2013. november 18., hétfő

Balaton FélMaraton

Lehetne a cím, hogy A szelektív kukáktól a félmaratonig :) Ez az út, bejárva, teljesítve, 2012 augusztus 12-től 2013 november 17-ig, immár bő ezer kilométerrel a cipőmben.

Előzmények

Csak röviden: a Vivicitta és a Keszthelyi kilométerek után mertem nevezni félmaratonra, jó messzire, fél évre ezek után a tavaszi versenyek után, novemberre, mert a szülővárosomban, Siófokon akartam lefutni életem első hivatalos félmaratonját. Előtte azért az egyéves futóévfordulómon lefutottam itthon, 2:37 alatt, és azt hiszem, akkor neveztem ténylegesen, amikor már láttam, hogy meg tudom csinálni. Azóta futottam már 25, sőt 28 kilométereket is, de terepen, vagy legalábbis emelkedős pályán, amikor nem ciki belesétálni, de versenyen, meg hivatalosan, és végigfutva ez a verseny az első.
A közvetlen előzmények meg úgy néztek ki, hogy már amikor minden részlet kialakult, jött a húgom is, anyukám is ráért aznap, és úgy volt, hogy ott lesz az egész családom, meg a DK csapat, meg a facebookos baráti csapatból is négyen lányok, és átrakattam egy anyajegyműtétet, mert két hetet ki kellett volna hagynom miatta a verseny előtt, szóval akkor péntek reggel a legkisebbik kisfiam negyvenfokos lázzal ébredt, szombaton meg a bátyja harmincnyolccal. Hát, temettem magamban a versenyt, még sírtam is, de aztán, legalábbis láz tekintetében olyan rohamosan javultak, hogy mégis felcsillant a remény. Azért hosszas dráma volt a péntek és a szombat, rájöttem, hogy jóval fontosabb nekem ott belül ez a verseny, mint gondoltam, de ha a gyerekeknek én kellek vasárnap tizenegy órakor, akkor velük leszek. Az utolsó pillanatban, szombat este döntöttük el Péterrel, hogy mégis megyünk, azzal, hogy a vasárnap reggeli állapotok alapján még mindig visszamondhatjuk - de erre nem volt szükség. Arról kellett lemondanom, hogy Péter ott legyen a rajtban és a célban, mert így ő a gyerekekkel maradt Ságváron.
És megvoltak a kötelező felkészülési elemek, úgymint DK póló kölcsönkérése Szilvitől, körmök megfelelő színűre festése, azok telefonszámainak elmentése, akikkel találkozni szeretnék...

A verseny napja

Vasárnap délelőtt fél tíz felé érkeztünk Siófokra. A meghatódás és emlékek idézése ott kezdődött, hogy a versenyközpont a Hungária szállodában volt, ahol évekig dolgoztam nyáron. Átvettem a rajtcsomagot, aztán Marcival sorbaálltunk a vécéhez, itt történt az első találkozás: jó tizenegy év virtuális ismeretség után Évával, a Kismama volt főszerkesztőjével, egykori fórumtárssal, mai facebook-ismerőssel. Aztán megjött a húgom, összefutottunk az unokatesónkkal meg a férjével, láttam DK Gergőt is, aztán kimentünk a partra, és ott találkoztunk Zsófival, aki Dániából jött haza - na nem kizárólag ezért a versenyért, de azért nem véletlen az időzítés :)


Aztán nemsokára csatlakozott hozzánk Szilvi (egy másik Szilvi, nem az, aki a pólót adta :) ), neki a férje futott, ő szurkolni jött a kislányával. A negyedik, Viki sajnos nem jött el, neki pont tegnapra lett beteg a babája.
Közben szembejött Judit a DK-ból, váltottunk pár szót, mondta, hogy 10:45-kor csapatfotózás, ami aztán vagy előbb lett, vagy lekéstem, pedig úúúgy szerettem volna :) mindenesetre bementünk még melegedni a szállodába, ott szembejött Andris, akinek nagyon megörültem, tudom, hogy legalább olyan fontos volt neki ez a félmaraton, mint nekem, és azt is, hogy mennyire drukkolt, hogy ott lehessek... Zsófival még bohóckodtunk meg táncoltunk kicsit a rajtvonalnál, ez volt a belemegítés, amikor a Let's twist again és hasonló számok mentek, aztán hátramentünk és megkerestük a helyünket a rajtban. Ott is volt pár DK-s, Andris is odajött köszönni.

A verseny

És akkor elindult az eleje. Mi hátul szép lassan rajtoltunk, nyolc perc is eltelt, mire átjutottunk a kapun, nem baj, így legalább nem lehet elfutni az elejét. Köd volt, olyan 7 fok, teljes szélcsend, nyugalmas, szép novemberi idő. Úgy éreztem, nagyon kellemes tempóban futok, jó lesz ez így. Nem annyira érdekelt az idő, inkább az, hogy végigfussam, élvezzem, jólessen, és ha mindez megvan, akkor legyen még egy olyan idő is, amivel elégedett lehetek. Sokan kérdezték előtte, mi a célom, általában azt mondtam, hogy első félmaraton, tehát maga a teljesítés a cél, de azért, ha meg kéne jelölni egy célidőt, 2:20 körül már boldog lennék, 2:15 körül meg nagyon boldog.
Az elejét le se tudom írni... Integettem Áginak meg Marcinak, hallottam mindenhonnan a tapsot, kereplőket, hajrázást és drukkokat. És közben ismerős utcákon futottam, persze időközben ezt-azt átépítettek, lezártak, sétálóutcává alakítottak, de akkor is: itt bicikliztem dolgozni reggelente, itt vettem kiflit reggelire, ide jártunk koncertre, itt a park, a hajóállomás, utána, ha nem lett volna köd, ráláttam volna a Sión át a nagypapám házára. Mindez a nagymamám halálának évfordulóján. És akkor minden sarokról bekiabálnak egy-egy Hajrá DK!-t... Négy kilométernél ott áll Monspart Sarolta, aki egyébként tegnap ünnepelte a születésnapját, drukkol és biztat - engem. Egy Monspart Sarolta. Hihetetlen. Tegnap volt 69 éves. Utolér egy DK pólós, Csabesz felirattal, hajrá DK-val köszön, picit beszélgetünk, ő is kérdi, mi a cél, mondom, hogy 2:20-szal boldog leszek... azt mondja, hű, annál sokkal gyorsabban futsz! És bemondja az aktuális tempómat, már nem emlékszem a számokra, de arra igen, hogy jól meglepődtem rajta. Kicsit meg is ijedtem, még csak négy kilométer, visszavan 17, fogom-e bírni? De úgy döntök, ha most így jó, így megy, beszélgetni is tudok közben, akkor most így fogok futni, majd ha úgy érzem, hogy kell, akkor visszaveszek. Meg épp majdnem sírtam az érzelmi vihartól,a  helytől, a drukkolástól, Saroltától, és hogy egyáltalán itt lehetek, amikor néhány órája még egyáltalán nem gondoltam, hogy itt leszek... és azt is mondtam Csabesznak, hogy nem fogom én ezt bírni idegileg :)
A Galerius fürdő után, az Aranypart kempingen át fordulunk, és nem sokkal később, olyan nyolc kilométernél kiabálnak hátulról, hogy húzódjunk le baloldalra: nagyjából egy gepárd tempójával megelőz al első helyezett, aki már a második kör célegyenesére fordul, 19 kilométernél tart, amikor mi nyolcnál, lenyűgöző a látvány. Az első öt-hat helyezett leköröz, mire mi is elérjük újra a rajtkaput, itt a bő 10 km, a negyedmaraton, az első kör vége, féltáv. Meglátom Ágiékat, integetnek ezerrel, én is, és itt megint nagyon feldob a drukkolás.
7-8 km körül, vigyorogva, takarásban :)

Nem sokkal később az egyik kanyarban Pásztory Dóri áll a szép kis kismamapocakjával, és drukkol, hajrá Suhanj, hajrá DK! A Suhanj! és a DK közösség nagyon közel áll egymáshoz, amerre mentem, mindkettő tagjai mindkettőnek drukkoltak, a futók meg visszakiabáltak a szurkolóknak, szinte köszönéssé vált a hajrá Suhanj, és rá válaszul a hajrá DK, vagy fordítva. Újabb érzelmi zűrzavar...
Erre 13 kilométer táján utolér egy bácsi 60+ feliratú pólóban, rámköszön, hogy helló Sziszi, mivel a kölcsönpóló hátán ez a név szerepel, és azt mondja, hogy kb. a tizedik kilométer óta üldöz (a képen mögöttem piros pólóban, sapkában) és ezt szokta csinálni, hogy kinéz maga előtt egy lányt, és kitűzi célnak, hogy meddig éri utol, így gyorsul :) nagyon jó! Én meg mondtam neki, hogy nekem meg ez a célom, hogy 60+ után is itt legyek... Aztán kinéztünk egy Krisztina feliratú lányt, hogy 15-ig utolérjük, de végülis a bácsi gyorsabb volt, mint én, és kicsit elhúzott. Ez lett az egyik leggyorsabb kilométerem, amíg ő húzott magával... :)
A tizenhetedik kilométer előtt van egy pici forduló, be kell kanyarodni egy utcába, és ugyanott vissza, itt megláttam szembejönni Zsófit, és rájöttem, hogy akkor már csak nagyon kicsivel van előttem. Alapvetően ő jóval gyorsabb futó, mint én, de pár hete elesett futás közben és megsérült a térde, az se volt biztos, hogy indulni tud, úgyhogy nem jogos tök szupernek éreznem magam, amiért utolértem, de azért mégis örültem :) Picit beszélgettünk, mondta, hogy a hatodik kilométer óta fáj, látszott is rajta, kitartást kívántam, meg hogy vigyázzon magára...
Ez már a Balaton-parton volt, és itt volt egy-két kilométernyi mélypontom, utólag látszik is, hogy a leglassabb kilométereim voltak - még mindig gyorsabbak, mint itthon, edzésen általában! - két jó kis kizökkentés volt benne, sőt három. Egyszer csak ott volt Ági meg Marci a pálya két oldalán, Marcival pacsizni is tudtam :) a másik megint Monspart Sarolta, ő úgy tűnt fel a pálya különböző pontjain, mintha ugrált volna ide-oda, itt vele is sikerült pacsiznom, és egy hálás mosolyt küldenem felé - erre igyekeztem figyelni, annyit vigyorogtam jobbra-balra, ha fotóst láttam, ha drukkert láttam, ha DK-st láttam, még ha kicsit erőltetett is volt már, de lássák, hogy hálás vagyok. Erre Saci néni azt mondja, hajrá, hajrá, aki mosolyog, az nem fáradt! Ezt belevéstem a fejembe, meg Péter szavai is ott visszhangzottak, miszerint az a lényeg, hogy fussam ki magam, érezzem úgy a végén, hogy mindent beleadtam. Hát igen, bele kéne húzni, de mégiscsak van még három-négy kilométer, és vajon bírni fogom-e? Nincs most erőm belehúzni, itt egy szakaszon olyan egyedül éreztem magam, jajj, ha itt lenne valaki, és drukkolna...
És erre a kanyarban egy láthatósági mellényes pályabiztosító tapsol, hajrázik mindenkinek, biztat, már csak három kilométer, már a cél felé kanyarodtok! Jaj, nagyon kellett ez most, úgy megdob, akkora erőt ad!
Az utolsó frissítőpontnál

Úgy érzem, kicsit összeszedtem magam, gyorsulok, vagy talán körülöttem lassulnak, mindenesetre embereket előzök meg. De nagyon messze van az a tizenkilences tábla, aztán meg a húszas! Várom nagyon, hogy célegyenes legyen, hogy egyre több ember legyen az út két oldalán, hogy a drukkolásukkal vigyenek a hátukon. És ahogy megkapom... hát komolyan szárnyakat is kapok vele. Az utolsó kilométeremet hat perc és egy másodperc alatt tettem meg. Úgy éreztem, repülök, olyan sprintet nyomtam, még a szememet is becsuktam, még a húgom meg a fiam se vett észre, és a szpíker se mondott be, észlelési küszöb alatt repültem be a célba :) pedig úgy szerettem volna tudni, hogy kívülről milyennek láttak? Tényleg repültem? :)
Mindent beleadtam

Aztán valahogy leálltam... Tényleg levegőt is alig kaptam, és a befutócsomagért elsétálni is nehezemre esett. Mindent kiadtam magamból, örültem. A telefont gyorsan megállítottam, azt mondja, 2:14, hűha! Ha 2:15-tel lettem volna nagyon boldog, akkor ez most mi...? Chipleadás, éremfelvétel, de hogy mit érzek, azt igazából akkor tudom meg, amikor Péter hangját hallom a hátam mögött... a nyakába borulok és bőgök. Nem tudtam, hogy itt tud lenni, ez így együtt, ez az igazi boldogság. Katarzis.
Épp szerelem le a chipet

Sétálunk a szálloda felé, egyszer csak utánam kiabálnak, hogy Timi! Andris az, ott van a családjával, most látom csak, hogy a pálya mellett többször látott Hajrá Apa! lepedő neki szólt :) Gratulálunk egymásnak. Hívom Ágit, azt kérdezi, te beértél...? Abszolút lemaradtak rólam :D Odajönnek ők is, aztán én elmegyek zuhanyozni, másra sem vágyom jobban, mint egy forró zuhanyra, de csak hideg víz és cicamosdás jut, az is valami, száraz ruha, egy fésülködés, egy forró tea... és battyogunk a parkoló felé. Félmaratont futottam!
Délután megnézem: a hivatalos eredményem 2:13:15. Este pedig a DK csoportban élményt élményre halmozunk. Hát, akármennyire is a terep az én terepem, azért bizony ennek is megvan a hangulata és a helye az életemben!

10 megjegyzés:

ViDorKa írta...

Vajon mikor írsz olyan beszámolót, amit nem könnyezek meg? Most a Marcis pacsiig bírtam :) Gratulálok!

Gabka írta...

Na jó.... most elérted, hogy jövőre én is ott akarjak lenni! :-)
Neked pedig itt is szívből gratulálok!!!

Emese írta...

Bizony, én is majd megkönnyeztem. Gratulálok!

zazálea írta...

Timi, frenetikus vagy, szuper és csodás :)

Patrícia írta...

Gratulálok!
Nagyon jó volt olvasni!

Patrícia írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Bea írta...

Fantasztikus beszámoló, zseniális teljesítmény!
Gratulálok!
Üdv:
Bea

Villő írta...

Én is itt hüppögök, Timi (na jó, igazából alig látoma monitort, nem hüppögés ez) :). Köszönöm... a beszámolót, az érzelmeidet, a kitartásodat, a példamutatásodat! <3

Kozima Alb írta...

Timi, gratulálok, fantasztikus teljesítmény, valóban példamutató. Nemcsak a futásod, hanem a kerek egész. Üdvözlettel!

Timi írta...

Köszönöm mindenkinek még egyszer!