2013. május 27., hétfő

Keszthelyi Kilométerek

Ha valaki azt hinné, hogy a második igazi nagy futóesemény az ember életében nem akkora szám, mint az első, merthogy azt rögtön kiblogoltam, ezt meg csak egy héttel később, az nagyon téved ám! Pici rutinnal gazdagabban, de egy teljesen új élmény előtt álltam múlt vasárnap hajnalban. Izgultam bizony!
Írtam, hogy vacilláltam, mi legyen a náthás gyerekek miatt, de mivel páros félmaratonra (azaz váltóra) készültünk Anikóval, vállaltam a kockázatot. És bár estére belázasodtak, volt is bennem egy nagy adag lelkiismeret-furdalás, de azért így utólag mégsem gondolom, hogy rosszul tettem. Valószínűleg itthon is lázasak lettek volna, ott meg nem érezték rosszul magukat, elevenek voltak, szaladgáltak, ettek-ittak, Regő ugrálóvárazott, és még drukkoltak is :)

Előzmények

Anikó már tavaly is futott valamennyit, amúgy meg évek óta zumbára jár, télen viszont egyáltalán nem futott. Szomszédok vagyunk, tehát teljesen logikus, hogy a facebookon beszélgettünk a futásaimról, és mondta, hogy majd tavasszal ő is szívesen újrakezdené. A Keszthelyi Kilométerek futóversenyt meg Anka ajánlotta a figyelmembe, ő ott lakik, de először elhessegettem, hiszen itt félmaraton a legrövidebb táv, az nekem még igencsak sok lesz. Erre összehozott egy ismerősével, alkossunk váltót! Nosza, elméletben alkottunk is, de ahogy közeledett a nevezés ideje, kiderült, hogy neki sajnos mégse jó. Ekkor egyből Anikóra gondoltam, aki belelkesült az ötlettől, és rögtön megalkottuk az Úrhida Teamet, és ezen a néven neveztünk is a páros félmaratonra. Aztán folytatódott a facebookos konzultáció, Anikó térdfájással küszködött, de azért rohamtempóban küzdötte fel magát a téli nulláról tíz kilométer fölé, csak lestem. Azért a verseny előtti nap személyes megbeszélést is tartottunk a kerítésnél :D

A verseny napja

A tízórás rajthoz igencsak korán el kellett indulnunk - nem is a rajthoz, a rajtcsomag-átvételhez. Összepakoltunk, a gyerekeket gyakorlatilag csak felkaptuk az ágyból és másik ruhát adtunk rájuk, aztán tettük az autóba, ahol még bóbiskoltak Keszthelyig - Regő néha megszólalt, hogy pl tehén! vagy traktor! aztán visszasüppedt a mélázásba. Marci erre a versenyre nem jött velünk, apjánál töltötte a hétvégét. Annyira gyorsak és ügyesek voltunk, hogy nyolc óra előtt már a kinézett parkolót is megtaláltuk, a gyerekek boldogok voltak, hogy épp a harangozásra szedelődzködtünk kifelé az autóból. Ott reggeliztek, aztán megkerestük a versenyközpontot, átvettem mindkettőnk rajtcsomagját, és ekkor befutott Anikó és Laci is. Keszthely még üres volt :)

Mindenfélét intéztünk, Anikó átöltözött, én eleve futócuccban mentem, ivás és egyéb szükségletek, lábkrémezés, egyeztetés, aztán kezdődött a bemelegítés. Itt végre nem késtem le, mint a Margitszigeten, és nagyon jó volt!

Aztán már csak a helyemet kerestem a rajtban. Anikóval azt beszéltük meg, hogy én indulok először, egyrészt a gyerekek miatt, hogy hamarabb túl legyenek az én tíz kilométeremen, másrészt azért, mert azt szerettem volna, ha ő is átéli a célba érkezés eufóriáját, amit én a Vivicittán - aztán később kiderült, hogy ezt az élményt nem teljesen sikerült átadnom neki, de ezt majd akkor elmesélem.
Itt is voltak zónák, az aktuális időm szerint az utolsó és az utolsó előtti sáv határán voltam, gondolkodtam, mi legyen, de inkább beálltam hátra, és itt már kezdtem azért izgulni. Alig vártam már a futást, jól bemelegedtem, és kíváncsi voltam nagyon a helyekre, amiket befutunk, tudtam, hogy lesz benne kastélypark, Balaton-part, de szép lesz! 
A csapat :)
És jöhetett a visszaszámlálás... és indulás!

A futás

Az elején igyekeztem lassan a bal szélre húzódni, és a nyakamat nyújtogatva figyelni, hogy merre van Péter a gyerekekkel. Nem figyeltem se órát, se semmit, csak őket, és hogy ne menjek neki senkinek, ha lehet. És megláttam, a sétálóutcán állt Péter a fényképezőgéppel, mellette Regő ült egy fagyikehellyel :) Integettem, örültem, hogy megvannak, és már bele mertem húzni egy kicsit, kerestem a ritmusomat. Előttem a kastélykapu, csak ekkor ugrott be, hogy jaj, be kéne kapcsolni az órámat, mindegy, az időt majd méri a chip, de legalább a pulzusomat lássam. A kastélyt hátulról kerültük meg, nagyon szép volt, másfél éve itt sétálgattam nagy pocakkal, és nem is álmodtam, hogy valaha futni fogok :) Anka mondta, hogy lesz egy jó nagy emelkedő a pályán - a kastély után volt egy jó nagy lejtő, megjegyeztem, hogy majd valamikor ezt a magasságot kell visszanyerni ezek szerint.
Lezárt városi utakon futottunk, mindenhol tapsoltak, biztattak házak előtt, erkélyeken álló emberek, ez olyan jó volt :) Később, egy vasút melletti szakaszon csatlakozott mellém egy félmaratonista, beszélgetni próbált, végülis sikerült válaszolgatnom, de annyira ebben még nem vagyok jó... Viszont jó volt kicsit felvenni a ritmusát, ráhangolódni a tempójára, egy ideig együtt mentünk. 
Nagyjából két kilométerenként voltak frissítőpontok, vizet mindenhol ittam, nagyon meleg volt. Számítottam a holtpontra nagyjából 6-7 kilométer felé, ahogy a Vivicittán is volt, de nem nagyon éreztem jelét. Hat kilométer után kanyarodtunk egy kis földes, picit emelkedő szakaszra, ami kivitt a kerékpárútra, itt mosolyogtam magamban: igen, ez az én terepem, ilyenek az itthoni utcák, ez az, ahol a sima aszfalton futók lelassulnak, én meg megyek tovább. Elég sokat előztem, ami nagyon motiváló volt, de azért azt észben tartottam, hogy itt a legtöbben félmaratont vagy maratont futnak, nem negyedet, mint én, nyilván máshogy osztják be az idejüket. Azért maga az előzés ezzel együtt feldob egy versenyen :)
A 6-7 kilométer körüli frissítőpontnál vételeztem szőlőcukrot is, gondoltam, jól jön, ha jön a holtpont. Jó volt, adagolta az energiát, de a holtpont elmaradt, és ez már végig így volt. Olyan kellemes, egyenletes tempóban futottam végig, éreztem, hogy jó lesz ez. És még mindig igyekeztem tartalékolni az emelkedőre. 
A kilencedik kilométert jelző táblát egyszerűen nem vettem észre. Már nagyon kerestem, éreztem, hogy lassan rá kell fordulni arra az utolsó másfél kilométerre, aztán jön a célegyenes, de hol a kilences tábla? És erre felbukkant előttem a tizedik, hát ez nagyon jó volt. Jött az emelkedő, és már látszott a Fő tér, a kapuk, és megint nyújtogattam a nyakamat és azt figyeltem, hol a családom és hol van Anikó. Egyszer csak azt hallottam: Timi! meg Hajrá anya! és ott voltak egy padon, Regő szurkolt, Péter fényképezett :)
 
A cél előtt volt egy párakapu, jaj, az nagyon nagy ötlet volt! Aztán megláttam Anikót, ahogy vár a váltópontban, nyújtottam a kezem, egy pacsi, egy ölelés, azt hiszem, azt mondtam neki, hogy "Fuss, fuss, fuss!" és nekidőltem a korlátnak. Beérkeztem. Negyedmaraton, 10:55 km, 1:08:57, 6:33-as kilométerek - ezt ha átszámítom kerek 10 kilométerre, 63 perc jön ki, azaz a Vivicittához képest négy percet javítottam! Ennyit tesz, ha nincs holtpont - meg azért az az egy eltelt hónap a kettő között sokat számít.

Futás után

Jött Laci, Anikó férje, gratulált, neki is a nyakába estem, megvolt az eufória :) aztán átvettem a célban némi péksüteményt, vizet, még alkoholmentes sört is osztottak! Megkerestem Pétert és a gyerekeket, az átjutás elég nehézkes volt, ezt az egy dolgot majd szervezhetnék jobban: az ugrálóvárakat, gyerekjátszót nem pont  a színpad mögé kéne tenni. De átvergődtem, megtaláltam őket, kicsit már nyűgösen, de azért még bírták. Osztogattam, amit kaptam, aztán elmentem a kis csomagommal zuhanyozni. Muszáj volt átöltöznöm, teljesen kiizzadtam, pedig jó lett volna, ha meg tudom várni még futócuccban Anikót. Laci ugyanis mondta, hogy lehet olyat csinálni, hogy megvárom a párom, és az utolsó métereken együtt futunk be a célba - ezért mondtam az elején, hogy az, hogy Anikóé legyen a célbaérés öröme, enyém meg a rajt izgalma, nem igazán jött össze: a rajt izgalma az enyém lett, de a célba végül én kétszer futottam be, ő meg egyszer. Na majd legközelebb már tudjuk, hogy megy ez! Szóval zuhanyozás után még én is elvittem Regőt egyet ugrálóvárazni, megszoptattam Csongort, aztán kiálltam a sétálóutca bejáratához, vártam Anikót és közben biztattam az arra elhaladókat.
És megláttam a rózsaszín futópólót, jött Anikó, beálltam mellé, megfogtam a kezét, csak úgy "civilben", ahogy voltam... Igyekeztem nem nagyon húzni - hiszen én már egy órát pihentem addigra - de azért erőt adni neki... Úgy találták ki, hogy a félmaraton végén a színpadra kellett felfutni, ahol gratuláltak, az egyéni indulók érmet is kaptak, ez nekünk nem járt, de ott voltunk a színpad tetején, a célban, és megcsináltuk! Volt pacsi, ölelés, nagy öröm :)
Váltunk :)
 
Poszterre illő fotó Anikóról futás közben
A verseny után

Anikó is megkapta a jól megérdemelt enni-innivalókat, kerülőúton elsétáltunk a többiekhez, a gyerekek már azért türelmük végén jártak... Melegük is volt, fáradtak, nyűgösek lettek eddigre. Elbúcsúztunk Anikóéktól, őket ebédre várták keszthelyi barátok, mi meg hazafelé indultunk. Csongort én vittem, isten ments, hogy még egyszer elengedjen a közeléből, mindig elfutok valamerre :) Nem volt messze az autó, mégis Regő is úgy elfáradt, mintha ő futotta volna le a negyedmaratont (ki tudja...) fel is ajánlottuk neki pár méterre az üresen maradt babakocsit, nagyon nevetett, hogy ez milyen vicces, de azért boldogan utazott benne :) Az autóban aztán nem kellett őket sokat biztatni, még ki se értünk Keszthelyről, egyik jobbra, másik balra dőlt.
És zárásnak egy kedvenc fotó még reggelről (u.i, lenne még pár, például a páros célbaérkezésről, de a blogger eddig bírta):

6 megjegyzés:

gerbomoncsi írta...

Csak ismételni tudom önmagam: gratulálok, Timi, nagyon-nagyon ügyes vagy!

Gabka írta...

Nagyon tisztelem a kitartásodat, Timi! Csúcs vagy!

Erika írta...

Én is újra gratulálok! Szeretem olvasni az élménybeszámolóidat!

Dominika írta...

Gratulálok én is! Tényleg fantasztikus teljesítmény. Ősszel bevállalod a félmaratont?

Timi írta...

Köszönöm, köszönöm :)

Dominika, igen, az a terv, hogy novemberben Siófokon félmaraton :) és addig még edzéseken köztes távok, meg valami köztes esemény is kéne :)

Timi írta...

Gratulálok, csodálom a kitartásodat és egyben nagyon inspiráló is :)))) Büszke lehetsz magadra. :)