánynak hívták, nagyon szép nosztalgiahajó, amely 2007-ben épült jó 150 évvel ezelőtti elődje emlékére. A fedélzeten meghallgathattuk a hajó történetét, a Balaton ismertetését, kaptunk forró teát és takarókat. Gyönyörű, nyugodt víztükör, sirályok, egy-egy felzavart vadkacsa-csapat, távolban a párás part... kár lett volna kihagyni. 

Innentől aztán lassan indultunk a gyerekekért. Még megálltunk Regőnek ajándékot venni, végül egy műanyag bivalyt választottam, nagyon szereti a meglévő műanyag állatkáit is, és gondoltam, a bivalyrezervátum emlékére ez jó lesz. A Balaton-felvidéken keresztül autóztunk hazafelé, remélem, nem unalmas, ha újra leírom, hogy gyönyörű, dimbes-dombos tájakon keresztül, és csodálatos őszi napsütésben.

Öt óra körül érkeztünk Ságvárra, Regő épp traktorozott (mármint játék traktorral) és örömmel ugrott apa karjaiba. Marci is előkerült a nappaliból, örültünk egymásnak. Mama elmesélte, hogy mindenki nagyon aranyos és jó kisfiú volt, jól viselkedtek, csak Regő nem evett, amit már megszoktunk. Bár megette a máglyarakást és nagyon ízlett neki a töpörtyű, szóval szerintem nem is evett olyan rosszul :) Sokat voltak a kertben, és Regő most már egyedül is be tud menni az állatok közé, úgyhogy igazi kis kecskepásztor lett, sőt sokszor kereste a bakkecskét is. Örült a műanyag bivalynak, itthon vitte aztán fürödni, és vele is aludt. Marcinak is odaadtuk a két könyvet, neki is tetszettek. Aztán összepakoltunk, és jöttünk haza.

Kismamaként is jó volt a nyaralás. Sok helyen tapasztaltam különös figyelmességet: a Festetics-kastélyban nem kellett felvennem a parkettát védő filcpapucsot a cipőmre, merthogy csúszik, a bivalyrezervátumban mondták, hogy most inkább nem ajánlják a lovaskocsit, Nati minden este elmondta, hogy milyen sokat megyünk a babával, és hogy milyen jól nézek ki, meg amúgy is olyan kedvesen érdeklődött róla. A Liliomkertben is össze-összemosolyogtunk kismamákkal, és egy kedves idősebb hölgy megkérdezte, mikorra várom. 

Természetesen sokszor elfáradtam a sétákban, de úgy éreztem, Csongornak tetszik a jó levegő és a mozgás, meg persze nekem is tetszett. És úgy is éreztem, valahogy szívja magába az élményeimet, megszereti a természetet, az állatokat, a madarakat... Sokszor mozgott nagyokat a Villában esténként hallgatott jó kis zenékre. Attól is féltem, hogy meghízom, mert olyan finomakat ettünk, aggódva is mértem magam ma reggel, de rosszabbra számítottam :) Szóval a legjobbkor volt ez a nyaralás, feltöltődtünk, most már jöhet a tél, a karácsony és a szülés :)