2013. szeptember 30., hétfő

Neked hány hazád van?

Vagy inkább otthon lenne a jó kifejezést. Mert nem kell megijedni, nem fogok én most itt politizálni, és nem a kitántorgó magyarokra gondoltam, és nem arra, kinek hány ország lehet a hazája. (Meggyőződésem, hogy az csak egy van, szülő- vagy választott, de egy.)
Én arra gondolok, hogy itt élek ebben a kicsiny faluban, szeretem minden talpalatnyi földjét és büszke vagyok rá, boldog vagyok, hogy itt nő fel a gyerekem, és meghatódom, amikor egy falumbelim verset ír róla. Tágabb értelemben meg itt van ez a város, Fehérvár, jelen pillanatban kikiáltották az ország legveszélyesebb, legbűnösebb városának, amivel én dacolok és nem vagyok hajlandó elhinni, hanem betudom statisztikai hibának. Ezt is szeretem, nagyon sokat fejlődött, jó, hogy a közelében élek, bár a várossal kapcsolatban nem vagyok igazi lokálpatrióta. Mennyit is éltem benne? Hét évet, és azóta a hatodikat töltöm itt a közvetlen közelében. Az tizenhárom.
A szülővárosomban viszont huszonegy évet töltöttem, és ezer szál köt oda. A gyerekkor, a szülőház, ahol már nem a szüleim laknak, a nagyszüleim háza, ahol már nem a nagyszüleim laknak... de én ezekben nőttem fel. Meg az óvoda, az iskolák, az utcák, a helyek, amik sokat változtak, valahol mégis ugyanazok, de a gyerekeimnek már csak magyarázni tudom, hogy "amikor én akkora voltam, mint most te, akkor ez így és így volt..." és hallom a szüleim hangját a fejemben, ahogy ugyanezt mesélték a város más részeiről. 
Mégis, ha csak átautózom rajta, és beugranak az emlékek, hogy hol volt az első randim, hol jártunk át naponta többször beírás terhe mellett a négysávoson, pedig volt (van) aluljáró, csak ahhoz lusták voltunk... meg minden, ismeritek... Hát elfacsarodik a szívem, hogy én itt már nem vagyok helyi lakos, még csak nem is tudok sokat a városról, már néha keresni kell, hogy valahova hogyan is találok oda... Pedig szeretem azt, ahol jelenleg élek, ami az otthonom, de mégis, a szülőváros, az szülőváros marad.
Vagy ott van a harmadik, ami se szülőváros nem volt, se mostani lakhely, mégis otthon. Dömös, a Pilis, a Dunakanyar. Egyszerűen azt szoktam mondani, hogy félig itt nőttem fel, pedig csak nyarakat töltöttem ott, azokat se egészen. Mégis, azokon a nyarakon fantasztikusan elmélyültek a szálak. Ezer és ezer emlék, szeretett rokonok a temetőben, a házaik, amikben már ott sem ők laknak - szerencsére azért még vannak ott egy-két generációval későbbiek is, akik emlékeznek mindarra, amire én emlékszem, de övék a jelen is. Ha csak közeledünk arrafelé, ha csak a Pilis karéját megpillantom, már mocorog belül az ismerős érzés: itthon vagyok. A dédmamám (Nagyinak hívtuk) kérdezte egyszer Dömösön: hol jobb, itt-itthon vagy ott-otthon? Jó a kérdés. Amikor itthon vagyok, itt jó, amikor meg otthon vagyok, ott jó. Valamennyire persze mindig a másik hiányzik. Hány helyre kötődhet igazán, mélyen az ember? Vagy talán ha egynél több, akkor nem is igazi kötődés az? Ezt nem hiszem. Ide ezért, oda azért eresztettem gyökeret. És talán eresztek még máshová is.

2013. szeptember 17., kedd

Hétvége, versenyen kívül

Na és hogy azért ne menjünk át teljesen futóblogba, beszámolok a kiscsaládos hétvégénk többi részéről is, mert volt ám program bőven :) Úgy kezdődött, hogy Regő pénteken nem ment oviba, én összepakoltam a hihetetlen mennyiségű cuccunkat, ebéd után lefektettem Regőt és Csongort, mondtam nekik, hogy most csak rövid alvás lesz, ébreszteni fogom őket, ha indulunk. Marci fél kettőkor megjött, evett, szerencsére Csongor magától felébredt a mozgolódásra, Regő meg Csongorra, úgyhogy még az ébredés okozta nyűgösséget is elkerültük. Irány Ságvár, Marci, Regő és a csomagok egy része ott töltötte a hétvégét mamánál-papánál. Meglepett, hogy Regő milyen simán ottmaradt, tavaly az őszi szünetben ez még nem ment ilyen könnyedén. Itthon is mondtam már neki, hogy mi apával nem maradunk ám ott, csak ő Marcival. Olyan simán rávágta, hogy jó, hogy azt hittem, igazán fel se fogja, és amikor tényleg elmegyünk, akkor lesz majd sírás. De nem lett, és az egész hétvégén nagyon ügyes és aranyos volt. jól elvoltak Marcival.
Mi meg Csongorral indultunk a hosszú útra, nagyjából négy órára számítottunk, és arra, hogy Csongor nem nagyon fog aludni, mert ha rövidebbet is, de aludt délután. Ahhoz képest egész jól viselte az utat, az M3-as elején megálltunk egy korai vacsorára és hogy egy kicsit mozoghasson, ezután Miskolc közelében elaludt. Arrafelé záporok és napsütés váltakoztak, gyönyörű felhőjáték és szivárvány tette különlegessé az amúgy is szép és általunk ritkán látott tájat (Miskolcon voltam már, de ezen az útvonalon még soha).
Az autópályáról letérve egyre ismeretlenebb és szebb vidéken autóztunk, látszott, hogy itt korábban köszöntött be az ősz, mint nálunk, gyönyörű sárga, barna, bordó színekben pompázó domboldalak között haladtunk. A szállásunk Bódvarákón volt, azért itt találtunk, mert a két évvel ezelőtti gannai, Regővel töltött hasonló hétvége tapasztalataiból kiindulva az volt a cél, hogy két légterű szállást találjunk, ahol külön szobában le tudjuk fektetni Csongort, de mi még tudunk ébren lenni, beszélgetni, olvasni, és nem zavarjuk. Ilyet pedig nem egyszerű találni.
Árpád vendégház

Már sötétben érkeztünk a faluba, ahol nem volt térerő, úgyhogy kénytelen voltam bekopogni a háziakhoz :) elfoglaltuk a szobákat, felállítottuk az utazóágyat, hagytuk Csongort ismerkedni, volt egy kosárnyi gyerekjáték is. Péter befűtött a kályhába, aztán próbáltuk a szokásos menetrendet tartani: kis pótvacsora, fürdés, alvás. Az idegen helyen és idegen ágyban nehezebben aludt el Csongor, mint szokott, de aztán az éjszaka már úgy telt, mint itthon.
Reggel én már rögtön futócuccba öltöztem, irány Aggtelek és a verseny. Amíg futottam, Csongor Péterrel játszóterezett, amikor esni kezdett, kicsit autóztak is a környéken, felfedezték, milyen közel van az országhatár.
Naaagy fatörzs a játszótéren

Ettek is, aztán Csongor az autóban elaludt, Péter közel parkolt vele a rajt-célhoz, ezért tudott ott lenni a célban, és ez annyira jó volt nekem! Azt hiszem, ilyen, hogy közvetlenül hozzá érkezzek, még nem is volt.
Miután lezajlottak a verseny utáni dolgok, zuhany, eredményhirdetés, kis evés-ivás, beültünk az autóba, és megbeszéltük, merre induljunk. Én ugyan még nem ebédeltem, de nem is éreztem sürgetőnek, gondoltam, autózzunk, amíg Csongor alszik, majd eszünk valamerre útközben. 
Péter megmutatta, milyen közel a határ, és hirtelen ötlettől vezérelve át is mentünk rajta, így már Csongor is járt külföldön. Kinéztem egy főutat, ami még a magyar autóstérképen látszik, illetve a Gömör-tornai karszt turistatérképén egy része, ez a szlovák 50-es út Rozsnyón keresztül. Hát csuda dolgokat láttunk, az Aggteleki-karszt hátulról is szép, a szlovák oldalon továbbtekintve meg egyre magasabb hegyeket látni, a térkép szerint már ezer méter felettieket is, folyóvölgyeket, szerpentineket, mészkőhasadékokat, sziklaalakzatokat. Nem fotóztam, csak csodálkoztam, ide vissza kéne menni túrázni. Nagyon tetszik egyébként, hogy a magyar oldalon, ahol gyalog is jártunk, többfelé hirdetik a szlovákiai látnivalókat, barlangokat, vidratelepet, patakvölgyet, összefogás, együttműködés van a természetföldrajzilag egyb tartozó két nemzeti park között.
Rozsnyó után tornyosul Krasznahorka leégett, de újjáépülő vára, aztán hamarosan Torna következik, ott is egy várrom, egészen olyan, mint Csobánc itthon. Ez már újra a határ, ennyi volt Szlovákiában, a kis Bódva-menti falvak között visszatértünk a 27-es főútra.
Egyre-másra jutottak eszembe a Másfélmillió lépés Magyarországon sorozat képkockái, szinte hallottam Sinkó László hangját egy-egy falunál, újra kell néznem, mi változott a sorozat óta, ami velem egyidős. Az úticélunk Szendrő, ekkor már egyre éhesebb voltam. Ez okozott némi összezördülést is köztünk Péterrel, ami rányomta a bélyegét a délután többi részére, kár volt érte - de a környék ezzel együtt gyönyörű.
Szendrő vára tulajdonképpen nem is látszik, teljesen elpusztult, a lőportornya helyén most egy új kilátó van, egy fatorony, alatta kiállítás, sajnos zárva. Teljesen új kövekből épített alacsony bástyafal is van az egyik régi helyén, de a lényeg a kilátás.


Csongor épp a vár alatti parkolóban ébredt fel

Hegymászók :)

Mondja és mutatja, hogy "kő"

Keresztül-kasul bejártuk, amit lehetett, megcsodáltuk a látványt, aztán elautóztunk még a rakacai víztározóhoz (Sinkó László hangja dübörgött a fülemben...) 

Itt csak fotózni sétáltam le a partra, békés és megkapó látvány volt, bár felriasztottam egy darut, akinek valószínűleg emiatt nem volt olyan békés a délutánja, én viszont örültem neki, szerintem sose láttam még szabadon darut. Aztán ráböktem egy kis kanyargós útra, hogy most erre menjünk. Merész választás volt :) az út csak egyre kisebb és kisebb lett, szerpentines és gyönyörű tájon, sosehallott falvakon át vezetett, olyannyira, hogy volt bennünk egy kis izgalom, hogy vajon nem fogy-e el egyszer csak. De nem, szépen kiért Aggtelekre, ahol végülis a Barlang étteremben megvacsoráztunk. Onnan már csak visszamentünk Bódvarákóra, elbeszélgettünk a szállásadónkkal, Péter szegény egy csomót vesződött a befűtéssel, ami végülis csak hajnalban járt sikerrel, Csongor viszont rutinosan, sokkal könnyebben aludt el, mint előző este.
Reggel búcsúztunk a falutól, abban megegyeztünk, hogy még egyszer visszamegyünk Aggtelekre, ott biztosan nyitva vannak már a büfék, valahol lehet reggelizni. Ilyen ködökkel búcsúzott tőlünk Bódvarákó:

Szinpetriben még odakanyarodtunk a világ legnagyobb könyvéhez, de persze vasárnap reggel nyolckor zárva van, nem a könyv, hanem a múzeum, úgyhogy elmondhatjuk, hogy láttuk a világ legnagyobb könyvét őrző házat. Meg a hatalmas tájképi szalamandrát, úgy nyújtózik a domboldalon az Aggteleki Nemzeti Park jelképe, mint a westburyi Fehér Ló. Aztán finom, forró, jóleső teát kaptunk Aggteleken, meg tócsnit tejföllel és sajttal, és most Péter bökött rá a térképre: Szilvásváradra szeretett volna menni. Okés, irány a Bükk, közben a nap is kisütött, ha lehetséges, még szebb lett az őszi táj. Csongor a Bódvarákó-Aggtelek közötti rövid szakaszon szundított egy korait, így Szilvásváradig nem aludt, nem is volt baj, abban bíztunk, hogy ott jól kifárasztjuk, és majd utána alszik.
Ahogy kiléptünk a parkolóból és elindultunk a kisvasút felé, Csongor lecövekelt. Én mentem tovább és mondtam neki is, hogy jöjjön, de ahogy visszafordultam, azt láttam, hogy mereven bámul egy kürtőskalácsost, a lába pedig a földbe gyökerezett. Mit volt mit tenni - kürtőskalácsot vettünk tízóraira :) Felszálltunk a hamarosan induló első kisvasútra, és kizötyögtünk a Szalajka-völgybe.
Kis megszeppent vonatozó :)


Csongor nem volt ám ilyen kis ijedt, mint a képen látszik, inkább csak komoly, és figyelt nagyon. Ha felállt a padon, és nézett kifelé a vonatból, jobban értette, hogy hol is van, és felszabadultabb lett, mondta sokat, hogy si-hu-húú :) 
A Szalajka-völgyben nagyon sok minden kiépült vagy megújult, mióta - kilenc-tíz éve - utoljára jártam arra. A vasút melletti sétaút, a szabadtéri múzeum, hidak, táblák, van egy új játszótér is. Csongor alaposan megnézte a vízesést, kavicsokat dobált bele, és szerette volna meg is fogni, ami végül később egy simább partszakaszon sikerült is neki.


Alaposan megnézte a szabadtéri múzeum állomásait, legjobban a vízterelő tetszett neki, forgatta a kis malomkerekeket :)

Visszafelé gyalogosan indultunk, babakocsi nem volt nálunk, úgyhogy vagy Csongor tempójában mentünk - ami néha nem is olyan lassú, nagyon tudja szedni a kis lábait! - vagy vittük pár percig, amíg le nem kívánkozott. Elhaladtunk a Szikla-forrás mellett, megnéztük a pisztrángos tavakat, kisebb vízeséseket, egy helyen csak úgy az út mellett buzgott fel egy forrás vize, ami tíz éve még biztosan nem volt ott.
Csongor pisztrángokat néz
Azért az út vége felé már el-elfogyott az erő Csongorból, fáradt is, álmosodott is, gyakran váltotta a saját lábán járást a miénkkel. Itthon megnéztem, három kilométer az út, szóval nem semmi teljesítmény tőle! És persze ahogy visszaértünk a vasútállomásra és beültünk az első kis étterembe, rögtön nyoma se látszott a fáradtságnak, volt ott egy kis favonat és egy láncos mászóka, rögtön ezeket próbálta ki. Aranyos volt, itt is, de még Aggtelken is ha Regő vagy Marci-korú gyereket látott, rögtön ment volna hozzájuk, Regő, Marcika csatakiáltásokkal. Reggel is azzal kelt fel, hogy sorolta, aki hiányzik neki: Regő, Marcika, mama :) Itt is volt egy nagyjából Regőméretű kisfiú pont olyan futóbiciklivel, amilyen itthon is van, de szerencsére volt egy bő Csongorméretű kistesója is, akivel aztán együtt játszottak a favonaton. Aztán hozták az ebédet, hatalmas volt a gyerekadag, ő meg olyan ügyesen evett nagy padon, nagy tányérból, nagy villával :)
Visszasétáltunk az autóhoz, Péter szívesen ment volna még a 24-esen Kékestető felé, de ekkor már én kértem, menjünk inkább a gyorsabb úton, a gyerekekért is el kell még menni anyukámhoz, aggódtam kicsit, hogy hogy bírják egymást. (Később kiderült, alaptalanul, mindenki nagyon élvezte a hétvégét a mamánál :) ) Úgyhogy innentől egyenesre vettük az irányt, Csongor félórán belül elaludt és ezt hazáig folytatta, Péter minket kitett itthon, hogy Csongor kiszállhasson már, ne autózzon még plusz egy órát, illetve én elmehessek bevásárolni, ő meg addig hazahozza Regőt meg Marcit. És este hét tájban végül családegyesítés volt, mindenki nagyon örült mindenkinek :)
Összességében gyönyörű és feltöltődős hétvége volt, de azért igazi pihenésünk majd kettesben lesz, ha már Csongor is el tud tölteni egy-két napot a mamánál. És akkor nem ébredünk éjjel, nem kelünk ötkor, és egészen szabadon arra megyünk, amerre akarunk, gyerekekhez való alkalmazkodás nélkül - majd annak is eljön az ideje, most viszont azt élveztük, hogy hármasban tölthettünk két napot ezzel a mi kis legkisebbünkkel.

Baradla Trail - a "mégiscsak futóverseny"

Fuss a föld alatt! - nem kellett több, mint ez a mondat, meg akkor még talán a Vivicitta vagy a Keszthelyi kilométerek lelkesedése - amint megláttam a Baradla Trail nevezési felhívását, azonnal tudtam, hogy nekem ez kell. Nagyon régen neveztem, talán még májusban, sehol sem voltam még a 16 kilométertől, hát még az 500 méteres szintkülönbségtől. És szombat délelőtt mégis ott futottam, a világörökség kellős közepén, az ország legnagyobb, legszebb cseppkőbarlangjában, meg fölötte az Aggteleki-karszton. És még most is csodálkozom, hogy hogy kerültem én ide...?

Felkészülés

Amikor eldöntöttem, hogy nevezek, tudtam, hogy akkor bizony fel kell fejlődnöm 16 kilométerre, sőt, olyan 16 kilométerre, amiben komolyabb szintemelkedés is van. Eleinte nem fogtam fel igazán, mennyi is az az 500 méter, azt gondoltam, a mi falunk is elég dimbes-dombos, összeszedek én itt is annyit. Aha... azóta tudom, hogy lefuthatnék másfél-két maratont ezeken a dombokon, mire meglenne. Olyan gondolat is megfordult a fejemben, hogy nem biztos, hogy külön rá kell edzeni a szintkülönbségre, lehet, hogy elég csak hosszúakat futni, majd meglátjuk. Mindenesetre a runkeeper térkép alapján okosan számol szintemelkedést is, úgyhogy innentől azt is figyeltem.
Július elején sikerült lefutnom 16.8 km-t egyben, akkor az volt életem leghosszabbja, Úrhidán, Szabadbattyánon és Sárszentmihályon át, volt benne olyan emelkedő, amire azt gondoltam, na, ez már kemény, de azért végigfutottam. Itthon néztem a futás adatait: 118 méter szintemelkedés volt benne. Hogy mennyi...? Uramisten, ha ez 118, akkor mégis, mennyi az az 500, és ki bírja azt ki? És hol fogom én azt kipróbálni a verseny előtt...? 
Sajnos a nyár, főleg a kánikulai időszakok nekem nem tettek jót, rosszabbul bírom, mint a telet, de a nem olyan forró napokat kihasználtam, és augusztus 11-én, az egyéves futóévfordulómon lefutottam falun belül a félmaratoni távot. Szintemelkedés: kerek 200 méter. Öt kilométerrel hosszabb a táv, mint a Baradla Trail, jó félórával több volt az időm, mint a szintidő, és csak ennyi emelkedés. Tényleg edzeni kéne már kifejezetten emelkedésre, meg amúgy is, vissza kellene állnom a rendszeres, edzésterv alapján való futásra, gondoltam. Utóbbira hagytam magamnak időt és bíztam az augusztus végi lehűlésben, de az emelkedésen sokat gondolkodtam, aztán Péter segítségét kértem, és neki azonnal volt is pár ötlete. Ezek alapján és Péter segítségével, támogatásával futottam fel a szülinapomon a Bence-hegyre: 14.36 km, két órán belül sikerült, és már 285 méter szintemelkedés. Még mindig nem 500, de növekszik... Nagyon jó élmény volt, számomra hihetetlen teljesítmény önmagamtól, de a versenyhez semmilyen szempontból nem elég. (Nem mintha bárki bármit elvárt volna, én magam sem, csupán azt, hogy felkészülten álljak majd oda.) Szóval, a következő volt a nem is olyan rég posztolt szeptember elsejei dobogókői futás. Tudtam, hogy ez már utolsó nagy erőpróba lesz a verseny előtt, hiszen ilyesmire csak hétvégén van mód, közvetlen a versenyt megelőző hétvégén viszont már nem szabad.
Összesen 18.3 km lett a dobogókői kör, 3 óra 9 perc alatt, 588 méter szintemelkedéssel. És csodálatos élmény, ahogy írtam is, ott éreztem rá igazán a terepfutás ízére. Aztán számolgattam és morfondíroztam. Az már biztos, hogy ha akárhogy is, de képes vagyok ennyit és ennyi emelkedéssel futni, akkor menni fog a Baradla Trail is. Kérdés, hogy milyen idő alatt, és hogy versenynek vegyem-e, vagy csak az élmény kedvéért menjek?
Utóbbi mellett döntöttem. Számolgattam, hogy bár a Baradla bő két kilométerrel rövidebb és 88 méter emelkedéssel kevesebb, mint a dobogókői útvonal, azért mégiscsak három óránál több volt. Ha mondjuk levonom ezeket a különbségeket, meg beleszámítom, hogy versenyen azért mindig ösztönöznek a többiek, akkor mondjuk két és fél óra alatt reális lesz teljesítenem. A szintidő két óra, így aztán felesleges a versenyzésre meg az órára koncentrálnom, jobb lesz arra, hogy milyen helyen futok, nézelődni, csodálkozni, élvezni. Végül ezzel a tervvel is utaztam el.
Az utazás is egy külön szervezés volt, kihasználtuk az alkalmat és csaptunk Péterrel egy majdnem-kettesbenhétvégét, ez az az eset, amikor gyerek nélkül mennél, de a legkisebb még kicsi ahhoz, hogy másra bízd - így aztán Csongort vittük, a két nagyobbat pedig anyukámékra bíztuk. A hétvége versenyen kívüli részéről majd egy másik posztban beszámolok.
Ott volt még annak a kérdése, hogy mit vegyek fel: a barlangban 11 fok lesz, kint meg ki tudja, ha süt a nap, szeptember közepén huszonvalahány fok is lehet. Faggattam a nálam okosabbakat, végül vettem egy technikai felsőt, és körülbelül az összes futócuccomat elvittem magammal, hogy válogathassak :)

A verseny napja

Ködös, hűvös reggelre ébredtünk, talán 8-9 fok volt, azért reméltem, hogy ennél melegebb lesz. A szállásunktól olyan 20 kilométerre volt Aggtelek, én már indulás előtt elkezdtem reggelizni, faltam a müzliszeleteket, izoitalt. Odaérve először a Gömöri Gyümölcsfesztiválba csöppentünk, itt-ott lézengett pár futóruhás, álmos alak, keresgélték a rajtot, mint mi. Péter talált rá a helyes irányra, átvettem a rajtszámomat (134) a rajtcsomagban volt a kifejezetten csinos, zöld póló is a verseny emblémájával és adataival, ezt kell ma kiérdemelni, feladat kitűzve. 
Bemelegítés

Bemelegítettem, okos kérdésekkel zaklattam a szervezőket, mindenfélét eldöntöttem: sapka legyen, fejpánt vagy mindkettő? Hogy vigyem a fejlámpát? Vigyek vizet? Végül sapka lett, a fejlámpát a nyakamba akasztottam és kipróbáltam, nem zötyög futás közben, jöhet így. Vizet pedig nem vittem, tudtam, hogy félúton lesz frissítés, és ilyen hűvös, párás időben nem hiszem, hogy annál gyakrabban lesz rá szükség. De a kulacstartó öv a derekamon volt kulacsok nélkül, a zsebében szőlőcukor, papír zsebkendő.
A rajtban találkoztam Györgyivel, aki az én virtuális edzőm, tanácsadóm - azaz pontosabban nem találkoztunk, hanem leszólítottam, mert megismertem :) Nagyon jó volt végre élőben is látni azt, aki olyan sokat segített nekem, és most már nemcsak virtuálisan :) Megbeszéltük, hogy ő is az élményért jött, meg nézelődni, én is - na, ő azért egy kicsit más tempóban nézelődik :D Nagyon tetszett, hogy nincs chip, nem számolgatnak nettó időt, itt tényleg nem annyira fontos a verseny, mint a városi rendezvényeken.
Bekapcsolták a hangosbemondót, visszaszámlálás, és rajt!
Türkiz felső, fehér sapka, vigyorog és integet :)

Terepen

Ez az Aggteleki-karszt, ez gyönyörű. Már az autóból is csak csodálkoztunk, alig vártam, hogy testközelből lássam, benne lehessek a tájban. Mezei, füves szakasszal kezdődött a pálya, kisebb emelkedőkkel, lejtőkkel, bemelegedni kiváló. 

Aztán elég hamar eljött az első meredekebb, sziklásabb, izgalmasabb néhány méter, ekkor még rövid szakaszon, és lazán futva. Aztán bekanyarodtunk az erdőbe - kicsit a képen is látszik, arrafelé hidegebbek már a napok, korábban őszül, mint itt nálunk, gyönyörű, színes őszi erdőbe futottunk be, először ritkásabban, aztán összeborultak a fejünk fölött a fák. A talaj ideális volt, érezhetően esett egy-két napja, már nem volt sáros, de még puha, kevés avarral borított. Lassanként elnyúlt a mezőny, én tudtam, hogy a tempómhoz képest túlságosan is elöl rajtoltam, úgyhogy jó sokan lehagytak, a számuk alapján elgondoltam, hogy valahol az utolsó negyedben lehetek. Kinéztem magamnak néhány jellegzetes arcot vagy futóruhát, színt, akik ekkor körülöttem voltak, gondoltam, majd hozzájuk lehet viszonyítani később.
Itt, az erdős szakaszon már jöttek komolyabb és hosszabb emelkedők, már bele is gyalogoltam, és nemcsak én. Az első pillanatban kicsit csalódott voltam, úgy szerettem volna végig futni - látszik, hogy nem vagyok egy tapasztalt terepfutó. Dobogókőre ugyan sokat gyalogoltam, de azzal biztattam magam, hogy ott egyfolytában felfelé kellett menni nyolc kilométert, aztán lefelé tízet, itt meg azért kiegyenlítettebb a terep, ezért gondoltam, hogy jó lenne végig futni. Tény, hogy kiegyenlítettebb, de azért csak el kell érni azt az 500 méter szintkülönbséget, szóval simán érthető a belegyaloglás, és a talaj sem mindig hagyja a futást.
Azért a talajra itt még nem lehetett panasz, a lejtőkön már jobban figyelni kellett a lábunk elé, kövek, gyökerek és maga a lejtő, amin nem szabad engedni a rohanás csábításának, mert orra esni elég kellemetlen lehet. Én inkább annak a csábításnak engedtem a lejtőkön, hogy hagyjam visszamenni a pulzusomat 150 köré, alá. Az órát főleg a pulzus miatt nézegettem, 160 fölött már nem kellemes futni, 172 volt a csúcs, igyekeztem lejjebb szorítani, nem erőltetni.
A pálya piros-fehér szalagokkal jól ki volt jelölve, de azért az élesebb kanyaroknál, eltévedésre okot adó helyeknél segítők is álltak, akik ráadásul hajráztak és lelkesítettek is. Egy emelkedő teteje felé gyalogolva hallottam, hogy az előttem haladót biztatják, erre én is futni kezdtem, addigra már abbahagyták, biztos gondolták, hogy én is hallottam az előzőt... persze, de annyira kellett egy kis biztatás, mutattam a kezemmel, hogy rajta, nekem is :) és nagyon belehúztak, tapsoltak és buzdítottak, hogy én is nagyon bele tudtam húzni.

Nagyon vártam már a barlangbejáratot, nem emlékeztem a korábban látott térképről, hogy mennyi futás után is következik? Itt-ott turistáknak kihelyezett táblákat láttam, azok alapján próbáltam felmérni, milyen messze lehet még. Jött megint egy nyíltabb szakasz - már tudom, karsztbokorerdő volt - megcsodáltam a rengeteg zuzmót a bokrokon, aztán visszakanyarodtunk az erdőbe. Még futottunk, meg még, meg gyalogoltunk is, azért gyalogolva is igyekeztem elég gyors lenni, nem sétálgatni és semmiképpen sem megállni, és végül meghallottam a kolompszót. A jósvafői barlangbejáratnál kolompolt egy kedves segítő, és ezzel tudtunkra adta, hogy már itt a barlangbejárat, jön a legizgalmasabb rész.
Óriások terme

Hát, az is volt. Utólag jöttem rá, hogy nekem a barlangi szakasz, mint futás, szinte ki is esett, és nem értettem, hogy lehetek utána már kilenc kilométeren túl...? Hát úgy, hogy a barlang maga 2.3 km volt, de az nekem nem egy futóverseny részeként maradt meg, hanem hatalmas élményként. 
Fel a fejlámpát, le a kiépített úton, vigyázzunk, mert csúszik, ezt mondták... és sokáig csak kőfalak, nagy sziklák, mikor kezdődnek már a cseppkövek? Aztán megláttam az elsőt, és utána egyre a többit, a ritkásan megvilágított folyosókon, a fejlámpák fényében sejtelmes és gyönyörű alakokat. Elkapott a flow: hogy én itt futok...?? Hihetetlen! Vigyorogva mentem, szerintem hangosan fel is kacagtam, a fejem csóváltam. Ilyen nincs :) Az Óriások termébe érve felfelé bámulva, forogva futottam, meg is kérdezte egy segítő, hogy adjon esetleg egy széket? Köszöntem szépen, bizony szívesen nézelődtem volna még alaposabban :) Később hallottam, hogy közvetlen mögöttem nagyon közeledik egy futó, próbáltam is kihúzódni, hadd előzzön, de azt mondta, á, nem előz, fognak még úgyis eleget előzgetni. Egyetértően mondtam, én itt bizony nem sietek, nézelődöm - erre azt felelte, ő arra nem ér rá, és mégis megelőzött. Értem én, mégiscsak futóverseny, na de itt sietni...? Úgy sajnáltam, amikor a vége felé mondta egy szervező, hogy már csak négyszáz méter...
A végére maradt a nagy erőpróba: 280 lépcső felfelé. Na az kemény volt. Meg sem próbáltam felfutni rajta, de azt elhatároztam, hogy nem állok meg. Nem látni a tetejét, a magas páratartalomban, a futók zihálásában csak a ködöt láttam magasan a fejem felett, és hogy ott valahol, a ködben mennek felettem a többiek... 
Vöröstói lépcsők

Aztán megcsillant a fény az alagút, azaz a lépcső végén, és azt is tudtam, hogy itt vár a frissítés. Ledöntöttem három pohár vizet, nem is tudtam, hogy ilyen szomjas vagyok, de nagyon jólesett. Banánfalatokat is ettem, kicsit megálltam, ez most nem olyan frissítés volt, mint amikor városi versenyen asztal mellett lefutva kortyoltam. Itt mondták, hogy már túl vagyunk a felén, az órám ekkor 1:07-et mutatott - eddig nem is nagyon néztem - felcsillant a remény, hogy talán van még esélyem a szintidőt elérni. Csak persze a hátralevő 7 kilométeren jóval fáradtabb leszek, mint a már megtett kilencen...
Indulás tovább, ekkor már szemerkélt az eső, de abszolút nem zavart. A barlangból kijőve kicsit fáztam: talán a benti magas páratartalom csapódott le, izzadtam is, meg is álltam a frissítésnél, reméltem, beválik a technikai ruha, és hamar átmelegszem. Így is lett, teljesen megszáradt, az eső nem is látszott rajta, és csak néhány méter fázásra emlékszem.
Nagyon nagy élményt hozott egy biciklis srác: őt már láttam az első sziklásabb résznél is szurkolni. Képes volt a mezőny elhaladta után közúton áttekerni a vöröstói kijárathoz, ott várni a futókat, és számolni: azzal jött szembe, hogy "ha jól számoltam, a 147. vagy" :) Meglepetésemben csak rávágtam, hogy az jó! - és tényleg, ez a középmezőny vége, én meg itt azt hittem, körülbelül az utolsó tízben vagyok. Ő nagyon sokat adott nekem, itt megint eljött az élményen túl a "mégiscsak verseny": ha ilyen jó helyen vagyok, akkor hajrá, húzzunk bele, meg kéne tartani, vagy lehet ez még akár jobb is.
Azért a lelkesedés a lábamnak nem mindig volt elég, egy karsztos, enyhe, de hosszú emelkedőn megint gyalogoltam, figyeltem az előttem haladókat, melyikünk bírja majd jobban? Ha ők elkezdenek futni, nekem is kéne. Most tényleg az az érzésem volt, hogy a lábam nem akarja, nem fáj, nem is igazán fáradt, de valahogy olyan merev, jó neki ez a gyaloglás, nincs kedve futni. Aztán ahogy ment lejjebb a pulzusom, mégiscsak meggondolta magát a lábam, 152-es pulzusnál magától elindult, pedig én le akartam vinni 150 alá :)
Innentől két dolog küzdött bennem: az érzés, hogy van esélyem a szintidőre, illetve hogy nem szabad erőltetni, pulzust figyelve kéne menni. Legtöbbször a lábam döntött, hogy melyiket szeretné, és sokszor szerette volna a második, lassabb verziót. Volt ebben a visszaútban már szenvedés is, akaraterő, és nagyon sokat merítettem a körülöttem lévő gyönyörű tájból, az erdőből és abból a meglepő felfedezésemből, hogy abszolút nem zavar az eső.
A kanyarban újra ott állt a két buzdító srác, akiknek az elején jeleztem, hogy én is kérek a hajrából :) ebből tudtam, hogy már nem lehetek messze. Innentől úgy nézegettem az órámat, hogy "ha sikerül a két óra, akkor már csak húsz perc" persze sosem tudtam pontosan, hány kilométernél vagyok, és mennyi még az esélyem a két órára. Azért látszik az, ami végig eszembe ötlött, hogy "mégiscsak verseny", mert tényleg, őszintén azzal indultam el, hogy nem érdekel az idő, nem tervezek szintidőn belül futni - de amikor kiderült, hogy van rá esély, mégiscsak érdekelni kezdett. És a társak visznek magukkal.
Az erdőn kívül már látszott az eső hátránya: csúszni kezdett a vörös, agyagos talaj, óvatosan kellett lépni. Itt már árgus szemekkel néztem: az elején ez a benyúló ág milyen messze volt? ez vajon hányadik kanyar? ezt a sziklát láttam már...? Előttem egy idősebb úriember Pétfürdő feliratú pólóban, meg egy hosszú barna copfos lány. Ha nagyon belehúznék, őket talán megelőzhetném. De belehúzni...? én, itt? mibe? Nincs már erőm...
Erre hirtelen kolompszót hallok. Á nem, ez nem lehet az, jól hallok? De igen, tényleg kolompolnak. Aztán meghallom a hangosbemondó átszűrődő hangját. Lassan kezdem kivenni is a szavakat, neveket, amiket mond. Rajtszámokat. Üdvözli a futókat a célban, név szerint, egyesével.
Szárnyakat kapok. Úgy kerülöm el a lányt és a pétfürdői bácsit, mintha repülnék. Imádom a kolompolást. Milyen jó, hogy a kolompoló és még két-három lelkes drukker kiállt a cél előtti dombra! A célt itt még nem látni, kanyar és domb is takarja, de őket igen! Fújtatok, mint egy versenyló, úgy érzem, száguldok. Kit érdekel már a szintidő... A nevemet hallom, igen, a célban vagyok, azért ránézek a nagy piros órára, átfutok a kapun és esem a fényképező Péter nyakába. Zihálok. Megérkeztem.
A hivatalos célfotó az órával :)

Ezt Györgyi fotózta, mosolygós érkezés :)

Ez meg a mindent elmondó... másodpercekkel a nyakba érkezés előtt

A verseny után

Kifulladva és boldogan nem is tudom, mit mondok hirtelen Péternek, Györgyi gratulál, én elfelejtek neki gratulálni, de az időeredményét azért megkérdezem, egy negyedóra van közöttünk. Pont gondoltam rá negyedórával ezelőtt, hogy már biztos a célban van :) Megállítom a saját órámat, ez 2:00:44-et mutat, de nem tökmindegy, hogy két óra vagy két óra két perc? Így is, úgy is két óra, mondjuk, hogy megvan a szintidő, de még ha nincs is meg, félórával jobbat teljesítettem, mint amit vártam magamtól, 7:30 perces kilométereket mentem átlagosan :) És a célban vizet kapok, meg sós mogyorót, kólát és egy doboz gyümölcsös sört. És Csongor alszik az autóban, ezért Péter ott tudott lenni a célban, ölelni tudott és fotózni. Sőt videózni.

Megkeresem a zuhanyozót, ez az egyik legjobb a futásban meg a versenyekben, a melegvízes zuhany utána. Kis öltözői csevej alakul ki, megbeszéljük, mi lányok, hogy milyen jó terepfutni. És zuhany után az új, Baradla Trailes zöld pólónkat vesszük fel. Mert kiérdemeltük :)

2013. szeptember 7., szombat

Dobogókő

Úgy készültem erre a futásra, mint egy versenyre. Napokkal előtte olyan izgalom volt a gyomromban, ha rágondoltam, hogy uramisten, ott fogok futni...
Az ötlet Pétertől származik. Miután felfutottam a Bence-hegyre, kerestem még valamilyen lehetőséget, ahol több szintemelkedést tudok összeszedni, mert a versenyen majd 500 métert kell legyűrnöm... Erre javasolta Péter Dobogókőt, ami neki a szíve csücske, nekem meg alatta Dömös. Dobogókő tengerszint feletti magassága 699 méter, Dömösé 110, így ha sikerül, 589 métert fogok emelkedni nagyjából nyolc kilométer futással. Kinéztük a megfelelő turistaútvonalat, ami nem vezet át sem a Rám-szakadékon, sem a Vadállóköveken, futható a terep, a faluból indul és a csúcsra ér. Péter vett nekem térképet is, én meg őszi futónadrágot, energiaszeleteket és energiaitalt, futófejlámpát - azt már a baradlai versenyre - és rájöttem, hogy a kulacstartó övem csípőn is viselhető, és úgy kényelmes, nem csúszkál és nagyon praktikus. Makulátlanra szőrtelenítettem a lábamat, és felkentem a harci - piros és csillámos - körömlakkomat, amit a tesómtól kaptam a szülinapomra.
Edzés tekintetében a Bence-hegy óta hosszabbat nem futottam, de szigorúan csináltam a heti három futás, két keresztedzés, két pihenő menetrendet. Volt egy bő nyolc kilométeres futásom és több rövidebb, több biciklizésem és tornám. Pénteken, a nagy kihívás előtt egy pihenőnapot tartottam, majd szombaton hajnalban keltünk, ettünk valamit, a gyerekeket szinte az ágyból tettük az autóba (azért felöltöztetve) és indulás.
Dömösön megálltunk a hajóállomásnál a parton, addigra megittam az egyik energiaitalt, magamhoz vettem némi ennivalót, zsebkendőt, a kulacsaimat, telefont, térképet, egy szál virágot, bemelegítettem, megmártottam a kezemet a folyóban, és indulás. A gyerekek (csak a két kicsi volt velünk) Péterrel maradtak, kavicsokat dobáltak a Dunába, nézték a hajókat és a túlparton a vonatokat.


Reggeliztek is, meg ki tudja, milyen fiús programokkal töltötték még a délelőttöt, amelyek keretében a kicsik kellőképp kiakasztották a nagyot (az apjukat :) ) majd feljöttek autóval Dobogókőre.
Eközben én? Már a bemelegítésnél láttam, hogy nem jó ez így, nagyon izgulok. Itthon a bemelegítéssel szoktam 100 köré feltornászni a pulzusomat, ott az alap volt valami 118. Ahogy elindultam, szinte rögtön 150-160 köré ugrott, úgy nehéz futni is, meg nem is lehet bírni nyolc kilométert ennyi emelkedéssel. Nagyon sok emlékkel teli nekem ez az út, már a hajóállomással, a Duna-parttal, magával a faluval kezdve. Mennyit kacsáztunk, mennyit néztük mi is a hajókat, vonatokat, mint most a fiaim... Aztán a főút, itt érkeztünk mindig Mamáékkal a busszal, itt a körtefa alatt szálltunk le, a bolt, a promenád... Szóval már a házunkig csordultig teltem nosztalgiával.
Aztán a ház. Egy fekete és egy fehér puli őrzi most, ami egészen különös: nekünk is volt Siófokon fekete-fehér pulipárosunk. Ablakok cserélve, a kertben kocsibeálló kialakítva, látszik, hogy dolgoznak rajta, szeretik, jó, hogy megvették. Tovább meredeken fel, a temető felé. Én Dömösre soha nem megyek egy szál virág nélkül, és anélkül, hogy bemennék a temetőbe Mamához és Dédipapához. Mert Mama minden ünnepen azt mondta, neki elég ajándékba egy szál virág... Az is olyan szimbolikus, hogy most ebből az úrhidai kertből viszek a siófoki, de Dömösön nyugvó mamámnak egy szál virágot, amit az ő már sosem ismert dédunokáinak a nagymamája nevelt...
A temetőhöz felvezető macskaköves úton már belegyaloglok. Ciki, de nagyon meredek, és az egekben a pulzusom. Mindegy, idő nem számít. A temető előtt le is állítom az órát, bemegyek, nyomok vizet a kéék "falu kútjából" a kitett flakonokba, meglocsolom a sírra ültetett növényeket, megsimogatom a fejfát, köszönök Mamának és Papának, az úrhidai virágszálat a sírra teszem. Körülnézek: a dömösi temető a világ legszebb, legnyugalmasabb helye.
Forrás: http://www.panoramio.com/photo/89942438

Nehezen, de elköszönök, mondom Mamáéknak, hogy az a tervem, hogy felfutok Dobogókőre, segítsenek. Bekapcsolom az órát, és irány tovább.
A prépostsági romok. Valahol mélyen apukám fél pár papucsát rejtik. Gyerekkoromban még csak egy romhalmaz volt, nem volt szabad odamennünk, és egyszer beleesett az a bizonyos papucs. Mert azért felnőtt kísérettel odamentünk... :) Aztán, már engedéllyel és hivatalosan ott voltunk a feltárt prépostság ünnepélyes megnyitóján. Vadkerítés húzódik mellette, átvezet rajta a turistaút, falétrás átkelővel. Túráztam már párszor, de sose voltam még ilyenen, tetszik :) Gyerekkoromban kerítés se volt, és esküdni mernék, hogy egy sokkal nagyobb kanyarral tért be az út az erdőbe... Erre mentünk Papával legtöbbször az erdőre, ő mindig így mondta. Közel a Csaja-patak forrása, ott sosem mulasztottunk el inni, most nem kanyarodom be.
Az erdei út háromfelé ágazik, szerintem változtatgatják a turistaútvonalat, hogy ne mindig ugyanazt a szakaszt terhelje a forgalom, mert úgy emlékeztem, a legfelső ágon kell menni, de nem, a legalsón. Valahol mégis ugyanoda lyukadok ki, mint régen Papával, megismerem az utat, nemsokára elérem a bányát. Itt már mindig nyafogtunk, és örültünk, hogy pihenhetünk, aztán két perc ücsörgés után a legkülönfélébb kövekre másztunk fel, míg Papa, aki persze addig sem nyafogott, leült egy nagy kőre és elszívott egy cigit. Szinte látom... Máskor felvitt a bánya tetejére is, ehhez kicsit tovább kellett menni, és valahol egyszer csak bevágott az erdőbe. Fogalmam sincs, honnan tudta, hol kell...
Most hol gyalogolok, hol futok, elég sok a gyaloglás. Az út folyamatosan emelkedik - nem is tehet mást, hatszáz métert kell megtennie felfelé, a pulzusom 160 fölött, ha alámegy, akkor futok, meg ha kicsit vízszintesebb a terep. Sajnálom a gyaloglást, de ahhoz, hogy itt végig fussak, még fejlődnöm kell, ezt beismerem. Azért az átlag kirándulókat gyalogolva is megelőzöm.
Körtvélyes. Nagy tisztás, ide is kirándultunk, vezetett hozzá külön sárga jelzés, ezt elhagyták, hiszen a dobogókői út úgyis erre megy, vagy másfelé jön talán a sárga? Mindegy, itt vagyok, régen voltak vadetetők, esőbeálló, most magasles van és szénabálák letéve. És hihetetlen kilátás. Látom a dobogókői tévétornyot, légvonalban közel van, de jó magasan fölöttem. Pedig már én is olyan magasan vagyok, hegyvonulatok vannak alattam, szerintem jócskán átlátok Szlovákiába, pedig elég párás a levegő, felhős az ég. Innentől ismeretlen tájakon járok, nem emlékszem, hogy gyerekkoromban ennél tovább kirándultunk volna, elköszönök Papától és az emlékektől. Tovább, tovább.
Beazonosítom a térképen, hogy merre járok, keresztezek egy aszfaltos erdei utat, sms Péternek, hogy tudja, hol tartok. Nemsokára egy nagyon meredek, kitett hegyoldal következik, ezt láttam a térképen a szintvonalakból, számítottam rá... Előtte megint átmászom egy vadkerítésen, aztán kapaszkodom felfelé, futásra itt esély sincs, viszont tudom, hogy ha felérek, akkor túl vagyok a Szakó-nyergen, és onnantól már csak olyan száz méter a szintkülönbség, enyhébb az emelkedő. Meg-megállok a kaptatón, csodálatos a kilátás, Dobogókő már nem is látszik, túl közel van, de a másik irány...!
Kereszteződés, becsatlakozik a zöld karika és a Mária-út jelzése is, együtt megyünk tovább. A Toft Gyula-obeliszk megtréfál, nagy sziklák mellett futok el, neki egy szép fakorlátnak... hoppá, vége az útnak, most merre? Valahol elhagytam a jelzést. Visszafordulok, meglátom, de arra lejt... Nem baj, biztos lejtenie is kell, majd visszanyerem a magasságot. Aha, elég hamar: a kereszteződésig futok vissza a lejtőn, míg rájövök, hogy itt már jártam, ugyanazt a jelzést néztem, amin az előbb felfelé mentem a sziklákhoz. Vissza felfelé... és árgus szemekkel keresem a piros jelzést, valahol el kell kanyarodjon. Megvan: meredek szerpentinen visz fel a szikla tetejére, ott az obeliszk. Huhh, ez kemény volt, de innentől egyenesebb az út.
Hegedűs-bérc, itt is kellene lenni egy obeliszknek, jó tájékozódási pont lenne, de nem látom. Egyre ismerősebb a környék, nagyon közel van Dobogókő, bár pontosan nem tudom felmérni, térkép alapján két-három kilométert gondolok. Amikor időnként kilátok a fák között, látom a Dunát, a Szent Mihály-hegyet szemben, egyszer hangosan fel is kiáltok, annyira szép.
Növekedik a népsűrűség, jönnek szembe a Dobogókőről induló túrázók. Balról becsatlakozik a zöld jelzés a Rám-szakadékból. Ott a Rezső-kilátópont, az már szinte a cél, körbefutom, hogy meggyőződjek róla, tényleg az, aminek gondolom. Átfutok a táltoskapun. Mindjárt itt a csúcs.
Azt hittem, hogy nem is lesz eufória, mert olyan sokat gyalogoltam, igazából fáradt se nagyon vagyok. De mégis elkap az érzés, itt vagyok, fenn vagyok, feljöttem, ha belegyalogolva is, de megcsináltam! Dömös-Dobogókő, másfél óra. Megérintem a csúcsot jelző alappontot, felnézek a zászlóra, megnézem a táblát, amely szerint 699 méteren vagyok. Aztamindenit... Kinézek a kilátóból.
Ahogy picit kifújtam magam, felhívom a családot. Még jönnek felfelé a szerpentinen, úgyhogy elmondhatom magamról, hogy előbb értem fel futva, mint ők kocsival. Na jó, azt ne számoljuk, mennyivel később indultak. Iszom, töltök friss vizet, a turistaházban elmegyek vécére, és meg is érkeztek. Csúcsfotó.
Tényleg ott voltam. Azt már el kell higgyétek, hogy futottam is :)

Nem időzünk sokat, egy-egy puszi mindenkinek, Regő sajnos hisztis, én indulok tovább. Megkeresem a piros háromszög jelzést, és hajrá. Eleinte kényelmesen lehet futni, széles, jól kijelzett erdei út, az országos kékkel együtt halad. Aztán a kék lassan el-elveszti a piros háromszöget, én meg bizonytalankodom, de mindg megtalálom azért. Határozottan felismerhető kereszteződés után leválok a kékről, és sziklás, szűk, meredek ösvényen ereszkedem, sokszor egyáltalán nem futható. Tudom, hogy lefelé egész biztosan többet fogok futni, mint felfelé, és gyorsabb is leszek, de észnél kell lenni, sokszor az ereszkedés a nehezebb. Mindenesetre nagyon szép az erdő és az út.
Ritkásabb, bokrosabb részre érek, a térkép alapján itt már lassan el kéne hagynom a piros háromszöget, és rátérnem a sima pirosra, látok is egy balra lekanyarodó ösvényt, de jelöletlen. Ha továbbmegyek egyenesen, létra nélküli vadkerítésbe ütközöm. Szerencsére jön egy túrázó, tanácsot kérek, szerinte a jelöletlen ösvény az, ami nekem kell, bemerészkedem és tényleg, kicsit később ott a jel. Nemsokára megint erdőben és nagyon meredek, nagyon sziklás, izgalmas terepen haladok lefelé, aminek az alján ott a Királykút-forrás és a piros jelzés. Megvan!
Rákanyarodok, megint hosszasan kényelmesen tudok futni. És csak csodálkozom, nem is tudom leírni, mennyire gyönyörű, vadregényes az erdő és ez az útvonal. Hatalmas fák, zúgó bükkök, kövek és vízmosások. Elszomorodom, mert nagyon sok száraz patakmedren vágok át, és apró vízmosásokon, amiken látszik, hogy csak tavasszal az áradáskor vagy a legutóbbi zivatar alkalmával keletkeztek, de most szárazak. Hol a víz...? Hiányzik nagyon.
Egyszer csak elkap a boldogság. Az az igazi, fergeteges, féktelen, de mégis mély és áradó öröm, hogy én itt vagyok, itt lehetek, itt futok, órákat töltök az erdőben, és pont itt, ezen a számomra olyan sokat jelentő környéken, míg a szerelmem a gyerekeinkre vigyáz valahol a közelben. Hogy egyedül vagyok itt a levegővel, a fákkal, a természettel, és ez összeadódik a futás flow-érzésével. Majdnem elsírom magam, annyira boldog vagyok.
Figyelnem kell a lábam elé, mély szurdokvölgy van alattam, és nagyon keskeny ösvényen lépkedek. Ahogy lenézek, egyszer csak ott a víz! Ideért a Rám-szakadékból a patak. A szélzúgásba, madárcsicsergésbe patakcsobogás vegyül, hát kell ennél több? Az út kiszélesedik, és határozottan a patak felé tart, egy ideig együtt megy a jelzés a kijelölt erdei kerékpárúttal, ott nagyon jót, tempósat futok. Aztán hirtelen balra letér róla, és meredeken ereszkedik a szurdokvölgybe, szerintem itt már olyan 14 kilométer körül járhatok, a jobb vádlim nem is tolerálja a hirtelen fékezést, és csendesen elkezd begörcsölni, még csak picit. Gyorsan bekapok egy szőlőcukrot - van az övemben, ez már vagy a negyedik - picit megmasszírozom, és óvatosan ereszkedem. Rettentően élvezem a vadregényes patakvölgyet.
Tovább kanyarog a piros jelzés, egyszer csak átvisz a patakon, imádom! Az első alkalommal, amikor a vízig visz, iszom egy kortyot - életem legfinomabb korty vize volt ez a friss, kristálytiszta forrásvíz ennyi hegyi futás után.
Nincs már nagyon mit ragozni, az út visz, gyönyörűbbnél gyönyörűbb, ide vissza kell jönnünk egyszer együtt túrázva is. Vagy megrendezhetnénk ezt a futást évente. Itt a Rám-szakadék bejárata, becsatlakozik a zöld jelzés, majd a Lukács-árokból érkező sárga. Már hallok emberi hangokat, nemsokára kiérek a cserkésztáborhoz. (Csalódás, felveri a gaz és az alacsony bozót, a vécék és a konyhaépület kidőlt-bedőlt... nagy kár érte.)
Azért fel vagyok dobva, ezek megint ismerős helyek, a kápolnához vezető ösvény, maga a Szentfa-kápolna, néha kisétáltunk Mamával, hoztunk egy csokor virágot... A keresztmamáék házánál ér ki az ösvény a kocsiútra, ez már a falu széle, itt vannak az első házak. Most esik le, hogy miért hívják Királykút utcának: ha elég ideig megy egyenesen az ember, a Királykút-forráshoz ér Dobogókő alatt, ahol a piros jelzés kezdődik.
Már csak a Duna-partra kell leérnem a kempingnél. Megint elönt az érzés: akárhogy is, akármilyen is, de nekem egyszer kell egy ház Dömösön.
Futok az utcákon, a nagyi háza felé, át a főúton, a patak mellett, a kemping utcáján, már ott a folyó, nagy kövek a parton, nehezen járható, de lemegyek a vízig, ha addig élek is... leérek, belemártom a kezem, óra megáll: megérkeztem. Célfotó.

Péterrel csak összecsapjuk a tenyerünket, a szavak később jönnek. Regő még mindig hisztis, éhesek, a kempingben akarunk ebédelni, megérdeklődöm, még zuhanyozni is lehet, fantasztikus. Felfrissülve eszünk, még egy alkoholmentes sör is jár, és mesélem az élményeket.
Ide érkeztem

Kicsit még követ gyűjtünk, dobálóznak, fotózok, egy követ emlékbe magammal is hozok. 
Repül a kő...

Mekkora víz :)

Aztán indulunk. Csongor hamar elalszik hátul, Regő egyáltalán nem, pedig nagyon korán kelt ő is. Csacsog, játszik, már nem is hisztis. Én meg mesélem, ami eszembe jut, és gyönyörködöm az agyamból feltoluló képeken. Cikáznak a gondolatok.
Talán a táv miatt, de most az az érzés, hogy úristen, én ezt megcsinálom, előbb leesett, mint a múltkor a Bence-hegyen. Elhittem, és annak a tudatában érkeztem a partra, hogy igen, felfutottam (és másztam) Dobogókőre. Meg le. A Baradla Trail, ha nem is leszek szintidőn belül, most már sikerülni fog, tudom, hogy meg tudom csinálni az 500 méter szintemelkedést. És sokkal többet szeretnék terepen futni, fantasztikus élmény, tudom, hogy ez az én igazi világom.
18,3 kilométer, 3 óra 9 perc 53 másodperc, 2700 kalória, 588 méter szintemelkedés. Dobogókő.

2013. szeptember 6., péntek

Iskola, óvoda, szeptember

Hát megkezdődött, mint mindenhol, sőt, az első hétnek ma már vége is. Azért a belerázódásra kell még egy kis idő, de lassan kezdem látni a fényt a szervezési alagút végén.
Marci idén már ötödikes (!) Regő pedig középső csoportos, Csongor marad boldog anyávalitthonlevős másféléves (na jó, idén kettő).
Így indultak az első reggel

Első nap minden simán ment. Marci bement az iskolába, Regővel mentem az oviba sok csomaggal: ovis zsák, váltóruhák, szandál, tisztasági csomag, írószercsomag, orvosi igazolás, ágynemű... Kicsit izgultam, hogy vajon hogy fog ott maradni a hosszú nyár után, de olyan volt, mintha tegnap ment volna utoljára. Átöltözött, köszönt, kereste Dömét és mentek autózni. Nagyon várta már az ovit, az igaz, hetek óta az ovis mesekönyvet olvastatta, és többször kelt úgy reggel, hogy ma már megyünk oviba? :) Szóval olyan gyorsan végeztem nála, hogy még bőven átértem az iskolába az évnyitó elejére. Marci verset mondott Alizzal párban, nagyon ügyesen, és igazi modern, vagány verset:


 
Nagyon furcsa volt Judit nénit a kis elsősökkel látni, Marcit meg a nagyokkal... És most már van sok új tantárgy is, és az is látszik, mennyire nem voltam képben a saját gyerekkorom és a mostani ötödik közti különbségekkel. Van történelem, földrajz és külön honismeret, van biológia, de egyelőre nincs fizika. Mindennap testnevelés, és van persze erkölcstan. Könyv nem jött hozzá, meg ellenőrző sem egyelőre, de az egész tankönyvszállítmány is késett, augusztus 29-re hirdették a tankönyvosztást, ehelyett a gyerekek kapták meg az első napon azt, ami megjött belőle. A matek feladatgyűjteményük olyan, mint a mi középiskolai zöld könyvünk volt, és négy évig kell használni, a többi könyvben iskolai pecsét van, vissza kell adni. A négy óráig kötelező iskola Marcit szerencsére nem érinti, már tavasszal beadtam a felmentési kérelmet, meg is kapta.
Jönnek aztán a különórák: zeneiskola, illetve idéntől Marci kézilabdázni szeretne. Ez az én ötletem volt, valamilyen sportot mindenképp szeretnék neki, én kezdettől, elsőtől azt gondoltam, a csapatsportok lennének neki valók, tennének jót neki, de az oviban és elsőben helyben volt a karate, hát arra járt. Aztán az apja találta az aikidot, akkor arra. Igazából ez egyik se mozgatta át annyira, amennyire szerintem szüksége lenne, és nem tanulhatott olyan dolgokat, amiket a csapatsport magával hoz: együttműködést, alkalmazkodást, összetartást. Nyáron figyeltem, miben ügyes, mi lenne neki való, így kezdtünk kézilabdázási lehetőséget keresni.  Végül az apja talált egy sportegyesületet, ahol van a korának megfelelő csapat, heti négy edzést tartanak, de elég, ha Marci kétszer jár. Kezdődött a logisztika: mikor hány órája lesz, abba hogyan illik bele a zeneiskola és a többi. 
Tehát: szerda és csütörtök kivételével hat órája lesz. Most ott tartunk, annyit tudunk már, hogy a zeneiskolában idén is hétfőn és csütörtökön van klarinét, tegnap volt órabeosztás, hosszas igénylistával küldtem Marcit az apjával, és elég ügyesek voltak: sikerült összeegyeztetni az iskolai órákat, a szolfézst, a klarinétot és a buszmenetrendet. Már csak a kézilabda hiányzik: hogy ne kelljen túl sok napon buszozni, valószínűleg a hétfői zeneiskola után lesz az egyik edzés, ehhez hétvégén előre kell majd tanulnia keddre is. A másik pedig egy külön napon, amikor hazajön, ebédel, leckét ír és utána kényelmesen odaér a négy órai edzésre, erre egyelőre legjobbnak tűnik a szerda. Kemény lesz, de azt gondolom, ötödikben már lehet egy kicsit terhelni is a gyereket, mindkét dolgot ő szeretné, tehát tennie is kell érte. 

Közben Regőnek is eltelt az első ovis hét, nagyon rutinos és ügyes volt. Az oviban is voltak, lesznek változások, új óvó nénit is kaptak (nem teljesen új, már itt dolgozott, csak másik csoportban) és új gyerekek is érkeztek. A legjobb barát még mindig Döme :) bár a héten egyszer már össze is vesztek, de másnap kibékültek :) Őt is felírattam tornára, mint tavaly, ez játékos fejlesztő torna, szerintem tavaly nagyon jót tett neki, a mozgásának, beszédének, rajzkészségének... és élvezte is. Zajlik még az igényfelmérés egy tízalkalmas úszásra, erre is felírtam, meglátjuk, beindul-e. Ezek mind az ovis bentlét ideje alatt zajlanak, nem jelent neki plusz terhelést, inkább csak egy kis változatosságot, érdekességet és főleg mozgást :)

Azt is végiggondoltuk, hogy velem és Csongorral mi legyen, ahogy közeledik a kétéves korhoz. Többféle lehetőség felmerült: bölcsi, ovi, nekem ezzel párhuzamosan álláskeresés, osztottunk-szoroztunk, és jelenleg ott tartunk, hogy hacsak nem esik be valami visszautasíthatatlan állásajánlat, vagy nem lesz rá feltétlenül szükség, akkor Csongorral is itthon töltöm az első három évet, és majd 2015 januárjában megy oviba, miután előtte december 20-án betölti a hármat.