2013. augusztus 29., csütörtök

Méricskélések

Tehát akkor a Nagy Tanévkezdő Mérések eredményei:
 - Csongor 10.99 kiló (nem 11! :D) és 86 centi. Most súlyra gyúrt, két hónap alatt 77 dekát hízott, viszont csak fél centit nőtt, és még így is inkább a magas, vékony kategória. Ehhez kb. 23-as lába van.
 - Regő 17.1 kiló (teljesen ledöbbentem) és 102-103 centi. Gyanítom, hogy a függőleges védőnői mérce picit kevesebbet mér, mert a 104-es ruhák jó része kicsi, meg mert máshol 105-öt is mértem, meg más gyerekekhez is néztem. Sebaj, ez a hivatalos, ezen nem múlik :) A súlya teljesen átlagos, a magassága egy leheletnyit az átlag alatt van, és 27-es talpak büszke tulajdonosa - szép őszi cipő és ovis benti szandi megvásárolva.
 - Márton 33.4 kiló és 145 centi (más mérésen ő is 146.5 volt, ami alátámasztja a fenti gyanúmat) ideális, az alacsonyabb feléhez közeli BMI, mindehhez 37-es óriástalpak, ami szintén sokként ért, ugyanis az eddig megbízható ünnepicipő-lelőhelyünkön 36-ig tart a normális árú, "egy év alatt kinőhető és nem sajnálom" - kategóriájú gyerekcipő, viszont csak 39-nél kezdődik és őrült drága a felnőtt cipő. Áthidaló megoldásként a fodrászunk ötletére egy edzőcipő fazonú, de teljesen fekete, hasított bőr cipőt kapott - életében nem szeretett még ennyire ünneplő cipőt. Plusz tornacipő megvéve, benti szandinak meg jó lesz az, amit nyáron hordott kint, így is egy vagyon ment el cipőkre.

Esemény volt még, hogy a drága kisebbik fiaim a házunk csodás építészeti elemként (egyébként tényleg) körbefutható folyosóján kergetőztek (amit nem szabad) és kicsi Csongor egyszer csak tovább ment a kanyarban, neki a járóka sarkának. Ahogy megfordult és jött oda hozzám bömbölve, meghűlt bennem a vér és felkavarodott a gyomrom, ömlött a vér a homlokából a szemébe és alá, végig az arcán, nyakába, mellkasára. Olyan volt, mint egy háborús hős vagy Schwarzenegger egy tipikus filmjében. Azt se láttam, hol van pontosan a seb. Mostam, nyomtam, töröltem, jegeltem, firstet fújtam rá, anyatejet kentem rá, szoptattam, egész hamar megnyugodott amúgy, ez engem is megnyugtatott, nagyon figyeltem, hogy agyrázkódás-e? és milyen mély a seb? De amikor megnyugodott, onnantól teljesen normálisan viselkedett, nem hányt, szépen mozgott, szépen evett, jól aludt és se többet, se kevesebbet, mint máskor. Elég mély, de pici seb, két ragtapasszal kereszben beragasztottam, olyan volt szegénykém, mint a tipikus rossz kisfiúk a karikatúrákon. Nekem meg gyomorgörcsöm volt, pedig nem vagyok egy parás, de ez a látvány... Azóta (két napja) nem is mertem levenni a ragtapaszt, nagyon féltem, mit fogok látni alatta. De ma homokozott, muszáj volt utána lebontani, és akkora kő esett le a szívemről, olyan szép, tiszta, gyógyuló kis seb, és már egyáltalán nem olyan mély, mint újkorában. Huhh...

2013. augusztus 26., hétfő

Ken Follett: A katedrális

És most, hogy már az elmúlt pár nap történéseiről sikerült írnom, és alig maradt pár piszkozatom, jöhetnek a könyvek. A katedrálist már olvastam egyszer, viszont közben kölcsönkaptam a folytatást a sógoromtól, és szükségét éreztem még egyszer elolvasni. Hát, nem volt nehéz, a mérete ellenére. Másodszor is letehetetlen, sodró, magával ragadó könyv. A két olvasás között láttam a belőle készült, ha jól emlékszem, négyrészes filmet, ami szintén jó volt, de egy film mindig befolyásolja a szereplőkről kialakult képet, az újraolvasásnál bennem is inkább a színészek arca idéződött fel. De ilyen szempontból is jó film volt, legalábbis nekem, nem tértek el nagyon a figurák attól, amilyennek én magam is elképzeltem őket. 
Ken Follettnek A katedrális előtt több háborús krimijét is olvastam már,  és el nem tudtam képzelni, hogy hogy tudhatott regényt írni egy középkori katedrális köré fonódó történetről, szerzetesekről, kőfaragókról, falusi családokról. Hát, zseniálisan meg tudta írni. Nem értettem, mi lehet izgalmas egy katedrális építésében, de így, hogy emberek, sőt falvak és városok sorsa dől el azon, lesz-e katedrális és hol, és milyen, így már értem. Drukkoltam a jóknak és szorongtam a rosszaktól, elkeseredtem a hullámvölgyekben és átéreztem az örömöt és a dicsőséget a sikereknél. A történetet már megint nem írom le, olvassa el mindenki. Utáljátok a beszámolóimat, mert nem írok történetet? Vagy jobban utálnátok, ha lelőném a poénokat? Na mindegy, én így szeretem, véleményt írok, Ti meg olvassatok :)
Hát, ez most sajnos nem lett hosszú a könyvhöz képest, de másodszor is már vagy öt könyvvel ezelőtt olvastam. Így jártunk :)

34

... éves lettem én, és erre az alkalomra valami nagyot akartam gondolni. Fussak 34 kilométert? Hát, az egy kicsit sok lenne. Fussak 3,4-et, és találjak ki hozzá valami pluszt? De az meg kevés, meg mégis, mit találjak ki? Közben a Baradla Trailre készülök, ahogy augusztus vége felé beköszöntött a nekem való időjárás, visszaálltam újra a rendes edzésre, van futás, bicikli, torna, szóval keresztedzés is. Kifejezetten keresem az emelkedőket, mert a Baradla Trailen lesz szintemelkedés, nem kevés. Péter segített ötletelni: fussak fel a Bence-hegyre a velencei evezőspályától. A tesója evezett régen, nekik volt ez egy megszokott edzés, a tótól fel a hegyre és vissza. Azonnal igent mondtam rá, azzal, hogy jó lenne két kört menni, mert az kb. akkora táv, mint a verseny lesz, de majd meglátjuk, hogy bírom. És mivel azt mértük, hogy a tótól a hegyig nagyjából négy kilométer, ráfogtam, hogy legyen háromszor négy (itt a hármas és a négyes szám) plusz a ráadás, mert ugye le is kell jönni a hegyről. Ha sikerül.
Ez maga a hegy. Forrás: www.mohosz.hu

Szombaton, ahogy a kicsik elaludtak ebéd után, a mamára hagytuk a bandát és elindultunk Velencére. Az ebédemből csak pár falat húst és salátát ettem, hogy mégse éhesen induljak neki, meg bekaptam egy müzliszeletet. Először nem találtuk meg az evezőspályát, csak az északi strand melletti kikötőt, de az is elég jó volt indulásnak, ugyanúgy tópart, a szintkülönbség meglesz, csak a távolság rövidebb kicsit. A hegyre vezet egy panorámaút, oda-vissza kanyargó szerpentin, meg a kanyarjait összekötő több meredek utca. Úgy döntöttem, felfelé megpróbálom az egyik meredeket, lefelé meg a szerpentint. Amitől elsőre eléggé kivoltam, és gondolkodtam is, hogy hű, ez másodjára nem fog menni, az az volt, hogy amikor a meredek Mély útnak vége, még a Panoráma úton is kell felfelé futni egy csomót, bár sokkal enyhébb emelkedőn. Az rossz, amikor az ember azt hiszi, fenn van a csúcson, és rá kell jönnie, hogy nem, még előtte van egy szakasz... 
Amíg futottam, Péter terepfelderítéssel foglalkozott, és ő volt a mobil frissítőpont is: a Mély út tetejénél várt, itt ihattam egy kicsit, aztán megállt a Panoráma út tetején lévő parkolóban, de otthagyta az autót, és felment a már csak gyalogosan megközelíthető csúcsra. Én azt hittem, a parkoló a cél, de hogy nem volt ott, muszáj volt még a gyalogösvényen is felfutnom, ott megérintettem a csúcsot jelző magassági pontot, de még annál is van feljebb, egy kis buckó a csúcs csúcsán, padokkal, na ott ült Péter, hát akkor már oda is felmentem tisztességből. Körbefutottam ezt a kis pados részt, pár szót váltottunk, Péter elmondta, hogy megtalálta az evezőspályát, meg egy gyaloghidat az autópálya felett, merre találom.
Kilátás a parkolóból - innen nézve elég mélyen van a tó. Forrás: www.ittjartam.hu

Szóval mentem vissza a panorámaúton, örültem, hogy na, egy emelkedő megvolt, és bár közben megfordult a fejemben, hogy én ezt még egyszer nem, azért az igazság az, hogy ha Baradla Trailre készülök, akkor ezt meg kell tudjam csinálni, gondoltam. Jó ötlet volt, hogy a hegyen odaadtam a sapkámat Péternek - előtte azt gondoltam, hogy ha a nap süt, akkor azért kell, ha eső esik, akkor azért, meg amúgy is jó, ha fogja a hajam - de se nap, se eső nem volt, a fejem viszont égett, jó lett volna hőt leadni. Sapka nélkül, kényelmesen lefelé igazi pihenő volt ott, ahol nem volt nagyon meredek az út, a többi részre viszont igaz, hogy a dimbes-dombos terepeknél nem is annyira az emelkedő a kemény, sokkal inkább a lejtő. Figyelni kell, hogy fut az ember lefelé, hogy se a térdet, se a combot ne terhelje túl. 
Figyeltem erre is, közben kerestem a gyaloghídra vezető ösvényt, megtaláltam - nagy élmény keresztülfutni egy forgalmas autópálya felett! - és a híd végénél megint várt Péter, ittam és mentem tovább, nem az indulási kikötő, hanem az evezőspálya felé. 
Pont 59 perc volt ez az első kör, lent is beszéltünk pár szót, mondtam, hogy felfelé eggyel többször adjon vizet, és megbeszéltük, hogy irány a Mély út felfelé, majd lefelé vissza a kikötőbe, hogy teljes legyen a kör. Már nem kételkedtem, hogy fogom-e bírni, tudtam, hogy menni fog.
Tényleg minden fejben dől el, mert most, hogy már tudtam, hogy a meredek szakasz után is van még emelkedő, ezzel a tudattal álltam hozzá, és így másodszor kevésbé volt nehéz, mint elsőre. Voltak szakaszok, amikor úgy éreztem, helyben futok, olyan lassan haladtam, de haladtam. Azt tapasztaltam még, hogy meredek szakasz után már a kisebb dőlésszög is pihenőt jelent, egész rövid idő után lejjebb megy a pulzusom, és tudtam gyorsulni is. 
És megint a csúcs, a betonkocka, a pukli, és irány lefelé :) Innentől szinte teljesen pihenő az egész (a térdre, combra vigyázva!) örömfutás lefelé, hajamba kap a szél, suhanok az autópálya fölött, várom, hogy meglássam a vizet, és kitűzöm magam elé a célt, hogy két órán belül érkezzem a kikötőhöz. Már látom az autót, már látom Pétert, aki a kikötő sarkában, a legtávolabbi ponton áll, onnan is indultunk. Megérkeztem.

A két óra meglett, a tempó ahhoz képest, amit amúgy már szoktam tudni, lassú, de 285 méter szintemelkedés van benne, sosem próbáltam még, hogy ilyen emelkedéssel milyen tempót tudok, úgyhogy kiindulásnak jó. És hát... Felfutottam a Bence-hegyre. Én. Felfutottam_a_Bence_hegyre. Kétszer. Ha mondjuk másfél éve felmegyünk kocsival szétnézni a kilátóból, arra is nehéz lett volna rávenni, hogy a parkolóból a gyalogösvényen a pukliig felmenjek. Minek, a kocsitól is pont olyan jól látni. Ha most lenézve megkeresném az evezőspályát, elég nehezen hinném el, hogy én onnan, ide fel, tényleg? A saját lábammal futottam? Ááá... Ez afféle urban legend, amit majd az unokáimnak mesélek, és azt hiszik, hogy nagyot mondok. 
És mégis. Felfutottam a Bence-hegyre. Ez volt a legtutibb születésnapi ajándékom 34 évesen.

Regő négyéves :)

Bizony, ez is eljött, és ma már a blogfejlécben Regő vonalzója végén egy ötös szám áll... Teljesen hihetetlen. Így néztünk ki négy éve (és egy napja):

Most éppen a fenti édes, apró kisbaba mindent megtesz, hogy keresztbe és kasul álljanak az idegeim, pedig sok szépet, kedveset és aranyosat szeretnék írni róla. Mert amikor jófej, akkor egy ennivaló, tündér négyéves a még mindig babás, pufók kis pofijával, selypítő beszédével, egyre élénkebb gondolkodásával, okosságával. De kiakasztani is nagyon tud... Méregzsák, üvöltözős, morgós, csúnyán beszélős. Igazából a dackorszakon most már túl van, viszont felerősödött vagy újabb szakaszába ért a testvérféltékenység, mert most már Csongor ott tart, hogy minden érdekli, ami Regőt, de együtt játszani még nem tud, viszont Regőre is ráférne egy kis szociális fejlődés, mert ő meg simán kitépi Csongor kezéből, amivel épp játszik... szóval még kicsit várat magára az az igazi összenövés. De jó pillanatok is vannak, sok, amikor meghatódva nézem, hogy milyen édesek vagy hogy szeretik egymást.

Ilyen is van
A négyéves Regő nagyon bátor és önálló, nála inkább arra kell figyelni, hogy ne legyen túlságosan az, hogy óvatosság is legyen benne. Az itthoni fagyizóban például bemegy fagyi után egyedül mosakodni, a múltkor pedig gyümölcslét is vett magának (akkor ott álltam mögötte, de mindent egyedül csinált). És ezen tapasztalatok birtokában egy fehérvári fagyizóban is szépen bement, megkérdezte, hol a mosdó, egy felszolgáló segített neki, megmosakodott, kijött. Ilyeneket simán megold, csak lesek és nagyon büszke vagyok rá ezért.
Mostanában tombol a dinoszauruszmánia. Az állatok szeretete alap és állandó, legyen az élő állat, képeskönyv, film, játékfigura, minta a ruhán, minden jöhet. A dínók ebben az évben csatlakoztak be, negatív hozadéka a dolognak, hogy Regő is gyakran dinoszaurusszá változik, és olyankor üvölt, amit én rosszul tűrök, vagy sehogy. Most már nemcsak állatgyűjtemény van, hanem dinoszauruszgyűjtemény, tudja, hogy melyik húsevő, melyik növényevő, és néhány fajta nevét is.
Az érdeklődési kör szélesedik, mostanában csatlakoznak a tűzoltók, és szereti a különféle járműveket, munkagépeket. Leggyakrabban duplóból épít, és olyankor általában állatkertet vagy az állatoknak valamit. Szeret vonatozni, autózni, autópályával játszani, kirakózni, ebben is nagyon ügyes. Már lehet vele rendesen társasozni dobókockás társassal, még nem pöttyös, hanem színes dobókockával, képes követni a szabályokat, bár egyelőre még kreatívan kitalálna mindenféle játékmódot. Azt is hagyom, csak épp a rendes játékon kívül. Kifejezetten ügyes a memóriajátékban.

Mindig meglep, hogy milyen ügyesen rajzol és színez. Magától ritkán jut eszébe, hogy épp kreatívkodni szeretne, de ha kipakol egy fiókot és ceruzákba botlik, akkor beugrik neki, és szerintem szépeket alkot. Apa névnapjára meglepően szép várat rajzolt, a napokban pedig engem kért meg, hogy egy tigrist rajzoljak neki, ő pedig kiszínezte. Most megkérdeztem, és azt mondta, hogy a kedvenc játéka a tapír, a jak meg a jegesmedve :)
Könyveket nézegetni is szeret, azt is, ha én mesélek neki, és mesélek is, a délutáni és az esti lefekvés előtt is. Szeret diafilmet nézni is, tévét ritkán és csak az m2-t, dvd-t néha, viszont minden este a könyvből mesélt esti mese után jár neki két-három rövid youtube videó, azzal a szigorú feltétellel, hogy nem úsztatta el előtte a fürdőszobát. Ez többnyire beválik.
Nagyon érdekli újabban a számolás, időnként sikerül tízig is hiba nélkül elszámolnia, szeret a mesékben is mindent megszámolni, illetve erről az oldalról megközelíteni a dolgokat: "anya, ötöt alszom, jó?" vagy "négy kanál levest eszem".
Az evéssel még mindig hadilábon áll, időnként próbálok szigorítani, de nem vagyok igazán jó ebben. Legszívesebben tésztát enne tésztával, lehetőleg édeset. Szereti még a rántott húst és halat, esetleg más húsokat is, a fasírtot, mert az "gombóc". Tejet, kenyeret, kiflit, lekvárt, mézet... de semmi gyümölcsöt és zöldséget. Illetve nyáron már megette a málnát, és a gyümölcsleveket, szörpöket szereti. Múltkor meglepett azzal, hogy halomban ette a reszelt sajtot.  Néha aggódom, hogy nem fog-e elhízni, de ahogy nézegetem, az alkata teljese normális, csak a pofija gömbölyű, egyébként egész nyúlánk négyéves lett már, nagyot is nőtt.


Lelkesen segít sok mindenben: kerti munkában, szerelésben, sütésben. Gyümölcsöt szed, füvet nyír velünk, segít sütit sütni, közben megeszi a lisztet. Jajistenem, hát olyan édes, okos, aranyos, haláli dumája van, végtelen szeretetteljes, most mit számít az, hogy felverte az öccsét az alvásból és csúnyán morgott rám...? Na, de jó ilyen blogokat írni.
És ennek az édesaranyos négyévesnek pénteken volt a nagy családi szülinapi bulija, mert akkor volt jó az egész családomnak, és összevontuk Csabi és az én szülinapomat Regőével, plusz Bence névnapjával. Eljöttek anyukámék és Ancsáék, itt volt Kató néni is, két napig készültem előtte, volt ebéd és ronda, de finom torta (tipikus, amikor úgy készülök és a fejemben él a kép a tökéletes állatkertes tortáról, akkor lesz túl folyékony a krém is és a csokimáz is) és sok ajándék és együtt játszás. Képek következnek.
Négy generáció :)

Ajándékbontás

Ajándék könyvnézegetés

Ebéd, gyerekeknek külön

Tortával :)

Nagy levegő, ééés... :)

Papa mesél

Huszadikán 20 hónapos

Pillanatok kérdése, és utolérem magam a bloggal :) Most az jön, hogy Csongor betöltötte a huszadik hónapját, uramisten, mindjárt kétéves! Halogattam a bejegyzést, amíg nem megyünk méretkezni, de hát hova halogassam, amikor itt egy csomó piszkozat, ami magától is épp eléggé halogatódik :)
Szóval húsz hónapos az én legkisebb szőke fiacskám, és szerintem abszolút hozza a korának megfelelőt mindenből. Egyre ennivalóbban aranyos, miközben egyre inkább gyalogol befelé a dackorszak úttalan útjaira. Itt van két kép a tündérkorszakból :)



Próbálom sorbavenni szokás szerint Csongor kis életének külön területeit, de az az igazság, hogy a mindennapokban annyira nem ilyen sémákban gondolkodom róla... Imádom, aztán kiakaszt, meg sok lesz, aztán megölelem és csak élvezem, hogy van, meg figyelem, hogy fejlődik. 
Mit is csinál... Eszik, annál sokkal jobban, mint Regő ebben a korban. Nem nagyétkű, de több mindent szeret, és egészségesebben táplálkozik. Érdekes, hogy körülbelül féléves korától egyéves koráig tartottam szigorúbb paleolit diétát, amikor őt már kezdtem hozzátáplálni, de azért főleg még csak szopott. És szinte az akkori táplálkozásnak megfelelően eszik: nincs oda a kenyérfélékért, viszont szereti a húst, a halat, a sajtot, a tojást és a legtöbb zöldségfélét, állag szerint válogat: imádja a retket, az uborkát, a karalábét, elfogadja a paprikát, de visszautasítja a paradicsomot. A gyümölcsöket is szereti, de abból is a lédúsabbakat, például a barackot nem kérte. Ügyesen eszik egyedül kanállal, villával, kézzel és iszik pohárból, persze még maszatol, de tényleg ügyes, van, amikor egyáltalán nem is hagyja, hogy etessem.
Szopizik sokat most is, napközben már igyekszem terelgetni, hogy ne ez legyen minden bajára a vigasz, de ha lehet, akkor ne is a cumi, hanem egy kis odabújás, simogatás, ringatózás. Ami fix, hogy reggel több hullámban sokszor szopik, a délutáni alvás előtt és legtöbbször után is, és természetesen este. Éjszaka egyszer vagy kétszer, de időnként olyan is előfordul, hogy fél ötig, ötig átalussza az éjszakát, aztán visszaalszunk még együtt - ez a korai ébredés és együtt visszaalvás akkor is megvan, ha kelt éjjel. Párhuzamosan az éjszakai alvás javulásával a nappali is hosszabbodik: ellentmondásosnak tűnik, de én az összes gyerekemnél azt tapasztaltam, hogy ha az egyik alvása jobb, hosszabb, jobban kipiheni magát, akkor javul a másik is. Ha meg túlfárad, akkor romlik. Mostanában volt már olyan, hogy a délutáni alvásból Regő előbb kelt fel, mint Csongor.

Szerintem jól fejlődik a mozgása is, nagyon határozottan fut, szalad, lépcsőn kapaszkodva felmegy és megbízhatóan nem esik le, hanem megáll az elejénél, szépen lemászik. Bent is mindenre felmászik, ő a legmászósabb gyerekem, és már okosan felépíti a kis lépcső-nagy lépcső-szék útvonalakat, hogy asztalra, konyhapultra másszon. (A lépcső nálunk a műanyag fellépőt jelenti.) Labdázik, dob, céloz, el még nem kap. Még nem motorozik, a kisautóra, ami valaha bébitaxi volt, a napokban ült rá először és picit hajtotta is lábbal. Talán majd most ráérez, eddig abszolút nem izgatta a motor, pedig egész nyáron ott volt szem előtt a kertben, használhatóan. Még mindig imád mindent tolni, állandó kedvenc a járássegítő kiskocsi, a fűnyíró, de tolja a székeket, az etetőszékét, mindent.



A kézügyessége, játékbeli ügyessége is rendben szerintem. Megy a tesók után... Összeilleszti a duplo kockákat, autózik, vonatozik, ő az első gyerekem, aki már ekkora korában szeret rajzolni, amint ceruzát, tollat lát, firkál vele. Játszik Regő állataival, homokozik, képeskönyvet nézeget, maga az ölembe ülős mesélés még nem érdekli, de ha a nagyobbaknak olvasok, sokszor csatlakozik, csak hát egyelőre gyorsabban lapozná a könyveket, mint ahogy felolvasom a szöveget :)
Szobatisztaságról még szó sincs, abszolút fel se merült eddig. Néha kérdezgetem, van-e valami a pelenkában, mond rá valamit és vagy eltalálja, vagy nem, aztán ennyiben maradunk.
Hihetetlen édesen beszél viszont. Tényleg úgy van nála, ahogy korábban gondoltam, nem szótagokat kezdett el mondogatni, hanem a halandzsából egyre több értelmes szó bontakozik ki. Próbálom összegyűjteni:
 - a család: anya, apa, mama, papa, Marci, Regő, Bence, szóval mindenki :) Magát még nem nevezi meg.
 - állatok: kutya, lovacska, halacska, cica, bogár, lepke, tehén, 
 - ennivalók: általában ha enni akar, azt mondja, hogy "amma", bár mi sose mondtuk neki, hogy az étel "hamma" vagy bármi ilyesmi lenne, szerintem az almából veszi. Tudja mondani, hogy tejet, vizet, kekszet, alma, husi, tészta
 - rettentő udvarias, mondja, hogy tessék, köszönöm, kérem, szívesen, egészségedre, és mindent jókor, ezért egyszer meg fogom enni :)
 - játékok, tárgyak: autó, labda, hu-hu a vonat, mint sihuhu, most hirtelen ennyi jut eszembe. És a halandzsa megy még mindig, az is nagyon édes.
Hát, ezek a hóösszefoglalók mindig olyanok, hogy ami épp eszembe jut, azt sikerül leírnom, aztán egy csomó minden, amit előtte-utána gondolok Csongorról, az kimarad. Most ennyi fért bele. Plusz még egy montázs az első hajvágásról - mert kinyúltak a száraz, szeles időben a göndörkék, nagyon édes volt Csongor, de kócos, rendetlen, apa is áldását adta egy kis, nem túl durva hajvágásra. Ilyen volt, ilyen lett:

2013. augusztus 25., vasárnap

Nyaralás itthon, Bencével

Sok-sok tervem volt: kirándulások, akár vonattal is, strand, múzeumok, városnézés, erdő és mindenféle, minden napra valami. Aztán úgy alakult, hogy Bence ittnyaralása a nyár legforróbb hetére esett. Van, aki jól bírja a negyven fokot a strandon, én vállaltam és megmondtam a gyerekeknek, hogy ne haragudjanak, amikor szó szerint negyven fok van, és ez nem egy költői túlzás, és még a levegő is forró, én még a strandra se... Ott lehet, hogy valamennyire kibírható, ha az ember piheg az árnyékban és nem négy fiú után rohangál, de odajutni és vissza a felforrósodó autóban... meg ugye az árnyékban pihenni is esélytelen. Na, nem magyaráztam ám én ezt ennyit, két szó kellett hozzá, és rajtuk se láttam, hogy olyan nagyon hiányozna nekik a kimozdulás. Volt így is mit tenni :)
Az első napot a fentiekkel együtt rögtön úgy kezdtük, hogy Emiékhez kirándultunk Gyálra, búcsúbulira, ők ugyanis annak a hétnek a végén költöztek Angliába. Ez még csak a kánikula eleje volt, medencés partira voltunk hivatalosak, meg különbenis, ezt azért nem hagytam volna ki. Lináék is jöttek, így volt összesen kilenc gyerek: az én négy fiam, Emi három fia és Lina két lánya. Jól elvoltak, és én is csak a végén, a búcsúzásnál kámpicsorodtam el kicsit... 
Sok gyerek a medencében

Sok gyerek bent

Két kis pelenkás :)

Emi x+1 gyerekkel

Regő nagyon jól eljátszott :)

Ritka fotó Csongorról és rólam

 Mi lányok... ki tudja, mikor lesz legközelebb ilyen kép

Ez volt Bence nyaralásának első napja, a következőkben pedig az itt bemutatott tevékenységek változtak napi ritmusban:
Homokozás...

...csendespihenőben társasozás...

...mindennap medencézés...

...este anyával telefonálás...

...sok-sok biciklizés...

...közös játék...

És végül az utolsó két napon, amikor tíz fokot zuhant a hőmérséklet, és már csak harminc fok volt megint, eljutottunk várost nézni is. Voltunk a Játékmúzeumban, ez nagyon szuper hely, meg lehet fogni és kipróbálni egy csomó mindent, van játszósarok, a vitrines részeknél kihúzható fiókok játékokkal, és a Réber László-teremben várat lehet építeni hatalmas, puha kockákból, meg vonatozni is.


Megnéztük a felújított Belvárost:
...az Országalmát

a Milleniumi emlékművet (közkeletű nevén Nato-emlékmű)

az új szökőkutat

a Virágórát

és persze fagyiztunk is.

Ja, fagyizás amúgy is volt mindennap, vagy itthon, vagy a focipályán átsétálva az úrhidai fagyizóban. És elment ez a bő hét hipp-hopp, a végére már elég volt Marcinak is, Bencének is, azt éreztem, hogy nagyon szeretik egymást, de azért időnként és hosszú távon sok nekik a másikból. Két első gyerek, két nagyobbacska fiú, akik között nagy a rivalizálás, a versengés, ment a nagyotmondás, az utánzás, miközben azért igencsak egy fordulatszámon pörögtek, és nagyon jól érezték magukat. Ez volt az idei nyaralásunk :)

Az Egri csillagok projekt

Ez olyan jól alakult magától :) Marcinak ötödikben számomra meglepő módon nem az Egri csillagok a kötelező olvasmány (hanem A Pál utcai fiúk meg A kis herceg) viszont szerintem abban a korban van, amikor érdekelheti, úgy is láttam, mindenféle hasonlóról kérdezett, újságcikkeket keresett, egyre jobban kezdték érdekelni a romok, a várak, a katakombák... Jónak tartom, ha a kötelező olvasmányokat előbb megismeri, minthogy kötelezően olvasnia kell, és még mindig megy az esti mesélés (inkább már felolvasás), szóval javasoltam, hogy ez legyen a következő felolvasott regény. Ő bizonytalan volt, de mondtam, hogy ha nem tetszik, korainak érzi még, akkor legfeljebb abbahagyjuk, és olvasunk mást. De persze az eleje, a gyerekrablásos történet máris rabul ejtette :) Nagyon élvezte a felolvasást, minden érdekelte, és még amikor teljesen más, modern csatajelenetet nézett filmen, akkor is a török ostrom jutott eszébe.
Az olvasás ideje alatt megszereztem a filmet is, és egy kánikulai napon, amikor a kicsik nagyot aludtak, megnéztük. Hiába a negyvenöt évvel ezelőtti technika és a modern filmeken edződött gyerek, őt ezzel együtt ugyanúgy lenyűgözte, mint az én korosztályomat, amikor először láttuk. Nagyon örültem :)
A dvd-vel kaptam egy szórólapot, miszerint a Múlt-kor történelmi magazin nyári számának pont az Egri csillagok a központi témája: a tényleges egri csata, a történelmi háttér, a könyv, az író életével és a filmmel kapcsolatos érdekességek, sikerült ezt is megszereznem, bár számomra érdekesebbnek bizonyult, mint Marcinak.
Volt már könyvünk, filmünk és újságunk, már csak a várlátogatás volt hátra. Merésznek éreztem, hogy egyedül, három gyerekkel elutazzak egy napra Egerbe és vissza, gondolkodtam, hogy menjünk-e tényleg? Esetleg ottalvósra? Utóbbit elvetettem, meglepően drága lett volna ennyiünknek csak egyetlen éjszaka is. A pécsi kirándulásaink viszont bátorságot öntöttek belém: az sincs sokkal közelebb, ha oda el tudtunk menni kétszer is oda-vissza egy nap alatt, akkor Eger is menni fog. Kinéztünk egy napot két kánikula között (így csak 30 fok volt...) és július 31-én sikerült is jó korán elindulnom a három fiúval. 
Odafelé nem volt gond, Csongor elég hamar elaludt, Regő és Marci kezdtek az M3-ason egymásnak ugrani, Regő leszerelhető volt azzal, hogy énekeltem neki, de onnantól Marci nyafogott, hogy ne énekeljek... megkértem szépen (meg csúnyán is) hogy emiatt ne nyafogjon már, Regőt szórakoztatja, én szeretek énekelni, ő meg viselje el, vagy valami. Úgyhogy onnantól majdnem Egerig éneklés ment, a sláger a Volt egyszer, hej de rég... című kiskecskés nóta volt. Egyszer megálltunk tízóraizni meg egyéb ügyeket intézni már nem sokkal Eger előtt, aztán az egyre szépülő és hegyesedő tájon begurultunk a városba.
Ami nem várja nagyon szívesen az autós turistákat, képtelenség volt parkolóhelyet találni viszonylag elfogadható áron, végül a parkolóóra-javítók igazítottak útba, és az autó a minaret lábánál töltötte a napot. Így aztán a minaretnél kezdtünk, ahova csak Marci ment fel, a kicsiknek sok lett volna, meg féltem, hogy hogy vigyázok rájuk fent. Mi lentről buzdítottuk Marcit:


Aztán következett a várhódítás. Tényleg az volt, az egyre melegedő időben feltolni a babakocsit :) Nem először gondoltam rá, hogy korai volt eladni a meitait, a kirándulós szezont még kivárhattam volna, Mindenesetre felértünk, és elkészültek az első várbeli fotók:
Szerintem ez nagyon szép lett Eger tornyairól

Ágyúzós

Marci íjászkodott, meglepően ügyesen!

Regő lovagolt

Csongor fentről nézte a birodalmát
A babakocsit letettük a lovászfiúnál, ahol Regő lovagolt, rájöttem, hogy várfalat mászni határozottan könnyebb lesz nélküle. Igazam volt :) Csongor olyan ügyesen mászta a hatalmas kőlépcsőket, hogy csuda :) És persze a többiek is, győztem nagyjából egy helyen tartani őket :)
Aztán kiértünk egy játszótérre, utolsó egri kirándulásomkor ez még nem volt, lovacskáztak, Marci elvitt egy körre engem is meg Csongort is:

Voltunk Gárdonyi sírjánál, aztán a falon található nyílásokban bújócskáztak, kergetőztek:


Egy szintbe kerültünk a minaretből nézelődőkkel:

És ez még mind csak a várfal volt, ezután mentünk be a belső részbe, és néztük meg a palotát, a panoptikumot - ez nagyon tetszett, jól megcsinálták, nemcsak török és magyar katonákat láttunk, hanem Gárdonyit, egy kovácsműhelyt, sőt azt a titkos folyosót, amit a regényben Miklós és Éva derített fel, mélyen, kövesen, ahogy azt kell. Marcit nagyon megfenyegette egy viaszkatona:

Láttuk még a börtönmúzeumot és a Dobó-bástyán egy magán fegyvergyűjteményt, az előbbinél a teremőr bácsik voltak hihetetlen kedvesek a gyerekeimmel, az utóbbi meg nagyon szép volt. Más megnéznivaló már nem nagyon maradt, a katakombákat terveztem még Marci kedvéért, de elbizonytalanodtam: mit csinálok ott a két kicsivel...? Szerencsére Marci is elfáradt már annyira, hogy nem erőltette, viszont egy igazi (bár kissé fáradt, durcás) várhódítós fotót sikerült összehozni:

Megérdemeltünk egy finom ebédet, és én már jó előre ki is néztem a helyet, ahol megkaphatjuk - de azt nem tudtam, hogy ennyire az én gyerekeimre szabták. Volt ugyanis akvárium:

meg mindenféle érdekes dolog ragasztva a falra és a mennyezetre, Marci kedvéért Dalí-képek, Csongornak etetőszék, és persze mindenkinek óriáspalacsinta, a lényeg :) És hűvös, meg árnyék, meg pihenés.

Ez a Palacsintavár étterem nem sokkal a vár alatt, mindenkinek ajánlom. Sikerült három gyerekkel kulturáltan és finomat ebédelnünk, és egy kicsit pihennünk. Ebéd után a gyerekek szerettek volna valami kis autentikus egri ajándékot, én meg várost nézni, úgyhogy a Dobó tér felé vettük az irányt. Csongor, mintha otthon lenne, integetett az étterem közönségének, ahogy itthon a családtól szokott elköszönni ebéd után, és a babakocsiban elaludt.
Megnéztük a Dobó teret, fagyiztunk is:

aztán azt találtam ki, hogy sétáljunk ki az egyik utcán a sétálóutcára, a másikon meg vissza, biztos találunk valami jó kis ajándékboltot. Azt nem találtunk, viszont ízelítőt kaptunk a sétálóutca zenés forgatagából, és megnéztük a bazilikát:

Oké, gondoltam, akkor vissza a Dobó tér felé és onnan tovább, a minaretig is majdcsak lesz valami. Végül a Dobó tér sarkán szembejövő első ajándékboltba bementünk, lesz, ami lesz, és bár volt tényleg egri bögre meg kis minaret meg mindenféle, azért Regőnek egy zacskó autentikus török kori műanyag dinoszauruszt sikerült kapnia, Marcinak meg egy logikai játékot, az legalább fa. Hát egye fene, legalább van valami emlékük, ha ők nem is, én emlékezni fogok, hogy ezt hoztuk Egerből. Vettünk még borokat apának és mamának, én egy tényleg szép tűzzománc hűtőmágnest kaptam, és szép lassan sétálgattunk vissza a minaret alatti parkoló felé. Erre nem szembejön a marcipánmúzeum? Hát de. (Na jó, már induláskor láttam, hogy ott van, és gondoltam, ha belefér, megnézzük :) ) A gyerekek - meg az anyjuk is - elég fáradtak voltak már, de ez a múzeum, a benne uralkodó kellemes hőmérséklet és a látvány mindent megért. Én láttam már egy-két marcipánmúzeumot, eddig ez volt a legjobb, és ez a kiállított csodák mellett annak is volt köszönhető, hogy a cukrász (marcipánász?) kicsit személyesre hangolta a dolgot, beengedett minket egy kicsit az életébe is. Például megformázta marcipánból a kedvenc hanglemezeit, vagy az unokája rajzát. Felüdülés volt, minden értelemben.

És aztán tényleg már csak az autó volt vissza, Csongor még mindig aludt, sőt sikerült a babakocsiból az autósülésbe is úgy áttennem, hogy továbbra is folytatta. Mivel pedig mániám, hogy nem megyünk haza teljesen ugyanazon az útvonalon, amelyiken jöttünk, meg a szépet is szeretem, nekivágtam a hegyeknek, és azon a kis kanyargós úton vezettem, ami érinti Parádot meg a Kékesre bevezető utat, és Gyöngyösnél ér le az autópályára. A kicsik aludtak, Marcinak mondtam, hogy figyeljen, mert ez szép, de kamaszos nyegleséggel és érdektelenséggel fogadta, "csak egy erdő" mintha naponta járna erdőben - ez fájt, úgyhogy nem is mentünk fel a Kékesre, pedig akartam. Ennyi konfliktus volt a napban körülbeül, várakozáson felül jól sikerült, pedig nagy falat volt!
A projekt úgy lesz kerek, ha még elkirándulunk a Pilisbe is a kamu egri várhoz, ahol a filmet forgatták. Tervben volt arra a hétre, amikor Bence itt nyaral, de ember tervez, a negyven fok pedig végez... majd talán most, amikor várható végre a szép szeptemberi kirándulóidő! :)