2014. május 29., csütörtök

Négy nap a Mátrában - Gyalogtúra vasárnap, autós túra hétfőn

A vasárnapi napot végig túrázással töltöttük. Bővebben írtam róla itt, úgyhogy most csak pár mozzanatot, képet emelek ki, amik alátámasztják, hogy nekünk külön angyalaink élnek a Mátrában, és mennyire velünk voltak. Na jó, van egy-két negatív tapasztalat is, de eltörpülnek. Az egyik, hogy lassan kezdjük elveszíteni a bizalmunkat a kisvasutakban. Még amikor Regő csak egy kósza terv volt, kisoroszi bázissal túráztunk a Börzsönyben, és csak a szerencsén múlott, hogy hazaértünk éjszaka. Megbíztunk ugyanis a kemencei kisvasútban, hogy menetrend szerint fog indulni, bevisz minket Kemencére, onnan pedig tovább közlekedünk busszal, vonattal és révvel Kisorosziba. A kisvasút nem akkor indult, mi pedig plusz négy kilométert túráztunk rohamtempóban, Kemencén épp elértük az utolsó buszt, Szobon egy vonatot, és külön mázli, hogy megvolt a kisoroszi maszek révész telefonszáma, és már sötétben átjött értünk Kismarosra. Na, a mátrai kisvasútra már nem bíztuk rá ennyire magunkat, eleve úgy készültünk, hogy ha nem működik, akkor majd gyalogolunk. Szerettünk volna vasutazni, de sajnos ez is a kiadott óránkénti induláshoz képest napi háromszor járt, mire kivártuk volna, már gyalog is a végállomásra jutunk, így viszont csupa szépeket láttunk a túrán.
A másik rossz tapasztalat a Vörösmarty turistaház, ami csak a nevében az, ami, igazából nekünk magánszállásnak vagy nyaralónak tűnt. Zárt ajtók, fenyegető távoltartó tábla, közben láthatóan van élet odabent, emberek mozognak, a teraszon asztalok. Igen értetlenül álltam előtte, és próbáltam értelmezni magamban a turistaház fogalmát, valamint nagyon hiányzott egy kóla.
Na de a nap többi része! Szebbnél szebb erdők, fenségesnél fenségesebb kilátók és kilátások, rengeteg forrás. Napsütés, aztán folyamatosan dörgő, morajló ég, előttünk öt perccel húzódó esőfront és egy hatalmas villám, ami tőlünk talán kétszáz méterre csapott le, de nem ránk, és ez már jelzi, hogy valaki vigyázott ránk. A nap fénypontja a foltos szalamandra volt, amit Péter látott nekem, mondtam is neki, hogy innentől kérhet bármit. Hát hiába, vannak nők, akiket nercbundával és gyémántgyűrűvel lehet lenyűgözni, engem foltos szalamandrával.
Nagyon tetszett Sástó, a kemping és környéke. Olvastam róla a kirándulásunk előtt, nagy felújításon esett át, most gyönyörű, gondozott a tó és környéke, van egy szép hosszú tanösvényük, játszótér, hidak és szökőkutak, a kempingben mindenféle szolgáltatás és tízféle szálláshely a sátortól a négycsillagos szállodai szobáig. Nézegettük is, hogy ide bizony érdemes visszajönni gyerekekkel is, és sok a kirándulási, szórakozási lehetőség is a közelben.
Pár kép vasárnapról:

Nagy-patak



Néhány turistajelzés :D

Ködözik a Mátra

Sástó

"harmatgyöngyös harangvirág"

Utolsó mai visszapillantás a Kékesre

A hétfőt pedig a jó hosszú és nem egyenes hazatérésnek szenteltük, de úgy, hogy most is átkiránduljuk az egész napot, csak ezúttal autóval. Úgy indultunk neki, hogy mivel Gyöngyös felől érkeztünk a 24-esen, most menjünk le a másik oldalon Parád felé, nézzünk ott is körül. A szerpentin északi oldala sokkal erdősebb, mint a déli, fel is merült bennünk egy Mátrafüred-Kékestető-Parádsasvár nagyjábóli félmaraton ötlete, majd bedobom a BSI ötletládájába :D Az első hely, ahol megálltunk, Bodony volt, ezt a szállodában néztem ki egy aprócska ajánlóból. Mindenkinek ajánlom a Kincsesházat, fantasztikus hely, a szépség, a munka, a vidék dicsérete egy pár élete és keze munkája által. Teljesen úgy éreztem magam, mint a Másfélmillió lépés Magyarországon forgatócsoportja, akiket minden faluban behívnak a portákra, és megmutatják, milyen náluk, hogy élnek. A Kincsesház egy kedves és kreatív házaspár lakóháza, műhelye, portája. Krisztina népi motívumokat gyűjt, és festi őket csempére, tányérra, pohárra, tojásra, de még kifestőkönyvbe is, közben tárgyakat is gyűjtenek, most épp viseletek múzeuma készül, állatokat tartanak és a kecsketejes termékeiket is meg lehet vásárolni. Lenyűgöző hely, lenyűgöző emberek.




Nemcsak a volt nyárikonyhában kialakult gyűjtemény látogatható, de a felújított régi palóc parasztház is, amiben Krisztina és Gábor laknak, ízléssel ötvözve a régit és a modernet úgy, hogy a ház megőrizze paraszti értékeit, szépségét, de mai szemmel is kényelmesen használható legyen. Kicsit zavarba ejtő a valódi lakótérben, szobákban nézelődni, intim és közben sokat tanít ízlésről, munkabírásról, akaratról. Odabent nem fotóztam, hiszen mégiscsak a magánlakásuk. Az egyik szobában lesz a viseleti kiállítás, még féligkész, de megmutatják így is. Aztán bejártuk a kertet, elbeszélgettünk az állattartásról, próbáltunk ellesni ötleteket csinos kerti pihenő kialakításához. Nagyon feltöltő élmény egy ilyen helyen járni, ilyen emberekkel beszélni, akik annak szentelték az életüket, hogy őrzik a szépet, remélem, sokan fogják folytatni a munkájukat!
A falu fölé felkanyarodva, rövidke autózás és pár száz méter után szép kilátóhelyre érünk, ahonnan meg lehet nézni a Mátra északi oldalát, rácsodálkozni, mennyivel meredekebben, hirtelenebbül emelkedik ki a környező tájból a Kékes tömbje. Itt is az látszik, nem kell sok energiabefektetés, egy pad, egy asztal, némi fűnyírás, néhány tábla az idevezető úton, és máris van turistacsalogató látványosság. Ha a falun kívül is tudnak róla, akkor talán többen kanyarodnak errefelé.




Innen még egy picit keletnek autóztunk tovább. Mostanra jól elfáradtam, meleg volt, vagy nem tudom, mi bajom lett, de nagyon megfájdult a fejem is, nem éreztem jól magam és nem sok kedvem volt semmihez. Sok vizet ittam, hátha az segít, meg reméltem, hogy elmúlik. Így érkeztünk meg a siroki vár alá. Hétfő lévén maga a vár zárva volt, de a hozzá vezető szerpentin nem, úgyhogy a kilátásért felmásztunk - én morogva, a déli meleget nagyon nem bírtam, mászást egyáltalán nem akartam. De odafent hálás voltam Péternek, hogy felráncigált, itt vannak ugyanis a Barát és Apáca sziklák, felettük pedig a Törökasztal, mindegyik és róluk a kilátás is lenyűgöző. Sirok ráadásul a Mátra és a Bükk határán fekszik, innen látszik a Kékestető, a Galyatető, a másik irányban pedig a Bükk csúcsai.

Vár, sziklák, távolban a Kékes

A Barát és az Apáca


Falomb között a Bükk hegyei

Megdermedt szerelmesek

Visszatekintés a Törökasztalra és a Bükkre

Innen már aztán tényleg hazafelé vezetett az utunk, na nem röviden és egyenesen. Sirokon fordultunk északnak, kerülve a hegyeket, újra elhaladva a Mátra északi oldala mellett, majd a Cserhát dombjain át egészen az országhatárig, onnan pedig a Börzsönyt kerülve el is hagytuk Magyarországot néhány kilométer erejéig, hogy Párkánynál rögtön visszatérjünk, és Esztergomtól Dobogókő felé, aztán a legrövidebb úton az autópályát megkeresve Sóskúttól átváltsunk immár kiránduló üzemmódból gyerekértmenősbe.
Még egy megjegyzés, Kemencére ne menjetek. Sajnálom, hogy rossz hírét keltem ennek a községnek, biztosan van, aki ott jót tapasztalt, mi a bejegyzés elején emlegetett kiránduláson is póruljártunk a kisvasútjával, most gondoltuk, adunk neki még egy esélyt, hátha találunk egy jó éttermet vagy falatozót, bármit. Találtunk is panziót étteremmel, úgy tűnt, nyitva van, székek kipakolva előtte - ajtók zárva. Hát, ez megint nem jött be. Legalább a kisbolt nyitva volt, a főút melletti padokon ebédeltünk és kóláztunk, amitől magamhoz tértem egy kicsit a korábbi fejfájás utáni tompaságból.
Amivel viszont ismét szerencsénk volt, az a zivatarok elkerülése. Az autópályán végig kerülgetett minket, az egyiknek a széléből kaptunk is, azt hittük, majd Ságváron vagy hazafelé lecsap ránk, de nem tette, ehelyett odafelé és visszafelé is kísért minket egy-egy szivárvány, volt, hogy dupla. Még pontosan ez kellett koronának a nyaralásunk tetejére :) A gyerekek édesek voltak, Regő felnézett a játékból, amikor megérkeztünk, először talán nem is hitte, amit lát, lassan húzódott mosolyra a szája és repült a karomba, Csongor meg az apjáéba, aztán cseréltünk. Marci persze már visszafogottabban örül, ráadásul épp kung-fus filmet nézett, de azért utána ő is megölelgetett :) Itthon pedig igyekszünk lassan visszatérni a normál kerékvágásba - illetve a Regőnek már megkezdődött nyári szünet rendszerébe.

2014. május 27., kedd

Négy nap a Mátrában - Szombat: Kékes Csúcsfutás

Aki futóverseny köré szervezi a család kirándulásait, a kettesbennyaralását, az a nem normális kategória, az biztos. Akinek ez a futóverseny konkrétan és jelen esetben a Kékes Csúcsfutást jelenti, azaz elszánta magát, hogy fut felfelé 11.6 kilométert, 671 méter szintemelkedéssel, amiben talán 100 méter enyhe lejtő van összesen, az sem egészen komplett. De aki mindezt 34 fokban csinálja, az, hááát... na jó, maradjunk egyszerűen a nem normális kategóriánál.

Szóval ezen a kellemes szombati napon szépen felkeltünk a szállodában, megreggeliztünk, még rendes sétálós ruhában kisétáltunk Mátrafüredre, megnéztük, hogy gyűlnek lassan a népek, építgetik a rajtot, állítják felfelé a különféle sátrakat... Eléggé rá voltam parázva erre a versenyre, fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, és ezek az előkészületek nem segítettek. Visszamentünk még a szállodába összepakolni, és Péter a verseny előtt két órával felment busszal a csúcsra, hogy ott várjon a célban. Nekem még volt egy csomó időm, az egyedüllét sem segített para ellen. Szép akkurátusan készülődtem: visszamentem a hotelba, útközben a boltban vettem vizet, banánt és csokit. A banánt megettem, bevettem két magnéziumtablettát, apránként iszogattam a vizet, izoital is volt nálam, abból is kortyoltam. Felöltöztem, kilakkoztam a körmömet, megfésülködtem, feltűztem a rajtszámot, magamra kentem mindent, amit találtam: naptejet, melegítő krémet, másik krémet oda, ahol a vádlim meg szokott fájdulni. Messze voltam attól a felpörgött versenyhangulattól, amibe ilyenkor szoktam kerülni, reméltem, hogy találok majd ismerősöket, és a társaság valamelyest lazít majd. Délre húztam fel az órámat, hogy akkor mindenképpen elinduljak, de már előbb elkészültem, és nem láttam értelmét várni, egy órával a rajt előtt indultam. A szállodánkban több futó is lakott rajtam kívül, egyikükkel sikerült egyszerre indulnom, neki azt hiszem, a negyedik teljesítése volt, hát nem nagyon biztatott, amikor mondtam, hogy nekem az első :) A rendezvény sátrai egy park szélein álltak, a park pedig már tele volt futókkal. Kerestem a piros pólós 2014-eseket, a DK-sokat, vagy bárki ismerőst, végül találkoztam Ferivel a pirospólósok közül, Timivel, akit a tavalyi Mecsek Trailen ismertem meg, beszélgettünk, kicsit oldódtam, és egyszer csak a nevemet hallottam a hangosbemondóból. Nem is voltam benne biztos, hogy jól hallottam, odamentem megkérdezni, és tényleg! Mező Jani bácsi, egy 63 éves terepfutó, facebookos ismeretség, hozott nekem egy üveggel a saját borából, és bemondatta a mikrofonba, így sikerült megismerkednünk! Ezek után valamivel már tényleg oldottabban készülődtem. A szpíker többször elmondta, hogy a rajtban 29 fokot mérnek, a rajt előtt is van frissítés, sőt a rajtcsomagban kaptunk egy szivacsot, nedvesítsük meg indulás előtt. Aztán lassan már sétáltunk a rajt felé, eddigre az ismerősök valahogy elkeveredtek mellőlem, nagyon magányosnak éreztem magam a rajtban, küldtem a gondolatokat Péternek, és azon gondolkodtam, hogy megszólítok valakit, akit a véletlen mellém sodort, hogy váltsunk pár szót, ne legyek egyedül... erre szembejött Ádi, az ultrafutó DK-s, aki egy héttel később egyéniben körbefutja a Balatont, és ebben az illusztris társaságban ért a rajt.
Igazából az első kilométeren megfordult a fejemben, hogy oké, akkor én most itt kiállok. Hát ez emelkedik, és végig emelkedni fog, és dögmeleg van, és ennél csak melegebb lesz, hülye vagyok én? Én ezt nem csinálom. De hát milyen ciki lett volna már egy kilométernél kiállni, különben is annyian és annyifélék futottak körülöttem, férfiak, nők, idősek, fiatalok, soványak, kövérek, és senkinek se volt a homlokára írva, hogy esetleg ugyanaz jár a fejében, mint nekem... Hát jó, ha ők is futnak, én is futok.
Korábban Péterrel azt beszéltük, hogy azt már tudom magamról, hogy három kilométert tudok folyamatosan felfelé futni, mert Úrhida annyi. Persze nem mértem még sose a szintet itthon a falu aljától a tetejéig. Most 11.6-ot kell folyamatosan felfelé futni, végülis csak majdnem négyszer a falu. Vajon mennyire ciki belesétálni? Mások bele fognak? Mikor? Az első gyaloglókat már két kilométer körül láttam, és büszke voltam magamra, hogy jól van, én még nem, akkor van, akinél jobban bírom.
Három kilométernél, hátul középen

Már nagyon vártam a három kilométernél elhelyezett első frissítőpontot. Ittam a rajtban, de iszonyú meleg volt. A hotelban még gondolkodtam, hogy vigyek-e kulacsot, de úgy döntöttem, hogy megbízható lesz a frissítés, nem lesz rá szükségem, feleslegesen cipelném. Na, az első három kilométeren örültem volna, ha nálam van. De végülis túl voltam rajta, és ott voltak az asztalok, sok hosszú asztalon sok víz, külön tálakban mosakodáshoz, szivacs nedvesítéséhez is. Vagy három pohárral megittam, és a szivacsomat is használtam, ez nagy ötlet volt.
A kilométereket jelző táblákon ezen a versenyen nemcsak a nagy szám volt látható, hogy hányadik kilométer, de az is, hogy milyen magasan vagyunk már, és a következő kilométerben átlagosan hány százalékos emelkedő lesz. Az első három kilométer 6-6.5 százalékos volt, a frissítőpontnál jól felfrissültem és örültem a következő négy százalékosnak. Négy kilométer után sétáltam bele először, épp csak pár lépést, és itt ért utol Timi, vele váltottunk pár szót. Mondtam, hogy olyan furcsán érzem magam, ahogy felforrósodik a bőröm a melegben és egy pici fuvallat éri, nem kellemes lehűlést érzek, hanem hidegrázásszerű borzongást, azt mondta, ez a kimerültség. Hű, hát valamit rosszul csinálok, nehogy már négy kilométernél kimerült legyek! Pedig ettem előtte, még magnéziumot is vettem be, amit máskor nem szoktam. Mi hiányozhat? A következő frissítésnél, öt kilométernél volt banán, szőlőcukor, víz és izo, mindenből vettem, pedig az izotól tartani szoktam, volt már hányingerem, hasmenésem tőle. Most valószínűleg kellett és beépült, mert semmilyen zavaró érzést nem okozott. Ráadásul itt jött a pálya ha lehet ilyet mondani, legkönnyebb része - na jó, a legkevésbé nehéz: volt egy 2 és egy 1.5%-os szakasz, és a pálya egyetlen, rövid és enyhe lejtője is itt következett, talán ha száz méter volt, vagy annyi se. Nem futottam nagyon neki, inkább igyekeztem tartani az emelkedő tempóját, és kis erőgyűjtésre kihasználni ezt a rövid szakaszt. Itt futottam bele Szilvibe, és így alakult ki egy időre az együtt futó DK Team póló nélküli DK-sokból (Ádi pedig, szintén másmilyen pólóban, valami húsz perccel előttünk :) )

Akadt egy mosoly is :)

Valahol a hatodik kilométer után egyszer csak megláttuk magunk fölött a kilátót. A tavalyi verseny videójában láttam, hogy valaki mondja, hogy ettől a ponttól úgy megnyugszik, mert tudja, hogy légvonalban már csak két kilométer. Ezen akkor is, most is elgondolkoztam, hogy miért megnyugtató tudni, hogy csak két kilométer, de valójában több, mint öt, és azt futva és felfelé...? De mégis jó látni a tornyot, már csak oda fel! Aztán a kanyarban eltűnik, később majd megint előbukkan egy időre.
Árnyék nem nagyon volt, a kora délutáni időpont és a bokros környezet sem segítette elő, ahol akadt egy pici, ott futottunk keresztbe az úton hűlni egy kicsit. Sűrűn használtam a szivacsomat is. Valahol, már nem is tudom, hogy hol, talán öt és nyolc kilométernél locsoltak locsolócsőből, az nagyon jólesett.
Hét kilométer körül egyszer csak mintha dörögne az ég. Felkapom a fejemet, tényleg dörgés volt? Erre meglátok egy villámot, hát akkor valószínűleg az volt. Próbálok számolni, hogy vajon milyen messze lehet, de nem jön következő villám, vagy legalábbis elkanyarodtunk közben, és nem látom. Jó lenne egy felhő a fejünk fölé, még egy kellemes kis eső se ártana, de azért zivatar nem kéne.
Nem is jön, ragyogó napsütésben érjük el Mátraházát, és a Kékestetőre tartó bekötőút elején a hosszú-hosszú, mindennel ellátott frissítőpontot. Tudjuk, hogy itt jön a nagy halál, innentől emelkedik igazán az út, úgyhogy én megint mindenből fogyasztok, és még a sapkámat is víz alá nyomom. Aztán hajrá. A táblán: 8 km, nem emlékszem pontosan, mennyi magasság, a következő kilométerben 10.5% emelkedés. De legalább beértünk a bükkfák közé, sokkal több az árnyék.
Mátraházára érkezve

Nagyon érdekes, ezt utána emlegettem is Péternek, én mintha most indultam volna be igazán. A terepnyúl-fokozat, vagy mostanra kezdett hatni a magnézium, a frissítés? Vagy a több árnyék miatt? Nem tudom, és nem is azt jelenti ez a beindulás, hogy hű de gyors lettem volna, hanem hogy meglepően sokat előztem az utolsó kilométereken, hogy elő tudtam venni a terepfutásokon használt okos taktikát, a szakaszolásokat, a tervezett rövid belegyaloglásokat, és a körülöttem lévőkhöz, a velem eddig egy tempóban haladókhoz képest gyorsultam. Kinéztem pontokat, ameddig elfutok, onnan egy picit gyaloglok, aztán megint futok. Nemsokára megelőzök egy 16-szoros csúcsfutót, nekik külön kis rajtszám hirdeti a hátukon is, hogy eddig mindegyik versenyen ott voltak. Azt mondja, akkor rontotta el, amikor az elsőre benevezett :) és bátor vállalkozásnak nevezi, hogy én most először itt vagyok. Akkor még azt gondoltam, nem is jövök vissza többet.
Nemsokára utolérem a Suhanj! csapatot, most is lenyűgöznek, fantasztikus, amit véghezvisznek. Mindenkinek hajrázok, aztán már tényleg az utolsó szakasz következik. Furcsa, de valahogy nem fogtam fel, hogy ez tényleg csak 11.6 kilométer. A tízes előtt zuhany vár:


a tizenegyes előtt pedig az utolsó frissítő, ahol a lányok buzdítanak, már csak 850 méter felfelé! Nem értem, vissza is kérdezek, hogy miért, utána lejtő jön? Biztos azt hitték, viccelek, pedig én komolyan nem fogtam fel, hogy már nincs vissza egy egész kilométer sem. Egyébként Mátraháza óta azt figyelem, mikor kanyarodunk rá a sípályára. Olvastam ugyanis, hogy az utolsó szakasz ott halad, de nem tudtam, mekkora szakasz. A sípálya két kilométer, direkt lefutottam rajta tegnap, de ahova érkeztem, azt a parkolót elhagytuk, aztán még több lehetséges kapcsolódási pontot. Belenyugszom, hogy ez bizony végig a műúton fog menni.
Szóval a tizenegyedik kilométer. Amit a lányok mondtak, akkor esik le, amikor meglátom a táblát: 11 kilométernél és már kilencszázvalahány méter magasan vagyunk. Felfogom, hogy ez a verseny 11.6 km, hát mindjárt vége. A telefonom végig mondta be a kilométereket, a sebességemet, az összidőmet. Igazából a tervem az volt, hogy csak csináljam meg, teljesítsem valahogy, az idő mindegy. De azért persze az ember kitűz maga elé valamit. De hogy milyen idő reális...? Gőzöm nem volt, amíg az esemény facebook oldalánál ki nem írták, hogy vonjak le az aktuális félmaratoni időmből félórát, és az így kapott időmmel számoljak. De mi az én aktuális félmaratoni időm? Az első, és egyben egyetlen sík aszfaltversenyem 2:13, még novemberben Siófokon. Azóta volt Kaposvár, Vértes, Nyerges, mind jó sok szinttel rendelkező, utóbbi kettő terep-félmaraton, plusz egy csomó önálló, nem versenyen futott táv. Csak ehhez a novemberihez tudok viszonyítani, akkor a reális idő 1:43, kicsit vegyük lazábbra és kerekítsük, legyen 1:45 a célkitűzés. Útközben aztán lemondok erről, tényleg nem érdekel, csak érjek be. Most, a végén gondolok rá újra, ha már csak hatszáz méter, akkor meglehet az, sőt, 1:40 is! Futok, ahogy bírok, ami persze itt nem jelent sebességet, inkább lassú haldoklást, egyik láb a másik után... Végre tényleg felér az út a sípályára, de csak az utolsó százméteres meredek, köves szakaszra, ezt alig bírom. Szégyen, nem szégyen, egy-egy lépést itt is belegyalogolok, úgy érzem, szinte bevonszolom magam a célba. Igen kifejező képek készültek itt:



Az utolsó métereken nagyon keresem a szememmel Pétert, vajon hol vár...? És meglátom, sikerül odamosolyogni erőn felül, mosolyog ő is és jön velem a kordonon kívül, ez nagyon jó, ez bevisz... és tényleg valami 1:40-et mutat a nagy óra, amikor áthaladok alatta. Lépkedek lassan az éremosztogató lányok felé, huhh, végre itt vagyok... egész más a csúcs, mint tegnap, mindenhol emberek, a szpíker mondja folyamatosan az érkezők neveit, megkapom az érmet, egy almát nyomnak a kezembe és a befutócsomagot, szinte gépiesen elveszem. Előttem sorbaállnak a futók a csúcsfotózáshoz, én Pétert keresem, kikerülöm a sort, valahogy meg is találom, és örvendezünk.

Aztán beállunk együtt a sorba, márpedig végigálljuk, akármilyen iszonyatosan hosszú, közben beszélgetünk, pihegek, nézzük a felhőket, amik felettünk morognak, a pár kilométerrel ezelőtt látott zivatar erre tart. Talán megússzuk. És a sorban álláskor már arról beszélek, hogy vissza fogok én ide még jönni. Ilyen mátrai kirándulást a csúcsfutás köré tervezünk máskor is, már most be lehet írni a jövő évi naptárba.
És végül csak eljutok a kőig is :)

A szépséges érem:

Mi még egy csomót turistáskodtunk aztán a hegyen. A népek meglepően hamar eltűntek, én még egyszer megnéztem és most le is fotóztam Kiss Péter sírhelyét:


Aztán felmentünk a toronyba, mert megérdemeltük, és ittunk egy kávét, illetve ott sikerült száraz pólóba öltöznöm. De még a torony felé tartva vettem észre, hogy már ki is plakátolták a kinyomtatott eredménylistákat, úgyhogy gyorsan megkerestem magam: 1:38:02! Két perccel 1:40-en belül :)
A kilátás a toronyból lenyűgöző, a kávé jólesett, a zivatar meg még mindig nem ért ide. Kigyönyörködve magunkat, odalent kaptam egy csúcsköves hűtőmágnest, aztán megkerestük a kék kereszt turistajelzést, és elindultunk rajta lefelé. Bükkösön, majd tölgyesen vágtunk át, végig jólesően lejtve, közben elhaladtunk a Kősánc sziklái és a Benevár romjai mellett. Sajnos a vihar által csúnyán letarolt erdőrészt is láttunk :(
Kősánc

Benevár

Távolabbról

Körülbelül hat kilométer Mátrafüred Kékestetőtől ezen az úton, és végig morajlott a fejünk felett az ég, dörgött, villámot én ugyan most nem láttam, de a hatás olyan volt, hogy úgy éreztük, bármikor leszakadhat az ég. Beértünk a faluba a közepén, irány vissza a hotelbe, fel a szobába, én be a zuhany alá, és abban a pillanatban zuhogni kezdett az eső. Valami őrangyal lehetett velünk, az biztos :)
Vacsora után még sétáltunk egyet az eső utáni Mátrafüreden, visszaérve egy pohár finom bort is ittunk, és hát bevallom, engem nem nagyon kellett álomba ringatni :)

Négy nap a Mátrában - Péntek

Hát ez is eljött. Immár a legkisebb is akkora, hogy hosszas apránkénti szoktatás után ott merjük hagyni a tesóival a nagymamánál négy napra, hogy évek óta először kettesben menjünk nyaralni. Mivel a legutóbbi ilyen alkalom (2011) óta nemnormális lettem, természetesen ez a pihenés egy futóverseny köré szerveződött, hova máshova. A Mátrából vannak nem szép emlékeim korábbról, amiről persze nem a hegység tehet, de mégis volt bennem egy kis aggodalom, hogy jaj, most jó lesz-e, de hát a verseny ott van, akkor ott szállunk meg. Hát jelentem, a Mátra nagyon akarta, hogy a korábbiak ellenére megszeressem, igazán mindent megtett, és sokszorosan pozitív egyenleggel zárta ezt a kirándulást.
Péntek reggel indultunk, ügyesen már előző nap szinte teljesen összepakolva, majdnem olyan korán kelve, mintha oviba-iskolába mentünk volna, és külön ügyesen gyönyörű tiszta lakást hagyva magunk után. Ságváron kis pakolászás, rendezkedés után elbúcsúztunk a gyerekektől, és ezek után Gyöngyösig meg se álltunk (kivéve egy benzinkútnál, reggelizni, mert az kimaradt otthon).
Gyöngyösön a Mátra Múzeumot szerettem volna nagyon látni, az a fajta vagyok, aki előre olvas a környékről, meg amúgy is figyelem a kirándulós, turistáskodós híreket. A Mátra Múzeumban valamikor egész pici koromban voltam, majd nemrég olvastam róla, hogy felújították és kibővítették, nagyon szerettem volna felnőtt fejjel és a mostani állapotában is megnézni, és tetszett.
Az Orczy-kastélyt, amelyben a múzeum található, szépen felújították. Az árkádos folyosók által körbeölelt térben az első szembeötlő látnivaló a híres mamutcsontváz, a fő attrakció.

Aztán az alsó szinten van vadászati kiállítás (azt mi nem annyira szeretjük, de a festmények, falikárpitok, festett tányérok szépek) feljebb helytörténeti kiállítás, egész érdekes, majd ásványtani kiállítás, na az nagyon jó. A park szinte már botanikus kert, mindenesetre madárbarát és lepkebarát kert, kis tóval, híddal, szép gyeppel, minden fához kiírták a nevét. A túloldalán található az új természettudományos rész, ami egy nagy (nem valódi) fa köré épül, a pinceszintről kell indulni, ami a fa gyökérszintje, és onnan felfelé haladva diorámákban és kitömött állatokkal mutatják be a fa adott szintjéhez tartozó élőhelyeket, és az egész mellett még van egy kisebb pálmaház is. A gyerekek rohangálhatnak a parkban, játszótér is van, nálunk az egyiket az ásványok fogják érdekelni, a másikat az állatok, szóval ide jó lesz visszamenni gyerekekkel is.
Gyöngyöstől pár perc Mátrafüred, papíron hozzá is tartozik, itt volt a szállásunk. Megkerestük, elfoglaltuk, kicsit pihentünk, aztán kimentünk felderíteni a környéket. Persze szoknyában, papucsban, nem számítottunk rá, hogy rögtön egy kis túra lesz belőle. Először egy falatozót találtunk, ahol macokot ettünk, és egyúttal megtudtuk, hogy a Mátrában így hívják a krumplibabát (tócsnit/lapcsánkát/ki hogy ismeri).Megnéztük a Hegyi sportok bázisa nevű üzletet, amiben igen nagy potenciál rejlik, rengeteg mindent árulhatnának még, most inkább szervezéssel, kölcsönzéssel foglalkoznak. Aztán az utcákon sétálgatva rábukkantunk egy sárga hárömszög jelzésre, meg a Kozmáry kilátóhoz vezető ösvény kapujára, hát felmásztunk rajta - itt jót röhögtem magamon, én, a rendszeres terepfutó/túrázó hosszú szoknyában és papucsban :) A kilátó nagyon szép, nem beszélve a kilátásról, meglepően mélyen van az ember alatt Mátrafüred, látni Gyöngyöst, Gyöngyössolymost, a Pipis-hegyi vitorlázórepülőteret fölötte most épp rengeteg színes siklóernyővel, a Sár-hegyet és a másik irányban a Kékestetőt is. Most nem fotóztam, csak nézelődtem, viszont itt egy link a kilátóról :)
Hogy ne csak ennyi legyen, a kilátótól továbbmentünk felfelé a sárga háromszögön a Dobogó-hegy csúcsára, ami ezen a környéken jelentéktelen (bár növénytani szempontból jelentős) 398 méter magas csúcs. Onnan lefelé tartva találkoztunk a zöld jelzéssel, ami visszavitt bennünket Mátrafüredre.
Hogy láttuk a Kékestetőt, és mert másnap futóverseny, gondoltuk, megnézzük autóval az utat, mégis merre kell majd másnap felfutni, meg gyönyörű idő is volt, szép lehetett a kilátás a TV-toronyból. Sajnos pár perccel hat óra után értünk fel, a torony már bezárt, de a sípályákról elénk táruló kilátással is elégedettek voltunk. Találkoztunk a BSI szervezőcsapatának egy részével, készítettünk róluk fotót a csúcskőnél, elviccelődtünk, hogy ezért cserébe holnap milyen segítséget kapok :) Körülnéztünk a csúcson, számomra nagyon megrázó volt a motoros emlékhely és Kiss Péter síremléke.
Innen Péter leautózott Mátraházára, én meg lefutottam a sípályán, hogy legalább lefelé megtapasztaljam a meredekséget. Valamiért úgy emlékeztem, a csúcsfutás utolsó szakasza a sípályán halad felfelé, nem csak száz méteren. Ilyen volt lefelé:
És ilyen felfelé visszanézve:

Mátraházáról tovább autóztunk Galyatetőre, az a szerpentin talán még szebb, mint a Kékesre vezető. Megnéztük a Grand Hotelt és a kilátó környékét - épp magasítják, nem volt látogatható, de megint csak a sípályákról, nyiladékokról fantasztikus kilátásunk volt, ezúttal vissza a Kékesre:

Galyatetőhöz közel van a három mátrai "szent" falu és a mértani középpontjukban a Három falu temploma, amire szintén régóta kíváncsi voltam. Megnéztük a templomot is, és végtelenül romantikusan a templom mellől a naplementét a Mátra fölött:j


Aztán még kacskaringóztunk egy kicsit Mátraszentimrén, és már sötétben hajtottunk vissza a szerpentinen Mátrafüredre, az úton láttunk őzet, rókát és nyulat is. A délutáni macokevés miatt vacsorára nem is vágytunk, inkább csak tervezgetésre és pihenésre a másnapi nagy erőpróba előtt.

2014. május 8., csütörtök

Napló

Tudom már, miért pont április 7-én írtam a legutóbbit: mert 6-án volt az agárdi tókör, arról mindenképpen írni akartam, de szégyelltem volna magam, ha csak futásokról írok már, és ezért. Na, aztán jól nem írtam az agárdi versenyről se. Most is csak röviden, utána meg ami jön.

Április 6. - Agárd, 28.19 km 3:16 alatt, elég euforikus élmény volt. Azt mondták, majdnem sík, egy emelkedő van benne. Az féltávnál volt, legyőztük futva, én aztán a többibe se gyalogoltam bele, de azért elég mérges voltam, hogy nem egy, hanem három emelkedő van. Mindenesetre nagyon büszke vagyok rá, hogy körbefutottam a Velencei-tavat! Pár kép:
Eleje, még felöltözve

Szilvivel az emelkedőn

Mosolyogva pózolás 26 km-nél

Száguldó és ezért nem előnyös célfotó

Boldogan, éremmel, Szilvit várva a célban

Április 7-én Péter szülinapja volt, amire nagyon finom tortát sütöttem, Regő pedig aranyosan eltitkolta: "apa, ne menj be a spájzba, mert ott van a tortád, de ez titok!" :)
Április 15. Játszóházban voltunk Pesten a két kicsivel, mert itthon voltak Emiék, és vééégre találkoztunk velük, illetve az egész játszóházazás a közös facebook-csoportunk találkozója is volt. Ráadásul licitáltunk együtt segítsütire is, azt előző nap sikerült átvenni, úgyhogy közös sütifalás is volt, nagyon jól éreztük magunkat. Kaptam Emitől egy színes horgolt kendőt! :)
Április 16-án volt Csongor névnapja, amiből nem csináltunk nagy felhajtást, sütit sütöttem és valami apróságot kapott, mert az igazi nagy ajándékot névnapra és húsvétra összevonva már pár nappal korábban megkapta: egy futóbiciklit. Nagyon ügyes vele, azóta szinte nem is motorozik.
Április 20-ra esett húsvét. Nálunk már péntek reggel jött a nyúl, mert péntek este anyukámékhoz utaztunk, ott szombat este jön, vasárnap pedig otthagytuk a gyerekeket, és elmentünk terepfutni. Így itthon vasárnap este volt húsvéti vacsora - meg hétfőn, meg még jó pár napig, amíg minden el nem fogyott. Regő locsolni is ment apával.
Április 22-én megnyílt a fehérvári Gombolyda! Végre van egy fonalbolt a városban. Ott voltam a megnyitón, vettem némi fonalat is, kicsit megszegve ezzel az újévi fogadalmamat, miszerint nem veszek fonalat - na de egy megnyitót mégse lehet kihagyni. Ezután nem sokkal elkészült a Glacia pulcsim is.

25-én Marci cirkuszban járt az iskolával, nagyon élvezte, nem akármilyenben, hanem a Fővárosi Nagycirkuszban! Hosszan mesélte az élményeit. Ezalatt mi újra Ságvárra mentünk, megint a szüleimre bíztuk a gyerekeket, és elmentünk hosszú évek óta az első kettesben töltött hétvégénkre. Marcit az apja vitte utánuk a cirkusz végeztével, mi pedig Mogyorósbányán aludtunk, szombaton én lefutottam a Nyerges Terep Félmaratont, Péter a 20 km-es teljesítménytúrán vett részt, aztán hazajöttünk. Előbb még vért is adtam. Este moziba mentünk, vasárnap itthon pihentünk, amíg nem mentünk a gyerekekért, nagyon jó volt. És már Csongor is el tud tölteni egy hétvégét nélkülünk.
Május első hete rövid volt, a végén a négynapos hétvégét újra Ságváron töltöttük, az első három napon ötgyerekes voltam, most Ancsáék kettesbenhétvégéztek, de vasárnap cseréltünk, és megint mi mentünk el, ezúttal a Börzsönybe túrázni. Most látom csak, mennyi programunk volt! És már utol is értem magam :)
Mi van még? Közeleg az év vége, tegnap volt az ovis anyák napja, Regő nagyon édesen, de szinte zárt szájjal, alig érthetően mondott verset, de aztán itthon elismételte, bár szigorúan a fal mögött :) Épül az óvoda, felújítják és ki is bővítik, nagyon érdekes naponta figyelni, ahogy halad, és a munkagépeket is. Persze nehézséget is okoz, az ovisok nem tudják használni az udvart, a játszótérre járnak, ami persze nem olyan védett, hangzavar is van. Meg is beszéltük fogadóórán az óvó nénikkel, hogy május végeztével Regő mér nem is fog oviba járni, úgyis fáradt már. Egyébként nagyon jó élmény volt a fogadóóra, tulajdonképpen csupa jót hallottam a kisfiamról :) Csongornak valószínűleg kinn van az utolsó foga is, és jövő héten viszem az oviba beíratni, hihetetlen. Marci készül az év végére, szépen feljavult matekból is, sőt, a napokban nekidurálta magát, és még rajzból is elhatározta, hogy most megmutatja, és sikerült négyest kapnia. A kézilabdát nagyon szereti, ragaszkodik hozzá, remélem, ez megmarad neki. Ha minden igaz, nyáron megy az első igazi, ottalvós táborba, ez kézilabdatábor lesz Balatonbogláron. Nekünk pedig ez a sok mamánál alvás jó pihenés, felüdülés volt, és igazi próbák a hosszú, négynapos különlétre, amit mi, szülők már nagyon várunk, és a gyerekeknek is jó lesz :)