Tali Ankáékkal

Kis visszatekintés... ez még az utolsó ságvári napunk. Délelőttre sikerült megbeszélni egy hirtelen találkozót Ankával és a kislányaival. Ő egy régi siófoki barátnőm, cserkésztársam, és érdekes számomra, de most, anyaként, bloggerként, a távolból, neten keresztül mintha közelebb érezném magamhoz, mint amikor hetente találkoztunk... nem is akarom kiszámolni, ezelőtt jó tíz-tizenkét évvel utoljára. De semmit sem változott, csak lett közben két tündéri kislánya, Lorka hároméves, Hanna hét hónapos. A blogja, a facebook bejegyzései alapján úgy érzem, sok tekintetben nagyon közel áll egymáshoz a gondolkodásunk - ez azért a közös cserkészkedésből is kiderült persze - de anyaként valahogy még mélyebbnek érzem.

Szóval egy kis siófoki játszótéren találkoztunk, amit eddig nem is ismertem, sőt, amikor arrafelé jártam iskolába, a környékén se volt semmi, csak elvadult bozótos domboldal. Most meg szinte Rózsadomb, gyönyörű új utcák és családi házak. Ők már ott voltak, mire én a három fiút öltöztettem, reggeliztettem stb. és odaértünk. A fiúk ügyesen elfoglalták magukat, Regő is volt, amivel tudott egyedül játszani, csak időnként kellett neki segíteni, Lorka is boldogult szépen. Így mi is tudtunk kicsit beszélgetni, miközben Hanna körülöttünk mászott vagy belénk kapaszkodva álldogált. Hosszú idő után ez volt az első igazi meleg nyári délelőtt. 

Három fiú egy hintában:

Hanna:

Anka Lorkával:

Regő mászókázik:

Marci két gyerek ellensúlya egyszerre (ez az a kép, amin a lehető legtöbben rajta voltak):

Nagyon jól sikerült játszóterezés és beszélgetés volt, délig ott voltunk, nagyon örültünk, hogy sikerült összehozni!

Ebédre hazamentünk, és amíg a két kisebb aludt, én pakoltam, csomagoltam, vasaltam. Bencéért valamikor 4-5 óra körül jött az apukája, aztán mi is hazaindultunk.

Séta a parkban

Péntek délután újra megérkezett hozzánk Péter, még ezt megelőzően Csabi elment a focipályára a nagyokkal, mi pedig Ancsával, anyukámmal és a két kicsivel bementünk Siófokra a Jókai parkba, amit anyukám - hiába él itt a közelben - még nem is látott, mióta olyan szépen felújították. Kellemes idő volt, a fiúk sétáltak, szaladgáltak, dombot másztak és végül játszótereztek. Megnéztük Krúdy Gyula szobrát, amire fel is lehet ülni mellé a kocsiba vagy az ölébe:

A második képen Regő rettentő büszke, mert oda egyedül mászott fel :)

A szobortól a japánkertbe mentünk, itt Regőnek legjobban a két kis tündérrózsás tó felett átívelő fahíd tetszett, sokat szaladgált rajta oda-vissza:

Útban a zenepavilon felé Márkkal találtak egy kis dombot, amit élvezettel megmásztak, a másik oldalán meg leszaladgáltak, és ezt így folytatták jó pár ismétléssel.

A zenepavilonban is fel-le rohangáltak a lépcsőkön, bent pedig körbe-körbe, és itt készült a kedvenc képem, amin Regő az apjával kukucsol:

...valamint rólam is készült egy pocakos fotó, 19+1:

Innen a játszótér felé indultunk, a pavilonból csak a "csúszda" szóval lehetett elcsalni Regőt. Útközben hatalmas fenyőfákat találtak Márkkal, Regő lelkesen közölte, hogy "mászok", de azt hiszem, ehhez mókussá kellett volna változnia :)

Végül odaértünk a játszótérre is, amit a gyerekek nagyon élveztek, számunkra azonban komoly kihívás volt, kiderült, hogy emlékeinkkel ellentétben mégis inkább kicsit nagyobbaknak való, sok helyen kellett őket a magasban segíteni, átbújtatni. Azért csúszdáztak párat, és Regő felfedezte a láncokon lógó rönkökből álló mászószakasz legjobb felhasználási módját is:

Péter elvitte Mamát vásárolni, mi pedig igyekeztünk lassan kicsábítani a gyerekeket a játszótérről. Megnéztük, milyen szépek a parkban a virágok, kavicsoztak egy sort, és így lassan sikerült megközelíteni az autót, és vacsoraidőre hazaérni.