Egy lélekemelő nap

Ennek már két hete... Mindennap meg akartam írni, és érik még bennem ennek a napnak a hatására egy mélyebb, vallomásos írás is. Remélem, nem sokáig kell érlelni, és lesz időm blogolni a következő napokban.

Szóval, annak, hogy az én Marci fiam Márton lett, két ember az oka. Az egyik Ági, aki több éven át volt a főnököm nyári munkán, és bár ez a főnök így igen szigorúan hangzik, nem sokkal idősebb nálam, és inkább barátnőféle lett, mint főnök. Az ő kisfia Márton, és ő magyarázta el nekem, milyen szép név, jó egy komoly felnőtt férfinek, de becézve, Marciként aranyos kisfiúnév, és ezzel elültette a bogarat a fülemben. Amikor aztán tényleg aktuális volt a kérdés, visszacsengtek bennem ezek az érvek, de mellettük egy másik nagyon fontos személy is eszembe jutott, akinek Marci a beceneve.

Ez a Marci egy fiatal pap volt - most már lassan az ötven felé közeledik - akinek mi, siófoki fiatalok, rengeteget köszönhettünk. Nem is tudom igazán megfogalmazni - azt hiszem, egy kamasz nem úgy éli meg ezt, hogy milyen hálás lehet neki, és mennyit adott, vagy hogy milyen szerencsés, hogy épp akkor, épp őt, épp oda sodorta az élet. Az élet? Inkább az isteni gondviselés, ami persze nagyjából ugyanaz. Nem, egy kamasz, én legalábbis, ebből annyit fogalmazott meg, hogy Marci nagyon jó fej.

Én tízéves voltam, amikor őt fiatal káplánként Siófokra helyezték, hittanra jártam, de a mi iskolánkban az idős plébános tartotta az órákat, tehát nem ismerkedtem meg vele azonnal. Aztán valahogy híre ment, hogy túrákat szervez a hittanos fiataljainak, meg hogy focizik velük! pap létére, sőt, előfordul, hogy reverendában!

Aztán újraalakult a cserkészcsapat, a második évben engem is felavattak. Jöttek a túrák, táborok, vezető lettem - bár a hivatalos képzést sose végeztem el, azért a kezem alatt, a társammal a kezünk alatt felcseperedett a Nefelejcs és a Búzavirág őrs. Évekig Marci volt a cserkészparancsnokunk. Létrehozta a diákmiséket, a gitáros miséket, illetve a társaságot, akik tudnak ott zenélni. Én is része voltam a gitáros kórusnak, énekeltem, és ennek köszönhetem, hogy otthon tanulgattam furulyázni és később gitározni.

Közben hittanra is jártam folyamatosan, meg voltak imaórák, ezek a társaság növekedésével, komolyodásával egyre inkább irányított világmegváltó beszélgetésekbe, hitvitákba mentek át. Mi olyan fiatalok voltunk, akik szombat esténként imaórára mentek, és nem inni. Persze, voltak bulik, házibulik és szórakozóhelyeken töltött bulik is, meg sörözések és hasonlók, de azt hiszem, egész más alapokkal. Barátságok és szerelmek szövődtek olyan értékrend mellett a legérzékenyebb kamaszkorunkban, ami felvértezett, sok mindentől megvédett és örök útravalóul szolgált. És mindennek Marci volt a motorja és az összekötő kapocs a társaságban. Bármikor lehetett hozzá fordulni, bármikor tudott tanáccsal szolgálni, beszélgetéssel, vagy kinek mire volt éppen szüksége. Ismerte a szüleinket is, a családokat is, sok családi nehézségről, problémáról tudott, és ez nyilván segített abban is, hogy velünk hogyan viselkedett. 

Sorolnám még, de ez a poszt igazából nem a személyiségéről szólna, hanem arról a két héttel ezelőtti vasárnapról, amikor az ezüstmiséjét, a pappá szentelésének 25 éves jubileumát ünnepeltük Zalaváron. Csak azért ennyi bemutatás kellett :)

Az a nap pedig úgy kezdődött, hogy Keszthelyre autóztunk a gyerekekkel Ankáékhoz. Merthogy a mise négy órakor kezdődött, és én nem éreztem volna tisztességesnek - meg kibírhatónak - a gyerekekkel keresztülautózni a fél Dunántúlt a hőségben egy miséért, majd nem sokkal utána hazajönni, tehát megbeszéltük, hogy már reggel elmegyünk, találkozunk, Keszthelyen strandolunk, és onnan megyünk. 

Itt kezdődött a lélekemelés, ugyanis Ankáék lakásából, egyszerűen a helyből és a falakból olyan szeretet sugárzik, hogy lubickolni lehet benne. Maga a lakás is egy kis kincsesdoboz, de az a gondosság mindenhol, és a falakon és a polcokon mindenfelé a gyerekek képei... Én is mindig ilyet szerettem volna, egyszer majd biztos lesz is, de egyelőre egyszerűen lusta vagy feledékeny voltam mindig válogatni, előhívni, keretezni, kitenni... Jó volt látni náluk.

A strand kicsit bizonytalanul indult, a nagy kánikulában épp az előző éjszaka volt egy nagy vihar, sok esővel, nem voltunk biztosak benne, hogy fürdésre alkalmas lesz a hely, letelepedésre a part. De az volt, és minden jól sikerült. Közben Ancsáékkal is egyeztettünk, ők is útban voltak, és volt strandolós tervük is, rábeszéltük őket, hogy ide jöjjenek, ahova mi. Úgyhogy pár strandolós kép:

Egyedül mászókázik :)

Marci és Regő Ancsáékkal

Úszógumis

Pocakos Csongorom nézi a végtelen vizeket a keszthelyi tengerparton :)

Csongor, Hanna és az úszógumi

Találtak egy elhagyatott építkezést :)

A strandon ebédeltünk, ki lángost, ki hamburgert, ki palacsintát, fagyiztunk is, aztán ahogy számolgattuk a rendelkezésünkre álló időt, fél három körül indultunk vissza Ankáékhoz - Ancsáék még maradtak, ők a strandról jöttek a templomba. Mi kimosdattuk az összesen hat gyerekünket meg magunkat, ittunk egy kávét, aki éhes-szomjas volt, azt elláttuk, és persze a gyerekek gondosan felfordították Ankáék lakását :) Aztán elindultunk, mi indultunk a legközelebbről, tehát logikus, hogy mi értünk oda majdnem utoljára. Éppen beestünk a szentmisére kezdésre, megálltunk a karzat alatt, és máris boldogan fedeztem fel az ismerős arcokat. Azt még ugyanis nem említettem, hogy a jubileum alkalmából Marci összehívta a régi siófoki csapatot is, és egész szép számban, családdal kiegészülve eljöttünk. Olyan jó volt újra látni mindenkit!

A mise gyönyörű volt. A zalavári templom szép, nem túldíszített, felújított, ömlik be a fény az ablakokon, és ilyen tömeget templomban régen láttam... Olyan jó volt látni, hogy Marcit ennyien szeretik...

Ő Marci :)

A misét több pap tartotta, Marci csak a végén beszélt, egészen meg volt hatva ő is. A gyerekek közül Marci és Bence már az elején kimentek Csabival, a kicsik inkább velünk maradtak, bár elég fáradtak voltak, és nagyon meleg is volt. Azért kordában lehetett tartani őket, hol egyiket, hol másikat vettem fel, Ancsa is segített Csongorral. Regő egy ponton leült a pelusával a szőnyegre, ott pihent :) A vége felé pedig az egész templomot betöltötte Csongor gyöngyöző kacaja, azt játszotta, hogy a karomban egészen hátradől, hátrahajtja a fejét, és ezen kacagott...

Áldást is kaptunk. Azt hiszem, ilyet még nem láttam, csak olyat, amikor a pap a szertartás végén egyszerre áldja meg a népet, de most négyesével, sorban az egész templom odavonult a szentélyhez, és Marci minden ilyen kis csoportot külön megáldott. Addigra Marci és Bence is visszajöttek, úgyhogy ők is kaptak belőle, és ez olyan nagy boldogság nekem...

A mise után a templom mellett lassan összegyűlt a csapat. Készült közös fotó is, mindenki mindenkivel beszélgetett, számoltuk a gyerekeket, melyik kié, kinek mennyi... Jó sokan vagyunk háromgyerekesek, érdekes, ez is a közös értékrend lehet talán. Aztán jött Marci is, de jó volt közelről látni újra, és hallani a hangját... Persze sokfelé kellett mennie, rokonok, barátok, korábbi és mostani közösségei mind őt akarták látni. De azért megajándékozhattuk, beállt a közös képre velünk, és anyukámmal még telefonon is beszélt - ha már ők nem tudtak eljönni, pedig szerettek volna, legalább a hangját hallhassák.

A Csapat :)

Anyukámmal telefonál :)

Prószatorta

Öröm is, meghatódás is...

A mise után volt egy hatalmas vacsora. Tudtuk, hogy lesz a barátoknak "valami kis vacsora", de ez hatalmas sátoros esemény volt, hosszú padsorokkal, rengeteg emberrel, több bográcsban főtt a gulyás, sült a hús, volt nokedli, krumpli, saláta, rengeteg innivaló... Erre nem számítottam. Kicsit meg is ijedtem, hogy akkor ez hosszú lesz, és mikor megyünk haza, de végülis értekeztem Péterrel (az ő kocsijával voltunk, míg ő itthon dolgozott) és azt mondta, jöhetünk bármikor, nem gond. Innentől lelazultam, ettünk, Csongor falta a káposztasalátát, a gyerekek barátokat találtak, összeismerkedtek a barátaim gyerekeivel, Marci legjobban Ágostonnal és Csanáddal találta meg a közös hangot. A vacsora után a helyi közösség egy végtelenül hosszú és humoros, Marciról szóló dallal köszöntötte őt, és a gyertyákból kirakott 25-öst formázó prószatortával, ami a kedvenc zalai édessége. Ott voltak a szülei is, ők sem változtak semmit a húsz évvel ezelőtti várvölgyi cserkésztáborok óta.

A koronát a napra az tette fel, hogy Ancsa kitalálta, legyen itt és most Márk keresztelője. Milyen jó lenne, ha Marci keresztelné, keresztszülőnek pedig felkérne valakit a régi barátok közül... Néhányan már szállingóztak hazafelé, Ankát kérte fel, és ő benne is volt, úgyhogy azon frissiben, spontán keresztelő szerveződött a helyszínen. Csabival mi voltunk a fotósok, de ahogy Ancsa mondta, még Csabi is elsírta magát, és ezzel, meg amit később a képek alá írt a facebookon, még őt is meg tudta lepni 13 év után. 

Az említett képaláírás pedig, Csabitól: "A világ legjobb papját ismertem meg a személyében. Mérhetetlenül önzetlen és életvidám ember. Bárcsak én is olyan tudnék lenni, mint Ő."

Ennyi, nincs mit hozzáfűzni. Azt hiszem, sokan vagyunk így ezzel. Ilyen emelkedett lelkiállapotban régen autóztam már haza egy programról a gyerekekkel, útközben egy benzinkúttól fel is hívtam anyukámat. Fantasztikus nap volt. És a régi barátokkal szerveződik a folytatás :)

Ömlesztve

Alkotói válságban vagyok, vagy mi, legalábbis blogíróiban. Itt várakozik öt bejegyzés piszkozatban, és rájuk nézek, és elmegy a kedvem a megírásuktól, nem tudom, miért van ez, magamra se ismerek. Pedig annyi minden történt...

Még áprilisban volt például Ki mit tud az iskolában, ahol Marci klarinétozott is, meg az osztály színdarabjában is szerepelt, a Kire ütött ez a gyerek címűt adták elő, nagyon humoros volt, és iszonyatosan jól állt egy csapat kiskamasznak, telibe találták. Videóztam is, de aztán töröltem, annyira zajos lett, nem is lehetett érteni semmit. Viszont a klarinétról van egy!

Közben Csongor is 16 hónapos lett, ennek alkalmából elérte végre a 10 kilót és megkapta az elmaradt 15 hónapos oltást, valamint kinövesztette mind a 16 fogát.  Nagyon sokat ügyesedett, okosodott, talán kezd beszélni is, most már az apa, anya, mama, pápá, ne-ne kis ismétlős szókezdemények mennek. És persze az akarata is erősen kezd kifejlődni, néha nem egyszerű vele, de közben meg bújós, édes, és a világ legaranyosabb kis fürtöse.

Április végén kirándultunk egy teljesen logikátlant, ugyanis előtte két programlehetőségünk volt: a Kemencés fesztivál Vérteslovason vagy a Gyapjúnap Taliándörögdön. Aztán addig csűrtük-csavartuk és találtunk még egy csomó más lehetőséget, majd váltunk döntésképtelenné, míg felmerült a kérdés, hogy ne menjünk inkább csak úgy egyszerűen ki az erdőbe? Igen, de hova? Esetleg olyan helyre, ahol kisvasút is van? És így kerültünk másfél óra autózásra a gemenci erdőbe, bár itt van a szánkban a Bakony és a Vértes, ráadásul úgy, hogy épp csak az erdőszélig jutottunk, az első kisvasútmegállóig, mert két kisgyerekkel mégse lehet másfél órát oda és ugyanannyit visszavonatozni a végállomásig, meg aztán még autó haza. De ezzel együtt is szép volt, élmény volt.

Aztán volt még május elseje, voltunk az összes gyerekemmel majálisban, majdnem nem sikerült elindulni, annyira hisztisek voltak reggel, már öltöztem is vissza, hogy akkor maradunk, de végül Marci meggyőzött. És aztán tényleg minden jó lett, jól érezték magukat, aranyosak voltak, jól szórakoztunk. Jó messze álltunk meg a bulitól egy olyan helyen, ahol tudtam, hogy biztosan lesz parkolóhely, árnyék, biztonság... csak a távolságot nem jól mértem fel, úgyhogy két-két kilométert gyalogoltunk oda és vissza, a visszaúttól már eléggé féltem, de már túl a sok élményen meglepően ügyesebben mentek, mint odafelé. Az is motiváló lehetett, hogy kétszer is megszakítottuk a sétát fagyizással :) Itthon volt még egy kései ebéd, alvás már nem, viszont dagonyát csináltak a homokozóból, és estére úgy néztek ki, ahogy egy igazi falusi gyereknek kell, csak hatványozva.

A legutóbbi hétvégét Ságváron töltöttük, Ancsáék elmentek hétvégézni és ránk bízták a fiúkat, úgyhogy öt gyereket kellett koordinálnom, de a jó időnek hála, nem is ment olyan nehezen. Az egész napot a kertben töltöttük, köszöntöttünk anyák napját, apukámat közelgő születésnapja alkalmából, Márk nevenapját, és meglátogatott Anka barátnőm is Lorkával, Hannával és a pici Palkóval. Nagyon örültünk nekik, és így már nyolc gyerek érezte jól magát anyukámék kertjében.

Ötök

Meg még hármak Csongorral

Az ovis anyák napja tegnap volt, kiscsoportban itt úgy zajlik, hogy hazamenéskor félrevonul csak az anya és a gyerek egy kis feldíszített asztalhoz, van ott virág, ajándék, és Regő az én ölemben ülve mondott verset. Nagyon édes volt, szépen végigmondta, helyenként olyan halkan, hogy ilyen közelről sem értettem :) de azért sikerült elsírnom magam. Tenyérlenyomatos kis papír ajándékot is kaptam, meg egy szál rózsát. 

Futottam is, nagyjából sikerül lassan átállnom a reggeli futásra. Először Ságváron próbáltam, amikor este nem sikerült elszabadulnom, másnap reggel Csongor ébredése után felkeltem, és majdnem öt kilométert futottam, felfedeztem egy nagyon jó kis kört a faluban. Aztán vasárnap is sikerült, hétfőn itthon is - az egy örömfutás volt reggel fél hattól, gyönyörű időben és finom levegővel, szivárvány alatt bő hét kilométer. A keddet kihagytam, de tegnap már úgy mentem, hogy még a szokásos telefonébresztőm előtt hazaértem :) Jövő vasárnap páros félmaratont futunk Keszthelyen a szomszédommal!

Olvastam is, kötöttem is, az egyik könyvről nem fogok részletesen beszámolni, nem is friss már, meg ugye az alkotói válság... de John Irving Negyedik kéz című regénye zseniális. Szarkasztikus humorral szórakoztat, mosolyogtat, elképeszt, közben kritizál, és nem mellesleg történetet is mesél. Nagyon szeretem John Irvinget, és szerintem ez az egyik legjobb könyve. A másik, akit tegnap fejeztem be a Futni születtünk c. könyv, ez viszont megérdemel egy saját posztot, mert fantasztikus.

Kötésileg elkészült a Moss Garden kendő, ez megint egy teszt volt Áginak, nagyon örültem, hogy részt vehettem benne, és igazán szép kendőm született. Tegnap pedig befejeztem anyósom kardigánját - ugyanazt, amit tavaly már elkészítettem egyszer neki, csak óriási lett. Idén a tavasz közeledtével elbontottuk, és újrakötöttem, immár jó méretben.

És akkor még ott a kert - egyelőre nem sikerült nagyon tevékenyen részt vennem benne, mert főleg gyerekeket kergetek és a homokozó szélén ülök, de lassan ki kellene ültetni a palántáimat, és nő a sok minden, amit Marika néni vetett. Nyílnak a virágok, gyönyörű minden. Május van.

Nagyon frusztrál, hogy a blogger bojkottálja mind a képfeltöltést, mind a videó beszúrását youtube-ról, pedig ez egy jó színes posztnak volt szánva. Ha tudom, pótolok mindent! - U.I. Mindenhez lett legalább egy kép, a videóval még tartozom.

Tali Ankáékkal

Kis visszatekintés... ez még az utolsó ságvári napunk. Délelőttre sikerült megbeszélni egy hirtelen találkozót Ankával és a kislányaival. Ő egy régi siófoki barátnőm, cserkésztársam, és érdekes számomra, de most, anyaként, bloggerként, a távolból, neten keresztül mintha közelebb érezném magamhoz, mint amikor hetente találkoztunk... nem is akarom kiszámolni, ezelőtt jó tíz-tizenkét évvel utoljára. De semmit sem változott, csak lett közben két tündéri kislánya, Lorka hároméves, Hanna hét hónapos. A blogja, a facebook bejegyzései alapján úgy érzem, sok tekintetben nagyon közel áll egymáshoz a gondolkodásunk - ez azért a közös cserkészkedésből is kiderült persze - de anyaként valahogy még mélyebbnek érzem.

Szóval egy kis siófoki játszótéren találkoztunk, amit eddig nem is ismertem, sőt, amikor arrafelé jártam iskolába, a környékén se volt semmi, csak elvadult bozótos domboldal. Most meg szinte Rózsadomb, gyönyörű új utcák és családi házak. Ők már ott voltak, mire én a három fiút öltöztettem, reggeliztettem stb. és odaértünk. A fiúk ügyesen elfoglalták magukat, Regő is volt, amivel tudott egyedül játszani, csak időnként kellett neki segíteni, Lorka is boldogult szépen. Így mi is tudtunk kicsit beszélgetni, miközben Hanna körülöttünk mászott vagy belénk kapaszkodva álldogált. Hosszú idő után ez volt az első igazi meleg nyári délelőtt. 

Három fiú egy hintában:

Hanna:

Anka Lorkával:

Regő mászókázik:

Marci két gyerek ellensúlya egyszerre (ez az a kép, amin a lehető legtöbben rajta voltak):

Nagyon jól sikerült játszóterezés és beszélgetés volt, délig ott voltunk, nagyon örültünk, hogy sikerült összehozni!

Ebédre hazamentünk, és amíg a két kisebb aludt, én pakoltam, csomagoltam, vasaltam. Bencéért valamikor 4-5 óra körül jött az apukája, aztán mi is hazaindultunk.