2013. június 22., szombat

A másik évzáró

Hát, nem az én idegeimnek valók ezek a megható, ünnepélyes események. Képes vagyok a más gyereke ballagásán is bőgni, mi lesz akkor a sajátomon :)
Itt nálunk az iskolában együtt van a ballagás és az évzáró: először elballagnak a nyolcadikosok, adnak kis műsort, énekelnek, verset mondanak, aztán jön a többi osztály évzárós műsora. A hőségriadóra tekintettel most elég gyorsan pörgettek mindent, és a gyerekeket meg a tanári pódiumot is áttelepítették a szokásos helyéről az árnyékba.
Csak Csongort vittem most - meg persze Marcit - Regő húsz perccel az indulás előtt ébredt fel, bár akart jönni, de nem tudtam volna már őt is elkészíteni, meggyőztük, hogy jobb lesz neki itthon a mamával meg a medencével. Csongor ezt az évzárót már nem bírta olyan jól a babakocsiban, mint előző nap a zeneiskolait, az iskolaudvar csábítóbb volt :) de nem volt gond, körbetotyogta, meg a babakocsit is körbetoltuk, mosolyokat csalt mindenki arcára.
Szóval a nyolcadikos ballagás után az elsősök mondtak verset, aztán jött a negyedikesek kis meglepetése: felsorakozott öt gyerek, köztük Marci, szemben a szülőkkel és vendégekkel, és egyszer csak Szasza hátat fordított, és egyenesen a gyerekek mögött álló Judit néninek kezdte mondani a Búcsú Judit nénitől című, csak neki, csak erre az alkalomra írt verset. Én tudtam, hogy ez jön, de azlrt bőgtem :) meg Judit néni is, meg még biztos voltunk így ezzel egy páran. Marci meg Alizzal párban mondott évzárós verset :)
Lement a többi is, ajándékkönyvek, eredményhirdetések, aztán lehetett az osztályokba vonulni bizonyítványosztásra. Minket igazi miniballagási hangulat várt, az asztal tele meglepetésekkel, a búcsú szomorkás nosztalgiája és a vakáció öröme a levegőben. Átadták a bizonyítványokat, Marci két oklevelet is kapott mellé: az egyik a Könyvmolyképző versenyéért, ahol "a könyvmolyok mestere" címet érte el, a másik az osztályban egész évben zajló ötösgyűjtő versenyen elért negyedik helyezéséért 116 ötössel, a legjobb fiúként. Aztán Judit néni sütit kínált körbe, szép kis kidíszített muffinokat sütött mindenkinek. Marci a bizonyítványért cserépbe odaadta a kendőt, tetszett a tanító néninek, amit a legjobban az jelez, hogy a negyven fokban is felpróbálta :) és később még egy sms-t is küldött :) 
Volt még egy ajándék. Még félév körül Judit néni íratott minden gyerekkel egy listát: minden osztálytársukkal kapcsolatban be kellett fejezniük azt a mondatot, hogy "Azért szeretlek, mert...". Ezeket a félmondatokat most színes kis papírcsíkokra írta mindenkinek, és kidíszített bébiételes üvegbe tette, amire ráfestette a nevüket meg a mondat elejét. Mit ne mondjak, neki is elcsuklott a hangja, amikor átadta, de én megint sírtam... 
Judit néni meg kapott még egy fotókönyvet négy év fotóiból, benne volt a neki szóló vers is, és a végén a negyedikes osztálykép. Szerencsére jövőre se lesznek egymástól messze, ha minden igaz, szomszédos termet kapnak.
Érdekes volt, hogy ezek a lökött kiskamaszok mintha ebből semmit se érzékeltek volna, zsizsegtek, mint rendesen, jobban érdekelte őket a süti meg a bizonyítványhoz kapott kis vízipisztoly, mint annak a magasztos hangulata, hogy véget ért négy év, és ők most búcsúznak... Odamenni, rendesen elköszönni is szégyellt a legtöbbje. Viszont Marci úgy sietett haza, hogy leülhessen és megnézhesse, mik vannak a kis cetliken... :)
Ja, a bizonyítvány. Matek és környezet négyes, valamint a rajz és a technika. Minden más ötös, ének kitűnő :) Ennél jobb nem is kell, bár tudjuk, hogy még többre lenne képes - de én ezzel nem piszkálom, eleget hallgattam a saját gyerekkoromban. Kiváló ez így is.

És jövőre ötödikes lesz.

2013. június 20., csütörtök

Zeneiskolai évzáró

Olyan jó délutánunk volt :) Marci zeneiskolai évzárójára mentem a három fiúval 37 fokban, ami elsülhetett volna nagyon rosszul is, de elindultunk egy bő órával előbb, és először átvettem egy vaterás csomagot Fehérváron, két pár papucsot Regőnek. Aztán leparkoltunk a pláza tetején és ékszerészhez mentünk, ahol kiderült, hogy a két karkötő és egy nyaklánc közül, amit vittem, egyiket se kell forrasztani, csak összenyomták a szemet fogóval ingyen. Marika néni órájával viszont ötvöshöz küldtek. De volt idő elmenni az ötvöshöz is, aki viszont továbbküldött óráshoz. Oda már nem mentünk el akkor, viszont még mindig volt idő, évzáró előtt vettem a gyerekeknek innivalót és egy mákos péksüteményt, hála Istennek, ez később nagyon jól jött.
Az évzáró szép volt és nem nagyon hosszú, de a víz folyt rajtam végig, és egyszer jobbra, egyszer balra etettem Regőt és Csongort a mákos cuccal (mennyire ciki ez egy művelődési ház dísztermében? Inkább, mint hogy ne bírják ki nyugton, nem?) Az ünnepség után a főtárgytanárok szobáiban lehetett átvenni a bizonyítványokat, megkapta Marci is: csupa ötös, egy négyes klarinét szorgalomból :) Olyan büszke meg meghatott voltam-vagyok! Járt nekik utána egy fagyi, a fagyis udvarában még nyitva volt az órás, ott tudtam hagyni Marika néni óráját 
 
Aztán át kellett menni a plázán az autóhoz, hát most nem álltam meg, hogy ne vegyek valamit: kaptak egy-egy könyvet, Marci egy vízipisztolyt, Regő egy elefántot, sőt Péternek is találtam névnapi ajándékot, és bónuszban magamnak is vettem egy könyvet, és még beülhettek egy olyan pénzbedobós autóba is. Marci azt mondogatta, hogy ez egy álom és ő nem hiszi el és olyan boldog volt, végre, olyan jó volt így látni! :)
Egy dolog nem sikerült, nem maradt százasom, kivételesen az autóban sem volt bevásárlókocsiba való, pedig még a Lidl-be is be akartunk menni Marcinak boxeralsót venni, mert most az a mániája, tényleg boldoggá teszi. És akkor már élelmiszert is vásároltam volna. De pontosan 95 forint apróm volt, aztán már csak ezres, azt már senki nem vált százasra, és fáradt, kimelegedett Csongorral beülős kocsi nélkül bemenni... Mehettünk volna még babakocsival, de úgy éreztem, abból biztosan botrány lenne, ha megint áttenném... na nem ragozom, boxeralsó és reggeli nélkül maradtunk, de olyan jól éreztük magunkat! És nagyon felszabadító érzés volt, hogy egy ilyen szépruhás, jólviselkedős programot tudtunk abszolválni. Holnap jön az iskolai évzáró :)

Másféléves


Igen bizony, ez is eljött, bár én nem hiszem el. Vagy inkább úgy fogalmazok, hogy hihetetlennek tűnik, de azért valójában én elhiszem, ugyanis Csongor pontosan olyan, mint egy ügyes és aranyos másfél éves.
Nagyon sokat fejlődött az elmúlt hónapban - ebben biztosan sokat segített az is, hogy meggyógyult, és ugrásszerűen nekilátott pótolni, amivel addig betegség miatt nem ért rá törődni. Írom is, hogy mi minden változott.
Súlyt, méretet most se tudok, jövő héten megyünk tanácsadásra meg oltásra. Tegnap nézegettem Regő hasonló kori fotóit, és megállapítottam, hogy Csongor biztosan nagyobb, de legalábbis magasabb, mert ő már néhány hete kinőtte azokat a ruhákat, amiket Regő hordott ekkora korában. Mondjuk ez nem újdonság, mindig is egészen más alkatok voltak, Csongor magasabb és vékonyabb.
Van egy csomó dolog, amit nem tudott még egy hónappal ezelőtt, most meg tud. A facebookon mutattam a videót arról, hogyan próbál lépcsőn lemászni, mindig csak az első fokig jut el, ezen lamentál, újra próbálja... Azóta megtanulta, begyakorolta, és szépen letolat a lépcsőn. Felfelé már könnyedén mászik. Megtanult kanállal és villával enni, persze közben a másik kezével markol is a tálkából, szóval nem az a tiszta, szép evés még, de ügyesedik és önállósodik. 
Kezdettől pohárból iszik, tud sportkupakos és sima kupakos palackból is inni, de a poharat eddig nekem kellett a szájához tartani. Most már szépen megfogja két kézzel, dönti és ügyesen iszik.
Bemászik a homokozóba, lapátol - szívesen szórja kifelé is, aminek nem örülök - mezítláb mászkál a kertben. Első alkalommal ezt is nyafogás kísérte, kapott is puhatalpú cipőt, ami a mezítlábazás érzését adja, de kiküszöböli a szúrós vagy kemény dolgokat. Most már viszont egyre lazábban mezítlábazik.
Most, hogy sokat van a kertben meztelenül vagy kisgatyában, megfigyeltem szobatisztasághoz hasonló jeleket is: többször jártunk úgy, hogy kint nem történt semmi, bejöttünk, kapott pelenkát és rögtön beletermelt. Aztán ezt pont ma reggel cáfolta, amikor összekente a kisgatyát kint, de nem is várok tőle még semmi ilyesmit, csak megfigyeltem, mintha lenne benne egy kis szabályozás.

Egyre ügyesebben játszik, ma épp hat kockából épített tornyot, aztán hogy én megtapsoltam, ő is magát. A nagy wader építőelemekből is ügyesen épít, igaz, nem nyomja össze szorosan az elemeket, így kicsit csálék az építmények, de építmények! És a duploval is próbálkozik, illeszti, szívesen pakolja. A kis  pohárépítőkkel eddig főleg úgy játszott, hogy egymásba tette a poharakat, most már abból is tornyokat épít.
Sokat szopizik, szerintem most a melegben szomjoltás céljából is, meg ha fáradt, nyűgös, akkor annak enyhítésére. Már mondja, hogy cici :) A betegség óta újra jobban eszik, és hála Istennek ő szereti a gyümölcsöt, zöldséget is. Cseresznyét, meggyet, tegnap kapott pár szem málnát, anyukáméknál ribizlit - hű de lelazultam, már négy nappal a másfél éves határ előtt kapott aprómagvasat! :) A zöldségeket főleg párolva vagy főzelék formájában szereti, de nyersen is kéri az uborkát, a retket. Inni leggyakrabban vizet szokott, de kap bodzaszörpöt, vagy ha meglátja és kunyerálja, akkor kevéske tejet is. Cumi szinte már csak alváshoz van, vagy a délelőtt és a délután végén, amikor már nagyon fáradt. Éjszaka mostanában kb. kétszer ébred, de hosszan fenn van. Illetve nincs is igazán fenn, de sokáig nem alszik el mélyen, csak mellen, vagy legalábbis a karomban. Én is el szoktam bóbiskolni vele, aztán arra riadok, hogy teljesen elgémberedtem a fotelban. De volt már olyan éjszaka is, amikor csak hajnalban ébredt, és visszaaludt fél öt tájban, én meg el tudtam menni futni :)
A beszéde is alakul, most már talán van értelme felsorolást tartani: mondja, hogy anya, apa, mama, papa, Marcika (ezt nem így, inkább csak mi értjük) pápá, szia, egy, azt is mondja, hogy egészségedre, csak a fele hang nincs benne, de én értem, és a szituáció is stimmel :) Hinta, labda, bimmbamm, ne-ne, cici, hangutánzó állatnevek. És megy a halandzsa, ahogy a videón is hallható, mutogatva és gesztikulálva hosszú körmondatokban magyaráz a saját nyelvén, és rém elégedett vele, amikor úgy válaszolunk neki, mintha értenénk :)

A tesókkal általános a nagy szeretet és a sok konfliktus. Nyilván mindig mindenkinek egyszerre ugyanaz kell, de legalábbis a két kicsinek, főleg Regő megy Csongor után, és venné el, ami épp a kezében van, fordítva ez nem annyira igaz. Marci meg időnként piszkálja, vagy épp olyankor is simogatja, amikor Csongor nem akarja. De ugyanakkor mindenki mindenkit imád, néha elsimulnak a vonásaim, amikor látom, hogy sikerül együtt játszaniuk, tegnap egészen szétolvadtam a medencében a két kicsivel. Az összebújó szőke fejük örökre beégő látvány :)
Két szőke

Másik két szőke

Túl korán kelt, és a járókában visszaaludt :)

Mamával, megható

Két szőke pancsol

2013. június 19., szerda

Roses Are Red

Most már talán megmutathatom, és nem nagy lebukás: ez a kendő készült Marci tanító nénijének búcsúajándékba. Ez a negyedik osztály vége, ez olyan, mint egy ballagás kicsiben, szerencsére az osztálytársaktól nem búcsúzunk, de Judit nénitől igen. Nagyon szeretjük őt, a gyerekek is, a szülők is, én legalábbis biztosan, hálás vagyok neki, nagyon sokat kapott az elmúlt négy évben a fiam, örülök, hogy ő terelgette ebben az érzékeny időszakban. Év elején, amikor a gyerekekben tudatosult, hogy ez az utolsó évük együtt, volt is némi világvége-hangulat, de aztán a negyedik osztály izgalmas történései közben ez elmúlt.
Én azért már kb. félévtől törtem a fejem, hogy mit kellene adni Judit néninek, ami emlék is, amivel kicsit meg is köszönhetem ezt a négy évet. Elég hamar kitaláltam, hogy kendőt kellene kötni, valami praktikusat, télen is-nyáron is hordhatót, nyakba is, hátra is köthetőt. Egyszerűbb mintával, mert úgy könnyebb eltalálni az ízlését, és rózsaszínben, szerintem az igazán az ő színe, Marci is mondta, hogy a kedvence, láttam is rajta, és jól is áll neki. Keresgéltem a rózsaszín fonalat, meg az elméletben elgondolt fonalhoz illő mintát, valami virágosat, de egyszerűt. És végül megtaláltam mindent, és ez lett belőle:





Egyszerű, nyújtott háromszög alakú kendő, hosszú, de nem túl széles, hátra kötve nem lóg nagyon mélyre, télen viszont jól lehet nyakba kötni. Vékony, de meleg gyapjúfonalból van, dupla szállal, a mostani kánikulában este is sok lenne szerintem, de hűvös nyárestékre már most is jó lesz, télen meg kifejezetten. Remélem, fogom látni azért Judit nénin párszor :)
Minta: Roses Are Red by Rose Beck
Fonal: Malabrigo Lace, Cactus Flower színben (életemben először kötöttem ilyen "híres" külföldi fonalból :) )
Felhasznált mennyiség: 94 gramm, 808 méter
Projektoldal: itt

Barát Endre: Élt harminchárom évet

Nagy várakozással tekintettem ez elé a könyv elé, mert a Munkácsy életéről szóló A nap szerelmese / Aranyecset nagy kedvencem. Igaz, azt Dallos Sándor írta, és semmi nem indokolja, hogy a kettőnek köze legyen egymáshoz, de mivel kortársakról, nagy festőkről szólnak, akik ráadásul barátok is voltak, úgy készültem rá, mintha folytatás lenne.
Szerintem az író is valahogy így készült, nem olvastam más könyvét, nem tudom, hogy mennyire jellemző rá ez a stílus, de mintha szándékosan rájátszott volna arra, hogy hasonlítson a regény a Munkácsy-életrajzra. Mivel - ahogy a cím is mondja - Paál László csak 33 évet élt, és életében nem lett olyan sikeres, mint pályatársa, a könyv sem tudott olyan nagy ívű lenni, kis vékony könyvecske, sajnos ennyi elég volt, hogy Paál László élettörténetét felölelje. De ebben benne van minden: a gyermekkor, a származás, az elszegényedett nemesi család, a testvérek, az őket sújtó tragédiák. Az apai elvárások, a lánytestvér, az anya védő szeretete. A festőiskola, a küzdelem azzal, hogy az ifjú Paál kitörni vágyik a tanított keretekből, azt szeretné festeni, ami belőle jön, ami belülről fakad. Munkácsy barátsága, kalandok és szerelmek, küszködés, éhezés, betegség... Nem volt könnyű élete, ami, főleg Munkácsyéval összehasonlítva nagyon kegyetlen dolog: mindketten megküzdöttek a sikerért, igazi művészek voltak, de Munkácsynak járt a zajos siker és a vele járó jólét, míg Paálnak ez kimaradt rövid életéből. Nekem az egyik kedvenc festőm, és amikor néhány éve láthattam a képeit a Nemzeti Galériában, az lenyűgöző élmény volt. Ismerjétek, szeressétek meg Ti is, hátha eljut hozzá így halála után 134 évvel is, hogy késve bár, de eljött a megérdemelt siker.

2013. június 16., vasárnap

Kiskamaszom

Váratlanul ért engem ez a nagy kamaszodás. Olyan két-három év múlva számítottam volna rá, most meg kiskamaszkorra, de arról meg igazából nem volt külön elképzelésem. A kamaszkoromra emlékszem, szegény szüleimet sajnálom is visszamenőleg, és igyekeztem magam felvértezni - na de nem mostanra. Olyan nem rémlik, hogy nekem is lett volna egy jól elkülöníthető, ugyanolyan nehézségeket hozó kiskamaszkorom.
Nem igazán tudom körülírni, mi változott, de mégis olyan tipikusnak érzem. Mert a viták, visszabeszélés, szemtelenség megvolt eddig is, talán most nagyobb mértékben, talán csökönyösebben? Nem tudom, de valami más, hevesebb. Hatalmas igazságkeresés dúl Marciban, de azért még nem teljesen letisztultan: merthogy a feladatokban, rendrakásban és hasonlókban keresi az igazságot és szeretne mindent egyformán, de az már nem ér, hogy ha mindenkinek van egy kakaós csigája, ő megette reggelire, Regő meg csak uzsonnára, akkor Marci nem kap még egyet uzsonnára - akkor ő is kakaós csigát akar enni, mert az öccse azt kapott. És hasonlók.
Közben viszont abban is tipikus, amit sokat olvastam kamaszokról: éles eszű, gondolkodik, logikát keres, tervez, álmodozik, elmerül dolgokban, amik foglalkoztatják. Pontosan meg van tervezve például az élete: milyen házuk és kertjük lesz Alizzal, sőt milyen kutyájuk lesz - és ehhez egy délutánon át a Nagy kutyakönyvet meg a wikipédiát bújja - hogy fogják hívni a gyerekeiket, meg minden. Kertépítő lesz, és a múltkor apróra kikérdezett, hogy olyat hol lehet tanulni, mi kell hozzá, hogy kell felvételizni, milyen kollégiumban lakni, oda van-e felvételi, de olyan szintig, hogy a kollégium konyhájában van-e melegszendvicssütő, és aznap este meg kellett tanítanom rántottát sütni, hogy majd ha kollégista lesz, tudjon ilyeneket. Most harmadik napja lelkesen vacsorázza a saját rántottáját, és tovább kérdez, hogy hogy kell például krumplifőzeléket vagy húslevest főzni.
Más beszélgetéseink is vannak, például a buddhizmusról vagy a fizikáról, mindenfélét kérdez, és ezeket tényleg nagyon élvezem. Ami viszont nem érdekli, abba cseppet sem mélyed bele, és egyáltalán nem ilyen éles rá az esze, például ha megkérjük valamire vagy rászólunk, azt sokkal nehezebben fogják az antennái, és attól, hogy tizenkilencszer kell elmondani valamit, nekem eléggé rojtosodnak az idegszálaim. Vagy attól, amit leegyszerűsítve önzésnek nevezek: amikor lazán nemet mond egy kérésre, mert ő most mást csinál, nincs kedve, neki most azt KELL csinálnia, amivel épp el van foglalva. Próbálom egyre jobban bevezetni a házimunkákba, ahogy nő - hát ez a korai kamaszkor erre nem egy ideális időpont. Üzleteket próbálok kötni: ezt és ezt meg kell csinálni, és utána mehetsz el a barátaiddal. Ugyanis idén, és különösen tavasz óta, mióta jó az idő, nagyon fontosak lettek a barátok, megy a bandázás, most az utolsó iskolai hetekben, amikor már alig volt lecke, voltak olyan napok, hogy kora délutántól este fél hétig jártak egyiktől a másikig, bicikliztek a faluban, itt mellettünk a focipályán voltak, egyszer-kétszer nálunk is. És persze ha megkérem, hogy mielőtt elmegy, ezt vagy azt csinálja meg, vérig sértődés és duzzogás van.
Máskor meg bújik, ölel, őt is vegyem fel, őt is ültessem az ölembe. Az esti mesét - nem is mesét, inkább felolvasást - még mindig igényli, most az Egri csillagok vége felé járunk. Puszi jár minden köszönésnél, ébredésnél, elalvásnál, érkezésnél, búcsúzásnál.
Szóval, gatyát fel, és igazodjon ki rajta, aki tud - mi többiek elég, ha próbálunk úszni az árral :)

Óda a hajnali futás Istenéhez

Köszönöm, Istenem, a hajnali párát, amitől olyan különleges lesz a táj, hogy szinte meg sem ismerem a százszor is látott helyeket.
Köszönöm a kelő Napot, a fényt, ami átszűrődik a fák között és megsimogatja a búzamezők hol aranysárga, hol még zöld üstökét.
Köszönöm a búzamezőket, amelyek az új kenyér ígéretét hordozzák.
Köszönöm a búzatáblából felszökkenő őzek látványát, a karcsúság, a könnyedség, a futásra termettség megtestesülését.
Köszönöm a gondos kezeket, amelyek utam egy részén lekaszálták a magas füvet.
Köszönöm a madárdalt, a rózsa- és liliomillatot.
Köszönöm a halastó felett gomolygó ködöket, azt az érzést adták, mintha egészen távoli vidékekre is elfutottam volna ezen a reggelen.
Köszönöm a szomszéd falu végtelen távolba vesző templomtornyát, amit mégis kevesebb, mint harminc perc alatt elértem. 
Köszönöm a tiszta levegőt és a friss vizet, a helyet, ahol élek és ilyen élményeket szerezhetek.
Köszönöm az árnyas erdősávot, amibe bekanyarodva lehűlhettem egy kicsit.
Köszönöm a reggel hatórás ébresztőt a telefonomon, ami már a hazafelé úton ért.
Köszönöm a gyerekeimet, akik végig aludtak, amíg az anyjuk faluról falura futkározott.
Köszönöm az édesapjukat, aki őrizte az álmukat.
Köszönöm a futótársakat, akik nap mint nap inspirálnak.
Köszönöm a lábaimat, hogy egymás elé tehetem őket, majd újra és újra.

Köszönöm a futást.
(2013. június 16., Úrhida-Szabadbattyán-Sárszentmihály-Úrhida, 11.73 km, 84 perc)

2013. június 12., szerda

Christopher McDougall: Futni születtünk

Így majdnem három hét futáskihagyás után, és hogy egyelőre képtelen vagyok kitalálni az új rendszert, furcsa erről a könyvről írni... lehet, hogy még egyszer el kellene olvasnom, hatalmas motivációt adna. A névnapomra kaptam Pétertől - úgy, hogy ő nem is tudhatott róla, hogy pont pár nappal előtte nézegettem a Park Kiadó honlapján, és be is jelöltem, hogy szeretném magamnak :) így különösen örültem neki.
Zseniális könyv, ha nem érezném szentségtörésnek, azt mondanám, hogy futóBiblia. Szerintem annak is el kellene olvasnia, aki nem fut, aki pedig igen, az hatalmas bólogatások közepette nagy élményt és ösztönzést fog kapni tőle. Először, csak a borító és az idézett szövegrészek, ajánlók alapján azt hittem, egy futós szakkönyvről van szó, és majd technikákról, részletekre bontott mozgáselemekről, étrendi javaslatokról és segédeszközökről fogok olvasni, de nem. Ez egy regénybe oltott élménybeszámoló, különleges emberek bemutatásával, némi evolúciós történelemmel, érdekes kutatásokkal tarkítva. Most sem szeretném részletesen leírni a tartalmat, mert ezt a könyvet aztán mindenkinek ajánlom, olvassátok el! De azért pár szóban: van egy nagyon rejtőzködve élő mexikói törzs, a tarahumarák. Ők a világ legjobb hosszútávfutói, mert egyszerűen úgy élnek. Futva élnek, futó emberek. A szerző, aki szintén fut, róluk hallva kezd el nyomozni, őket keresi, meg azt, hogy mitől tudnak ennyire futni? Hogyan lehetséges, hogy majdnem mezítláb, egy autógumiból készült kezdetleges saruban, mindenféle modern kütyütől mentesen versenyeket nyernek a világ legjobb, minden technikával segített ultrafutóival szemben? (A borítón Scott Jurek látható egy tarahumara futóval, mosolyogva.) Számomra nagyon meggyőző volt az evolúciós fejtegetés, ahogy kutatók segítségével logikusan levezeti az író, hogy miért maradt fenn a futó ember, és mélyen megérintett és továbbgondolkodásra késztetett az a gondolat, hogy az emberi jóság és a futás valamiképpen összefügg, hogy a futás valamilyen titkos áramlatokon keresztül olyan dolgokat indít el a bensőnkben, amitől jobb emberré válunk. Különösen ajánlom az Emil Zatopekről szóló szívmelengető történeteket a könyvből.
Szóval, először is, olvassátok. Szerintem megváltoztathatja az életeteket. És aztán fussatok. Csak az egyik lábat kell a másik után tenni, ennyi az egész. Ezzel most magamat is motiválom. Fussatok!

2013. június 11., kedd

Miért is nem

Igazából nem tudom... Mármint, hogy miért hanyagolom mostanában a blogírást. Kicsit csömöröm lett magamtól, nagyon netfüggőnek éreztem már magam, és elhatároztam, hogy délelőtt be se kapcsolom a számítógépet. Amikor meg bekapcsolom, akkor végignézem a leveleket, skype-olok a barátnőkkel, és ha ide is nézek a blogra, valahogy nincs energiám nekiülni hosszabb bejegyzéseket írni. Pedig van ötletem, van témám, szeretem is ezt a blogot, és hálás vagyok és sokat gondolok a most már 121 (!) olvasómra. Sose gondoltam volna, hogy ennyien lesztek :)
Aztán volt a betegség is, remélem, már múlt időben írhatom. Regő három és fél hetet hiányzott az oviból, Csongor is ennyi ideig volt beteg, én is. A kicsiknek végigment mindenféle légúti nyavalya az összes légutaikon, nekem csak arcüreggyulladásom volt. Marci mindössze három napot hiányzott az iskolából torokfájás miatt. Majdnem három hétig nem is futottam, aztán szombaton végre sikerült, de ennyi kihagyás után komoly lelkierő kell ahhoz, hogy visszaálljak újra egy rendszerre. Még nincs meg... de céljaim vannak.
Aztán az is igaz, hogy ha eljön az este és a nyugi végre, szívesebben ülök a kanapéra egy könyvvel és/vagy kötéssel. Jaj, de vágyom arra, hogy hosszasan és nyugalomban belemélyedhessek végre egy könyvbe, nem félbeszakítva és nem lelkifurdalással, hogy miért nem mást csinálok, és nem aludnék bele két oldal után... Kiülnék a diófa alá a nyugágyba, kellemes napos idő lenne, enyhe széllel, csend, csak a szokásos falusi zajok, és addig olvasnék, amíg az éhség be nem kerget a házba. Na, majd egyszer.
Közben lett redőnyünk is, meg szúnyoghálónk, az nagyon jó dolog! Még sok értelme nem volt, egyelőre váratnak magukra a kánikulai éjszakák, amikor jó lenne ablakot nyitni. Mondjuk tőlem várathatnak, igazán nem vagyok oda a kánikuláért, de azért csak a szúnyogháló miatt pár napig kipróbálnám :) És befőztem nyolc üveg cseresznyelekvárt, először ódzkodtam tőle, mert egyszer már csináltam, és túl édes lett, de most kaptam némi inspirációt, és meglódult a fantáziám: lett citromos, fahéjas, sőt végül vörösboros cseresznyelekvár is.
Arra is gondoltam, hogy el kéne határoznom, mint ahogy Dius csinálja, hogy mindennap írjak egyet. Ebben is rendszerességet kialakítani, alvásidőben vagy este, de mindennap egyet. Legalább. Mert most éppen kilenc piszkozatot mentettem el, hogy legyen mit befejezni :) 
Ma már ÁCIÓ! van. Igazából nekünk ezzel a betegséggel majdnem meghosszabbodott a nyári szünet, vagy legalábbis kaptunk egy kis ízelítőt, hogy milyen lesz, amikor mindenki itthon lesz. Sokszor nagyon lefáradtam, de máskor, meg úgy általában, alapvetően olyan jó volt tyúkanyósan magam körül tudni a csibéimet. (Az idegesítő, hangos csibéimet :) ) Jó lesz, ha nem kell korán kelni, lehet lazán, de azért mégis szervezetten élni a napokat, munkával, játékkal, pihenéssel és kirándulásokkal. Marcinak is szerveződik a nyara, lesz benne angoltábor, nyaralás apánál, tesóméknál, anyukáméknál, Bence is jön majd hozzánk megint. Mi is megyünk Ságvárra, egyéb nyaralás nincs tervezve, csak kirándulások, kert, Velencei-tó és építkezés továbbra is. Most bizonytalanul bár, de elhatároztam ezt a napi egyet, ha úgy látjátok, hogy nem sikerül, rugdossatok ám egy kicsit! :)

2013. június 10., hétfő

Néhány Regő

 - Anya, én nem tudok olyat, amit nem tudok!

S hangot gyakoroljuk, persze állatnevekkel:
 - Sssssas!
 - Sssssikló!
 - Sssssirály!
 - Nem jut eszembe több, milyen S betűs állat van még?
 - Sssssssló! :)

Barátnőmtől indultunk haza, Regő szépen jött cipőt venni, Marci meg Csongor nem akartak. Tudtam, hogy Csongor úgyis követ, ha elindulunk, hát menten Regővel az előszobába, és mondtam is, hogy gyere, mi menjünk, majd jönnek ők is. Mire Regő:
 - De nekem nagyon fog hiányozni a Marci és nagyon fog hiányozni a Csongor!

 - Anya, én fogok neked ibolyavirágot szedni.
 - De aranyos vagy, mikor fogsz nekem ibolyát szedni?
 - Tegnap, amikor hazaérünk az oviból, huszonkettőkor.