2012. szeptember 28., péntek

Értékrend

Első történet. Vezetés közben rádiót hallgatok, betelefonálós műsort hirdetnek, Kata írt egy sms-t a rádiónak, miszerint tetszik neki egy munkatársa, hogy adja a tudtára, várjon, vagy legyen egyenes? Kérik a tippeket, de addig is a műsorvezető (férfi) elmondja a saját véleményét: köztudott, hogy a nők bátrabbak, úgyhogy tessék csak kezdeményezni, tegye meg az első lépést, csak rajta.

Második. Még régebbi, de a napokban újra eszembe jutott. Egy blogon szó volt arról, hogy milyen sokan elmentek az utóbbi időben külföldre, és hogy ott mennyivel jobb, valamint hogy ki miért ment el. Írtam egy kommentet, miszerint mi azért nem megyünk, mert itt vannak a szüleink: főleg Péteré, hiszen az én szüleim szerencsére még fiatalok, tőlük tölthetnénk egy-két évet külföldön, de az időseket nem hagyjuk magukra. Azt a választ kaptam, hogy ha választani kell aközött, hogy a szüleink érdekeit nézzük, vagy a gyerekeinkét, ő (a válaszoló) bizony a gyerekéét helyezi előtérbe.

Harmadik. Női magazin (a jobb fajtából, nem bulvárlap), kis színes rovat. Apró hírecske, miszerint Demi Moore lányai megunták anyjuk depresszióját és hogy az utóbbi időben nekik kéne anya támaszának lenni, és inkább apjukhoz költöztek. Bruce Willis ifjú felesége igazán figyel rájuk és megérti őket, tehát nem is csoda, hogy a lányok mostanában jobban érzik magukat apával, mint anyával. 

Miben függenek ezek össze, és miért foglalkoztatnak egyre jobban, mint egy jelenség megjelenési formái? Mert egy bizonyos értékrendet közvetítenek. Azt az értékrendet, miszerint a nők vegyék át a férfias szerepeket, kezdeményezzenek és udvaroljanak, valamint - és ez talán összetartozik - a gyerekek, a felnőtt gyerekek ne foglalkozzanak a szüleikkel, miután azok felnevelték és szárnyaikra bocsátották őket.
Én biztosan konzervatív vagyok, de ha ma tényleg ez a szokás, akkor a feje tetejére állt a világ. (És hallom a háttérben az egy-két generációval ezelőtti erkölcscsőszök károgását, és érzem belül, hogy bennem nem az szól.) Természetesen kezdeményezhetnek a nők is egy kapcsolatot: finoman, nőies módszerekkel. Éreztessük, mutassuk annak a férfinak, hogy tetszik, bátorítsuk, lássa rajtunk, hogy közeledhet. De így kimondani, pláne egy férfi szájából, hogy a nők bátrabbak, hajrá, innentől tegyék meg ők az első lépést... A magam részéről azt is szeretem a férfiakban, hogy bátrabbak. Vagy hogy azt mutatják, mert nekünk, nőknek az kell. Legyőzik magukat. Nehogy elfogadják ezt az új skatulyát, igenis hódítsanak meg minket, már aki még hódítható - de aki már megtalálta élete párját, azt is, napról napra, újra és újra! Ugye nem vagyok egyedül azzal, hogy nőként ezt szeretném, és hogy a fiaimból férfias, bátor férfit szeretnék nevelni?
És a másik kettő, a szülőkkel kapcsolatosan... Ha én a gyerekem látszólagos érdekét helyezem előtérbe a szüleimével (anyósoméval/apósoméval) szemben, vajon tényleg abból nyernek-e a legtöbbet? Vajon ha külföldön nyelvet tanulnak, megismernek egy másik kultúrát, szokásrendet, életformát, kinyílik előttük a világ, de közben azt látják, hogy mi, a szüleik elhagytuk a hazánkat, a barátainkat, a családunkat és az idős szüleinket úgy, hogy valójában nem fenyegetett itthon tényleges veszély, abból mit tanulnak? Milyen értékrendet kapnak? És vajon a felnőtté válásuk során melyik tapasztalat nyom majd többet a latban? A másik oldalról: ha azt látják, hogy kölcsönösen segítjük egymást a nagyszüleikkel, hogy éppenséggel lenne lehetőségünk menni, de mi maradunk, ezzel elveszünk tőlük egy csomó élményt, tanulási és egyéb lehetőséget... de azt hiszem, komoly értékrendet adunk cserébe. 
Olvasok most egy könyvet, majd megírom a blogon is. Egy 56-ban Amerikába emigrált családról szól, ők a legnagyobb fiuk miatt mentek ki, akit szinte biztosan bebörtönöztek volna, mert tevékenyen részt vett a forradalomban. Amikor a legjobb barátját, társát elvitték, a család nem habozott: elhagyták az országot, még mielőtt az ő fiukat is elvitték volna. Ez tényleges, fenyegető veszély volt, ami elől menekülni kellett. És ezzel együtt is húsba vágó az az aggodalom, a lelkiismeret-furdalás, amit később kint éreznek az itthon maradt szüleik miatt. Pedig a testvérük marad a szülőkkel, és mégis. 
Nem tudhatom, mit érez az a kommentelő, milyen volt a kapcsolata a szüleivel, nem szorongatja-e őt is a lelkiismeret. De nem gondolom, hogy annyira egyértelmű lenne a választás a gyerekünk érdeke (?) és a szüleinké között. Hiszen a kettő nem választható el. A gyerekünk érdeke, a mi érdekünk, a szüleink érdeke. Egy család vagyunk, egy láncolat, egymásra kell számítsunk. Ki másra? És ha én a gyerekem érdekében magára hagyom a szüleimet, mire számítsak később, a gyerekem felnőttkorában?
És Demi Moore. Nem is ő, az újságíró, aki ezt a kis szösszenetet megfogalmazta. Hát persze, hogy ha anyának támasz kéne, akkor mi, a felnőtt gyerekek, inkább menjünk apához. Ezek a gyerekek nem gyerekek, most utánanéztem, 24, 21 és 18 évesek. És nem konkrétan róluk van szó. Hanem hogy ezt a hírt így kell előadni? Az a logikus, normális és érthető egy családban (igaz, hogy szétvált családban - egységesben fel sem merülne a lehetőség) hogy ha az anya, aki felnevelte már felnőtt gyerekeit, támaszuk volt mostanáig, problémákkal küzd, akkor ezek a felnőtt gyerekek mennek apa új családjához, mert természetes, hogy ott jól érzik magukat? Lehetett volna máshonnan is nézni: onnan, hogy a felnőtt gyerekeknek kényelmesebb volt kivonniuk magukat anyjuk problémái alól. Még egyszer mondom, nem a Demi-családról van itt igazán szó, hiszen nem látok bele az életükbe, fogalmam sincs, mennyire volt ténylegesen igazi anyja a gyerekeinek, vagy azok mit tettek meg eddig az utolsó lépésükig érte. De hogy ezt így, ebből az irányból megfogva lazán és természetesen le lehet írni egy kétmilliós példányszámú heti magazinban... az milyen értékrendet közvetít?
Kicsit félek ilyenkor. Mert én nem ilyet szeretnék. Úgy szeretnék néha a gyerekeim fejébe belelátni, vajon mit látnak, hogyan fogják fel ők a világot? Mi mekkorát nyom a latban? Vajon átmegy-e, amit mi szülők, nagyszülők, pedagógusok plántálunk beléjük? Vajon mit látok viszont húsz, harminc, negyven év múlva...? Adja Isten, hogy az én értékrendemmel vagy máséval, de boldog, elégedett, emberi emberek legyenek. És ehhez szerintem nagyon fontos a család megbecsülése.

Büszkeségeim

Regő első ovis alkotása, még múlt hétről. A kígyócsalád több tagú volt, csak nem jól bírták a kis kígyók a hazaszállítást :)

És Csongorka, aki nyolcfogú, és most már önállóan, ügyesen felül és játszik meg tapsol ülve :)

Futott a falu!

Szerdán volt a faluban a Fut a falu! rendezvény, amit én eddig minden évben úgy megnézegettem, hogy aha, tök jó, hogy rendeznek ilyet, a gyerekek mennek is az iskolával (idén már Regő is az ovival) de én utálok futni, nem is tudok, úgyhogy ebből kimaradok. Na de idén! Amikor láttam a plakátokat és a felnőtt távot, lemértem a kört, amiből ötöt kell teljesíteni, kiszámoltam, hogy az 3750 méter... és lemondtam róla azzal, hogy sok az nekem. De még hátra volt pár nap, kíváncsi voltam, hogy mégis, tudnám-e növelni a távomat. Akkor már egy pár napja lefutottam a körömet, tehát kipróbáltam a másfél kört: két kilométer, egész könnyen ment, úgyhogy másnapra kerestem egy 2.25 kilométeres kört, és így tovább. Pár nap alatt eljutottam a három kilométerig, ami azért már kemény volt, nem terveztem egy ideig bővíteni. De a Fut a falu 3750... Kérdezgettem mindenkit, mennyire ciki, ha az ember sétál közben, mindenki azt mondta, ugyan már, az a lényeg, hogy részt vegyünk, menjünk, mozogjunk. Úgyhogy elhatároztam, lesz ami lesz, elindulok. Ráadásul pont előző nap sikerült cipőt, zoknit, pólót venni, ezt is ösztönzésnek vettem.
Csongor aludt, amikor elindultam, még elég korán ahhoz, hogy megnézzem a gyerekek futását is. Az én mérésem szerint egy kör 750 méter, ebből kellett az ovisoknak egy felet, Marcinak a negyedikesekkel kettőt teljesíteni. A kiscsoportosok nagyon édesen, vonatozva, egymás vállába kapaszkodva vonultak ki, Regő vezette a sort :)



Aztán jöttek az iskolások, sorban az elsősöktől kezdve, itt Marciék:

Közben Regőék beértek a focipályára:

És végül, a felsősök után indították a felnőtt rajtot is. Kemény három induló volt velem együtt, de engem nem zavart, egyedül is megpróbáltam volna. És mivel átfedésekkel indították a gyerekeket és minket, nem egyedül futottunk, hanem a felsősök között, ki hogy bírta.

Erős elhatározás volt bennem, hogy márpedig végigfutom, számoltam közben a köröket, körök közben a métereket, vajon hol tarthatok, minek felelne meg ez a távolság a szokásos esti szakaszomon. Nehezebb volt, mint amikor egyedül futok esténként, mert meleg volt, mert a kör felében szembe sütött a nap, erős szél fújt, és a célegyenes pont emelkedőre esett. Az elején még csak gondolkodtam rajta, hogy vajon meglesz-e, meg igyekeztem tartalékolni az erőt, a negyedik körben viszont már tudtam: ennek a körnek a vége 3000 m, annyit már futottam, és aztán már csak egy kör van, kizárt, hogy abban álljak meg, annyit féllábon is teljesíteni kell. És meglett! és még a végén sikerült ráerősítenem is egy kicsit, igazi sprinttel estem be a célba, néztem rá rögtön a stopperemre, és nem hittem a szememnek: egy egész perccel gyorsabb voltam, mint előző nap három kilométeren. 24:42-vel második lettem a három indulóból. Ez persze így vicces, nem is ez volt számomra a lényeg, hanem hogy sikerült 3.75-öt lefutnom.

Volt eredményhirdetés is, úgyhogy megvan életem első futóérme és oklevele is :) Marci negyedik lett, ő már sajnos nem kapott semmit, pedig nem sokon múlt a dobogós helyezése. Vettem neki egy túró rudit :) Regőke pedig a kiscsoportosokkal hősiesen végigállta az ovi, a nyolc iskolai osztály és a felnőttek eredményhirdetését is a melegben és a szélben, a végére nagyon elfáradtak. Viszont életében először ebédelt az oviban meggylevest és rántott sajtot! Neki is járt a túró rudi. Nekem pedig az izomláz, és a boldog tudat, hogy sikerült :)

2012. szeptember 27., csütörtök

Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás

Elolvastam végre ezt a könyvet is. Érdekes volt a hozzáállásom, ugyanis megvettem még júniusban a paleos alapanyagokkal együtt, aztán nem mertem elolvasni. Szkeptikus vagyok, vagy talán már csak voltam, és arra gondoltam, mi van, ha ez is csak egy új üzleti fogás, ha Szendi Gábor is csak arról akar meggyőzni, hogy vegyem meg az ő termékeit, vásároljak a hozzá biztosan kötődő paleoshopokban, és akkor majd ő jól meggazdagszik az olvasóin, miközben azok esetleg  nem is nyernek semmit. Viszont szkeptikus vagyok a modern orvoslással kapcsolatban is, nem könnyű velem :) Így aztán, bár ez nem tudom, mennyire logikus, először elkezdtem kipróbálni az étrendet, és csak aztán jutottam el az elolvasásáig, addig, hogy miért is működik, miért jó. Most meg ott tartok, hogy ingyen osztogatnám ezt a könyvet az utcasarkokon és az aluljárókban, de komolyan, előjegyzéseket fogadok, szívesen kölcsönadom bárkinek, mert elég meggyőzőnek tűnik. 
Nem arról szól, amitől féltem. Egy szó nincs benne arról, hogy cseréljük le a búzalisztet kókuszlisztre, stb., sőt, a konkrétan a táplálkozásról szóló rész egészen rövid. Fejezetenként veszi sorra a civilizációs betegségeket, mint cukorbetegség, szív- és érrendszeri betegségek és a többi, rengeteg vizsgálati eredménnyel támasztja alá ezeket, és a végén, amikor az olvasó már kívülről fújja, hogy mi mit okoz, összefoglalja, hogy hogyan is kéne táplálkozni. Annyira logikus! És látom is a környezetemben, nem is a szigorúan betartott paleolit diéta, de a lowcarb diéták előnyét. Én a kilencedik kilómat fogyom éppen, nem eszem krumplit, rizst, kenyeret, tésztát, minimalizálom a cukrot, kevés hüvelyest és tejterméket fogyasztok. Helyette sok zöldséget, gyümölcsöt, valamennyi húst és tojást eszem. Csokit nem tudom, mióta nem ettem... étcsoki van itthon sürgős szükséghelyzetre, de ha desszertre vágyom, natúr gesztenyemasszát vagy magkeverékeket, aszalt gyümölcsöt eszem. Magam se hittem volna még pár hónapja... Kedvem lett mozogni, ez is összefügg a diétával és a fogyással is. Nagyon kíváncsi lennék, hogy egy alapos vizsgálat milyennek találna most... nem egy orvosi rutin vérvétel, hanem egy olyan, mint a könyvben hivatkozott táplálkozási vizsgálatok. És gondolok rengeteg emberre: inzulinrezisztenciával, súlyfelesleggel küzdőkre, a családomra, ahol már generációs halmozódást mutatnak a szív- és érrendszeri problémák, és nem egy rák is előfordult... Semmibe sem kerül kipróbálni. Ha nem jön be, álljatok vissza az eddigi táplálkozásra. De ha van kedvetek, csökkentsétek a szénhidrátot néhány hónapig, és figyeljétek az eredményt! Szerintem megéri.

2012. szeptember 26., szerda

Lovarda

Említettem, hogy keresem Marcinak azt a sportlehetőséget, ami lehetőleg helyben van, nem kell hozzá messzire menni, ő is szereti és belefér az idejébe. A múlt héten megnéztük a helyi lovardát: jó kis túra volt, babakocsis Csongorral, biciklis Regővel és gyalogos Marcival felmászni a falu tetejére, talán háromnegyedórányira is van. Odaérve körülnéztünk, megnéztük az istállókat, a lovakat és a pónikat, egy kedves fiatalember  - kamaszfiú, de nagyon rutinos lovasnak néztem már - rögtön felültette Marcit is, Regőt is egy lóra, Marcit vezette is pár kört a karámban. Csongor meg csak nézte nagy szemekkel a lovakat :) Közben megkerestük Tibi bácsit, aki azt hiszem, a tulajdonos, mindenesetre nála kellett jelentkezni, hogy a gyerekek lovagolni szeretnének, és ez ügyben érdeklődni. Megállapodtunk, hogy kedden délután jöhet is Marci, és első körben pónin kezd egy negyedórát.
Tegnap mentünk is, először segített Marci megtisztogatni Ficánkát, a pónit, aztán fel is ülhetett rá. Szerintem nagyon ügyes volt, már így első alkalommal is tanították elindítani, megállítani a lovat, és bóják között irányítani:



Videóm is van:

A végén Marci azt mondta, nagyon tetszett neki a lovaglás, fent a lovon úgy érezte, ezt örökké tudná csinálni :) és milyen érdekes, hogy közben egyáltalán nem érzi, hogy fáradt, de bezzeg utána, amikor leszáll a lóról! Itthon pedig még azt is kérdezte, nem járhatna-e hetente kétszer :) Ficánkának pedig vittünk répát, elropogtatta.
Regő sajnos most nem jött velünk, pedig ő a nagy állatbolond, de még aludt, amikor indulnunk kellett. Majd jön máskor, amikor már ébren lesz, vagy amikor már az oviban alszik. Van ígéretünk, hogy őt is vezetgetik kicsit pónin majd.

Az az egy hónap

Akartam már írni arról az egy hónapról, amióta futok - igaz, azóta már inkább hat hét az, hát igen, elmaradtam a blogolással. Össze akartam szedni, hogy mit érzek, hogy alakul a dolog, milyen hatással van rám.
Nyilvánvalóan van egy testi hatása. Itt nem is igazán a fogyásra gondolok - talán egy-másfél kilót ha fogytam ez alatt az idő alatt, előtte meg a diétával hét-nyolc körül. Most 65 kiló körül mozgok, néha alatta vagyok egy picit, néha felette. Az első terhességem előtt 64 voltam, tehát az lenne az ideális lánykori súlyom, amit ha elérnék, maximálisan elégedett lennék, de a mostani állapottal is rendben vagyok. Nem bánom, ha ennél nem megy már lejjebb, nem célom további fogyás, úgy gondolom, a testem majd tudja, mennyi az ideális neki, és az ki fog alakulni, ha továbbra is futok.
Az alakom megváltozott, most már szeretem látni a sziluettemet az utcai lámpák fényében, ahogy este futok. Végre van derekam :) Persze alkati adottságok is befolyásolják, hogy mit hozok ki magamból, de amit lehet, megteszem. Izmos, lapos hasat szeretnék! Ugyan laposabb már, mint volt, de az ideális állapottól még messze van. Na attól mondjuk mindig messze is marad, mert a bőröm már sose lesz olyan, mint húszévesen, de itt is a lehetséges maximumra török. 
Mindig olvastam, hallottam, hogy a futás minden izmot átmozgat. Elhittem, persze, de egész más megtapasztalni. Amikor a karomban vagy a hasamban van izomlázam, amikor vándorol az izomláz: egyik nap a karomban érzem, másik nap a hasamban, utána meg a combom hátsó felében. És tök jó, mert remélem, ez azt jelenti, hogy tényleg erősödöm :)
Talán még fontosabb a testi részénél a lelki, szellemi része. Az, hogy augusztus 12. után egy napot se hagytam ki, és az, hogy igenis ha fáradt vagyok, ha nincs kedvem, ha ma épp nem olyan az időjárás vagy a csillagok állása, akkor is el lehet menni, és utána milyen jó. Nagyon sokat ad az, hogy eddig még nem adtam fel egyszer sem, nem volt akadály sem fogorvos, sem rossz idő, sem meleg. Így jutottam el odáig, amit futni utáló önmagamról sosem gondoltam volna, hogy ma már kifejezetten várom az estének azt a pillanatát, amikor indulhatok végre futni. És amikor a három gyerek elcsendesedett, akkor nem a kanapéra rogyok le egy bögre teával, hanem indulok átöltözni. És most már nem másfél kilométert futok (az az egy kör, ami a mi utcánkból és a hátsó utcából áll) hanem fokozatosan eljutottam a három kilométerig, amit a faluban mindenféle utcákon teszek meg. Ezt most egy ideig nem növelem, napi háromezer méter azért elég jó, hanem az állóképességet, esetleg az időeredményt akarom javítani. Most olyan 25 perc a három kilométer. A futás.net oldal szerint még nem vagyok futó, mert futó az, aki tud 30 percet futni egyfolytában - annyit én még sosem teljesítettem. Viszont 30 perc biztosan több, mint három kilométer, szóval annak majd később jön el az ideje. Keresem a rövid távú versenyeket, motiválna egy, lesz a budapesti Spar maraton, arra egyrészt nem tudok elmenni, másrészt nem biztos, hogy egy budapesti tömegrendezvényen kéne először kipróbálnom a versenyzést. Az is egy cél, hogy november 24-ig - akkor lesz 10 hete, hogy először körbefutottam a másfél kilométeres kört - meglegyen az öt kilométer. A távlati cél pedig még mindig a maraton :)
Tegnap újabb mérföldkőhöz értem: lett igazi futócipőm. Napi három kilométerhez azért már jár :) Szóval ő az új futótársam:
Vettünk hozzá zoknit is, meg egy olcsó légáteresztő pólót, úgyhogy most már kezdek úgy kinézni, mint aki tényleg fut :)

2012. szeptember 25., kedd

Kétszer kilenc

Igen, kilenc hónapos volt Csongorom, annyit töltött már idekint, mint odabent, igaz, a hófordulónak is már öt napja. De jó is, hogy ma jutottam el odáig, hogy írok róla, mert legalább már az aktuális mérésen is túl vagyunk. Kereken kilenc kiló és 74 centi, főleg az utóbbinak örülök, mert ez most három centi gyarapodást jelent az előző hónaphoz képest. 

Nagyon sokat fejlődött az elmúlt egy-két hónapban, annak ellenére, hogy még most sem ül, áll, vagy mászik, de mindegyikhez félúton van. Rengeteget mozog, igazi kis sajtkukac lett, most már pelenkázni sem lehet olyan simán, megy mindenfelé. Csak nem a tankönyvi szabályos mozgásformákat alkalmazza, hanem főleg gurul, háton tolat, bár azt már egyre kevésbé, és érdekes, kreatív mozdulatokkal halad. Oldalt fekszik, keresztbe teszi a lábát és a felül lévő lábával tolja magát, és hasonlók. Egyszer már felült szabályosan is magától, oldalt támaszkodva pedig gyakran ücsörög, illetve ha ültetve teszem le, szépen megül és játszik, tapsol. Kipróbáltam, állni is tud, az ölemben feláll, és egyszer betettem a járókába, mutattam, hogyan kapaszkodjon, és ügyesen állt, nagyon élvezte. Tegnap már majdnem négykézlábra is állt, két kézen és egy térden támaszkodott. Holnap azért elmegyünk a konduktorhoz, hiszen azt beszéltük meg, hogy ha nem mászik, kilenc hónaposan visszaviszem, de az igazság az, hogy én olyan kis ügyesnek, elevennek, egészségesnek és erősnek látom. Érdekes, hogy a bátyjai ilyenkor már rég másztak, ültek, álltak, mégsincs bennem olyan érzés, hogy jaj milyen nagy, és még csak gurul. Ő ilyen, és látom, hogy átmozgatja az egész testét, minden apró porcikáját, nem látom, miért kéne aggódnom.

A napirendje kicsit átrendeződött, ahogy a családé is az iskola- és óvodakezdéssel. Most is kel ötkor, de nincs módja hosszasan visszaaludni, mert hatkor én is kelek, úgyhogy ő hintázik egy kicsit, és vár a sorára, amíg a reggeliket, szendvicseket, öltözéseket, mosakodásokat intézem. Aztán öltöztetem őt is, és megyünk az iskolába-óvodába, szinte mindig gyalog. Intézünk még boltot, postát, ha kell, aztán jövünk haza, és neki a babakocsiban már majd' leragad a szeme. Ha konkrétan azért még nem ragad le, akkor ilyenkor tízóraizik, gyümölcsöt kap, majd szopizik és alszik. A délelőtti csendben nagyokat szokott mostanában aludni :) Ha felkel, ebédel, akkor kap főzeléket hússal vagy anélkül, és egy kicsit a mamával van, amíg elmegyek Regőért. A délután a játéké, a mókáé és az uzsonnáé, aztán alszik még egy rövidet. Hat órakor jön a szokásos nyűgösség, neki kell már csinálnom a fürdővizet, míg a fiúknak a vacsorát, utána szopizik és megy is aludni, általában ha tele a pocak és nincs nagy csatazaj, szépen elalszik az ágyában, míg a többieknek mesélek. Éjjel jó napokon két-háromszor ébred, szopizik. 

Összegyűjtöm, hogy miket eszik már:
alma, őszibarack, meggy, körte, szilva, szőlő
krumpli, sárgarépa, sütőtök, paradicsom, cukkini, brokkoli, borsó, vöröshagyma, fokhagyma, karfiol, zöldbab
búza, zab, rizs, kukorica
csirkemell
étolaj, petrezselyem, zellerlevél

A mai újdonság lesz a karalábé, nemsokára jön a zeller is, és szintén a napokban a banán. Mindig én főzök neki, élénken él az emlékezetemben, ahogy Regő bébiételfüggő lett, és abba nem akarok még egyszer belemenni. Szopizni nappal legalább négyszer szokott: reggel, este, a két alvás előtt biztosan, plusz esetleg alvások után is, plusz ha úgy látom jónak, plusz áfa. És persze éjjel.

Szeret pakolni, már ameddig elér, különösen szereti a papírt, az újságot. A játékait is, de a nagy kedvenc a duplo benzincső :) illetve Regő játékainak dobozai, azokkal jól elvan, püföli, dörömböl rajtuk, félig beléjük bújik. Ő az első gyerekem, aki képes a legváratlanabb pózokban elaludni. 

Azért nagyon extrém helyzet még nem fordult elő, de szőnyegbe már tekerte magát, a hintában ülve elalváson meg már meg sem lepődöm. Szeret fürödni, attól mindig megnyugszik. Imádja a testvéreit, nevet rájuk, várja, hogy viccelődjenek, játsszanak vele, és Regőtől szinte mindent eltűr sírás nélkül.
Itt pedig éppen keresztrejtvényt fejt :)

2012. szeptember 22., szombat

Esti séta








Hegyen-völgyön

Regőke első ovis hetében sokat mondogattuk egymásnak, hogy hétvégén töltsünk vele sok időt, olyan kis ügyes meg hős az oviban, meg amúgy is, annyival kevesebbet volt hét közben velünk... Jó idő ígérkezett, én nagyon vágytam a zöldbe, az őszi erdőbe, úgyhogy némi tanakodás után kirándulás mellett döntöttünk - a tanakodás azért, mert babakocsis célpontot kerestünk. Ne legyen túl messze, ne legyen unalomig ismert, legyen valami érdekes látnivaló: így választottuk a felsőörsi Csere-hegyi kilátót és utána a Koloska-völgyet. A kilátó ugyan alsóörsiként szerepelt, úgyhogy okozott egy kis bonyodalmat a megtalálása, de meglett :) Körbe-körbe autóztuk a hegyet, ami önmagában is nagyon szép volt, találtunk több felvezető útvonalat, de egyik sem volt babakocsis, míg végül utoljára meglett az, ahol kezdenünk kellett volna - persze akkor egy csomó mindent nem láttunk volna.
Regő annyira ügyes hegyibringás volt, hogy nem is hittük volna. Azt hittük, milyen merészen indulunk neki egy babakocsissal és egy biciklissel, aztán a végén majd cipelhetünk mindenkit - hát nem így lett. 
Persze már csak lefelé fotóztam
Nem tudom megítélni, milyen hosszú az út a parkolótól a kilátóig, felnőttnek nem egy komoly túra, de egy hároméves kis biciklistától szép teljesítmény. Helyenként sziklásabb, nehezebben járható is volt az ösvény, nem is biciklizett végig, de akkor gyalogolt, és a biciklit el nem engedte volna, mindig segített apának vinni :) Végül felértünk a kilátóhoz:

aztán felmásztunk a tornyába, és ezt láttuk:




Nagyon szép volt, és nemcsak a Balatont láttuk, hanem a Balaton-felvidék hegyeit, kis falvait, a Bakonyt is. Péter Csongorral hamar lement, mert Csongor mindenáron ki akart ugrani a kezéből, és erre nem egy kilátó az ideális helyszín, de mi Regővel bámészkodtunk egy ideig. Aztán még lent is, a gyerekek kaptak egy kis elemózsiát, és lassan visszasétáltunk-bicikliztünk az autóig. Közben az is kiderült, hogy bár az erdő még nem mutatja az igazi őszi színkavalkádját, azért már közeleg az:


Leérve autóval mentünk át Balatonarácsra, a Koloska csárdához, ott álltunk meg, és megint csak babakocsival-biciklivel indultunk befelé a völgybe. Amikor legutóbb itt jártam, emlékeim szerint még nem volt tanösvény, bár a táblákon 2004-es szám szerepel, úgyhogy biztos mégis, de akkor Marcival nem jártuk végig. Ami még nem volt, az a közvetlen a völgybejáratnál lévő parkoló, nem is tetszik, hogy lett, igazán nem hosszú a csárdától a völgyig vezető út, és szép is, mindenki be tudna sétálni, így meg olyan forgalom volt, mint az M7-esen vasárnap délután. Végül Péter is visszasétált az autóért, hogy visszafelé már ne ebben a forgalomban menjünk gyalog meg biciklivel a gyerekekkel. 
Körülnéztünk a völgyben. A forrás épp elment vízért, mint körülbelül az összes forrás vagy patak ezen a forró, aszályos nyáron, de ez valami ideiglenes állapot lehetett, mert a kis tó azért tele volt, és Arácson folyt a patak. Viszont olyan zöld volt a völgy, ami vizet lehetett, azt megkapott a nyáron a helyzetéből adódóan, és árnyas is, hűvös is, öröm volt nézni.


Mindkét gyerek felfedezte a hatalmas fűzfát:


Aztán végigjártuk az erdei tornapályát, Regő ezt is nagyrészt biciklivel abszolválta, bár bevallom, a tornafeladatokat nem teljesítettük, most elég volt maga a túra babakocsitolással.

És itt is jön az ősz:


Visszaérve a padoknál megpihentünk, Regő nagyon boldog volt, hogy "vannak ülőkék" és még kekszet is kapott. Csongor is uzsonnázott, meg apával bohóckodott :)

Akkor már anyával is:

 És ezt Regő se hagyhatja ki :)

Innen aztán indultunk haza, búcsúztunk a völgytől, és nem is mi lennénk, ha a legegyenesebb úton egyszerűen hazavezettünk volna :) A gyerekek elaludtak hátul, mi pedig Veszprém felé kanyarodtunk, keresztülautóztunk a Bakonyon, és élveztük kicsit a csendet és a kettesben beszélgetést is. Jó volt friss levegőt szívni, mozogni, zöldet látni, ilyen szempontból alig várom, hogy a kicsik is nagyobbak legyenek egy kicsit, és mehessünk rendesen túrázni :)

Duncan Shelley: Egy konspirátor feljegyzései

Ezt a könyvet még a szülinapomra kaptam Pétertől, nekem mint bloggernek ajánlva. Duncan Shelley, bár ez a nevéből nem derül ki, egy magyar író, Az elme gyilkosai és ennek folytatásai, valamint néhány más regény írója. Blogja is volt, a duncanshelley.com, de megszűnt. Az ezen megjelent cikkek, írások válogatott kiadása ez a könyv. 
Nagyon érdekes, elgondolkodtató írásokat tartalmaz. Belelátni egy másik ember életébe, gondolataiba, egy olyan emberébe, aki merőben más, mint én. A cikkek alapján úgy tűnik, ideje nagy részét gondolkodással tölti, persze ez nyilván nem igaz, hiszen csak egy kivonatot látunk az életéből. Felvet mindenféle témákat, a legtöbb cikkben azon gondolkodik, mi lesz, ha valami kataklizma folytán megszűnik a civilizáció, ki és hogyan fog túlélni. Minek kellene ott lenni egy hátizsákban a kezünk ügyében, hogy csak felkapjuk, ha menni kell, és a segítségével túléljünk... De nem egy Bear Grylls-féle gyakorlati túlélőkönyv, mert Shelley ezen egyelőre főleg csak gondolkozik. Érdekes, mert nekem ez a világlátás annyira negatív és lehúzó, miközben valójában én adott esetben itt állnék széttárt kezekkel, és várnám, hogy a pozitív gondolkodásom segítségével majd túlélek, ő meg legalább már most tervezget... Tehát gyakorlatilag ez pozitív gondolkodás, de az eredete mégis annyira negatív...
Ír aztán filmkritikákat, megint csak más filmek érdeklik, mint engem, főleg sci-fik vagy vámpírosak, szörnyekkel harcolósak, de azért tudott ajánlani olyat, amit én is megnéznék, és a többiről is érdekes volt olvasni, sehol máshol nem találkoztam volna az ajánlójukkal valószínűleg. Időnként pedig előveszi a regényei szereplőit, és az ő nevükben, körkérdés jelleggel ír egy-egy témáról, például a karácsonyról. Szóval, ő így blogol, csak azt tudom mondani, bár már sokadik szóismétlés, hogy érdekes olvasmány volt.

2012. szeptember 21., péntek

Áramszünet

Áramszünet volt nálunk, és még lesz is: múlt pénteken, aztán e hét hétfőn, kedden és szerdán volt, és hétfőn még lesz egy. Egész napos, reggel fél nyolctól délután négyig tartó. És hogy ez milyen jó volt!
A számítógépet bekapcsoltam reggel a szokásos napindító narancslém mellé, beköszöntem a barátaimnak skype-on, de nemsokára ki is kapcsoltam, és úgy maradt egész délután. Nem hiányzott, ha már négyig nem ment, akkor általában be se kapcsoltam, maximum csak estére egy kicsit. Rengeteget kötöttem és valamennyit olvastam is. Csend volt... Jó előre tudtuk, hogy lesz, úgyhogy felkészültünk előre jégakkuval, takarítással, vasalással, valamennyi mosással is, úgyhogy nem aggódtam olyanokon, hogy nem megy a hűtő vagy hogy jaj, nem tudok csinálni semmit. Volt egy délelőtt, egy különösen nehéz éjszaka után, hogy amikor Csongor aludt, akkor én is aludtam. 
Persze olyan opció nincs, hogy három plusz egy-egy napig nem mosok vagy nem porszívózok, úgyhogy megtanultam a reggeli készülődésbe beiktatni egy gyors porszívózást, és így kiderült, hogy bizony azt reggel hétkor is lehet. Hogy van élet mikró nélkül is, és nem is volt olyan rég, amikor az albérletben évekig nem volt mikróm, és olyan nagyon nem is hiányzott. Most meg létszükséglet, és pár ilyen nap hogy megtanít erre! Hogy el lehet magyarázni a háromévesnek is, hogy nincs áram, nem ég a lámpa, nem megy a mikró (szerinte melegítő) és mit aggódott, amikor a tűzhelyen melegítettem az ebédjét. Hogy mosni is lehet úgy, hogy reggel elkezdem, fél nyolc előtt lekapcsolom, és aztán ázik egész nap a mosószeres vízben a ruha, mintha beáztatnám, még jó is neki, majd este újraindítom. Lehet nem elfelejteni... Hogy tényleg mennyire el tudja vinni az időt egy kis netezés, egy kis vatera, egy kis rukkola, egy kis facebook, pedig ezt tudtam előtte is... de most nagyon látványos volt. És jól éreztem magam, nem voltak függőségi rohamaim, egész jól elvoltam úgy is, hogy nem osztottam meg a világgal a kilenchónaposom fotóit :) Na jó, utóbbit nehéz volt kibírni :)
Tévé amúgy sem szól itthon napközben, de most rádió sem szólt, számítógép és hűtő sem zúgott, és még a környékről idehallatszó mindenféle építkezések, gépzúgások is hallgattak. Komolyan üdítő élmény volt. Nem mondom, hogy még kérek... de jó volt megtapasztalni.
Persze a bloggal elmaradtam. Most van jó pár piszkozatom, és azért csak megkapjátok majd azt a kilenchónapost, meg a többit :) De most ez a pár nap szünet bizony jólesett.

2012. szeptember 15., szombat

Szülői, negyedik osztály

Komoly érzelmi vihar ez az első iskolai-óvodai hét. Regő óvodás lett, miközben azzal kell szembesülnöm, hogy Marci meg idén utoljára alsós, és jövőre egy teljesen más világ kezdődik... Most ő a nagy a kicsik között, jövőre meg kicsi lesz a nagyok között, de közben mégis nagy ötödikes... Leírni is furcsa. És furcsa az is, hogy idén búcsúzunk Judit nénitől, aki négy éven át kíséri az osztályt, és akit mindannyian megszerettünk. A gyerekek is: szembesülve azzal, hogy ez az utolsó évük együtt, közölték, hogy akkor mind meg akarnak bukni, de sajnos az nem segítene a helyzetükön :)
Na de a szülőiről. Rutinos negyedikes szülőként már túl sok újdonság nem hangzott el, ami igen, az a tisztelt új köznevelési törvényből adódik. Egymillió papírt kellett aláírni, hogy igazoljuk, miről tájékoztattak minket és miről tájékoztattuk mi az iskolát, ebből a legviccesebb az volt, hogy most már tudomásul vettem és alá is írtam, hogy a tetű demokrata. Komolyan, szó szerint így szerepelt a szövegben... De ez nem a lényegi rész, az akkor kezdődött, amikor Judit néni elkezdte ismertetni a szakköri beosztást, a tanév rendjét, a programokat. Nagyjából ezzel kialakult Marci hete, bár még valami sport hiányzik belőle, ugyanis az eddigi fix iskolai tömegsport ütközik a zeneiskolával. De egyelőre így néz ki:
Hétfő: négy órája van, hazajön, ebédel, majd fél kettőtől klarinét és szolfézs háromig. Négy óra körül ér haza.
Kedd: öt órája van, délután havonta egyszer természetjáró szakkörben vesz részt. Ide férne valamilyen sport.
Szerda: öt órája van, a hatodikban angol szakkör. Beírattam, mert nem ütközik semmivel, szeretném, ha megtanulna angolul is, és jókat hallottam arról, ha két nyelvet egyszerre kezdenek. Remélem, tényleg jó lesz neki, több osztálytársa is kezdi így.
Csütörtök: egyik héten négy órája van, a másikon öt, majd fél kettőtől klarinét és szolfézs háromig, négyre ér haza.
Péntek: négy órája van, az ötödikben angol. Apja még megérdeklődi neki, hogy hetente egyszer is lehet-e aikidora járni, és akkor az péntek délután lenne. Én pedig keddre vagy szerdára keresnék neki helyben valamilyen sportot, például lovaglási lehetőségről tudok, hogy van itt a faluban. Háromnál többször semmiképpen sem szeretném, ha a városba kéne utaznia, az nagyon fárasztó.
Kiderült, hogy ami mostanában itthon állandó konfliktusforrás, az nem csak Marcira jellemző: a folyamatos csacsogás, mindenbe belebeszélés és hogy állandóan muszáj dobolnia az ujjaival. Dobra kellett volna beíratni a zeneiskolába, de amíg nincs egy hangszigetelt alagsorunk, addig nem vállalom az itthoni gyakorlást... De a többi gyerek is ilyen, esetleg nem épp dobolás, de izgés-mozgás, zajkeltés, sajtkukacok és nagy dumások. Judit néni szerint azonban Marci ezzel együtt nagyon sokat komolyodott, és a zeneiskola meg az önálló buszozás nagyon jót fog tenni neki. Én is így érzem, remélem, tényleg be is jön. Tamara néninél biztos, hogy jó modort is tanul - persze itthon és az iskolában is, de valahogy rajta éreztem egy olyan elszántságot és határozottságot, hogy az tényleg keresztülmegy. Már van egy piros pontja a zeneiskolai tájékoztatóban, és négy zsetonja - szolfézson zsetonokért kaphat ötöst, aki ügyes. Az iskolai tájékoztatóban pedig egy ötös és egy négyes az eddigi eredmény: ezzel megkezdtük a negyedik osztályt.
U.I. a programok felsorolásánál az is elhangzott, hogy karácsonyi műsor december 20... Nem tudom, ki emlékszik rá, de tavaly december 19-én volt az a műsor, ahol sírva hallgattam végig a nagyfiam szereplését, majd éjjel vajúdni kezdtem és reggelre megszültem a legkisebb fiamat. Most pedig a születésnapját a karácsonyi ünnepséggel fogjuk megülni... Mit is mondtam az elején, érzelmi vihar...? :)

Gyerekszájak

Oviból hazafelé Marci leugratott biciklivel a focipálya szélén, a szánkódombon. Regő mondta, hogy ő is akar. 
 - Te még ne ugrass le, még kicsi vagy hozzá. Illetve a domb nagy.
 - Jó, akkor majd ha a domb kicsi lesz, akkor leugratok!

És a klasszikus, úgy látszik ennek minden gyereknél eljön az ideje. Csöng a telefon, felveszem, bemondom a teljes nevemet. Beszélek, a végén Regő megkérdezi, ki volt az.
 - Zsuzsa néni volt.
 - Nem a Zsuzsa néni volt, a K. Tímea volt (merthogy hallotta, hogy a legelején a saját nevemet mondtam).
 - Én vagyok a K. Tímea.
 - Nem, te nem vagy K. Tímea, te anya vagy! (Hát igen... :) )

Tegnap délután Marciért jött az apja, elhozta a kislányát is. Katával a kapuban a kutyákról beszélgettünk, zavarta, hogy itt minden irányból összevissza ugatnak a kutyák. Végül így döntött:
 - Majd korábban meg is fogom merni a ti kutyátokat is!
(azaz majd később, és megismerni :) )

Az első hét

A hétfőről írtam, minden oké volt, ügyes volt Regő, csak enni nem evett, de ez nem lepett meg. Nagyon elfáradt, a dadus néni ölében ült, amikor mentem érte, előtte kicsit sírdogált, és amikor a nyakamba ugrott, akkor is rögtön könnyes lett a szeme. Mint aki most hiszi el, hogy nem örökre hagyták ott...De ezt már írtam is.

Kedden is gond nélkül bement az oviba, és amikor mentem érte, az udvaron voltak és ő a homokozó mellett téblábolt. Reggel sírt egy kicsit, amikor a nagyon sírós Milánka érkezett, akkor nála is eltört a mécses, de aztán egész nap rendben volt. Vidáman jött haza, és megbeszéltük, hogy holnap már ebéd utánig marad.

Szerdán aztán kicsit már bal lábbal kelt, mondogatta, hogy ne menjünk oviba, vagy legalábbis én is maradjak ott. Biztos több kisgyereknek is rossz napja volt, mert már amikor beléptünk az ajtón, sírást hallottunk. Regőnek több se kellett, ő is elpityeredett. Nem nagyon sírt, de az a csendes, megadó sírdogálás talán még szívet tépőbb... Közben szépen öltözött, együttműködött, szóval látszott, hogy akarja is meg nem is. Nem akart elengedni, felvettem, ölelgettem, mondtam, hogy jövök érte, az óvó néni, dadus néni meg mindenféle érdekességgel csábították. Végül magától ment le a karomból, hogy megmutassa Erika néninek, hogy hova kell tenni az elefántot a kirakóban, de közben is hüppögött. Kicsit vártam, pár perc múlva kinézett az óvó néni és újságolta, hogy minden oké, kirakózik, és mondogatja, hogy 'nem sírok'. Láttam is, ahogy áll nekem háttal a kisasztalnál, még meg-megrázkódik a válla, de közben játszik. Kis hősöm... Aztán napközben már nem volt semmi gond, de amikor érte mentem, az előtérben kellett várakozni, és meglátott, de nem jöhetett ki és megint elsírta magát... az nagyon rossz volt, megkapta a pelusát vigasznak, akkor már vissza se akarta adni, hazahoztuk. Itthon azt mondta, nem szereti az óvó néniket, a gyerekeket se. Nem így egyszerre, csak elő-előjött belőle. De közben vidáman és lelkesen meséli, hogy mivel játszott, jó volt az oviban és holnap is megyünk. Végre evett is, ebédet ugyan nem, de a tízóraiból háromszor is kért.

Csütörtökön még egy kicsit rosszabb volt a reggel. Már itthon mondta, hogy nem akar oviba menni, ne menjek el, maradjak én is. Erre azt válaszolom, hogy sajnos én nem vagyok óvodás, meg hogy addig én otthon ebédet főzök, ilyesmi. És emlegetem, hogy milyen jókat játszik az oviban. Az odaúton aztán nem volt gond, de az ovi előtt lecövekelt a biciklivel, hogy ő nem akar bemenni. Esett az eső, csak behívtam azzal, hogy legalább menjünk be a melegre. Aztán ahogy öltöztettem, megint sírni kezdett, és egyértelműen megmondta, hogy nem akar oviba menni, menjek haza. Én meg nem is értettem magamat, hogy mi a csudáért nem öltöztetem vissza és megyek haza vele... Ölelgettem, puszilgattam, megint ajánlották neki a játékokat, végül szépen kézen fogva bement a csoportba, és az óvónő ölében még sírva ugyan, de játszani kezdett. Aztán, ahogy jött a többi gyerek, letette, és megnyugodva láttam, ahogy sírás nélkül tovább játszik. A hazajövetel pedig nagy élmény volt, akkor meg azon sírtam el magam, milyen boldog: vittem esőnadrágot, gumicsizmát, és belemehetett minden pocsolyába biciklivel. Nagyon boldog volt, hangosan nevetett, lelkesen kérdezte: és ebbe is belemehetek? ebbe is...? :) És aznap már magától mesélt, hogy Máténak van melegítője, és "a Zsombor nem mondja nekem, hogy Regő" és hogy szereti az óvó néniket.

A péntek pedig várakozáson felül jól sikerült. Itthon megint mondta, hogy nem akar menni, de ahogy eszébe juttattam, milyen jókat játszott, elkezdte magát felkészíteni. Öltözés közben és úton az oviba időről időre megszólalt: és kirakó is van? Helyeslek, megyünk tovább, majd megint: és autók is vannak? Olyan kis hősiesen emlékeztette magát mindarra, ami jó ott, és nem azzal foglalkozott, ami nem... Amikor odaértünk, mondta, hogy majd megmutatja nekem, melyik kirakóval szeretne játszani, én pedig ezt is helyben hagytam, gondoltam, hogy ezt szabad. Most nem sírt, szépen öltözött, többször ismételte, hogy majd megmutatja a játékot, és nagyon jókedvűen indult befelé. Már a küszöbről mondta, hogy kéri szépen a kirakót, de először köszönnie kellett, vidáman ugrálva köszönt is, aztán megkapta a kirakót, megmutatta nekem, én pedig mondtam, hogy megyek. Láttam az arcán egy kis kétségbeesést, de aztán integetett és ment szépen játszani. És egész délelőtt nem volt gond vele, ráadásul az ebédből a kenyeret is megette. Na, azért a főzeléknél még nem tartunk... de remélem, a jövő hét is ilyen zökkenőmentes lesz, mint a péntek volt!
Pénteken Marci hamar hazaért, és eljött velem Regőért, nagyon örültek egymásnak! Pár kép a hazaútról:

Keresztül a nagy pocsolyán


Ott a halacskák, látod? Ott!

Gurulnak

Gumicsizmás biciklista óvodásom

2012. szeptember 12., szerda

Futáááás!

Egy hónapja minden este futok. Ezt a bejegyzést még augusztusban kezdem, lementem és írogatok bele. Ugyanis most, futópályafutásom ötödik napján még úgy érzem, elkiabálnám, ha büszkén közzétenném, hogy futok. Akkor akarok róla írni, ha már van valami értékelhető eredményem is. Egy hónap, az már valami. Addig ide jegyzetelgetek magamnak.

Több dolog inspirált. Egyrészt már régóta mondogattam csak úgy, magamnak, hogy majd fogok futni, hiszen a legolcsóbb sport, eleinte szinte semmi sem kell hozzá, itt a faluban is lehet művelni, és azt mondják, nagyon jó, mindent átmozgat. Kár, hogy gyerekkoromtól utálok futni, úszni szeretek meg kosárlabdázni. Nem értek hozzá, hogy hogy kell levegőt venni, és utálom a szúró érzést az oldalamban, hogy kiszárad a szám, égni kezd a torkom... Igazából nem is magát a futást nem szeretttem, mint mozgásformát, hanem ezeket a mellékhatásait. A Cooper-teszt jut róla eszembe, 12 perc futás körbe-körbe a salakos pályán, utáltam és ráadásul mindig az utolsók között végeztem, az se segít abban, hogy megszeressem.
Aztán a facebookon szembejött a Dagadt Köcsög blog egy visszatekintő bejegyzése. Nagyon inspiráló volt! Hogy Gergő, aki írja, 124 kilósan, fotelban való tespedésről indulva jutott el a maratoni futásig... Aztán a kötős-horgolós talin ismertem meg Katát, aki szintén három gyerek, munka, stb. mellett fut esténként. A szomszéd Laci és a felesége is futnak, ráadásul Laci teljesítette a nagyatádi Ironmant. Ennyien képesek megcsinálni, amire én csak azt mondom, hogy majd egyszer? Nem is azt, hanem a többszörösét? Ráadásul ilyen kiindulással, hogy 124 kiló és a fotel? Hiszen én sokkal jobb alapokról kezdhetek! És ott van Renáta, a kedvenc szoptatási tanácsadóm, aki nagyon sokat segített az összes gyerekemnél. Ő negyven felett, négy gyerek után váltott életmódot táplálkozás terén, aztán futni kezdett. Már ő is a maratonnál tart.
Aztán jött az olimpia. Ennél több nem kell, hogy lássam, hová lehet eljutni, és mit adhat a sport. Én ráadásul nem is akarok élsportoló lenni, csak egy normális alakú és egészséges ember... Az olimpia alatt muszáj volt éjfélig tévét nézni, ráadásul meleg is volt, de kitűztem, hogy utána indulok!
Augusztus 12., a zárónap volt számomra az első. Hazafutottam a szelektív kukáktól :) Nagyon vicces és igazán rövid táv, de végig futottam, és ilyet már nem is tudom, mikor csináltam utoljára. Hosszú-hosszú ideje, az biztos. Aztán másnap, a gyerekek lefektetése után. Nem vártam meg, míg teljesen elalszanak, Regő kimászkálását már tudja Péter kezelni. Elindultam az utcánkon lefelé azzal a feltett szándékkal, hogy végigfutom, de a közepén a kockaháznál úgy éreztem, nem fog menni. Azt mondtam magamban, ne már, hogy az első nehezebb pontnál feladom, és tovább futottam. Sikerült az utca vége! Örültem nagyon :) Olyan az utcánk, hogy a végén visszakanyarodik a házunk mögött haladó párhuzamos utcába, és az elején megint, tulajdonképpen egy körpálya, Péter szerint kb. másfél kilométer, majd lemérjük. A visszaúton már váltogattam a sétálást és a futást, a legvégén pedig kb. kétháznyit sprinteltem, de jól hangzik :)

Ma csütörtök van, augusztus 16., és vasárnap óta minden este futok. A mértékegységem a villanyoszlop: minden nap egy villanyoszloppal tovább futok egyfolytában. A néni mellett, aki a kanyarban minden este ugyanakkor locsolja a virágait a kerítésnél, tegnap először nem sétálva, hanem futva haladtam el. A visszaúton váltogatom sétálással, és nem erőltetek semmit, csak ahogy jólesik, de így is egyre több benne a futás szerintem. Egyre több láb- és farizmomat érzem. Fogyásban persze még nem látok különbséget, most fogytam 8 kilót a paleolit diétával, ott nagyjából megálltam, 66 kiló alatt még nem volt a reggeli súlyom. Ez így jó is, ha két kiló még lemenne, az szuper lenne, de inkább alakformálás és az egészség a cél. Meg a maraton :)

Augusztus 20.
Túl vagyok pár olyan mérföldkövön, amikor igazán könnyű lett volna azt mondani, hogy á, ma inkább nem futok. Pénteken kávézni voltam a barátnőimmel, közben Péter játszóterezett Regővel, mind később értünk haza a szokásosnál, későbbre csúszott a gyerekek lefektetése is, megvolt az első futásom sötétben. De nem tartott vissza :) Aztán hétvégén Ságváron voltunk, vittem a futócipőmet és a ruhámat, és ott is mentem egy kört este. Hazaérve megint csak késő volt és sötét, háromnegyed kilenckor indultam el, de elindultam. Jók ezek a kis akadályok, megerősítenek, azt gondolom, hogy télen, hidegben vagy esetleg esőben is kéne futnom, vagy ha fáradt vagyok és nincs kedvem. És ha most nem beszéltem le magam, talán később se fogom.

Szeptember 5.
Azt nem mondhatom, hogy már minden megvolt, ami futás közben érheti az embert, de azért ami ebbe a majd' egy hónapba belefér, az igen. Futottam harminc fokban és tizenötben, úgy is, hogy ez a kettő egy nap alatt váltotta egymást. Világosban és sötétben, esőben és erős szélben, fájós foggal és foghúzás után. Kaptam már frászt kutyától és mögöttem futótól, féltem a sötétben és rezzentem össze nem létező hangoktól. Szabályokat alkotom magamnak: bizonyos távolság után már nem növeltem mindennap egy villanyoszloppal a távot, de kitaláltam, hogy sétálni csak egy villanyoszlopnyit szabad egyszerre. Mára ott tartok, hogy az egész távon összesen öt villanyoszlopnyit sétáltam, szóval ha így haladok, nemsokára meglesz a teljes kör. Tényleg lehet egy hónap alatt eredményt elérni!

Szeptember 6.
Anyósom ma ránézett az órára akkor, amikor kiléptem a kapun, és akkor is, amikor be. Tizenegy perc volt a szintidőm! Tizenegy, fele, mint amikor kezdtem! Nagyon meglepett és örültem :) És csak három és fél villanyoszlopot sétáltam.

Szeptember 10.
Eufória. Körbefutottam!

2012. szeptember 11., kedd

A Nagy Gyerekelengedő Nap

Szóval, mentem Regőért fél 12-re - sőt, kicsit már előbb, nem bírtam ki :) Az udvaron voltak, és már az utcáról láttam, hogy a dadus néni ölében ül és nem valami eleven. Mondták, hogy nagyon elfáradt, sírdogált is egy kicsit. Amikor meglátott, ugrott a nyakamba, nagyon ölelt, könnyes lett a szeme, és az enyém is. Olyan volt, mintha most jönne rá, hogy tényleg eljövök érte... Mesélték, hogy aranyos volt és ügyes, szépen játszott kint is, bent is, szépen válaszolgatott mindenre, reggel is sírt egy kicsit, amikor jött egy nagyon bömbölős kisfiú. De csak kicsit - én meg látom magam előtt a kisfiam arcát, ahogy elfutja a hatalmas szemeit a könny, ismerem, milyen az. Nem bömböl, csak pityereg kicsit...
De már ott, engem ölelve azt mondta, hogy jó volt az óvoda és holnap is jövünk, és mutatta nekem befelé menet, hogy hol a mosdó és az ő jele, és otthon is teát kért, mint az oviban, pedig azt ritkán iszik. Meg az oviban az a finom cukros ovis tea van, itthon meg üres gyümölcstea, de azért megivott két pohárral :) Éhes, szomjas, fáradt volt, nem nagyon evett a tízóraiból. Itthon falta a halrudacskát :)
Közben Marci is megjött, mind ettünk, a zeneiskolai táska már össze volt készítve, nem sok idő volt semmire, ebéd után indulni kellett a buszhoz. Marci ment egyedül, én meg Csongorral kocsival - Regőt lefektetni, mesélni neki azért volt még idő. A visszapillantó tükörből megnéztem, hogy ügyesen felszáll a buszra, aztán mentünk mi is, és nem is vártam a busznál, csak a zeneiskola előtt. Ügyesen odaért :) A zeneiskolába viszont bementünk vele, jött az apja is, megnéztük, hogy pontosan hova kell menni klarinétra, hova szolfézsra, mit és hol csináljon abban a háromnegyedórában, amije még majd lesz a hazafelé induló buszig, ha végez. Illetve félóra, hiszen oda is kell érnie. Vinni fog majd leckét és kihasználja azt az üres időt :)
Aztán eljöttem, otthagytam őt is valami új kapujában egyedül... Csongorral egy csomó intézkednivalónk volt a város különböző pontjain: szerviz, patika, vásárlás, úgyhogy jó fárasztó volt neki is, hol autóval, hol babakocsival, ki-be szállni... és végül visszamentünk a zeneiskola elé, amikor a fiam életében először felhívott, hogy végzett :)
Így első alkalommal nem leckét írt abban a félórában, hanem ettünk egy fagyit, én ittam egy kávét, nagyon rám fért már, aztán elkísértem a buszpályaudvarra, ahonnan egyedül hazajött. Rettenetesen lelkes, nagyon tetszett neki a klarinétóra is (klarinétot még nem látott közelről, egyelőre furulyával indítanak) és a szolfézs is. Meg a buszozás is: csütörtökön már teljesen egyedül fog menni!
Regő nemrég ébredve, vidáman várt minket otthon, én pedig jól megölelgettem este Csongort, és mondtam neki, hogy téged egy darabig még nem engedlek sehova! :)
U.I. ma reggel is ügyesen bement Regő az oviba, levett egy kirakót és szépen leült vele játszani az asztalhoz. Dobott nekem puszit :) Már nem sírtam... csak belül, egy kicsit.

2012. szeptember 10., hétfő

Első

Elefántok mindenbe berajzolva, egy garnitúra hosszú és két garnitúra rövid váltás az ovis zsákban. Két pár zokni, két alsónadrág. Kispaplan, kispárna, lepedő, szintén elefánttal. Tisztasági csomag, ceruza, zsírkréta, színes papír. Orvosi igazolás. Pelus, elefántos mesepárna. Csinos nadrág, pulcsi, bicikli, bukósisak: mehetünk.
Öltözködünk, ez kicsit furcsa, a múlt héten még nem volt átöltözés. Pisilni kell: a kicsi vécét, mosdót már ügyesen használja, keresi a törölközőjét az elefántos akasztónál. Beszalad a csoportba, óvó néni üdvözli: megjöttél, Regő? Vidáman ugrál: igeeen! Szalad a fiús sarokba, az állatokhoz, járművekhez, ül a szőnyegre játszani. Mi még megbeszéljük a dolgokat, átadom a cuccokat, és köszönök Regőnek. Felnéz a játékból: anya ne menj el! Az óvónő azt mondja, elmegy anya a boltba, majd jön. Nem tetszik, hogy ezt mondja, Regőnek ez úgy hangzik, mintha ide a kisboltba ugranék le egy kifliért tíz percre. Mondom neki, játsszál szépen, reggelizzél, ebéd előtt jövök. Jó - és fordul vissza játszani.
Felpakolom a kisbiciklit, a bukósisakot, és indulok haza Csongorral. Vagány anya vagyok, aki tudja, hogy a gyerekének jó, jó helyen van... és mégis, ahogy kiérek az utcára, kibuggyannak a könnyeim, és megállíthatatlanul zokogok legalább kétsaroknyit. 
Otthagytam a kisbabámat az óvodában.

2012. szeptember 9., vasárnap

Gyerekkor

Valamelyik nap az óvodából hazafelé sétálva elnéztem Regőt, ahogy biciklizik lefelé a domboldalon, és az ötlött a fejembe, hogy milyen jó ezeknek a gyerekeknek...
Van egy képem arról, hogy milyen gyerekkort szeretnék a gyerekeimnek. Már elég régi, még nem voltak meg, amikor már tervezgettem. (Most éppen a kanapén nyúzzák egymást, és időnként Regő sikít, úgyhogy nehéz az elképzelt ideális képre koncentrálnom :) ) Lehet, hogy a mai gyerekek életéhez képest elég konzervatív értékrend. Például nem akartam, hogy a gyerekeim tévé és számítógép előtt nőjenek fel. Marci sokáig egyáltalán nem is nézett tévét, nem volt előfizetésünk se. Aztán lett, mert kaptuk anyósoméhoz, de nincsenek beprogramozva a csatornák, ha valahol kinézünk valami filmet, akkor azt beprogramozzuk. Jó, mert régi tévénk van, és egy áramszünettel elfelejti a csatornákat :) Filmeket néznek, de nagyon mértékkel, és Marci napi 20 percet számítógépezhet. Még így is kevesebbet vannak a levegőn, a kertben, mint szeretném...
Szerettem volna, hogy ne legyen túl sok játékuk - azért sok van, talán kicsit több a szükségesnél, Péter szerint biztosan :) de nincs meg az az érzésük, hogy bármit megkaphatnak, és ne lenne érték a játék, az új játék. Azt hiszem, elég jól vigyáznak is rájuk.
Viszont azt is szerettem volna, ha sok könyvük van, könyvet biztos, hogy kapnak minden alkalomra. Fontos volt a mese kicsi kortól - Marcival 8-9 hónapos korától mesélünk este rendszeresen, a mai napig, és ez addig fog tartani, amíg ő nem mondja, hogy elég. Regő kicsit nagyobb volt, amikor becsatlakozott, talán egyéves kora körül. Hittem és hiszek abban, hogy ha sok körülöttük a könyv, ha sok mesét kapnak és minket is látnak olvasni, akkor ők is olvasó emberek lesznek, és Marci esetében ez már beigazolódni látszik. Az olvasás pedig nagyon sokat adhat az embernek. Az is mindig egy alapelv volt, hogy ami létezik könyvben és filmen is, abból először ismerje meg a könyvet, ez eddig csak néhány esetben szenvedett csorbát.
Szeretnék valami igazi szabadságot adni nekik. Ami nem abban nyilvánul meg, hogy itthon mindent szabad, és el van engedve a gyeplő... Nem. De azt az élményt, az érzést nem tudom máshogy megfogni, amikor nyár van, futok a kertben, felettem az ég, alattam a föld és lobog a hajam. Csak a szabadság szavával. Remélem, érthető... Szeretném, hogy beléjük ivódjon, érezzék, hogy valami nagyobbnak a részei, hogy nagyon szerencsések, hogy ők maga az eleven élet. Itatódjanak át derűvel egész életükre.
Örülök, hogy falun élünk. A fentiek is könnyebben megadhatók, és az értékrend is más. Örülök, hogy Marci ide jár iskolába. Lehet, hogy nem hiperszuperek a körülmények (persze a városban sem mindig azok) de az eredmények remekek, abszolút nincs lemaradva ez az iskola semmiben. Van viszont kiscsoport, figyelem, ebéd előtt hazajövés. És amikor rémes dolgokról olvasok vagy hallok, hogy gyerekek milyen helyzetekbe kerülnek felnőttekkel, bántalmazókkal, drogokkal stb. kapcsolatban, mindig felsóhajtok, hogy de jó, hogy ide később jutnak el ezek a dolgok... vagy remélem, egyáltalán nem. Ez a kis közösség valahol egy burok, és hiszek benne, hogy ez a későbbiekre is felvértezi az innen kikerülőket. Szeretném, hogy lássák az értékeket: hogy anya főz nekik meleg ebédet, hogy a kertből szedjük a friss zöldséget, hogy családi munkamegosztás van, hogy van különbség felnőtt és gyerek között, és hasonlókat. Hátha átmentünk valamit...
Az is fontos, hogy ne terheljük túl a gyerekeket. Marcinál ez már komolyan kérdés, hiszen ott a sok szakköri lehetőség, plusz a zeneiskola és az aikido. Még nem állt össze az órarendje, de azt tartom szem előtt, hogy ne legyen reggeltől estig munkában. Legyen ideje szabad játékra, pihenésre, akár kanapén hentergésre. És lehet, hogy több lesz a programja, mint szeretném... Meglátjuk az időbeosztást.
A másik, ami nagyon fontos és nem könnyű: emberszámba venni a gyerekeket. Nem felnőttszámba, mert nem azok, de egyenesnek, nyíltnak, világosnak lenni velük. Leguggolni hozzájuk, a szemükbe nézni, válaszolni a kérdésekre, örülni, hogy vannak kérdések, figyelmet adni... Hát, ez hol sikerül, hol nem, pedig nagyon fontosnak tartom. Igyekszem.
Ilyesmiken törtem a fejem így az első iskolai, picit óvodai héten. Egész jól sikerült. Picit veszekedősebbre, mint szerettem volna, de remélem, belerázódunk, és akkor a konfliktus is kevesebb... Jaj, vajon tíz-tizenöt év múlva visszatekintve mit gondolok: sikerült..?

Párban

Mostanában időnként adódnak Péternek olyan munkahelyi dolgai, amikor több napig nincs otthon. Ezekről nem írok, és nem is fogom emlegetni, mert ugye ez itt egy nyilvános blog az interneten... nem kell arról tudni, hogy apa nincs itthon. De olyan jó, amikor hazajön! Érdekes, mert a többi napon is teszem a dolgomat, ellátom a gyerekeket meg minden, és nem érzem magam különösebben túlterheltnek, vagy hogy komolyabb stresszben lennék. Aztán ketten leszünk megint, és észreveszem, hogy jé, valahol leesett egy adag teher a vállamról, amit észre se vettem, hogy ott van, de most könnyebb.
Én olyan vagyok, hogy kell mellém egy erős apa. Tudok szigorú lenni, néha túlságosan is, de nem igazán szeretek. És nehéz egyensúlyozni, hogy ha szigorú alapállásban vagyok, akkor hogyan legyek közben bújós, tyúkanyós anyuka lenni, pedig az is szeretnék. Ha valaki (=apa) vállalja a szigor egy részét, akkor nekem könnyebb. És persze vállalja ő is az apás, bolondozós, meleg, szeretős részét is.
Mélyebben is alszom, ha nem egyedül kell. Következésképpen jóval kómásabban botorkálok át éjjel szoptatni, viszont reggel kipihentebb vagyok. És nem félek. Ha egyedül vagyok, meg kell erősítenem magam, hogy én vagyok itt a felnőtt, ha tényleg történne bármi félelemkeltő dolog, akkor nekem kéne helytállnom. Nem szokott történni... de kicsit parázósabban zárom az ajtókat, ablakokat éjjelre.

Most párban vagyunk, és ez olyan jó.

2012. szeptember 7., péntek

Aviatrix sapka Csongornak

Ezt a sapkát tegnap egy délutáni alvás alatt kötöttem, ma reggel dolgoztam el a szálakat és varrtam fel a gombokat:



Fonal: Classic Yarns Baby Áramlat színben a fonalam.hu-tól, ez az az egyetlen kék gombolyag, amit a szülinapi ajándékomon felül kaptam a fonalboltos lányoktól.
Minta: Aviatrix a ravelryről.

Regő már tegnap este, még kilógó szálakkal látta a sapkát, azonnal lecsapott rá és fel akarta venni, de mondtam, hogy Csongoré lesz, erre kért ő is egyet. Remélem, a gombolyag másik feléből kijön még egy, nagyjából a fele fogyott el.
Csongor viszont ennyire nem rajongott érte. Két óra alvás után, éhesen ébredt, én meg gondoltam, hogy még először fotózgatom. Háááát... a fenti két képet körülbelül ötven elkattintott közül sikerült kiválasztani :) Aztán megkapta a gyümölcsét, majd letettem a játszószőnyegre, és gondoltam, hogy na majd most fotózok mosolygós, édes sapkás babafotókat. Aha....

Szóval így :) Azért remélem, amikor kint hűvösben adom rá, szeretni fogja :)