Ken Follett: A katedrális

És most, hogy már az elmúlt pár nap történéseiről sikerült írnom, és alig maradt pár piszkozatom, jöhetnek a könyvek. A katedrálist már olvastam egyszer, viszont közben kölcsönkaptam a folytatást a sógoromtól, és szükségét éreztem még egyszer elolvasni. Hát, nem volt nehéz, a mérete ellenére. Másodszor is letehetetlen, sodró, magával ragadó könyv. A két olvasás között láttam a belőle készült, ha jól emlékszem, négyrészes filmet, ami szintén jó volt, de egy film mindig befolyásolja a szereplőkről kialakult képet, az újraolvasásnál bennem is inkább a színészek arca idéződött fel. De ilyen szempontból is jó film volt, legalábbis nekem, nem tértek el nagyon a figurák attól, amilyennek én magam is elképzeltem őket. 

Ken Follettnek A katedrális előtt több háborús krimijét is olvastam már,  és el nem tudtam képzelni, hogy hogy tudhatott regényt írni egy középkori katedrális köré fonódó történetről, szerzetesekről, kőfaragókról, falusi családokról. Hát, zseniálisan meg tudta írni. Nem értettem, mi lehet izgalmas egy katedrális építésében, de így, hogy emberek, sőt falvak és városok sorsa dől el azon, lesz-e katedrális és hol, és milyen, így már értem. Drukkoltam a jóknak és szorongtam a rosszaktól, elkeseredtem a hullámvölgyekben és átéreztem az örömöt és a dicsőséget a sikereknél. A történetet már megint nem írom le, olvassa el mindenki. Utáljátok a beszámolóimat, mert nem írok történetet? Vagy jobban utálnátok, ha lelőném a poénokat? Na mindegy, én így szeretem, véleményt írok, Ti meg olvassatok :)

Hát, ez most sajnos nem lett hosszú a könyvhöz képest, de másodszor is már vagy öt könyvvel ezelőtt olvastam. Így jártunk :)

Jacques Pradell és Luc Vanrell: A kis herceg utolsó titka

Felemás, nehézkesen olvasott könyv. Nagyon érdekelt a téma: Antoine de Saint-Exupéry eltűnése, repülős balesete vagy lelövése, ezt a könyv elején még nem lehetett tudni. De sajnos az érdekes témához érdektelenre sikerült írásmód tartozott, bár azért itt-ott magával ragadott a történet. Látszik, hogy nem a regényírás szándékával készült: újságíró és - már nincs nálam a könyv, úgyhogy elnézést, ha tévedek - a kutató búvár írta, aki végül megtalálta a roncsokat, kiderítette és bebizonyította, hogy tényleg Exupéry gépét találta meg, és azt is, hogy pontosan mi történt vele azon a végzetes napon a második világháborúban, Franciaország partjai felett.

A könyv rövid életrajzi összefoglalással kezd, sokszor személyes részletekkel, levéltöredékekkel. Ez a rész tetszett, alepvetően szeretem az életrajzokat, és olvasmányos is volt. Aztán elkezdi boncolgatni az eltűnés körülményeit, a háború azokra a napokra és arra a környékre eső mozzanatait, még a történelmi áttekintés is érdekes, bár rettentő apró részletekbe menő. Aztán jön az, ami műszaki érdeklődésűeknek és a repülés szerelmeseinek kincsesbánya, engem viszont annyira nem hozott lázba: a konkrétan talált alkatrészek, repülőgépek utáni nyomozás, levelezések, lajstromjelek, listák böngészése, visszatekintés a múltba, csodával határos kinyomozása annak, hogy pontosan mikor, milyen repülőgépeket gyártottak, azok kihez kerültek és hol és hogyan végezték... Így egész izgalmasan hangzik, de a lelkiismeretes kutató a könyvben nagyon belemerül a műszaki részletekbe is, számomra ez már nehézkes volt.

Viszont a vége! Amikor tényleg kiderül, mi történt, összeáll a kép, ráadásul van egy élő tanú, aki a szavával, aláírásával hajlandó hitelesíteni a kinyomozott történetet, az nagyszerű rész. Érdekes, bár kissé vontatott még számomra az örökösök hozzáállásásval foglalkozó rész: ők úgy gondolták, pihenjen inkább nyugodtan az író a hullámsírban, ha nem derült ki a halálakor, hogy mi történt vele, most már ne is derüljön. Én azt hiszem, hasonló helyzetben szerettem volna inkább tudni a történtekről... Ők nem.

Megint csak nem mesélem el a végkifejletet, bár nem olvastam utána, de talán akit érdekel, az wikipédián vagy hasonló forrásokon is megtalálhatja, ha nem akarja elolvasni a könyvet. Műszaki vagy repülős érdekeltségűeknek, vagy aki nem irodalmat keres, hanem dokumentarista összefoglalót, azoknak viszont ajánlom a könyvet.

Barát Endre: Élt harminchárom évet

Nagy várakozással tekintettem ez elé a könyv elé, mert a Munkácsy életéről szóló A nap szerelmese / Aranyecset nagy kedvencem. Igaz, azt Dallos Sándor írta, és semmi nem indokolja, hogy a kettőnek köze legyen egymáshoz, de mivel kortársakról, nagy festőkről szólnak, akik ráadásul barátok is voltak, úgy készültem rá, mintha folytatás lenne.

Szerintem az író is valahogy így készült, nem olvastam más könyvét, nem tudom, hogy mennyire jellemző rá ez a stílus, de mintha szándékosan rájátszott volna arra, hogy hasonlítson a regény a Munkácsy-életrajzra. Mivel - ahogy a cím is mondja - Paál László csak 33 évet élt, és életében nem lett olyan sikeres, mint pályatársa, a könyv sem tudott olyan nagy ívű lenni, kis vékony könyvecske, sajnos ennyi elég volt, hogy Paál László élettörténetét felölelje. De ebben benne van minden: a gyermekkor, a származás, az elszegényedett nemesi család, a testvérek, az őket sújtó tragédiák. Az apai elvárások, a lánytestvér, az anya védő szeretete. A festőiskola, a küzdelem azzal, hogy az ifjú Paál kitörni vágyik a tanított keretekből, azt szeretné festeni, ami belőle jön, ami belülről fakad. Munkácsy barátsága, kalandok és szerelmek, küszködés, éhezés, betegség... Nem volt könnyű élete, ami, főleg Munkácsyéval összehasonlítva nagyon kegyetlen dolog: mindketten megküzdöttek a sikerért, igazi művészek voltak, de Munkácsynak járt a zajos siker és a vele járó jólét, míg Paálnak ez kimaradt rövid életéből. Nekem az egyik kedvenc festőm, és amikor néhány éve láthattam a képeit a Nemzeti Galériában, az lenyűgöző élmény volt. Ismerjétek, szeressétek meg Ti is, hátha eljut hozzá így halála után 134 évvel is, hogy késve bár, de eljött a megérdemelt siker.

Christopher McDougall: Futni születtünk

Így majdnem három hét futáskihagyás után, és hogy egyelőre képtelen vagyok kitalálni az új rendszert, furcsa erről a könyvről írni... lehet, hogy még egyszer el kellene olvasnom, hatalmas motivációt adna. A névnapomra kaptam Pétertől - úgy, hogy ő nem is tudhatott róla, hogy pont pár nappal előtte nézegettem a Park Kiadó honlapján, és be is jelöltem, hogy szeretném magamnak :) így különösen örültem neki.

Zseniális könyv, ha nem érezném szentségtörésnek, azt mondanám, hogy futóBiblia. Szerintem annak is el kellene olvasnia, aki nem fut, aki pedig igen, az hatalmas bólogatások közepette nagy élményt és ösztönzést fog kapni tőle. Először, csak a borító és az idézett szövegrészek, ajánlók alapján azt hittem, egy futós szakkönyvről van szó, és majd technikákról, részletekre bontott mozgáselemekről, étrendi javaslatokról és segédeszközökről fogok olvasni, de nem. Ez egy regénybe oltott élménybeszámoló, különleges emberek bemutatásával, némi evolúciós történelemmel, érdekes kutatásokkal tarkítva. Most sem szeretném részletesen leírni a tartalmat, mert ezt a könyvet aztán mindenkinek ajánlom, olvassátok el! De azért pár szóban: van egy nagyon rejtőzködve élő mexikói törzs, a tarahumarák. Ők a világ legjobb hosszútávfutói, mert egyszerűen úgy élnek. Futva élnek, futó emberek. A szerző, aki szintén fut, róluk hallva kezd el nyomozni, őket keresi, meg azt, hogy mitől tudnak ennyire futni? Hogyan lehetséges, hogy majdnem mezítláb, egy autógumiból készült kezdetleges saruban, mindenféle modern kütyütől mentesen versenyeket nyernek a világ legjobb, minden technikával segített ultrafutóival szemben? (A borítón Scott Jurek látható egy tarahumara futóval, mosolyogva.) Számomra nagyon meggyőző volt az evolúciós fejtegetés, ahogy kutatók segítségével logikusan levezeti az író, hogy miért maradt fenn a futó ember, és mélyen megérintett és továbbgondolkodásra késztetett az a gondolat, hogy az emberi jóság és a futás valamiképpen összefügg, hogy a futás valamilyen titkos áramlatokon keresztül olyan dolgokat indít el a bensőnkben, amitől jobb emberré válunk. Különösen ajánlom az Emil Zatopekről szóló szívmelengető történeteket a könyvből.

Szóval, először is, olvassátok. Szerintem megváltoztathatja az életeteket. És aztán fussatok. Csak az egyik lábat kell a másik után tenni, ennyi az egész. Ezzel most magamat is motiválom. Fussatok!

John Irving: A negyedik kéz

Említettem ezt a könyvet kicsit lejjebb, az ömlesztett bejegyzésben, egyike azoknak, amiket az utóbbi időben olvastam. Zseniális. Irving regényeit eddig is szerettem, gyűjtőnek sajnos nem lehet nevezni, mert saját példányom kevés van, de könyvtárból vagy kölcsönkapva többet is olvastam. A negyedik kéz címűt a rukkolán jelöltem be, és azt olvastam róla, hogy Irvingtől talán a legjobb regény. Nagyon kíváncsi voltam rá, de nem is álmodtam, hogy valaki felteszi, ki akarna szabadulni egy ilyen jó könyvtől? És a véletlen szerencse - ha van olyan - úgy hozta, hogy annak a kedves rukkolásnak, aki a Rukkarácsony alkalmával engem húzott, pont volt egy elfekvő példánya, amit még nem jutott eszébe feltenni, így jutottam hozzá a könyvhöz. Igazi karácsonyi ajándék volt, az elolvasása azonban mémg hónapokig váratott magára, mert amikor megkaptam, szépen besoroltam az aktuálisak mögé az éjjeliszekrényemen. 

No, ennyit az előzményekről. A történetről csak röviden, mert ha hosszú lennék, nagyon belebonyolódnék, ráadásul éppen csak érdeklődést szeretnék kelteni, hogy olvassátok el sokan! Tehát a főszereplő Patrick, tévés műsorvezető, elég nagymenő, jóképű és ismert, a nők a lábai előtt hevernek, gyakorlatilag azt kap meg, akit akar, és ezzel él is. Elég bizarr körülmények között elveszíti a jobb kezét, és ez események áradatát indítja el, megváltozik az élete, de nem csak annyiban, amennyiben bármelyikünknek megváltozna egy ilyen baleset után. Irving szarkasztikus humora átitatja a regényt, ez a történés nem egy szörnyűséges katasztrófa nála, csak egy esemény a sok közül, úgy beszél róla, mintha általános lenne a kézpótló műtét napjainkban. Merthogy Patrick erre vár, és hogy egy kicsit még meglepőbb legyen a dolog, egy szerencsétlenül járt kamionsofőr végrendeletileg ráhagyja a jobb kezét. Lesz műtét, így előtérbe kerül az örökhagyó családja és a kezelőorvos, és nagyon szórakoztató, ahogy Irving csapong: először úgy tűnik, mintha csak röviden bemutatna egy-egy alakot, aztán kiderül, hogy gyors, repkedő gondolattársításokkal eljut az orvostól az exfeleségéig,a  fiáig, a kutyájáig, a házvezetőnőjéig és a közelben lakó egyetemistákig, időnként hangosan nevettem, máskor a szövegkörnyezetből kiemelve mély bölcsességeket találtam.

Aztán, ahogy Patrick szerelmes lesz, csökken a csapongás, szűnik a sok szál, a munka és a nő kerül előtérbe. A fülszöveg szerint Irving kíméletlenül pellengérre állítja az erkölcsi tartását vesztett médiát - hát, eléggé megtépázza, az igaz, de én nem fogalmaznék ennyire sarkosan. Kifigurázza a bulvárt, a szerencsétlenségekből szenzációt hajhászó televíziós újságírást, de ezt azzal a szatirikus humorral teszi, amely az egész regényt belengi. Ahogy maga is mondja: a bizarr már annyira általános, hogy már nem is bizarr. Erősen megfűszerezi erotikával is, bár a ma divatos erotikusregény-hullámhoz képest ma született bárány.
A végén aztán minden a helyére kerül, hőseink célba érnek, majdnem, mint egy modern mesében. Az utóbbi idők egyik legnagyobb olvasmányélménye volt számomra, Ti se hagyjátok ki!

Kertész Erzsébet: A fejedelemasszony

Gyorsan írok erről a könyvről, egyelőre kép nélkül. Sok Kertész Erzsébetet olvastam már, itt is írtam szinte mindről - és ez más. Először azt hittem, korai műve lehet, amikor még nem találta meg azt az elbeszélő, olvasmányos stílust, amivel az ismert, példaként szolgáló nőalakok életrajzait írta. De valószínűleg nem erről van szó, hiszen a regény 1986-os, majdnem az utolsó az írónő életművében. Inkább egyszerűen azért más, mert itt egy, a többi hősénél, általában a reformkor nőalakjainál jóval régebben élt, politikailag üldözött főhősről írt, akivel kapcsolatosan forrásanyagot is kevesebbet talált, és így nehezebb és kevésbé hiteles lett volna az a megszokott, a főhős helyébe, életébe helyezkedő írásmód.

Sokkal inkább dokumentarista lett ez a könyv, de nem ártott meg neki, így is élvezetes, csak éppen inkább történelmi regény, mint életrajz. Sok benne a naplóidézet, levélrészlet, ja, mert azt még nem is írtam, kiről szól: Zrínyi Ilona, a fejedelemasszony életét örökíti meg. Saját levelei és naplói, mások beszámolói, fia, II. Rákóczi Ferenc visszaemlékezései alapján elevenedik meg az olvasó előtt a legendás munkácsi várvédő asszony, aki emellett  fiatal nő, majd édesanya, gyászoló özvegy, majd érett asszony, aki valóban megtalálja a szerelmet a nála jóval fiatalabb Thököly Imre oldalán.

Olyan részleteket tudhatunk meg, amelyekről nem írnak a történelemkönyvek, legalábbis én nem emlékszem, hogy olvastam volna: hogy Munkács elfoglalása után Zrínyi Ilonát Bécsbe vitték, gyerekeitől elválasztották, majd többéves száműzetés után végül Törökországban telepedhetett le, ott találkozott újra évek óta nem látott férjével. Milyen érdekes innen nézve az akkori magyar-osztrák és magyar-török kapcsolat: az erdélyi, felvidéki Rákócziaknak, Thökölyeknek a török támogatója, szinte szövetségese az osztrákok elleni szabadságra törekvésükben.

Zrínyi Ilona a fiát tizenkét éves korától haláláig nem látta. A Bécsben nevelkedő ifjú fejedelemben addigi neveltetése és anyja levelei - aminek jó részét meg sem kapta - táplálták a magyarságot és a családi értékeket, az örökséget. Édesanyja hatvanévesen, 1703-ban halt meg - néhány hónapon múlt, hogy megérje fia szabadságharcának kezdetét.

Nyerges András: Voltomiglan

Amilyen kicsi, vékonyka könyv, azt hittem volna, hogy néhány nap alatt kiolvasom. Jó, túl sokáig tényleg nem tartott, de néhány napnál mindenképpen, mert tartalmasabb, lassabban emésztős, mint amit a kinézete sugall.

Érdekesen megközelített önéletírás ez, megint egy olyan könyv, ami mintha élő közvetítés lenne, mintha ott ülnék az íróval szemben, és mesélne. De nem is mesélne, inkább csak úgy címzett nélkül dőlne belőle a szó, szabadulnának fel az emlékek, és mondaná, mondaná... Ritka, hogy valaki olyan képszerűen tudja visszaadni a kisgyerekkori emlékeit, ahogy maga előtt látja, ha rágondol, úgy, hogy a hallgató számára is érdekes lesz. Magunk elé tudjuk képzelni, beleélni magunkat, felismerhetjük magunkban az ötéves Nyerges András érzéseit, pedig valójában soha nem élhettük át ugyanezeket - legalábbis én és a korosztályom szerencsére nem.

Lassan bontakozik ki a kis András családi háttere, valahogy úgy, ahogy ő is megérti kicsiként: zsidó anya és katolikus apa gyermeke, mélyen vallásos katolikus nagymama és a másik oldalról tudós, racionális, ateista zsidó nagypapa unokája a második világháború utolsó éveiben és az utána bekövetkező korszakban. A könyv az ötéves korától huszonévei elejéig tartó életszakaszt öleli fel, a kiskori emlékek részletesebbek, a végén már magáról, az akkori életéről nem is mesél, csak az előzőekkel összefüggésben: hogy milyen családi titkokat tud meg fiatal felnőttként, amik megmagyaráznak vagy befolyásolnak - esetleg befolyásolhattak volna - korábbi történéseket. Családrajz egy különleges családban, egy különleges történelmi korban, gyerekszemmel humoros sztorik, veszekedések, feszültségek és annak az emléke, hogy a maga módján mindenki mindenkit nagyon szeretett... és különösen őt, a kicsit, akinek mindent meg akartak adni, kipárnázni ezt a kemény világot. Az emlékekből számomra az derült ki, hogy amennyire lehetett, ez sikerült, de persze egy ilyen vegyes családban gyereknek lenni a háború alatt és után nem múlik el nyom nélkül. Nyerges András pedig nyomot hagy a könyvével, belátást enged az olvasó számára, emléket állít a családjának, és mindezt méltón teszi.

Szabó Magda: Az ajtó

Érdekes könyv ez. Előrebocsátom, az Abigélen kívül nem olvastam még Szabó Magdát - ja de, még kiskoromban a Sziget-kéket - és gondoltam, ideje csatlakozni a művelt többséghez, és elkezdeni. Az ajtót is Emitől kaptam kölcsön, úgyhogy a Házirend után ez következett, hogy együtt visszaadhassam őket.

Eleinte nem értettem, mitől vannak úgy oda ezért a könyvért. Semmi különösebbről nem szól, az írónő háztartási alkalmazottat keres, a stílus, a szöveg olyan, mintha most mondaná tollba, ritkán központozott, hadaró mondatok követik egymást. Aztán olvasom tovább, és elkezd megmozgatni, és olyan érzelmeket pedzegetni, amiket a legtöbb olvasója ismerhet a saját életéből. Mert megtalálja Emerencet, aki a maga ura, akiből jóval több lesz, mint egyszerű háztartási alkalmazott, aki pótol, ad és elvesz, de mindenképpen része lesz az életüknek. Maga a történet nem olyan, ami röviden leírható, összefoglalható, hiszen nincs is igazán hagyományos értelemben vett, kerek története. Ez egy kapcsolat története, az írónő és Emerenc életének összefonódása, sok mellékszereplővel, egy kutyával és rengeteg érzelemmel és azok boncolgatásával. Nagyon naplószerűen hat, nem könnyű elképzelni, hogy kitalált történet lenne, pedig lehet, hiszen egy regényről van szó, nem dokumentarista. De ahogy meg van írva, az olyan, mintha most, itt, velem szemben ülve mesélné Szabó Magda, és dőlne belőle a szó. Nagyon, nagyon érdekes és mély, sokkal inkább kibontakozik és megérint annál, ahogy az elején látszott. Köszönöm, hogy olvashattam.

Viszont nem egy könnyű nyári szórakoztató irodalom, meg kell kívánni szerintem, hangulat, elmélyedés kell hozzá, tehát nem ígérem, hogy most rohanok a Szabó Magda összest beszerezni. De ha szembejön, szívesen fogom olvasni.

Jodi Picoult: Házirend

Emitől kaptam kölcsön ezt a könyvet még ősszel, de rendes olvasóként, aki az éjjeliszekrényén halmozódó kupacot szép sorban olvassa (haha...) akkor betettem a kupac aljára. Még most se került volna sorra, de már nagyon kíváncsi voltam, meg el is szégyelltem magam, hogy kölcsönkönyvet ilyen sokáig nem olvasok el.

Röviden: végre újra egy igazán magával ragadó, letehetetlen olvasmány! Fürödni nem vittem magammal, mert kölcsönkönyv, de szinte minden más tevékenység közben olvastam. Azért kértem el, mert sokat olvastam az írónőről és a bestsellereiről, és kíváncsi voltam, tényleg olyan jó-e, mint a híre, nekem is annyira tetszene-e. Jelentem, igen.

A könyv főszereplője, Jacob autizmussal él, azaz pontosabban Asperger-szindrómája van. Tizennyolc éves, édesanyja egyedül neveli őt és három évvel fiatalabb, egészséges öccsét. Jacob hobbija, fő érdeklődési köre, amit részletekbe menően és alaposan ismer, a kriminalisztika, elméletben és bizonyos dolgokhoz gyakorlatban is nagyon ért, időnként értesül bűncselekményekről, kijár helyszínekre és előbb oldja meg azokat, mint a nyomozók. Aztán végül maga is gyilkossági ügybe keveredik, vádlottként, és nagyon ügyesen úgy van megírva a történet, hogy tényleg nem tudhatja az olvasó, hogy konkrétan mi volt a szerepe benne. Így tulajdonképpen két izgalmas történetet olvasunk egyszerre: az Asperger-szindrómás fiú és családja életébe, ami önmagában elég érdekes történet lenne, beékelődik egy igazi krimi. Ezt a terepet választotta az írónő arra, hogy bemutassa, hogyan működik a család és miként viselkednek benne az egyes személyek különleges helyzetekben, stresszes szituációkban, illetve hogyan látja őket több különböző hozzáállású kívülálló, akiknek a történet során kisebb-nagyobb szerepük lesz Jacob és családja életében.
Nagyon érdekes még - először furcsa volt, később tetszett - hogy a fejezetek egy-egy valós bűnügyi esettel kezdődnek, az alfejezetek címe pedig egy-egy regényhős neve, és az ő neve alatti részt egyes szám első személyben az adott szereplő szemszögéből írja. Így az időrend nem teljesen folyamatos, vannak átfedések, viszont kiderül, hogy ugyanazt az eseményt hogy látják a különböző szereplők.
A vége elég nyitott marad, nekem a nagy izgalommal, gyors menetben végigolvasott regény után kifejezett hiányérzetem maradt, vágytam volna egy így vagy úgy, de kerek, egyértelmű lezárásra. Ezt nem kaptam meg, viszont kaptam helyette mást: egyrészt továbbgondolkozást, hiszen a lezáratlan történetek tovább élnek, jobban elgondolkodtatnak. Másrészt azt, hogy nem mindig a kerek történet, a lezárt szál a lényeges, hanem ami közben történik, az emberek, a változásuk, a viszonyaik.
Nem tudom, érintett körökben mit szólnak a regényhez. Az írónő nyilván segítségnek szánta, az aspergeresek, autisták jobb elfogadtatása szándékával írta a könyvét. Nem tudom felmérni, hogy Jacob mennyire hiteles szereplő, és a könyv mit tesz a ténylegesen autizmussal élők/aspergeresek érdekében. (Van egy kedves ismerősöm, aki családilag érintett, ő nem olvasta, de felnőtt aspergeresektől nem jókat hallott róla). Én csak remélni tudom, hogy elérte ezt a célját is, mert a másikat, hogy írjon egy nagyon jó, olvasmányos és izgalmas regényt, ezt sikerült elérnie.

Varga Domokos: Finn testvéreink

Mindig is vonzott Finnország, a finn kultúra, a nyelv, érdekelt a nyelvrokonság, szívesen tanultam volna csak úgy hobbiból finnül. Aztán a főiskolai kollégiumban a szobatársam barátja svéd volt, az ő beszélgetéseiken keresztül ez a vonzalom lassan kiterjedt egész Skandináviára, később dolgoztam dán, majd finn cégnél is, sok finn kollégám volt, érdekes volt megismerni őket, a hasonlóságaikat és a különbözőségeiket hozzánk, magyarokhoz képest, belelátni a kultúrájukba, kicsit közelebbről látni az országukat. Nagyon vágyom Skandináviába, szeretném bejárni az egészet a sarkkörig és tovább.

Varga Domokosnak eddig a Kutyafülűek című könyvét olvastam, nagy kedvenc lett már sok évvel ezelőtt, illetve később a Kölyökkóstolgató is tetszett. Így amikor ezzel a könyvvel találkoztam a rukkolán, és azt láttam, hogy Varga Domokos és Finnország, nem volt kérdés, hogy kell nekem. Nem olyan olvasmányos, mint amikor a gyerekeiről ír, sztorizgat, de érdekes kis könyvecske. Pici, vékony, kis táskában elfér, ha épp hosszabban kellett volna várakoznom valahol, néhány óra alatt kiolvastam volna, így igénybe vett pár estét.

Részben útleírás, részben emlékek gyűjteménye, van benne irodalmi elemzés, nyelvészet, történelem és néprajz. Mesél a fiatalkori finnországi utazásairól és arról is, amikor a már családos barátai készülnek ide, hozzájuk évekkel később. Ír városokról és a végtelen finn erdőségekről és lakóikról, iskolarendszerről és építészetről, hol fejcsóválva, hol irigyelve az ott kialakult rendszert. Szerintem nem egy olyan könyv ez, amely széleskörű érdeklődésre tarthat számot, de esetemben szerencsés kombináció volt, az író és a téma jól sikerült találkozása.

Nagy Lajos: Három boltoskisasszony

Úgy maradt meg bennem ez a könyv, mint kamaszkorom egyik kedvenc olvasmánya, mégsem emlékeztem a teljes cselekményre. Születésnapi zsúron kaptam egy osztálytársamtól, maximum tízéves lehettem, tehát igen korai olvasmány volt, valószínűleg ezért csak részleteket olvastam belőle, és inkább a hangulat, az életszerű párbeszédek, belső monológok és az a néhány kevés vonallal hatásosan ábrázolt vonalrajz maradt meg bennem, ezek tették akkoriban kedvenccé a regényt.

Nem is tudom, miért jutott eszembe néhány hete vissza- visszatérően, de nem hagyott nyugodni, úgy éreztem, újra el kell olvasnom, tehát megszereztem a rukkolán. Kellemes ismerősként fedeztem fel újra az első néhány oldalt, és meglepve tapasztaltam később, hogy jé, erre a részre nem is emlékszem, később meg megint... A körülbelül tíz-tizenkét éves koromban írt abszolút kezdetleges "regényemben" konkrétan plagizáltam egy gyerek nevét és egy vele kapcsolatos mondatot ebből a könyvből. Ajjaj! :)

A regény néhány évet mesél el három árván maradt fiatal lány életéből: Ilona a legidősebb, húszas évei elején jár, a szülők halála után rá marad a házukhoz épített kis vegyeskereskedés vezetése és a két húgáról való gondoskodás. Anna, a középső életének nagy konfliktusával kezdődik a regény: terhes maradt, de nem akar hozzámenni az apához, undorodik a férfitól, aki "ezt tette vele". Egy kis Duna-menti faluban a harmincas években ez elég komoly probléma. Pedig a férfi elvenné, és akkor minden rendben lenne... De ő nem, hanem Pestre megy Ilona egyik barátnőjéhez, és ott megszüli a gyereket, sajnos, halottan. Ez az a nehézség, ami - kegyetlen vagy nem - a jelen helyzetben mégis könnyebbség. Nem akarom leírni az egész történetet, Anna végül mégis hozzámegy Andráshoz, kisfiuk születik. Ott van még a harmadik testvér, Jolánka, a könyv elején tizenöt éves, igazi kamasz, zsarnoknak tartja Ilonát, nem akar tanulni, mielőbb menekülni akar a családból, s idejekorán hozzámegy egy alkoholistához. Aztán egyre növekvő csodálkozással és elkerekedő szemekkel figyeli az olvasó - legalábbis én - hogy hogyan fordul a két kisebb testvér Ilona ellen, aki pedig eltartja, segíti, kiházasítja őket, mindent megold, elrendez körülöttük. Ők meg ki akarják venni a szülői örökségüket, egymás között folyton szidják, lassan már szóba se állnak vele, kerülik... igazi csúnya kamaszos viselkedéssel akkor is, amikor pedig már mindketten elvileg felnőtt, férjes asszonyok. 

Aztán végül minden elsimul, helyreáll a családi béke, még egy kis anyagi fellendülés reménye is szóba kerül az utolsó lapokon... de sajnos közben már a háború réme is fenyeget. Mi pedig a családregény-vonal közben megismerjük egy harmincas évekbeli magyar falu életét, problémáit, realista, pontos, szinte filmszerű ábrázolásban.

Valló László: Emlékké válok magam is (Fekete István élete)

Teljesen véletlenül alakult úgy, hogy épp a Tüskevár után akadt a kezembe Fekete István életrajza. Amikor belekezdtem, nem is nagyon tetszett, annyi idézettel van tele, hogy azt gondoltam, kár volt megírni, inkább olvasson az ember Fekete Istvánt, ha már egyszer tőle idézett oldalakat olvas. Aztán azért találtam benne mást is, egyre jobban megtetszett, és azt is beismertem, hogy hiszen nem olvastam az összes könyvét, nem leszek kevesebb az idézetektől sem :)

Aztán az olvasásba belemélyedve egyre jobban élveztem. Jó volt egyre többet megtudni a gyermek, majd a fiatal Fekete Istvánról, aki 1900-ban született két kislány után, szigorúan nevelő apja egyetlen fiaként, egy kis somogyi faluban - ezt nem is tudtam, jó volt megtudni, hogy földim. Aztán már nagyon fiatalon jöttek a háború viszontagságai, majd a tanulás, és a természethez, az állatokhoz mindig is vonzódó, szemlélődő fiatalember egy baranyai birtokon lett segéd-gazdatiszt. Itt ismerte meg leendő feleségét és kezdett olyan állást keresni, amivel majd el tudja tartani a családját. Ezt Ajka közelében találta meg egy másik birtokon, itt töltött hosszú éveket, itt foglalkozott sokat növénytermesztéssel, állattenyésztéssel, szerintem innen ihletődik a Tüskevár és a Téli berek István bácsija. És élete más pontjain is olyan érdekes volt megtalálni az ismerős pontokat, a regényszereplőket, néha csak helyszínek formájában. Bütyök ihletője például a Kondoray Béla nevű gyerekkori barátja, Matuláé a valós Matula Gergely, a Lutra folyópartja abból az időből származik, amikor halászatot oktatott Kunszentmártonban. Nem konkrét embereket, helyeket írt meg, ezek csak ihletadók voltak, a másik oldalról nézve pedig emléket állított, tiszteletét fejezte ki ezek felé az emberek felé. 

Mindig írt. Naplót már gyerekkorában is, aztán jöttek az első elbeszélések. Az első megjelent regénye A koppányi aga testamentuma volt, ezt egy pályázatra írta. A második világháború után félreállították, nem könnyen jelent meg új műve, az ifjúsági kiadó azért nem jelentette meg, mert felnőtt irodalomnak gondolta, egy felnőtt könyvkiadó pedig ifjúságinak... Aztán csak megjelent, ez volt a Kele, és innentől megtört a jég.

Sokat megtudni a magánéletéről is, két gyermeke született, feleségével mindvégig kitartottak egymás mellett. Fekete István hetven évet élt,  ez a könyv méltó emléket állít neki.

Fekete István: Tüskevár

Marcinak kezdtem el felolvasni pár hete a Tüskevárt, de újra beszippantott. Az első felolvasás után este folytattam magamnak, és én pár nap alatt kiolvastam, a felolvasás még eltartott egy darabig, csütörtökön fejeztük be.

Nem is tudom, hányadszor olvasom a Tüskevárt, azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy az egyik kedvenc regényem és az egyik kedvenc íróm, még ha hivatalosan ifjúsági regénynek is kategorizálják az ő könyveit. Nem csak az ifjúság találhat benne szépet, értéket és kikapcsolódást. Legutóbb amikor Regőt vártam, akkor vettem végig majdnem az összes itthon meglévő Fekete Istvánt, pontosan arra a szépségre, életre volt szükségem, ami árad a könyveiből. Úgy tud írni, úgy tudja megfogalmazni a mondanivalóját, a természetleírásokat, hogy az olvasó valóban részesévé válik a történetnek, átéli a gyerekekkel az élményeket, az iskolai szorongást és az azt követő felszabadult érzést, a nyaralás örömét, a horgászat izgalmát, a jégesőt és a betegséget, a büszkeséget, amikor ráébrednek, hogy amiben egy hete még ügyetlenkék voltak, az már rutin... És ennél még sokkal többet is úgy meg tud írni, hogy én talán nem is tudom itt megfogalmazni.

Értékekről van szó, arról, hogy mi a fontos és mi kevésbé az. A barátságról. Arról, hogy lehet erős hidat verni egy mérnökgyerek és egy özvegy mosónő fia közé. Hogy mennyi mindent tudhat egy öreg pákász, amit nem tanítanak az iskolában. És nem csupán a horgászat, a vadászat és a szabadban töltött napok gyakorlati trükkjeit. Leckét ad egyenességről, a szavak erejéről, nyugodt önbizalomról, higgadtságról és annyi, le sem írható dologról, amitől végül ember lesz a kamasz gyerekből. Azon gondolkodtam, hogy vajon ez életkor függvénye, vagy a koré, amikor játszódik? Számomra ezektől független. Hiszen akkoriban játszódik, amikor még meg sem születtem, és akkor olvastam először, amikor Tutajossal és Bütyökkel voltam egy korcsoport. Mégis most, 2013-ban is ugyanúgy hat, ugyanúgy mélyen, belül megszólít, átitat szépséggel. És ha felolvasás közben a tízéves fiam is megállít és azt mondja, hogy milyen szépen tudja leírni a természetet! - akkor ez egy generációval később is igaz még. Remélem, ő is el fogja olvasni később, magának is, és átitatódik Tüskevárral.

Fejős Éva: Bangkok, tranzit

Hű, nem most kéne erről a könyvről írnom... Hanem egy hónappal ezelőtt, frissen. Mindenféle történt és mindenféle fontosabb volt, ez meg csak itt várt piszkozatban.

Igazából azért nem nehéz mesélni róla, mert nem nagy az eltérés a másik Fejős Éva-könyvtől, amivel szinte egyszerre olvastam, az volt a Hotel Bali. Megfordult most nálam az időrend, mert ez az írónő első könyve, az a második, de ez is lényegtelen. Eléggé egy kaptafa a kettő, azóta úgy tudom, sikeresen kitört ebből az írónő, és egészen eltérő témákhoz, kicsit eltérő stílusokhoz is nyúlt. Itt még az egzotikus táj, érdekes emberek, élettörténetek, némi misztikus, titkolózós szálszövés és egy csipet filozofikus bölcselkedés receptjét használja.

Számomra itt is áll az, amit a Hotel Baliról is írtam: ha nem akar annyira titokzatos lenni, ha nem akarja az olvasót végig olyan nagyon izgalomban tartani, hanem nyugodtan elárulja egy ponton, hogy ki kivel van vagy szeretne lenni, akkor is érdekes a regény, csak kimaradt volna belőle az a picit izzadságszagú, erőltetett akarás. Szeretem az olyan történetszövéseket, amikor több pontról elindul több sors, majd különféle zegzugokon át összefonódnak életek és találkoznak emberek, ez is ilyen történet, nagyon jól el tudnám képzelni filmen. Mellé háttérnek az egzotikus Thaiföld, Bangkok fényesebb és nyomasztóbb életterei, nyüzsgő város és fehér strandok, ételek, szállodák, a nálunk megszokottól eltérő szokások, és kedvcsinálónak egy kis kóstoló Baliból. Könnyed volt, jó volt, kell az ilyen is.