2019. május 8., szerda

10x10 gardróbkihívás a fenntartható divat jegyében

Előrebocsátom: nagyjából semmi közöm a divathoz. Sosem érdekeltek a trendek, nagyjából a kirakatokból vagy cikkekből tájékozódtam, de soha nem volt szempont a ruhavásárlásnál, hogy a kiválasztott darab az aktuális divatnak megfelelő legyen. Talán ironikus is, hogy épp amiatt a törekvésem miatt kezdek el a témával foglalkozni, hogy még kevesebbet vásároljak, illetve amit mégis megveszek, az minél környezettudatosabb beszerzés legyen. 
Biztosan sokat hallottatok már a divat, főleg a fast fashion áruházak sötét oldaláról: a ruhaipar az egyik leginkább környezetszennyező iparág, a mezőgazdaság után a világon a második legnagyobb vízfogyasztó. Az ENSZ felmérése szerint egyetlen pamutpóló elkészítéséhez 3000 liter víz fogy. Ráadásul a boltokba kerülő ruhamennyiség nagy részét feleslegesen gyártják le, hiszen 85%-ukat nem tudják eladni - gondoljatok bele, mennyi felesleges víz ez! És még amit eladnak, annak is jó része csak áll a szekrényekben, sokan nem hordják a meglévő ruhadarabjaik felét sem. Ha ez még nem lenne elég, újabb megdöbbentő tény, hogy világszerte hány gyereket foglalkoztat a ruhaipar: a Nemzetközi Munkaszervezet ezt a számot 2018-ban 260 millióra becsülte! 
Ezeket az adatokat, korábbi kutatásokat olvasva nagyjából három éve vizsgáltam felül a ruhavásárlási szokásaimat. Mivel soha nem voltam igazán impulzusvásárló ezen a téren, csak néhány évente, például munkahelyváltáskor frissítettem a ruhatáramat, vagy szokásom volt karácsonyra minden évben egy csinosabb ruhát beszerezni, "mert megérdemlem". Ezzel még nem is lenne nagy baj, de ezek jellemzően fast fashion termékek voltak. Szerintem a következő alapelvek szerint lenne jó vásárolni, hogy az említett környezetterhelést csökkentsük - és ez rímel a minimalizmusra és a hulladékmentességre is. 

  • Csak azt vedd meg, amire tényleg szükséged van. Amikor megtetszik egy darab, gondold végig, illik-e a meglévő ruháidhoz, hordanád-e valóban rendszeresen? Nincs már egy tucat hasonlód a szekrényedben? Livia Firth dokumentumfilmes, divatforradalmár szerint a tudatos ruhavásárlás alapkérdése: viselni fogom legalább harmincszor? Ezzel a módszerrel két legyet ütünk egy csapásra: egyrészt sok ruha nem állja ki a boltban a kérdés próbáját, másrészt elgondolodva rajta, elkezdjük a szekrényeinkben porosodó darabokat is többet hordani és kreatívabban használni.
  • Nézd át a ruhatáradat: mi az, amit igazából soha nem vennél fel, hiba volt megvenni? Vagy amit kihíztál, de hátha jövő nyárra megint jó lesz?  Rendezz garázsvásárt, ruhacsereberét a barátnőiddel, vagy add oda a Remixnek! 
  • Ha ez megvan, nézd át újra, kritikus szemmel. Van olyan darabod, amit azért nem hordasz, mert nincs mivel felvenned? Pakold ki a cuccaidat, párosítsd őket, próbálj ki merész szetteket, izgalmas kombinációkat vagy a szokványostól eltérő felhasználási módokat. Egy alkalmi ruha egy vagány dzsekivel menő hétköznapi öltözék lehet. Hordd a meglévő darabjaidat, vásárolj a szekrényedből! Amit így sem veszel fel, az mehet az előző pontban említett helyekre.
  • A másik fontos kérdés, mielőtt új ruhát vásárolsz: ki készítette? Nagyon sokszor nem tudunk válaszolni a kérdésre, és ilyenkor valószínű, hogy bangladesi gyerekek gyártották le az adott ruhadarabot. Ha nem támogatod ezt, vásárolj magyar tervezőktől, keresd fel a közeli varrónőt, aki akár fotó alapján is elkészíti neked a divatlapban látott csodát, vagy nézz körül a különböző vásárokon. Igen, így valószínűleg drágább lesz a ruhád, mintha a fast fashion boltban megveszed. Cserébe tartósabb, jobb minőségű, megbecsült darabod lesz, valóban megfizeted egy helyi vállalkozó munkáját - és ha tudatosan vásárolsz, a meg nem vett fast fashion cuccok árából így sokkal jobb ruhákat kapsz, bár kevesebbet. Itttalálsz egy jó kis listát a fenntartható divat magyar tervezőiről, készítőiről. 
  • Találd meg a saját stílusodat! Lehet, hogy azért nem hordod sok ruhádat - pedig amikor megvetted, még tetszett - mert egyszerűen nem illik hozzád. Ez jó kis önismereti játék is: tapasztald ki, milyen színek, fazonok állnak jól, és mi az, amiben valóban jól is érzed magad, mert az egyéniségedhez is megy. Ha tanácstalan vagy, menj el egy színtanácsadásra, ebből már léteznek kifejezetten kedvező árúak is. Én is megyek májusban, mindenképpen írok majd róla.
  • Vásárolj turkálóban! Nem ciki, sőt menő, kifejezett kincsekre lehet bukkanni, olcsó, és nem utolsósorban így legalább duplájára növeled egy-egy ruhadarab életciklusát. Felmérések szerint az európai nők 3-4 hordás után megunják és cserélik a ruháikat. Te hordd legalább harmincszor!
  • Hardcore tudatosan öltözködők kiépíthetnek egy kapszula ruhatárat is. Ezt általában évszakonként szokás kialakítani, és annyit jelent, hogy kevés, de egymással jól kombinálható alapdarabot választanak ki, és az ezekből összeállított szetteket hordják. 
Aki még itt nem tart, annak ajánlom a címben is szereplő 10x10 gardróbkihívást, a kapszulagardrób előszobáját vagy kicsiben elvégzett kísérletét, amiben épp most én is részt veszek. A kihívás lényege: válassz ki tíz ruhadarabot, állíts össze ezekből tíz szettet, és hordd őket tíz napig. A tíz darabba nem számít bele az otthoni kényelmes, az alvós, a sportruházat, a munkaruha, ha van ilyened, a fehérnemű és kiegészítő és a kabát. A cipők kérdése izgalmas - nehezítheted magadnak a kihívást azzal, hogy mondjuk a tíz ruhadarab mellé két pár cipőt hordasz ezekben a napokban, de eredetileg nincs ilyen megkötés. A kihívás erdeetileg a Style Bee blogon jelent meg és indult világhódító útjára. Én most Holy Duck Eszter felhívására veszek részt benne, aki annyival tette izgalmasabbá a játékot, hogy kifejezetten a színekre koncentrál. Ha te is belevágsz, érdemes előtte megnézned a következő tíz nap várható időjárását és a programjaidat - most például beleesett a húsvét is a tíz napba.
0418-1.jpg
Az én tíz kiválasztott ruhám:
  • egy klasszikus kék farmer, F&F márkájú, a nővéremtől örököltem
  • egy zöld Tchibo jeggings
  • lila, paisley mintás szoknya, amit a párom anyukája varrt és alakított át később rám
  • világoszöld Tchibo kordszoknya
  • bordó bonprix alkalmi ruha
  • sötétkék F&F felső
  • rózsamintás turikincs felső
  • pillangós rövidujjú felső, azt hiszem, ez is F&F
  • szürke atléta, talán Aldi vagy Lidl beszerzés
  • világos rózsaszín kardigán, ez is bonprix
 Ahogy az elején írtam, nem vagyok egy nagy divatguru. A felsorolt ruhák mindegyike legalább hároméves, és igen, ezek a lila szoknya és az örökölt farmer kivételével még kevésbé tudatosan vásárolt darabok. Viszont a legutóbb tavaly nyáron vettem magamnak egy nyári ruhát, így ha részt vennék egy olyan kihívásban, hogy tíz hónapig ne vásároljak ruhát, akkor ezt különösebb erőfeszítés nélkül már teljesítettem volna. (Azért a színtanácsadás után majd tervezek némi használtruha-beszerzést!) Így aztán az, hogy meglévő ruhákból öltözködjek, nem okoz nehézséget, de a nyolcadik napra a változatosság hiánya már kezd zavarni. Lehet, hogy eggyel kevesebb szoknya és eggyel több nadrág kellett volna, vagy még egy pulcsi - és persze a változékony időjárás is nehezíti a helyzetet. De azt hiszem, így a vége előtt nem sokkal egész jól sikerült megoldanom a feladatot, a napi szetteket az instagramon láthatjátok. Nektek hogy menne egy ilyen kihívás?

2019. április 29., hétfő

Tavasz a Balaton-felvidéken

Kirándulás-ajánló: Szentbékkálla és környéke

Visszavonhatatlanul tavasz van, bár most volt néhány esős és hűvösebb napunk is, számomra ez csak jó hír: erőre kapott a természet, üdék az erdők, talán kiheverték a márciusi szárazságot. Kirándulni meg esőben is lehet, én például vasárnap teljesítménytúrázni voltam, és bár 48 kilométer nem ajánlható bárkinek, a környék látnivalóiból bátran lehet válogatni kényelmes rövidebb barangolnivalót is.
Ha a Veszprém megyei Szentbékkállára látogatunk a családunkkal, a következőket érdemes megnézni:
Körtúra a Fekete-hegyi Eötvös-kilátóhoz
Szentbékkállán a Szent Benedek turistaszállótól indulunk a sárga háromszög jelzésen, először a falu aszfaltos útján haladunk, majd földútba, végül erdei ösvénybe vált lábunk alatt az út, és emelkedni kezd. Végig a sárga háromszög jelzést követjük. Lesz részünk meredek emelkedőben is, amikor felkapaszkodunk a Keleményes-kő bazaltpalacsintáira - valóban így hívják ezeket a képződményeket, amelyek lentről emlékeztetnek a bazaltorgonákra, de sokkal szélesebben elterülnek, rajtuk állva pedig keresve se találnánk jobb nevet nekik. Megcsodáljuk a kilátást és a növényvilágot, elolvassuk a Tűz útja tanösvény tájékoztató tábláját, amíg kipihenjük a mászás fáradalmait. 
Innen továbbhaladva szép, hullámzó tájon haladunk át, így áprilisban sárga virágokkal terített a mező. Újabb kapaszkodóval már a Fekete-hegyre érünk fel, az Eötvös kilátó lábához. Mindenképp másszunk fel a kilátóba, élvezzük a panorámát.
Lefelé a kék jelzésen indulunk, csak arra figyeljünk, hogy ne Balatonhenye, hanem vissza, Szentbékkálla irányába induljunk újra. Térképet, GPS-t érdemes nézni, ha biztosra akarunk menni a tájékozódással. rövid meredek után kellemesebb ereszkedésbe váltunk, lassanként leérünk az erdő szélére, ahol Jeszenszky Sky István Napfényszentélyét, kis birodalmát találjuk: imazászlók lobognak a szélben, kedves felirat a kapun, a közelben ölelőfa. Állítólag ha otthon találjuk a zenélő remetét, bármikor betérhetünk egy teára, én ezt még nem próbáltam, de az ölelőfát nem hagytam ki, amikor arra jártam. Tovább haladva tiszta vizű forráshoz érünk: szépen foglalt, fedett medencében gyűlik a víz és túlcsordulva folyik lefelé, érdemes a nálunk lévő bögrével meríteni belőle, ez az Öreghegyi-kút. Innen már néhány szép virágzó fa és présház mellett néhány perc múlva a falu szélére érünk, majd vissza a turistaházhoz. Ha megéheztünk, a falu első háza az Öreghegy fogadó, betérhetünk ebédelni és megpihenni.
Ez a túra bő hat kilométer szép emelkedőkkel, edzettebb 5-6 éves gyerekekkel már megtehető, de babakocsival nem ajánlom a szűk, köves emelkedők miatt. 
Körtúra a szentbékkállai kőtengerhez
Ennek a túrának a kiindulópontja ugyanúgy a szentbékkállai turistaház, de most a kék jelzésen indulunk, és végig ezen is haladunk. A faluból kiérve először a velétei palotaromhoz érkezünk meg - milyen jó hangzású név! Aztán egy kanyarral visszavisz a jelzés a falu szélére, de hamarosan újra kifordul onnan, és könnyű vonalvezetésű, sík terepen visz el a nagy kiterjedésű, izgalmas kőtengerig. Eddig a túra mindössze szűk két kilométer, de a köveknél akár órákat is el lehet tölteni, amíg a gyerekek bebarangolják az egészet, felmásznak minden kőre, kipróbálják az ingókövet, megnézik a madáritatókat, mi meg elolvassuk nekik az információs táblákat, és akár meg is tízóraizhatunk a lapos, meleg köveken üldögélve.
Visszafelé sétálhatunk ugyanezen az úton, vagy a kőtenger parkolójától a rövidebb, jelzetlen, de egyértelmű utat is választhatjuk, összességében lesz nagyjából négy kilométerünk, plusz a szaladgálás fel-alá a kövek között. Kisebb gyerekekkel is bátran ajánlom, babakocsival egy rövidke szakasz okoz nehézséget a palotarom után, de két felnőtt azt is megoldja.
Mindszentkálla, Kopasz-hegy
A környék bővelkedik jobbnál jobb panorámájú kilátópontokban, ez talán kevésbé ismert, annál látványosabb - és fárasztóbb a megközelítése. Ha a legrövidebb úton akarjuk elérni, autóval Mindszentkálla központjában érdemes megállni. A faluban több ponton is egyértelműen jelzik, hogy merre induljunk, de a piros és a két T jelzés is a csúcsra visz. A hegy nem magas, viszont meredek ösvénnyel indít, aztán 277 lépcsővel folytatja. Utána még jön néhány falépcső, aztán már csak egy keskeny ösvény, és ott is vagyunk a csúcs közelében álló keresztnél, ahol learathatjuk megérdemelt babérjainkat a lélegzetelállító kilátás formájában. Kipihegjük magunkat, és a lankásabb déli oldalon ereszkedünk le, visszaérünk arra a pontra, ahol meredeken felfelé indultunk, és ha most egyenesen teszünk egy kis kitérőt, akkor megnézhetjük a kisfaludi templomromot is. Innen már toronyiránt sétáljunk vissza a faluba, ahol a Káli-Kapocs teraszán felhörpinthetjük a nekünk járó frissítőt.
Csak kalandvágyó gyerekeknek és türelmes szülőknek ajánlom a túrát - a lépcsők próbára tesznek, úgy készüljetek, hogy időnként le-leültök majd pihenni a csúcshódítás közben. A táv oda-vissza is csak bő két kilométer, itt a szintemelkedés adja a nehézséget.
A három túrából bármelyik kettő, vagy akár mindhárom is összekapcsolható egy hosszabb kirándulássá. Mindszentkálla és Szentbékkálla között a kék négyzet jelzésen, majd azt elhagyva a szentimrepusztai buszmegállónál balra kanyarodva, jelzetlen úton (régen erre haladt a kék túra) zárhatjuk be a kört, ez a szakasz a legrövidebb úton (ha a kőtengert visszafelé kihagyjuk) három kilométert ad hozzá a túránkhoz. 

A költészet napjára

Az ünnep azé, aki várja

2019. április 11. 06:00 timeakecskes • Szerkesztés...

A költészet napjára

Az ünnep azé, aki várja - egy vers címe, Szabó T. Anna verse, bár karácsonyi, de kölcsönvettem címadónak, mert most ezt az ünnepet vártam, a költészet napját. Vártam és készültem rá, hogy a versekről, a versolvasásról mesélhessek nektek.
Ma későn jöttem haza, hosszúra nyúlt iskolai programon vettem részt a szülőtársaimmal. Mire hazaértem, két pizsamás gyerek várt, azzal fogadtak, hogy meséljek nekik. A kicsi a János vitézt kérte. Rögtön kitört a testvérháború, mert mint megtudtam, neki addigra már olvasott az apja, kérése szerint a János vitézből, a tesójának meg még nem, ő is követelte tőlem a mesét. Kérdezem a kicsit: akkor miért kéred, hogy én is olvassak még? A válasz: mert annyira szép.
0411-01.jpg
A béketárgyalások lezajlottak, a tűzszünetet sikerült megkötnünk, a gordiuszi csomót átvágtuk: én a nagynak olvastam, közben hallottam, ahogy a János vitéz is folytatódik a nappaliban. Ez volt az esténk, a reggelünk pedig úgy fog kezdődni, hogy elkészítem a reggelit, asztalra teszem, meggyújtok egy gyertyát, felébresztgetem a még alvókat, leülök közéjük egy teával, és amíg elmajszolják a reggelit, a Szeret engem a világ című gyerekversgyűjteményből fogok felolvasni nekik.
0411-02.jpg
Advent kezdete óta így van ez. Akkor kapták meg Szabó T. Anna verseskötetét, az Adventi kalendáriumot, amit úgy olvastam fel nekik, hogy december elsején az első verset, másodikán az elsőt és a másodikat  is, és így tovább. Karácsonyra az erre fogékonyabb kicsi már a kötet elejét kívülről tudta, és aznap reggel 24 verset olvastam fel - még szerencse, hogy ez már a téli szünet idején történt. Az advent, a karácsony elmúlt, de a versek maradtak: elővettük gyerekkorunk klasszikusait, Gazdag Erzsi Meseboltját, Weöres Sándor Bóbitáját, és a következő könyvtárlátogatáskor gyerekeknek való verseskötetet is hoztunk haza: a Friss tintát, Szabó Lőrincet, Tandori Dezsőt. Az elsős kisfiam első olyan könyve, amit önállóan kiolvasott, szintén Szabó T. Anna műve volt, a Tükörcicák. Nagyon szeretem ezt a reggeli hangulatot, úgy sakkozok az idővel, hogy mindenképp beleférjen, jóval előttük kelek, hogy ez a kis rítus, ha röviden is, de meglegyen.
Nekem magamnak tavaly ilyentájt, épp a költészet napja kapcsán jutott eszembe, hogy mennyire hiányzik a versolvasás, és mennyi szépet ad. Ha máskor nem is, de ilyenkor mindig előkerül egy-egy kötet, van itthon Radnóti, Pilinszky, Fodor Ákos, Tóth Árpád, és évek óta részt veszek a Posztolj verset! eseményben. Egy évvel ezelőtt iskolai rendezvény is volt ez alkalomból, a tanítás elején összegyűltünk az egyik tanteremben, sok gyerek, néhány tanár és szülő, és aki akart, felolvashatott vagy akár fejből is elmondhatott egy verset a többieknek. Itthon aztán úgy döntöttem, rendszeresítem a versolvasást az életemben, rájöttem, hogy nem foszthatom meg magamat ettől az élménytől: megnyugtat, elmélyít, elgondolkodtat, valahogy közelebb hoz a valósághoz. Az éjjeliszekrényemre tettem a Radnóti összest, és minden este elolvastam egy-két verset belőle. Azóta magamnak is minden hónapban hozok a könyvtárból egy addig ismeretlen versgyűjteményt, most épp a Libri irodalmi díj döntősei közül Takács Zsuzsa: A Vak Remény című vaskos könyve van soron.
0411-03.jpg
A tavalyi Aegon Művészeti Díj kapcsán készült videóbeszélgetés keltette fel az érdeklődésemet Kántor Péter és a Valahol itt című kötet iránt, ami az aktuális kedvencem lett, és még a kamasz fiam is elolvasta és nagyon tetszett neki! Szerintem ez nagy szó - a felnőttek közül is kevesen olvasnak verseket, a kamaszok még annyira se. Kántor Péter zseniális, jól érthető, átérezhető, aktuális és friss. Bátran javaslom a klasszikusok mellett a kortárs költőkkel való ismerkedést is, ízlelgessétek a verseket, forgassátok a gondolataitokban, jót tesz néhány olyan perc a zsúfolt napban, amikor költészettel ajándékozzuk meg magunkat.
Április a Nincs időm olvasni kihívásban is a költészet hónapja, a havi téma egy szabadon választott verseskötet. Én nagy fába vágtam a fejszémet Takács Zsuzsa életművével, de azt hiszem, nem baj, ha nem fejezek be ennyi verset egy hónap alatt, a lényeg a rendszeres versolvasás. A feladat még a kihívásban rendszeresen részt vevő, könyvolvasó csoporttagok számára is valódi kihívást jelent, a versek jóval kevesebb embert fognak meg, mint a regények - ebben valószínűleg az oktatásnak is hatása van. Remek ajánlásokkal találkozhattok viszont  a kihívás facebook csoportjában, sokan olvasnak például Varró Danit és más, könnyebben élvezhető költőket.
A magyar költészet ünnepére ide idézem a számomra egyik legkedvesebbet, fogadjátok szeretettel, és a facebook oldalamon osszátok meg kommentben a tieiteket! Örülnék neki.
Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért
Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.
Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.
Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,
Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.
Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.

2014. október 23., csütörtök

Gyerekekről - Marci

Hogy ne változzon már teljesen futóbloggá ez a blog... Nem volt vele ilyen szándékom sosem.

Szóval Marciról. Nagyfiú :) Gondolom, ez még mindig csak a kiskamaszkor, és még bőven fel kell kötnöm a gatyát, nem is akarom elkiabálni, de úgy érzem, ahogy romlik elfele a kamaszkorral, úgy jön meg az esze is, egy másikfajta ész. Vágyakozva olvastam mindig a beszámolókat kamaszokról, akikkel hatalmas beszélgetéseket lehet folytatni, akik társak, partnerek. Most ilyenné kezd alakulni az én nagyfiam is amellett, hogy szemtelenedik, ajtócsapkodós visszabeszélős, meg minden, amit kell. De ezt tökéletesen ellensúlyozza, hogy magától elviszi a kutyát sétálni, hogy jön velem biciklivel kísérni, ha futok, és jókat beszélgetünk közben. A kitartásán lenne még mit csiszolni, remélem, kerül bele még egy adag, mire megnő, mert most ez nem nagyon megy neki. Lehet, hogy abbahagyja a zeneiskolát, ami ugyan kár lenne, de már nem látom benne a lelkesedést, nem foglalkozik vele magától, nem gyakorol, és kicsit túlterheltnek is érzi magát az iskola-zeneiskola-kézilabda háromszögben, a sok buszozással.

Az iskola idén egyelőre jól és könnyedén megy, mondjuk a betegségből kicsit sok, nem jellemző Marcira - eddig egy afta miatt volt pár nap hiányzás, kis láz, majd rá nem sokkal elkapta a kicsiktől a kéz-láb-száj betegséget, ami nála egy nap magas lázzal járt, amit szinte átaludt, meg a szájában hólyagokkal, de a kezén-lábán alig, és egy nap után jól volt, csak ez nagyon fertőző, és iskolába, barátokhoz, edzésre sem mehetett. Sőt, Ági szülinapjára mentünk volna ma, de ez is ugrott, viszont holnaptól mehet közösségbe, így megyünk Ságvárra. Pont kezdődik az őszi szünet, úgyhogy Bencével keddig maradnak a mamánál-papánál.

Olyan szép, edzett, izmos nagyfiú, ha hasonló marad és még fejlődik ebben az irányban, szét fogják szedni a csajok :) Ezen a téren még semmi komoly, Alizzal az ovis kor óta tartó románcban tavaly volt egy mosolyszünet, idén viszont közeledés van, már egyszer mesélte Marci, hogy megpuszilta, válaszul Aliz barátnői biztatásra azt mondta neki, hogy szereti :) és náluk ebből még nem következik semmi, csak a boldog tudat :) A baráti kapcsolatok egyre fontosabban és kicsit hullámzanak, hol ez a legjobb barát, hol az, de a kör nagyjából állandó. Biciklizni mennek, felfedezik a falu szélét, gördeszkáznak, trükkrollereznek, most a spórolt pénzéből rollert akar venni Marci. Rengeteget olvas, falja az ifjúsági regényeket, érdeklődik a mi filmjeink iránt meg a National Geographic nyomozós meg árverős műsorai iránt, de tévét ezen kívül nem néz. Számítógépen játszik napi félórát, ha el nem felejtek szólni neki, akkor hajlamos úgy maradni, meg mióta okostelefonja van, lett egy ellenőrizhetetlen rész... de talán még nem képernyőn élő zombigyerek. 

Vicces, játékos, jól kijön a tesóival, ami Regővel sajnos sokszor nehéz. Rá lehet bízni őket, rövid időre kis vigyázásra, vagy lesz olyan, hogy ő hozza haza Regőt az oviból, illetve a mama is szívesebben vállalja a kicsiket - Csongort csak úgy - ha Marci is itt van. Egyszer elmentünk csak Regővel hármasban egy napra, Csongor itthon a mamára volt bízva Marci segítségével, és a mama az egekig magasztalta, amikor hazajöttünk. Hogy mennyire ügyes volt, etette, altatta Csongort, mire ő átjött rájuk nézni, már mindez megvolt, mint egy kis apuka, ő csak háttérnek kellett. Nagyon jó pedagógiai érzéke van, van olyan, amikor nekem már eldurranna az agyam, és szól, hogy várjak, majd ő megpróbálja elsimítani az aktuális dolgot. Szerintem valamilyen pedagógus lesz. Ő most épp nem is tudom, mi akart lenni, legutóbb építészettel, belsőépítészettel kapcsolatos fellángolása volt, ki is néztünk egy műszaki szakközépiskolát. Hát, lassan ezek is fontos kérdések lesznek :) Hatodikos.

Na, hát szép gyerek, nem? Fotó by MonikArt Foto :)

2014. október 14., kedd

42 - az élet, a világmindenség meg minden

Péntek délelőtt.
Telefonálnak a bölcsiből, hogy Csongor beteg. Ülök a munkahelyemen, és a második gondolatom az, hogy hogy megyek holnap maratont futni. Apa érte megy, lázat csillapít, mindent megold.
Péntek délután.
Érkezik a húgom, Ági, ő jön velem és Marcival, ez már korábban is így volt megbeszélve, beteg Csongortól függetlenül. Pizzapartit tervezünk estére, talán egy korty bort.
Péntek este.
Csongor 39.4 és arra panaszkodik, hogy fáj a pisilés. Ügyelet - csak nem valami komolyabb fertőzés? Nem, vírus. De délután óta csak a kezemben marad meg. Hazafelé már ösztönből mondom, hogy nem megyek másnap. Érvek, ellenérvek mindkét oldalon. Telefon anyukámnak. Anya, Te elmentél valaha...? Kikérdezem a közösségeket az interneten. Nem tudok dönteni. Pakolok, mintha mennék reggel, majd meglátom. A kabala körömlakkozás "jobb" program miatt elmaradt.

Szombat hajnal.
Csongor nem lázas és nem akar rám tapadni, szívesen marad apával. Regő a szokottnál korábban kel, és velünk akar jönni. Gyors egyeztetés Ágival, benne van, tehát négyen megyünk. Autó legyen vagy vonat? Osztunk-szorzunk, autó lesz és városszéli parkolás, bkv. Péternek a lelkére kötöm, ha gond van, szóljon, bárhonnan visszafordulok.
Szombat reggel.
Indulunk. Ági szétkürtöli a neten, én meghatva hallom, hogy mindenki értem izgult. Autópálya, város, parkoló, gyaloglás, metró, a gyerekek élvezik, Regő se fél.
Hősök tere. Semmi különös, csak épp egyre több futó a járókelők között. Turistabuszok, lézengő csoportok. Na de jobbra! Rengeteg ember, lufik, kordonok, kapuk, sátrak. Nem is tudom, mit érzek. Először is felvesszük a rajtszámot, aztán vécét keresünk, meg öltözőt, ruhatárat, majd az SOS sátrat, ahol a DK is gyülekezik. Keresem az ismerős arcokat, egyszer csak elém penderül Dóra, és a nyakamba ugrik. Itt bőgöm el magam először, távozik egy adag a tegnap feszültségéből. Aztán egyre többen üdvözölnek, megtalál Zsófi, akivel tavaly a Balaton félmaratont futottam, és azóta lett egy két hónapos Zsombor babája, most a férje fut. Andris fotóz, bemelegítek. Valahogy Bogesz keveredik mellém, vagy én mellé, a nap mázlija, ő váltót fut és abszolút nem izgul, laza, önti belém az erőt. 
Szombat délelőtt.
Tízkor telefonált Péter, hogy Csongor nem lázas, jókedvű, fussak nyugodtan. Most már majdnem tizenegy, és a rajtban várakozunk. Rengeteg az ember, hatalmas a hangulat, én is nagyon izgulok, de nem rossz izgulás ez. Bogesz oldja a feszültséget. Hosszu Katinka ellövi a rajtot, mi a mezőny hátuljában még vagy tíz percet toporgunk, sétálunk, majd lassú kocogással átfutunk a rajtkapun, előtte pacsi Ágival, Marcival, Marcsival (aki szegény tegnap törte el a lábujját és nem fut ma).

Rajt. 
Átfut az agyamon, hogy uramisten, ez több, mint negyven kilométer lesz. De nem erre koncentrálok, hanem hogy ott a Hősök tere, milyen szép, itt futok! Nagyon sokan drukkolnak, rögtön a téren DJ Dominik, Várkonyi Attila kér fej fölött tapsot a futóktól, hát legyen :) és mellette Lubics Szilvi szurkol, és bekiabálja nekem, _nekem_!, hogy hajrádéká! Második elbőgés.

Öt kilométer. 
Az első öt úgy ment el, hogy észre se vettem. Amit észrevettem, az az Andrássy út, a Bátor táborosok hihetetlen szurkolása, az Operaház rézfúvósai. Kiülnek az Opera elé, és nekem játszanak. Csak nekem, hogy jobban menjen a futás.
Kis utcák, árnyék, épületek. Mennyire más ez a város így futva, nem járműből szemlélve! Üzletek, éttermek, egy-egy ember mindenhol tapsol. Arany János utca, metrómegálló, Deák tér. Gyakrabban kéne üresnek lennie. Bazilika, itt is zenélnek. Egyáltalán, mindenhonnan zene szól. 
Megint kis utcák, kilátni a pesti oldalra, sejtem, hogy közel a rakpart. Margit híd, hetedik kilométer, már csak öt ilyen, nem tűnik teljesíthetetlennek. Utolérem Jocit, aki most profilján kívül hátul fut és egy első maratonistát segít, aztán Bogeszt, akinek nemsokára, a Margitsziget után eljön a pihenés, ő a váltó első embere.
Árpád híd, Népfürdő utca, majd a rakpart. Másfél éve a Vivicittán itt volt a legnehezebb, jönnek az emlékek. Most észre sem veszem, az első tíz kilométer elrepült. A rakparton hirtelen szemembe ötlik Szilvi, aki szurkol, az ő férje is fut. De jó látni! Hosszú a rakpart, szembesüt a nap, hol a fejem tetejére tolom a napszemüveget, hol a szememre húzom. Valahol elhagytam a fonott copfomból a hajgumit, bomlik kifelé, kócolódik, de már vizes is, gyakran használom a frissítőkön kihelyezett lavórokat.
Lánchíd. Szerintem tényleg nincs az oroszlánnak nyelve, innen sem látszik, nemcsak autóból. Már Zitára gondolok, aki azt mondta, hogy az Erzsébet híd után fog majd várni. Most még egy kis csalinka északnak, aztán rakpart. Na ez nem jó, szemből napsütés, árnyék nincs, se fák, csak aszfalt és meleg. Ezek a kilométerek már nem észrevétlenül múlnak, de még nem is nehéz. Újra frissítőpont, víz, izo, vécé! Nagy szükség volt már rá. Sietek, ne veszítsek sok percet, mennyivel könnyebb utána futni!
Lesek felfelé a napsütésbe, hol lesz Zita? 17, közeledik a híd, átfutok alatta, a rakpart melletti támfal egész alacsonyra ereszkedik, és ott integetnek! De jó, könnyebb szívvel futok tovább.

Tizennyolc kilométer. 
Uramisten, elfutottam a Hősök terétől az Árpád hídig és vissza, most meg mindjárt a Lágymányosi híd jön! Jó, tudom, Rákóczi, de az nem áll a számra. Előttem egy görnyedő futó, látom hátulról, hogy nincs jól, kérdezem, tudnék-e segíteni? Mellé érve látom, véres, zúzódásos az arca, elesett korábban. Szegény... de azt mondja, jól van, törölgeti magát zsebkendővel. Biztosan nem futja végig...
Megint zenét hallok, de már hányadszor! Voltak dobosok, fúvósok, dj-k, spontán megafonosok, mindenhol szól a zene. Most a túlpartról jön, de aztán elnyomja a közelebbi: felettünk a felső rakparton a második váltópont zenél, a Lágymányosi híd alatt meg a tárnoki ütősegyüttes, egész kicsi gyerekektől a szakállas bácsikig nyomják a ritmust, mondhatnám, szó szerint a talpalávalót. 
Fordító, mindig Szilvit keresem, de sose látom, biztos sokkal előrébb van, VIP zónából indult és edzettebb, gyorsabb is, mint én. Csendesebb utak, félmaratoni kapu! Csipog a chip, fogalmam sincs az időmről. Tegnap elromlott a telefonom, nem mérek semmit, a kilométereket úgyis látom. Meglepően felszabadító így futni, csak arra figyelni, hogy úgy menjek, ahogy jólesik, nem törődve a telefon által bediktált tempóval. 
Rakpart újra, második váltópont, kiabáló dj, a beérkező váltótagok mellett nekünk, egyénieknek is szurkoló közönség. Ízlelgetem a szót, egyéniek. Egyéniben futok. Hűha! Újbuda pedig népzenével üdvözli a 29. Spar Budapest Maraton futóit.

Huszonnégy kilométer.
Szabadság híd. Túl a felén már merek néha visszafelé számolni. Már csak tizennyolc. És nem tűnik soknak az a tizennyolc, mert nem annak tükrében nézem, hogy huszonnégy után még ennyi, hanem önmagában. Tizennyolcat tudok futni, abban rutinos vagyok. Jó ez a huszonnégy, szeretem. 
Közgáz, előtte hangos zene és táncos lányok, amikor odaérek, épp a Greased lightnin' szól a Grease-ből. Hát majdnem táncra perdülök, ennél nincs is jobb buzdító zene futáshoz. Hamar észhez térek, most kezd nehéz lenni. Villamossín, macskakő, majdnem Petőfi híd, fordító. Szilvit keresem: biztosan sapka, napszemüveg, piros vagy kék póló... és elbambulok, ő meg rám kiált, hát persze, fehér póló, azt nem kerestem. Nincs is sokkal előttem, de utolérhetetlennek tűnik.

Huszonhat kilométer.
Jöjjön már egy frissítőpont. Nagyon hiányzik a víz. Meg a só, miért nincs sós frissítés ebben a melegben? Iszom két víz között egy izot minden ponton, eszem banánt és folyamatosan olvad a számban a szőlőcukor, de már összeragad a szám az édestől. Törölgetem a Kékesről hozott kabalaszivacsommal. Nehéz. Még nem sétálok, majd biztosan lesz olyan, hogy muszáj lesz. Meleg van ezen a rakparton, forró a fekete nadrágom, tűz hátulról a Nap. Vizet.

Huszonkilenc. 
Belesétálok. Nem érzem bajnak, szerintem szabad ezt, most így esik jól. Mindjárt jön a harmadik váltópont, lesz frissítő.

Harminc. 
Víz! Sapka a lavórba, szivacsra friss víz, slagból is locsolnak. Locsolom magamra, még a nadrágomat is bevizezem. Iszom. Váltópont, már a harmadik váltó is beért! Én meg még mindig itt futok. Zenekar, valami katonazenekar-szerű, nagyon jó. Megtapsolom őket, nekem nagyon jól jönnek most. Biztatjuk egymást két másik futóval, hogy már csak tizenkét kilométer. Erre utolérnek a sárga lufival az ötórás maraton iramfutói. Utánuk! De most túl gyorsak nekem.

Harmincegy.
Minden kilométertáblánál gyalogolok egy kicsit. De amikor megint futok, akkor gyorsabb vagyok, mint aki nem gyalogolt bele.

Harminckettő.
Árpád híd felhajtója. Előtte reggeltől dobol három srác. Fantasztikusak.
A hídra gyalogolok felfelé, majd fenn futok. Mindjárt Margitsziget, bízom benne.

Harminchárom.
És igen! Sziget, fák, árnyék! Egy fiú egy mikrofonnal: már csak kilenc kilométer...! Életetek legszebb kilenc kilométere lesz...! Mondanám neki, hogy az első kilenc szebbnek tűnt, de most se szólni, se viccelődni nincs erőm.
Ferde napfény, sárga levelek hullanak a futókra. Kisgyerekek az út mellett pacsira tartott kézzel: energiát osztok! -kiabálják. Hát ebből veszek, szükség van rá!
Frissítő. Van kóla is, de nem kérek, egyáltalán nem kívánom. Víz, izo, víz, ha a számban tartott cukor elolvad, csere.

Harmincnégy.
Nem gyalogoltam bele! Kicsit felélénkültem. A szigeti kihajtón felfutok a hídra, aztán le. Itt megint sok az ember. Hajrá lányok, nagyok vagytok, biztatnak. Már ismerős arcokat is látok, van, aki pontról pontra megy és mindenhol szurkol. Fantasztikusak az emberek.

Harminchat.
Lehet, hogy már csak hat kilométer? Össze van zavarodva a fejemben Budapest térképe, nem értem, hogy fogunk hat kilométeren visszaérni a Hősök terére. Kifelé haladunk. Nyugati felüljáró, és nem gyalogolok bele! Várom, hogy meglássam Szilvit, a másikat, de nincs már ott. Helyette viszont előttem gyalogol Szilvi, az egyik, a fehér pólójában. Milyen közel van! Utol kell érjem!

Harmincnyolc.
Utolértem, és még csacsogunk is egy kicsit! Közös befutót tervezünk. Az út mellett mentő és stabil oldalfekvésben egy fiú, nem jó látni, remélem, azóta jól van. Szilvi sem érti, hogy kerülünk immár négy kilométeren belül a Hősök terére. Mintha egyre távolodnánk.

Negyven. 
A kórház mellett futok, ahol született Marci. Mosolygok. Már tudom, hol vezet az út a térre. Egy nő egy faággal ritmusosan ver egy közlekedési táblát. Kinek milyen hangszer jutott. Én hálás vagyok érte. Szilvi kicsit elhúzott, de nem bánom, most ez az én tempóm.

Negyven és fél. 
Kanyar a térre, szurkoló embertömeg, Petty Cicuk jobbról, balról a családom! Kiabálnak és Marci beszalad. Lefutom veled a végét! Sírok. Zokognék, kijönne minden feszültség, de most ezt nem szabad. A szemem könnyes, nyelem vissza és próbálom szabályozni a légzésemet. Boldog vagyok. Marci fut. Fordító. Szilvi szembejön. Szólni nem tudok, csak mutatom, itt van Marci!

Városliget. Árnyék, kevés ember a közelben, sok ember zúg kicsivel arrébbról. Szpíker és zene. Negyvenegyes tábla. Drukkolók. Már nagyon kevés van! Jók vagytok! Most már elhiszem nekik. Ne siess, Marci. 

Negyvenkettő.
Nem hiszem el. Negyvenkettő.

Utolsó száz méter. 
Kapu, felirat. Mindannyian hősök vagytok. Sírnék, ha nem két kilométerrel ezelőtt nyeltem volna vissza a könnyeimet. Marci, mindent bele. Repülök. Magasra emelem a lábaimat, én nem értem, honnan jön ilyenkor az erő. Valaki bekiabál, Timiiii! A szpíker bemond. A húgom direkt szólt neki. Marcival egyszerre a célban. Ölelem, és már nem tudok sírni.

42.195

Érem. Kezek a magasban. Marci is kap érmet. Vigyorok. Szilvi előttem, a telefonját bűvöli, majd megöleljük egymást, azt mondja, megcsináltuk! Nézegetem az érmet. Célcsomag, gratuláció, a kordonokon kívül Ági és Regő. Ölelések, én meg nem is tudom, miért ölelgetnek. Nyújtogatok. Sms, Péter. Honnan tudja...? Látták Csongorral a befutót az online közvetítésben. Hihetetlen :) SOS sátor, DK-sok, Enikőre bambán bámulok, meg se ismerem hirtelen, Gergő kérdezi, hogy volt. De jó, hogy ideértek! Zuhany, átöltözés, kifelé enyhén fájó lábak. Kis kidörzsölt foltok a bőrömön. Apró fájdalmak a testemben. Az ínyem, ahol a szőlőcukrot tartogattam a számban. A jobb nagylábujjam körme. Az érem súlya a nyakamban.

A földalattin ismeretlenek kérdezgetnek a maratonról. Engem...? Anyukámmal beszélek telefonon, nem érzi az eufóriát a hangomban. Péter ölel itthon, Marika néni nézegeti az érmet, Marci apja is gratulál. Facebookon mindenki ír, jönnek a képek. Én is posztolok mindenfélét. Hogy elhiggyem.

Aztán vasárnap reggel felkelek, és egy maratonista néz rám a tükörből. Vékony, elszánt, edzett, határozott. Aki megcsinálta. Nenikékamen. Győztünk.

2014. augusztus 31., vasárnap

Panorámafutás

Előzmények

Valamikor a nyár elején hallottam erről a futóversenyről, rögtön megfogott. Szob és Nagymaros közötti a táv, végig a Duna menti kerékpárúton, gyönyörű környezetben, felettünk a Szent Mihály-hegy, szemben Dömös... Vártam egy kicsit, hogy kiderüljön, hogyan illik be a versenynaptárba, az időbeosztásba így iskolakezdés előtt, aztán beneveztem.
Aztán egy héttel ezelőtt epegörcsöm lett. Olyan erősebb fajta, talán a legelső volt csak ilyen, amikor kiderült, hogy epekövem van. Azóta csak enyhébbek voltak, egy nospával, mentateával könnyedén kezelhetők. Ez meg többnapos, alacsony lázzal is járó, nem volt jó. Ráadásul amúgy is nyűglődöm futásilag egy ideje, nem megy úgy, ahogy mennie kéne. Ahogy jobban lettem, pénteken futottam egyet itthon, meglepően jól ment, bár én vánszorogni éreztem magam közben. Szombaton nem voltam jó hangulatban, el se tudtam hinni, hogy én ma délután 25 kilométert fogok futni...? Úgy voltam vele, hogy nem veszem versenynek, futunk egyet abban a szép környezetben, ha kell, belegyalogolok, aztán majd meglátjuk. Mindenesetre kirándulni jó, menjünk.
Délben pakoltuk be a gyerekeket az autóba, Csongor terv szerint el is aludt. Talán félórával a rajt előtt érkeztünk Zebegénybe, parkolóhelyet kerestünk, gyors csomagleadás, rajtszámátvétel, vécé, ismerősökkel találkozás, örülés egymásnak, bemelegítgetés - a hivatalosat lekéstem - és rajt.

A futás

Nem érzem úgy, ott se éreztem, hogy elfutottam az elejét, de azért meglepett, amikor a runkeeper közölte, hogy pár másodperccel hatos tempó fölött futok. Gondoltam is, hogy ez sok lesz, okosan, lassítsunk. Azért egy okosabb, de még mindig elég gyors tempót tartottam (6:20 körül) olyan 8 kilométerig.
A frissítés szuper volt a versenyen. Az útvonalban van két fordító: Zebegényből el kell futni a nagymarosi kompig, ott fordulunk 8 kilométernél, aztán vissza Zebegényen át a szobi kompig, ott fordulunk 20-nál, és onnan már csak öt kilométer a cél. A frissítők pedig nyolc kilométerenként vannak: az első és a harmadik a dömösi átkelésnél, a második Nagymaroson, a negyedik Zebegényben, az ötödik Szobon. Mindegyiknél ettem-ittam, volt mindenhol mi szem-szájnak ingere, víz, izo, alma, banán, egyszer még gél is, az utolsónál energiaszelet.
Az útvonal meg gyönyörű. Mióta legutóbb arra jártam, jól megnőttek a parti fák, ritka a teljes rálátás a túlpartra, de ami van, az szépséges és a szívemnek különösen kedves. Az indulás Zebegény utcáin, aztán elhagyva a falut bekanyarodni a Szent Mihály-hegy alá: egyszer ott ültem fent, lógáztam a lábamat a mélység fölött, és néztem Dömöst. Aztán megpillantani Dömös templomtornyát és az első házakat, és ott, a domboldalon, a temetőben ott pihennek a nagyszüleim. Látod, Mama, látod, Papa? Itt futok! Velem vagytok, ugye...?
Aztán ott a Dömösi átkelés vasúti megálló, ahol annyiszor számoltuk, hogy hetvenvalahány lépcső visz le a révhez. Szemben a rév és a kikötő, a szép dömösi hajóállomás épülete, és lassan elhagyom a falut. Az állomásnál volt az első frissítő, már csak négy kilométer Nagymaros. Ez nagyon jó volt ebben a versenyben, hogy fel lehetett magamban osztani rövid szakaszokra a távot. Azt hiszem, sosem gondoltam arra, hogy mennyi van még vissza a huszonötből - csak a legvégén, amikor már kevés volt - könnyebb volt mindig csak az előttem álló következő részcélra koncentrálni.
Dömös fölött egy ideig látszott Dobogókő is, aztán lekanyarodtunk a 12-es út mellől a Beatrix királynő kerékpárútra, és egyenesen szembejött a visegrádi vár :) Az egy felemelő látvány. Aztán, ahogy kanyarodik az út a Dunával, nem látszik mindig. Közeledik Nagymaros, itt már szinte egyedül futok, viszont hat kilométernél elkezdenek szembejönni az elsők. Keresem, hol az első lány, jó sokára jön, az élmezőnyben többségében vannak a fiúk. Aztán megérkezik, és onnantól számolom, lefoglalom magam ezzel, nézegetem a szembefutókat, van, akivel pacsizunk, van, aki hajrázik. Kicsit meglep azért a fordulónál, hogy ketten vannak mögöttem összesen, pedig egyáltalán nem futottam rossz tempóban itt még. Hol vannak a 6:30-asok, meg afölött futók? 
Fordulok, frissítek, irány vissza az eddig megismert útvonalon, csak a táj más. Szemben most nem Visegrád látszik, hanem a túloldal pilisi hegyei, szépek nagyon. Bár ez egy széles völgy a Pilis és a Börzsöny között, mégis olyan érzés, mintha szűk szurdokban futnék, mindenütt hegyek, felettem sziklák. Tíz kilométernél még jól vagyok, aztán utána lassan kezdek nem jól lenni, lassulok is. Jön a szinte már megszokott, de semmiképpen sem jó borzongás, szinte hidegrázás. Jól látszik a runkeeperen is, innentől lassulok. Várom a 12 kilométernél esedékes frissítőt, kapok is vizet és gélt, iszonyat édes, mint a tömény karamella, három pohár vizet is lezúdítok rá. Jólesett, érzem, hogy erőt ad, de nem gyorsulok újra, és hamarosan visszatér a borzongás is. Komolyan azon gondolkodom, hogy 16 kilométernél, Zebegénynél kiállok, abbahagyom. Nem szégyen az, most volt epegörcsöm, meg különbenis. Aztán a falu felé közeledve egyre több a lelkes drukkoló, aki lábosokkal és fedőkkel kiállt az út mellé, nagyon jók :) feldobnak. Jön a zebegényi frissítőpont, vizet, izot adnak, még arcot mosni is segítenek, és hát ez egy szakaszhatár, már csak nyolc kilométer, annak is a felénél lesz még egy frissítő, ezt már megcsinálom, legfeljebb majd azon a szakaszon sétálok, hát nem...?
Ez a szakasz meglepően hullámvasutas. Nem gondoltam volna, ebbe a hibába mindig belefutok (szó szerint) hogy azt hiszem, ha vízparti kerékpárúton van a futás, akkor az sík. Igen, kivéve, ha nem közvetlenül a vízparton megy, hanem picit feljebb kanyarog, na akkor nem az. Hát ez nem sík, tényleg, egyik emelkedő követi a másikat, próbálok örülni, hogy legalább ezek majd visszafelé lejtők lesznek. A szembejövők mind mondják, már csak ennyi, már csak annyi a fordító, plusz itt is vannak drukkolóemberek, fantasztikusak.
A fordítónál megállok, iszom, kapok energiaszeletet, amíg azt megeszem, váltok pár szót az önkéntessel. Azzal biztat, hogy hajrá, már csak négy kilométer, százat simán le lehet nyomni, ő teljesítménytúrázik, sorolja, mi volt már meg... Aztán meglátja a pólómat, nagyon tetszik neki, lefotózza elejét-hátulját :) Megint egy kis erőt merítve vágok neki az utolsó négy kilométernek, már hallatszik a zebegényi szpíker hangja, hol felkiált, hol csak az alapzaj... Jaj de hosszú ez a négy kilométer. Néha jön a vágy, hogy belesétáljak, de lebeszélem magam: futok még pár percet, ha tényleg muszáj, akkor bele fogok. De általában győzök.
Itt már kifejezetten fázom, állandósult a borzongás, ilyen értelemben nem érzem jól magam, de amúgy a futás oké. Nem gyors már, de megy. Egyre közelebb jönnek a hangok, aztán meglátom a kanyart, a bójával kijelzett utat, és leszaladok a célkapuig.
Regő a kapuban vár, Csongor is odaszalad, ölelések, puszik, a szpíker be is mondja, aztán Péternek is puszik, és beértem. Egyből jobban vagyok :) 2:54:58 lett az időm, hát, ha jó formában lennék, jobbat vártam volna magamtól, de itt a lefutás volt a lényeg, és az sikerült, belegyaloglás nélkül.

A verseny után

Az emléklap elfogyott, nem számítottak ennyi helyi nevezésre :) Felírják a címet és elküldik postán. Örülök neki, megérdemlik, nagyon jó rendezvény volt, szervezés, hangulat, frissítés, és persze a táj. Visszakapom a csomagomat, zuhanyozom, aztán indulunk is haza. Sikerül elcsípnünk egy szobi kompot, csak pár percet kell várni rá, így is majd' fél kilenc lett, mire megérkeztünk. Csongorkát gyakorlatilag álmában teszem az autóból az ágyba, Regő gyorsan eszik, lezuhanyozom, és megy ő is. És hát minket, felnőtteket se kellett nagyon altatni :)


Panorámafutás Zebegény - 25 km - 2:54:58

Nyári beszámoló

Vége van a nyárnak... Hogy ősszel több vagy kevesebb jut blogírásra kedvből és időből, azt meg nem tudnám mondani, szerintem ahogy eddig: ha sikerül, fogok írni. Immár munka mellett.
Milyen is volt ez a nyár? Szerintem jól sikerült, volt sok program, talán megvalósult, amit az elején akartam: kihasználni ezt az utolsó szabad nyarat. Visszalapozok a naptárban és megnézem, miket is csináltunk.
Június elején még volt iskola, ovi, aztán Marci sikeres klarinétvizsgát tett, meg az ötödik osztályt is lezárta, kapott bizonyítványt, olyat, hogy hát, jobbat is kaphatott volna, de így sikerült. Olyan kiskamaszos-ötödikes. Még közben volt Regő névnapja, én meg interjúztam Várpalotán. 
Névnap

Marci gyakorlatilag rögtön nyaralással kezdett, volt egy nagyfiús hét Ságváron: Bence, Marci és a papa együtt. Anyukám dolgozott, a papa volt a fiúkkal, már nem is emlékszem mindenre, de élvezték, az biztos. Közben itthon, mármint Fehérváron megnyitott az új Pagony könyvesbolt, oda elmentünk a kicsikkel, jó kis délutáni program volt könyvekkel, lufikkal, egészséges finomságokkal és papírkivágásokkal. 
Pagony megnyitó

Aztán ebben a furcsa nyárban is érett sok minden, ment a befőzés ezerrel, meggy, barack, uborka, borsó, zöldbab - cserébe a paradicsom nagyon gyatra az idén, de az meg már mostani, maradjunk a júniusnál egyelőre. Jött egy lehűlés, itthoni pocsolyázás volt. Marcit hazahoztam, újra együtt volt mindenki, és már be is köszöntött a július.
A júliust a pápai Várkertfürdőben kezdtük, Ancsáék ott nyaraltak a közelében, erre a napra strandolást terveztek, nekünk meg mi az a száz kilométer, csatlakoztunk. A gyerekek nagyon élvezték, Marci önállóan is elközlekedett, az összes nagyobbnál nagyobb csúszdát kipróbálta, volt, amit én is vele. Regő egyszer megijesztett, az egyik felnőtt medencében, ahol a melléig ért a víz és tudott benne járni, pár lépést ment el mellőlem, amikor mélyebbre lépett a kezdeténél, és nem tudott lábra állni. Úgy ugrált, csapkodott, mint a fuldoklók... Csongorral a karomban odaugrottam és kiszedtem, nem is maradtunk aztán ott, miután megnyugodott, maradtunk a gyerekmedencéknél. 



Július közepén túráztunk Ágival. Az volt a terv, hogy visszük Marcit és Bencét. Előtte sok eső esett, még előző nap is, Marci az apjánál volt, onnan hívott fel, hogy ő így nem menne. Bencét meg a szülők-nagyszülők tartották vissza, féltették, hogy csúszkálni fog a sárban, lesznek emelkedők, lejtők, lecsúszik, megsérül. Ágival mi úgy gondoltuk, mindenképp megyünk, legfeljebb sárosak leszünk, mi történhet. És így is lett, ott már sajnáltuk, hogy Bencét se vittük el, biztosan élvezte volna, több hasonló korú gyerek is volt. A túráról itt írtam.
A túráról hazafelé aztán vittük magunkkal Bencét és Márkot is. Bence egy hétig nyaralt nálunk, Márk csak az első két napon. Itt aztán volt sok élmény! Hétfőn még csak a kertet, a játékokat, a medencét meg a játszóteret, a fagyizót fedeztük fel, aztán keddre rájöttem, hogy mivel autóval nem tudok ennyi gyereket furikázni, busszal fogunk bemenni a városba. Így is lett, voltunk Játékmúzeumban, ebédeltünk McDonaldsban, fagyiztunk, megnéztük a várost a városnéző kisvonattal, végül aztán rohangáltak (és fürödtek) a szökőkútban, amihez előrelátóan vittem magammal csereruhát. 

Kedd este Márkért eljött az apukája, mi többiek meg a továbbiakban már autóval távolabbi programokba vetettük bele magunkat. Voltunk Gánton a bányamúzeumban és a hozzá kapcsolódó bauxitföldtani tanösvényen, Vértesszőlősön az előembertelepen, Csákváron a világ legjobb cukrászdájában. Másnap itthoni társasjátékozós napot rendeztünk, pénteken pedig a Csodák Palotájában voltunk Budafokon, mert erről már a tavalyi ittnyaralása alkalmával beszéltünk Bencével.
Szombaton hazavittem Bencét, de útközben még beugrottunk Paksra és megnéztük az Atomenergetikai Múzeumot. Ekkora gyerekekkel az erőmű látogatóközpontjába még nem szabad bemenni, de az erőmű kívülről és a múzeum is épp elég látványos volt, nekem is. Ancsáéknál pedig Márk szülinapját ünnepeltük, volt grillezés és torta. Tiszta pihenő volt utána már csak három gyerekkel hazaérni, kanyarogtunk egy nagyot Baja és a Duna túlsó partja felé, autóból megnéztük Kalocsát is.
A következő héten aztán Marci indult a kézilabdatáborba. Első tábora volt életében, izgult is nagyon, ő jobban, mint én. Elkísértük a gyerekekkel a buszhoz, integettünk, míg elment, a hét közepén pedig meglátogattuk Balatonbogláron. Lesétáltunk vele a partra, ettünk fagyit, aztán mire kezdődtek a délutáni edzések, visszakísértük, mi meg a kicsikkel felmentünk még a Gömbkilátóhoz. Nekem ez gyerekkori vágyam volt, sokszor mentünk el alatta, de jó ideje nem volt látogatható. Pár éve felújították, úgyhogy most kihasználtam az alkalmat. 
Július legvégén Regővel kettesben Klaudia szülinapján voltunk, és ez olyan nagy boldogság volt! Klaudia a kis szerelme az oviban, és hát az én kisfiam szinte egész évben arról panaszkodott, hogy neki nincs barátja, merthogy a Döme már nem barátkozott vele. És amikor Klaudia meghívta, olyan hálás volt, mondta is, hogy akkor mégis van barátja :) Vettünk neki ajándékot, azt is kettesben, szedtünk virágot a kertben, csinosan felöltöztünk, Regő ingben volt, és nagyon jó szülinap kerekedett, bohóccal, lufihajtogatással, tortával, tánccal, énekkel. Regő a bohóctól félt, táncolni nem akart, de ezekkel együtt is jól érezte magát, és már hazafelé mondta, hogy hiányzik Klaudia :)
A következő hétvégén - és ez már augusztus - kaptunk három nap szabit a nagyszülőktől, az összes gyerek Ságváron nyaralt egy kicsit, csak sajnos eközben itthon Péter beteg volt. Én lenyomtam a Velencei-tavi túratriatlont, aztán a pihenőnapok további részében ágyból filmnézés és pizzaevés volt a program. Na, azért vasárnapra jobban volt annyira, hogy sétáltunk a városban egy nagyot, sokat beszélgettünk és limonádéztunk is egyet. Aztán hétfőn én mentem a gyerekek után, és újabb tartalmas hetet töltöttünk ötükkel, most Ságváron. Volt benne strandolás, sok biciklizés, nekem futás - nagy meglepetésemre, mire odaértem, Regő megtanult két keréken biciklizni! Azóta is megy neki, az itthoni biciklijével is :) És még hajózni is voltunk egy esős napon Füredre - mivel az autómba csak négy gyerek fér be, és a hajóig is el kellett jutni valahogyan, Bence most otthon maradt, úgyis voltak már a héten hajózni, és így papa-mama minden figyelme neki jutott aznap. Füreden ebédeltünk és megnéztük az új akváriumot, sétáltunk a parton, fagyiztunk is, aztán visszahajóztunk Siófokra. 




Hétvégén már itthon voltunk a kicsikkel IBM családi napon vettünk részt apa volt munkahelye rendezésében, volt ugrálóvár, trambulin, lufik, lángos meg minden. Meleg volt, jól elfáradtak, kora délután eljöttünk, aztán kis pihenés után kimentünk az úrhidai falunapra. Ott is volt körhinta, légvár meg minden földi jó, Marci kint is maradt egy koncertre a barátaival, fél kilenckor mentem érte. Altatás után pedig mi is ki tudtunk menni estére Péterrel, körhintáztam :) ittunk egy pohár bort, megnéztük a Vincze Lilla koncertet és a tűzijátékot. Mindezt mennydörgéssel és villámokkal kísérve, de az eső szerencsére kivárta a falunap végét.
Innentől már az volt a tervem, hogy próbáljunk heti egy programot beiktatni a nyár hátralévő részére, amúgy meg lassan készüljünk az ovira, iskolára, Csongornak a ki tudja, mire. Így lett az első itthoni hét programja a Katica tanya, ahová Ági is jött velünk, és tényleg szuper hely, vissza kell még menni, sőt, jövő nyáron Marcit táborba is szívesen küldeném oda. Tényleg a Csongor korosztálytól felnőttekig mindenki jól érzi magát. 




Aztán közeledett Regő szülinapja. Vele olyan programot terveztünk, amire csak ő jön és mi, szülők. Ezt a mama és főleg Marci segítségével sikerült megvalósítani, Marci szuper volt, ez nagyon megy neki! Etette, altatta, lefektette Csongort, a mama saját bevallása szerint ő épp csak a háttérből terelgette őket. Mi addig Regővel az állatkertben voltunk, mégpedig vonattal, villamossal és kisföldalattival. Aztán én belevetettem magam a takarításba és a tortakészítésbe. A szülinap hétfőn volt, az állatkert pénteken, vasárnap jöttek anyukámék és Ancsáék, erre az alkalomra somlóis országtortáját rendeltem, volt ünneplés, sok szép ajándék :) Hétfőre pedig óceános tortát készítettem, és akkor köszöntöttük meg mi, itthon. Kapott legót, dinoszauruszt, vonatpálya-alkatrészt, volt nagy öröm és nagy játszás. Regőke ötéves lett :)





A nyár utolsó gyerekprogramja a dínókiállítás volt, illetve előtte még egy családi (majdnem, mert csak én meg a gyerekek) fotózás volt, amiért, ha jól viselik, beígértem nekik a dínókiállítást. Hát, viselhették volna jobban is a vége felé, de azért nagyjából elégedett lehetek, remélem, készültek jó képek is, és néha látszanak ugyanazon a fotón is majd :) A dínókiállítástól is többet vártam ilyen hírverés és árak mellett, de a gyerekeknek tetszett, kétszer is megnéztük egymás után. 
Tegnap pedig még Zebegénybe kirándultunk a Panorámafutásra, amiről a beszámoló mindjárt következik :)


2014. május 29., csütörtök

Négy nap a Mátrában - Gyalogtúra vasárnap, autós túra hétfőn

A vasárnapi napot végig túrázással töltöttük. Bővebben írtam róla itt, úgyhogy most csak pár mozzanatot, képet emelek ki, amik alátámasztják, hogy nekünk külön angyalaink élnek a Mátrában, és mennyire velünk voltak. Na jó, van egy-két negatív tapasztalat is, de eltörpülnek. Az egyik, hogy lassan kezdjük elveszíteni a bizalmunkat a kisvasutakban. Még amikor Regő csak egy kósza terv volt, kisoroszi bázissal túráztunk a Börzsönyben, és csak a szerencsén múlott, hogy hazaértünk éjszaka. Megbíztunk ugyanis a kemencei kisvasútban, hogy menetrend szerint fog indulni, bevisz minket Kemencére, onnan pedig tovább közlekedünk busszal, vonattal és révvel Kisorosziba. A kisvasút nem akkor indult, mi pedig plusz négy kilométert túráztunk rohamtempóban, Kemencén épp elértük az utolsó buszt, Szobon egy vonatot, és külön mázli, hogy megvolt a kisoroszi maszek révész telefonszáma, és már sötétben átjött értünk Kismarosra. Na, a mátrai kisvasútra már nem bíztuk rá ennyire magunkat, eleve úgy készültünk, hogy ha nem működik, akkor majd gyalogolunk. Szerettünk volna vasutazni, de sajnos ez is a kiadott óránkénti induláshoz képest napi háromszor járt, mire kivártuk volna, már gyalog is a végállomásra jutunk, így viszont csupa szépeket láttunk a túrán.
A másik rossz tapasztalat a Vörösmarty turistaház, ami csak a nevében az, ami, igazából nekünk magánszállásnak vagy nyaralónak tűnt. Zárt ajtók, fenyegető távoltartó tábla, közben láthatóan van élet odabent, emberek mozognak, a teraszon asztalok. Igen értetlenül álltam előtte, és próbáltam értelmezni magamban a turistaház fogalmát, valamint nagyon hiányzott egy kóla.
Na de a nap többi része! Szebbnél szebb erdők, fenségesnél fenségesebb kilátók és kilátások, rengeteg forrás. Napsütés, aztán folyamatosan dörgő, morajló ég, előttünk öt perccel húzódó esőfront és egy hatalmas villám, ami tőlünk talán kétszáz méterre csapott le, de nem ránk, és ez már jelzi, hogy valaki vigyázott ránk. A nap fénypontja a foltos szalamandra volt, amit Péter látott nekem, mondtam is neki, hogy innentől kérhet bármit. Hát hiába, vannak nők, akiket nercbundával és gyémántgyűrűvel lehet lenyűgözni, engem foltos szalamandrával.
Nagyon tetszett Sástó, a kemping és környéke. Olvastam róla a kirándulásunk előtt, nagy felújításon esett át, most gyönyörű, gondozott a tó és környéke, van egy szép hosszú tanösvényük, játszótér, hidak és szökőkutak, a kempingben mindenféle szolgáltatás és tízféle szálláshely a sátortól a négycsillagos szállodai szobáig. Nézegettük is, hogy ide bizony érdemes visszajönni gyerekekkel is, és sok a kirándulási, szórakozási lehetőség is a közelben.
Pár kép vasárnapról:

Nagy-patak



Néhány turistajelzés :D

Ködözik a Mátra

Sástó

"harmatgyöngyös harangvirág"

Utolsó mai visszapillantás a Kékesre

A hétfőt pedig a jó hosszú és nem egyenes hazatérésnek szenteltük, de úgy, hogy most is átkiránduljuk az egész napot, csak ezúttal autóval. Úgy indultunk neki, hogy mivel Gyöngyös felől érkeztünk a 24-esen, most menjünk le a másik oldalon Parád felé, nézzünk ott is körül. A szerpentin északi oldala sokkal erdősebb, mint a déli, fel is merült bennünk egy Mátrafüred-Kékestető-Parádsasvár nagyjábóli félmaraton ötlete, majd bedobom a BSI ötletládájába :D Az első hely, ahol megálltunk, Bodony volt, ezt a szállodában néztem ki egy aprócska ajánlóból. Mindenkinek ajánlom a Kincsesházat, fantasztikus hely, a szépség, a munka, a vidék dicsérete egy pár élete és keze munkája által. Teljesen úgy éreztem magam, mint a Másfélmillió lépés Magyarországon forgatócsoportja, akiket minden faluban behívnak a portákra, és megmutatják, milyen náluk, hogy élnek. A Kincsesház egy kedves és kreatív házaspár lakóháza, műhelye, portája. Krisztina népi motívumokat gyűjt, és festi őket csempére, tányérra, pohárra, tojásra, de még kifestőkönyvbe is, közben tárgyakat is gyűjtenek, most épp viseletek múzeuma készül, állatokat tartanak és a kecsketejes termékeiket is meg lehet vásárolni. Lenyűgöző hely, lenyűgöző emberek.




Nemcsak a volt nyárikonyhában kialakult gyűjtemény látogatható, de a felújított régi palóc parasztház is, amiben Krisztina és Gábor laknak, ízléssel ötvözve a régit és a modernet úgy, hogy a ház megőrizze paraszti értékeit, szépségét, de mai szemmel is kényelmesen használható legyen. Kicsit zavarba ejtő a valódi lakótérben, szobákban nézelődni, intim és közben sokat tanít ízlésről, munkabírásról, akaratról. Odabent nem fotóztam, hiszen mégiscsak a magánlakásuk. Az egyik szobában lesz a viseleti kiállítás, még féligkész, de megmutatják így is. Aztán bejártuk a kertet, elbeszélgettünk az állattartásról, próbáltunk ellesni ötleteket csinos kerti pihenő kialakításához. Nagyon feltöltő élmény egy ilyen helyen járni, ilyen emberekkel beszélni, akik annak szentelték az életüket, hogy őrzik a szépet, remélem, sokan fogják folytatni a munkájukat!
A falu fölé felkanyarodva, rövidke autózás és pár száz méter után szép kilátóhelyre érünk, ahonnan meg lehet nézni a Mátra északi oldalát, rácsodálkozni, mennyivel meredekebben, hirtelenebbül emelkedik ki a környező tájból a Kékes tömbje. Itt is az látszik, nem kell sok energiabefektetés, egy pad, egy asztal, némi fűnyírás, néhány tábla az idevezető úton, és máris van turistacsalogató látványosság. Ha a falun kívül is tudnak róla, akkor talán többen kanyarodnak errefelé.




Innen még egy picit keletnek autóztunk tovább. Mostanra jól elfáradtam, meleg volt, vagy nem tudom, mi bajom lett, de nagyon megfájdult a fejem is, nem éreztem jól magam és nem sok kedvem volt semmihez. Sok vizet ittam, hátha az segít, meg reméltem, hogy elmúlik. Így érkeztünk meg a siroki vár alá. Hétfő lévén maga a vár zárva volt, de a hozzá vezető szerpentin nem, úgyhogy a kilátásért felmásztunk - én morogva, a déli meleget nagyon nem bírtam, mászást egyáltalán nem akartam. De odafent hálás voltam Péternek, hogy felráncigált, itt vannak ugyanis a Barát és Apáca sziklák, felettük pedig a Törökasztal, mindegyik és róluk a kilátás is lenyűgöző. Sirok ráadásul a Mátra és a Bükk határán fekszik, innen látszik a Kékestető, a Galyatető, a másik irányban pedig a Bükk csúcsai.

Vár, sziklák, távolban a Kékes

A Barát és az Apáca


Falomb között a Bükk hegyei

Megdermedt szerelmesek

Visszatekintés a Törökasztalra és a Bükkre

Innen már aztán tényleg hazafelé vezetett az utunk, na nem röviden és egyenesen. Sirokon fordultunk északnak, kerülve a hegyeket, újra elhaladva a Mátra északi oldala mellett, majd a Cserhát dombjain át egészen az országhatárig, onnan pedig a Börzsönyt kerülve el is hagytuk Magyarországot néhány kilométer erejéig, hogy Párkánynál rögtön visszatérjünk, és Esztergomtól Dobogókő felé, aztán a legrövidebb úton az autópályát megkeresve Sóskúttól átváltsunk immár kiránduló üzemmódból gyerekértmenősbe.
Még egy megjegyzés, Kemencére ne menjetek. Sajnálom, hogy rossz hírét keltem ennek a községnek, biztosan van, aki ott jót tapasztalt, mi a bejegyzés elején emlegetett kiránduláson is póruljártunk a kisvasútjával, most gondoltuk, adunk neki még egy esélyt, hátha találunk egy jó éttermet vagy falatozót, bármit. Találtunk is panziót étteremmel, úgy tűnt, nyitva van, székek kipakolva előtte - ajtók zárva. Hát, ez megint nem jött be. Legalább a kisbolt nyitva volt, a főút melletti padokon ebédeltünk és kóláztunk, amitől magamhoz tértem egy kicsit a korábbi fejfájás utáni tompaságból.
Amivel viszont ismét szerencsénk volt, az a zivatarok elkerülése. Az autópályán végig kerülgetett minket, az egyiknek a széléből kaptunk is, azt hittük, majd Ságváron vagy hazafelé lecsap ránk, de nem tette, ehelyett odafelé és visszafelé is kísért minket egy-egy szivárvány, volt, hogy dupla. Még pontosan ez kellett koronának a nyaralásunk tetejére :) A gyerekek édesek voltak, Regő felnézett a játékból, amikor megérkeztünk, először talán nem is hitte, amit lát, lassan húzódott mosolyra a szája és repült a karomba, Csongor meg az apjáéba, aztán cseréltünk. Marci persze már visszafogottabban örül, ráadásul épp kung-fus filmet nézett, de azért utána ő is megölelgetett :) Itthon pedig igyekszünk lassan visszatérni a normál kerékvágásba - illetve a Regőnek már megkezdődött nyári szünet rendszerébe.