2014. február 22., szombat

Kaposvár Dombjai Farsangi Félmaraton

Előzmények

Ez az egyik olyan verseny, amire azért neveztem idén, mert tavaly kinéztem, de akkor még kicsi voltam hozzá. Ági, a húgom, aki Kaposváron lakik, már tavaly hívott, de a félmaratonról egy éve még nem is álmodtam, sőt, még a váltó távjait is soknak éreztem, mentem helyette két hónappal később a szomszédba, Kaposmérőre 7 km-t futni.
Viszont már tavaly elhatároztam, hogy akkor idén ott leszek egyéniben a félmaratoni távon. Ha a sok elolvasott információból leszűrtem volna, hogy ez az ország egyik - ha nem "a" - legnehezebb félmaratonja, akkor lehet, hogy nem lettem volna ilyen bátor. Elolvastam mindent a távról és a szintekről, és így utólag azt mondom, ez valójában egy aszfaltra helyezett terepverseny. 21.1 km, a klasszikus félmaratoni táv öt dombon át, összesen 378 méter szintkülönbséggel. Bátran neveztem, hiszen a táv többször megvolt civilben, egyszer versenyen is, és ennél nagyobb szintemelkedést is legyőztem már. Azért nem becsültem le a versenyt, tudtam, hogy kemény lesz.
A verseny előtti héten megint betegek lettek a gyerekek, ez már a harmadik ilyen alkalom, remélem, nem csinálnak belőle hagyományt... A kötőhártya-gyulladást én is elkaptam tőlük. Aztán napról napra jobban lettek, nem volt kérdéses, hogy megyünk-e, bár én a versenyre virradó éjjel, amikor hajnali négykor csepegtettem a szemembe, hogy ki tudjam nyitni, meg amikor reggel olyan vörös szemekkel keltem, mint egy nyúl, kicsit elbizonytalanodtam... ekkor nem lett volna nehéz lebeszélni, de szerencsére senki sem tette.

A verseny előtt

Időben érkeztünk, Ágit úgy ébresztettük, mert a korábbi sms-em nem vette észre :) Elnavigált egy közeli parkolóba, és elsétáltunk a rajthoz. Szép a kaposvári sétálóutca aranyos szobrokkal, a gyerekek élvezték, galambot is kergettek.
Lassan gyűlt a nép, alakult a hangulat, még a nap is előbújt, sőt a rajtra kifejezetten sütött a ragyogó kék égen. Volt elég időm alaposan bemelegíteni, ki is használtam, tényleg sikerült rendesen beindítani a lábaimat. Még ismerősökkel is találkoztam, olyanokkal, akik most léptek elő virtuálisból valódi ismerőssé :)

Mártival a rajt előtt
 
Voltak ott mások is a DK-ból, nem sokan, Ádival találkoztam, és Márti mondta, hogy volt más is, akinek még nincs pólója. Az enyém is kölcsönpóló, a hátán lévő felirat szerint Sziszi vagyok :)
A rajtba induláskor Ági még lekapott egyszer, aztán már csak a visszaszámlálás volt hátra, és indulás!
A Dagadt Köcsög visszanéz


A verseny 

Milyen várakozásaim is voltak? Tudtam, hogy lesz szintkülönbség, lesznek emelkedők, de arra gondoltam, hogy futottam én már ennél hosszabbat is, nagyobb szintemelkedésűt is terepen. Második hivatalos félmaratonom, tehát volt már egy időeredményem, amihez viszonyíthattam magamban. A szint miatt két és fél órás időt tippeltem magamnak, de belül azért reménykedtem, hogy annál jobb lesz. Nem vagyok még annyira tapasztalt, hogy fel tudjam mérni, a Balaton Maraton abszolút sík, kétkörös pályája, tömegrendezvény jellege a pálya mellett végig ott álló szurkolókkal, illetve a Kaposvár Dombjai szintes, kisebb versenye, hosszú szakaszokon külső lelki támogatás nélkül milyen különbséget jelent. Mindenesetre igyekeztem úgy készülni, hogy okosan nem futom el az elejét, szépen beállok a saját tempómra, és akkor bírni fogom a dombokat, és marad erőm a végére is.
Az első dombra még azt mondtam magamban, ó, hát ha mind ilyen lesz, nem lesz gond. Aztán két, mellettem beszélgető, jobb helyismerettel rendelkező futó beszélgetéséből kiderült, hogy az még nem az első domb volt, csak egy kis emelkedő. Az első tényleges dombot valóban nem lehetett volna összekeverni vele :) Három kilométernél kezdtünk el felfutni rá, és ahogy széthúzódott a mezőny és kisebb lett az alapzaj, hallottam meg, hogy a telefonom bemondja, hogy az első három kilométeren hat perc alatti átlaggal futottam... Én. Ennyit arról, hogy nem futom el az elejét. Máskor hátrébb kell állnom a rajtban, itt ugye nem volt szakaszos rajt, és egyszerűen elvitt a mellettem futók tempója, pedig még így is nagyon sokan megelőztek. Érdekes, hogy nem éreztem keménynek a tempót, de tudtam, hogy 21 kilométeren át ezt nem bírnám, vissza kell fognom magam. Ebben persze az emelkedő is segített.
Első domb
Váltók is indultak, háromfősek úgy, hogy az első tagjuk 10 kilométert futott, a második hetet, a harmadik négyet. Úgy éreztem, szinte az utolsó vagyok, annyian előztek meg - persze a képeken látszik, hogy ez nem igaz - a táv második felében ráfogtam, hogy biztosan a frissen beállt váltótagok előznek :)
Az öt dombot egyébként jól látható, piros, sárga feliratos táblák jelezték a domb nevével, az emelkedő hosszával és a szintkülönbséggel. Én ezekből azt hiszem, a negyediket vettem észre először :)
A második domb a 67-es főút hosszan, lassan emelkedő szakaszán vezetett felfelé, ez egyáltalán nem volt nehéz, és emelkedőhöz képest jó időt futottam, itt már olyan 6:20 körüli átlagra álltam be, ráadásul becsatlakozott mellém egy 10 kilométert futó társ kicsit beszélgetni. Gond nélkül, elég lazán abszolváltuk az emelkedőt, utána jött egy kellemes, hosszú lejtő, egy intézmény, talán iskola mellett futottunk el, ahol hangfalakat hoztak ki az út mellé, és egy önkéntes buzdította a népet. Még azt is bemondta, hogy kedves futók, most egy kicsit figyeljenek, mert szembejön a négyes busz :)
Nagyon jó volt egyébként a frissítés, sok frissítőpont volt vízzel, izoitallal, szőlőcukorral, banánnal, később még energiagéllel is. Eleinte csak vizet ittam, később két-három szőlőcukrot is megettem. Nagyon tetszett még az, hogy a Rádió Most (91.2 Kaposvár) az egész délelőttöt a futásnak szentelte, megkérték az embereket, hogy tegyék ki a rádiókat az ablakba, az autósokat, hogy kapcsolják be a rádióikat, és futós zenéket sugároztak végig, sőt üzenni is lehetett a futóknak. És tényleg viszonylag sokan megtették, ez nagyon tetszett :)
Még az elején

A sapkámat hol levettem, hol feltettem, az elején, amikor sütött a nap és gyors is voltam, szinte égett benne a fejem, aztán amikor feltámadt a szél, újra felvettem. Jóval melegebb volt, mint az előrejelzés szerint, egy réteggel kevesebb is elég lett volna rám, de nem okozott gondot.
Még a harmadik domb is megvolt féltáv előtt, ha jól emlékszem, ez volt az, ami egy lakótelepre vezetett fel játszótér, füves területek, le is kellett menni az aszfaltról, volt egy kis sár, egy kis maradék hó, és itt futottunk egy ideig együtt Döncivel, aki szintén facebookos ismeretség.
Aztán jött a féltáv, hallgatva a telefonom jelentéseit arra jutottam, hogy életem legjobb tíz kilométerét futottam épp - bizony, 1:01:58, eddig a Vivicittás 1:06 volt a legjobb. Hát, azért félmaraton felénél, három domb után nem rossz :)
Tíz kilométernél, meg több ponton is ott volt Ági, valahogy megoldotta, hogy autóval szállítsák ide-oda, drukkolt meg fényképezett :) én meg integettem meg vigyorogtam, meg meglepődtem :)
14 kilométer előtt egy kicsivel befutottunk a Rippl-Rónai Emlékmúzeum  kertjébe, megkerültünk egy szobrot és a Fotózás! Mosolyogj! táblát, majd kifelé menet integettünk a hivatásos fotósnak, és szembefutottunk a mögöttünk jövőkkel :) szeretem az ilyet, jó szembemosolyogni, hajrázni egyet a többieknek, látni őket, nem csak az előtted futó hátát :)


Aztán néhány kis mellékutca után jött a negyedik domb, itt már sokan belesétáltak, én azt mondtam magamban, kemény vagyok, terepfutó vagyok, én bizony ezen még felfutok. Sikerült is, apró léptekkel, nem gyorsan, egy gyaloglót megelőztem, de igazából nem voltam gyorsabb egy tempós gyaloglásnál, de mégiscsak futómozgás volt legalább. Az órámon itt már nem igazán figyeltem az átlagos időmet, csak az összidőt, még elégedett voltam, de már éreztem, hogy azért ez a félmaraton bőven elég lesz mára, vagy akár a következő pár napra is. És még visszavolt az ötödik, legrövidebb, de legmeredekebb emelkedő, ami már nem is volt messze. Nekifutottam ennek is, az elhatározás megvolt, hogy én bizony felfutok, aztán a lábam nem így gondolta. Nem történt semmi baj, se sérülés, se fájdalom, egyszerűen az akaratomtól függetlenül, automatán gyaloglásra váltottam, ahogy mindenki körülöttem. Ez az Ivánfahegyre vezetett fel, földes mélyút volt, igazi terep, amúgy nagyon tetszett, csak felfutni nem sikerült rajta :) A tetején egy kis kápolna várt, és rögtön indult is lefelé az út, itt már ment volna a futás, de a sáros út miatt összetorlódtunk, aztán lépcső következett. Az útra leérve viszont felszabadultan tudtam már futni, ráadásul a közelben várt Juci mama és Tóni papa kockacukorral, sőt Tóni papa törkölypálinkával - azt nem tudom, melyik futó vállalta be, de a cukorból elvettem kettőt a gyerekeknek. Az egyiket sajnos elejtettem, de a másikat Regő megkapta később :)
Utolsó dombról lefelé
16 kilométernél, kellemesen megpihenve a lejtőn még azt gondoltam, már csak öt kilométer, annyit bármikor futok, most már csak be kell érni a célba. Aztán nem sokkal később alig vártam a 17 kilométeres váltópontot, ahol reméltem, hogy frissítés is lesz, és nagyon jól is esett, mégis, 18-nál már egyáltalán nem akartam nemhogy versenyezni, de még futni se, semmilyen formában, semmilyen tempóval, sehova. Könyörögtem magamban, hogy jöjjön már a 19-es tábla, aztán a 20-as. 19-nél már tudtam, hogy két kilométert aztán már tényleg, féllábon is, bármikor... aztán már kerestem a főtér tornyait, tudtam, hogy közeledik a belváros, megláttam a vasúti felüljárót, amin fel kell futni, már jöttek szembe éremmel a nyakukban a futók, akik már teljesítették a távot... magam is meglepődtem rajta, de sikerült felfutnom a felüljárón, aztán kicsit zavart a belvárosi utcák erős gyalogosforgalma, mégis bele tudtam húzni, és olyan lendülettel futottam be a célba, hogy szinte a nyakába estem egy éremosztogató lánynak :)

Az én órám szerint 02:21., a hivatalos eredmény 02:21:21, a két és fél óránál sokkal jobb :) A 157 női egyéni indulóból 115. hely, a korosztályos kategóriámban 61 indulóból 42. hely :) Az átlagom 6:49 perc/kilométer lett, amivel nem igazán voltam elégedett. A Balaton Maratont 6:20 körüli átlaggal csináltam végig. Aztán Péter azt kérdezte: terepen? és ez rögtön más megvilágításba helyezte ezt a számadatot, hiszen bár a nagy része aszfalt volt, a 378 méter szintemelkedéssel akár egy könnyebb (mert a talaj nem nehezítette a futást) terepversenynek is tekinthető, és ott bizony igencsak jónak gondolnám ezt az átlagot. Ezt, hogy ez az időeredmény nekem bizony igen jó, az is alátámasztja, hogy ahogy beértem és nyakamba akasztották az érmet, lerogytam az első padra, és csak pihegtem - szóval tényleg kifutottam magam, mindent beleadtam.
Éremmel a padon

Azért felálltam egy mosolygós célfotóhoz :)
Valahonnan rögtön előkerült Ági és vele most már Gábor is, kaptam egy meleg teát, az nagyon jólesett, aztán készült ez a két fotó, és már csak a családomat akartam megkeresni. Felhívtam Pétert, a gyerekek az autóban aludtak, tehát a parkolóba mentünk. Felkereshettük volna a Virágfürdőt is zuhanyozáshoz, átöltözéshez, de mivel a gyerekek aludtak, az eredményhirdetésre úgyse tartottam fontosnak menni, úgy döntöttünk, hogy másfél óra múlva otthon lehetünk, addig meg meleg autóban vagyok, majd átöltözöm otthon. Így esett, hogy valahol jó pár faluval később esett le, hogy magammal hoztam a chipet... de ez már egy másik történet :)

4 megjegyzés:

Patrícia írta...

Gratulálok, nagyon szép eredmény! :)

Bori, Bende, Zsombor, Zsu írta...

Továbbra is csak azt tudom mondani, hogy foglalkozz írással :)

Éva Sija írta...

Szia :) Az első dombos képnél én futok előtted :D

Timi írta...

Köszi :) Éva szia, de jó :)