2013. június 16., vasárnap

Kiskamaszom

Váratlanul ért engem ez a nagy kamaszodás. Olyan két-három év múlva számítottam volna rá, most meg kiskamaszkorra, de arról meg igazából nem volt külön elképzelésem. A kamaszkoromra emlékszem, szegény szüleimet sajnálom is visszamenőleg, és igyekeztem magam felvértezni - na de nem mostanra. Olyan nem rémlik, hogy nekem is lett volna egy jól elkülöníthető, ugyanolyan nehézségeket hozó kiskamaszkorom.
Nem igazán tudom körülírni, mi változott, de mégis olyan tipikusnak érzem. Mert a viták, visszabeszélés, szemtelenség megvolt eddig is, talán most nagyobb mértékben, talán csökönyösebben? Nem tudom, de valami más, hevesebb. Hatalmas igazságkeresés dúl Marciban, de azért még nem teljesen letisztultan: merthogy a feladatokban, rendrakásban és hasonlókban keresi az igazságot és szeretne mindent egyformán, de az már nem ér, hogy ha mindenkinek van egy kakaós csigája, ő megette reggelire, Regő meg csak uzsonnára, akkor Marci nem kap még egyet uzsonnára - akkor ő is kakaós csigát akar enni, mert az öccse azt kapott. És hasonlók.
Közben viszont abban is tipikus, amit sokat olvastam kamaszokról: éles eszű, gondolkodik, logikát keres, tervez, álmodozik, elmerül dolgokban, amik foglalkoztatják. Pontosan meg van tervezve például az élete: milyen házuk és kertjük lesz Alizzal, sőt milyen kutyájuk lesz - és ehhez egy délutánon át a Nagy kutyakönyvet meg a wikipédiát bújja - hogy fogják hívni a gyerekeiket, meg minden. Kertépítő lesz, és a múltkor apróra kikérdezett, hogy olyat hol lehet tanulni, mi kell hozzá, hogy kell felvételizni, milyen kollégiumban lakni, oda van-e felvételi, de olyan szintig, hogy a kollégium konyhájában van-e melegszendvicssütő, és aznap este meg kellett tanítanom rántottát sütni, hogy majd ha kollégista lesz, tudjon ilyeneket. Most harmadik napja lelkesen vacsorázza a saját rántottáját, és tovább kérdez, hogy hogy kell például krumplifőzeléket vagy húslevest főzni.
Más beszélgetéseink is vannak, például a buddhizmusról vagy a fizikáról, mindenfélét kérdez, és ezeket tényleg nagyon élvezem. Ami viszont nem érdekli, abba cseppet sem mélyed bele, és egyáltalán nem ilyen éles rá az esze, például ha megkérjük valamire vagy rászólunk, azt sokkal nehezebben fogják az antennái, és attól, hogy tizenkilencszer kell elmondani valamit, nekem eléggé rojtosodnak az idegszálaim. Vagy attól, amit leegyszerűsítve önzésnek nevezek: amikor lazán nemet mond egy kérésre, mert ő most mást csinál, nincs kedve, neki most azt KELL csinálnia, amivel épp el van foglalva. Próbálom egyre jobban bevezetni a házimunkákba, ahogy nő - hát ez a korai kamaszkor erre nem egy ideális időpont. Üzleteket próbálok kötni: ezt és ezt meg kell csinálni, és utána mehetsz el a barátaiddal. Ugyanis idén, és különösen tavasz óta, mióta jó az idő, nagyon fontosak lettek a barátok, megy a bandázás, most az utolsó iskolai hetekben, amikor már alig volt lecke, voltak olyan napok, hogy kora délutántól este fél hétig jártak egyiktől a másikig, bicikliztek a faluban, itt mellettünk a focipályán voltak, egyszer-kétszer nálunk is. És persze ha megkérem, hogy mielőtt elmegy, ezt vagy azt csinálja meg, vérig sértődés és duzzogás van.
Máskor meg bújik, ölel, őt is vegyem fel, őt is ültessem az ölembe. Az esti mesét - nem is mesét, inkább felolvasást - még mindig igényli, most az Egri csillagok vége felé járunk. Puszi jár minden köszönésnél, ébredésnél, elalvásnál, érkezésnél, búcsúzásnál.
Szóval, gatyát fel, és igazodjon ki rajta, aki tud - mi többiek elég, ha próbálunk úszni az árral :)

6 megjegyzés:

Zsombor és anya írta...

Hát én meg megdicsérni szeretném, meg persze a nevelésed. Történt ugyanis a napokban, hogy épp oviba mentünk, Marciék meg a hivatal lépcsőjén gyülekeztek és az egész bandából csak ő köszönt, csókolom, szia, határozottan, hangosan, kedvesen. Meg is lepődtem, a "mai fiataloktól" már nem várja az ember, hogy köszönjenek idegeneknek. És biztos vagyok benne, hogy nem azért köszönt, mert megismert bennünket, hanem mert egy jóravaló gyerek! A kamaszkor meg tényleg olyan, mint a dackorszak: túl kell élni, okosabbnak kell lenni, aztán megtépázott idegekkel ugyan, de újra visszakapjuk MAJD a nagyszerű gyerekeinket. Nevelésünk gyümölcse addigra beérik, nyugi.

Patrícia írta...

Ez teljesen ismerős..Nálunk is ez megy már, pár hónapja.Csodálkoztam is, hol maradt a kiskamaszkor? Ha az az, akkor milyen lesz az igazi kamaszkor?? Mindegy..Ezt is túléljük majd..:)

Kati írta...

Igen, gatyát fel, citromfűteát minden reggel és ommmmmmmmmm...:))
És nem, nem fogjuk visszakapni a gyereket a korszak elmúlta után, legalábbis nem azt kapjuk vissza, aki előtte volt, ugyanis a kamaszkor szerintem pont arra treníroz, hogy el tudjuk fogadni a gyermekünk tőlünk függetlenedő, önálló lényét. Nagyon okosnak kell lennünk és higgadtnak, mert sok múlik ezen a korszakon.

Ági írta...

Sőt, most már a családtagoknak is vissza- és beszól, ellenkezik, amit eddig nem csinált. Dehát... kamaszodik, de így szeretjük :)

kiflic írta...

Mi már a legnagyobbal átvészeltük,18 éves korában mint akit elvágtak,visszaváltozott :D A 16 évessel most vagyunk a sürejében és még van egy 4 hónapos kicsink is.Mire Ö is kamaszodik,addig a nagyokat már kipihenjük :D

Timi írta...

Christina, jaj, köszönöm, ez nagyon jólesett most :)

Többieknek is köszönöm az együttérzést, hajrá mindenkinek :)