2013. szeptember 7., szombat

Dobogókő

Úgy készültem erre a futásra, mint egy versenyre. Napokkal előtte olyan izgalom volt a gyomromban, ha rágondoltam, hogy uramisten, ott fogok futni...
Az ötlet Pétertől származik. Miután felfutottam a Bence-hegyre, kerestem még valamilyen lehetőséget, ahol több szintemelkedést tudok összeszedni, mert a versenyen majd 500 métert kell legyűrnöm... Erre javasolta Péter Dobogókőt, ami neki a szíve csücske, nekem meg alatta Dömös. Dobogókő tengerszint feletti magassága 699 méter, Dömösé 110, így ha sikerül, 589 métert fogok emelkedni nagyjából nyolc kilométer futással. Kinéztük a megfelelő turistaútvonalat, ami nem vezet át sem a Rám-szakadékon, sem a Vadállóköveken, futható a terep, a faluból indul és a csúcsra ér. Péter vett nekem térképet is, én meg őszi futónadrágot, energiaszeleteket és energiaitalt, futófejlámpát - azt már a baradlai versenyre - és rájöttem, hogy a kulacstartó övem csípőn is viselhető, és úgy kényelmes, nem csúszkál és nagyon praktikus. Makulátlanra szőrtelenítettem a lábamat, és felkentem a harci - piros és csillámos - körömlakkomat, amit a tesómtól kaptam a szülinapomra.
Edzés tekintetében a Bence-hegy óta hosszabbat nem futottam, de szigorúan csináltam a heti három futás, két keresztedzés, két pihenő menetrendet. Volt egy bő nyolc kilométeres futásom és több rövidebb, több biciklizésem és tornám. Pénteken, a nagy kihívás előtt egy pihenőnapot tartottam, majd szombaton hajnalban keltünk, ettünk valamit, a gyerekeket szinte az ágyból tettük az autóba (azért felöltöztetve) és indulás.
Dömösön megálltunk a hajóállomásnál a parton, addigra megittam az egyik energiaitalt, magamhoz vettem némi ennivalót, zsebkendőt, a kulacsaimat, telefont, térképet, egy szál virágot, bemelegítettem, megmártottam a kezemet a folyóban, és indulás. A gyerekek (csak a két kicsi volt velünk) Péterrel maradtak, kavicsokat dobáltak a Dunába, nézték a hajókat és a túlparton a vonatokat.


Reggeliztek is, meg ki tudja, milyen fiús programokkal töltötték még a délelőttöt, amelyek keretében a kicsik kellőképp kiakasztották a nagyot (az apjukat :) ) majd feljöttek autóval Dobogókőre.
Eközben én? Már a bemelegítésnél láttam, hogy nem jó ez így, nagyon izgulok. Itthon a bemelegítéssel szoktam 100 köré feltornászni a pulzusomat, ott az alap volt valami 118. Ahogy elindultam, szinte rögtön 150-160 köré ugrott, úgy nehéz futni is, meg nem is lehet bírni nyolc kilométert ennyi emelkedéssel. Nagyon sok emlékkel teli nekem ez az út, már a hajóállomással, a Duna-parttal, magával a faluval kezdve. Mennyit kacsáztunk, mennyit néztük mi is a hajókat, vonatokat, mint most a fiaim... Aztán a főút, itt érkeztünk mindig Mamáékkal a busszal, itt a körtefa alatt szálltunk le, a bolt, a promenád... Szóval már a házunkig csordultig teltem nosztalgiával.
Aztán a ház. Egy fekete és egy fehér puli őrzi most, ami egészen különös: nekünk is volt Siófokon fekete-fehér pulipárosunk. Ablakok cserélve, a kertben kocsibeálló kialakítva, látszik, hogy dolgoznak rajta, szeretik, jó, hogy megvették. Tovább meredeken fel, a temető felé. Én Dömösre soha nem megyek egy szál virág nélkül, és anélkül, hogy bemennék a temetőbe Mamához és Dédipapához. Mert Mama minden ünnepen azt mondta, neki elég ajándékba egy szál virág... Az is olyan szimbolikus, hogy most ebből az úrhidai kertből viszek a siófoki, de Dömösön nyugvó mamámnak egy szál virágot, amit az ő már sosem ismert dédunokáinak a nagymamája nevelt...
A temetőhöz felvezető macskaköves úton már belegyaloglok. Ciki, de nagyon meredek, és az egekben a pulzusom. Mindegy, idő nem számít. A temető előtt le is állítom az órát, bemegyek, nyomok vizet a kéék "falu kútjából" a kitett flakonokba, meglocsolom a sírra ültetett növényeket, megsimogatom a fejfát, köszönök Mamának és Papának, az úrhidai virágszálat a sírra teszem. Körülnézek: a dömösi temető a világ legszebb, legnyugalmasabb helye.
Forrás: http://www.panoramio.com/photo/89942438

Nehezen, de elköszönök, mondom Mamáéknak, hogy az a tervem, hogy felfutok Dobogókőre, segítsenek. Bekapcsolom az órát, és irány tovább.
A prépostsági romok. Valahol mélyen apukám fél pár papucsát rejtik. Gyerekkoromban még csak egy romhalmaz volt, nem volt szabad odamennünk, és egyszer beleesett az a bizonyos papucs. Mert azért felnőtt kísérettel odamentünk... :) Aztán, már engedéllyel és hivatalosan ott voltunk a feltárt prépostság ünnepélyes megnyitóján. Vadkerítés húzódik mellette, átvezet rajta a turistaút, falétrás átkelővel. Túráztam már párszor, de sose voltam még ilyenen, tetszik :) Gyerekkoromban kerítés se volt, és esküdni mernék, hogy egy sokkal nagyobb kanyarral tért be az út az erdőbe... Erre mentünk Papával legtöbbször az erdőre, ő mindig így mondta. Közel a Csaja-patak forrása, ott sosem mulasztottunk el inni, most nem kanyarodom be.
Az erdei út háromfelé ágazik, szerintem változtatgatják a turistaútvonalat, hogy ne mindig ugyanazt a szakaszt terhelje a forgalom, mert úgy emlékeztem, a legfelső ágon kell menni, de nem, a legalsón. Valahol mégis ugyanoda lyukadok ki, mint régen Papával, megismerem az utat, nemsokára elérem a bányát. Itt már mindig nyafogtunk, és örültünk, hogy pihenhetünk, aztán két perc ücsörgés után a legkülönfélébb kövekre másztunk fel, míg Papa, aki persze addig sem nyafogott, leült egy nagy kőre és elszívott egy cigit. Szinte látom... Máskor felvitt a bánya tetejére is, ehhez kicsit tovább kellett menni, és valahol egyszer csak bevágott az erdőbe. Fogalmam sincs, honnan tudta, hol kell...
Most hol gyalogolok, hol futok, elég sok a gyaloglás. Az út folyamatosan emelkedik - nem is tehet mást, hatszáz métert kell megtennie felfelé, a pulzusom 160 fölött, ha alámegy, akkor futok, meg ha kicsit vízszintesebb a terep. Sajnálom a gyaloglást, de ahhoz, hogy itt végig fussak, még fejlődnöm kell, ezt beismerem. Azért az átlag kirándulókat gyalogolva is megelőzöm.
Körtvélyes. Nagy tisztás, ide is kirándultunk, vezetett hozzá külön sárga jelzés, ezt elhagyták, hiszen a dobogókői út úgyis erre megy, vagy másfelé jön talán a sárga? Mindegy, itt vagyok, régen voltak vadetetők, esőbeálló, most magasles van és szénabálák letéve. És hihetetlen kilátás. Látom a dobogókői tévétornyot, légvonalban közel van, de jó magasan fölöttem. Pedig már én is olyan magasan vagyok, hegyvonulatok vannak alattam, szerintem jócskán átlátok Szlovákiába, pedig elég párás a levegő, felhős az ég. Innentől ismeretlen tájakon járok, nem emlékszem, hogy gyerekkoromban ennél tovább kirándultunk volna, elköszönök Papától és az emlékektől. Tovább, tovább.
Beazonosítom a térképen, hogy merre járok, keresztezek egy aszfaltos erdei utat, sms Péternek, hogy tudja, hol tartok. Nemsokára egy nagyon meredek, kitett hegyoldal következik, ezt láttam a térképen a szintvonalakból, számítottam rá... Előtte megint átmászom egy vadkerítésen, aztán kapaszkodom felfelé, futásra itt esély sincs, viszont tudom, hogy ha felérek, akkor túl vagyok a Szakó-nyergen, és onnantól már csak olyan száz méter a szintkülönbség, enyhébb az emelkedő. Meg-megállok a kaptatón, csodálatos a kilátás, Dobogókő már nem is látszik, túl közel van, de a másik irány...!
Kereszteződés, becsatlakozik a zöld karika és a Mária-út jelzése is, együtt megyünk tovább. A Toft Gyula-obeliszk megtréfál, nagy sziklák mellett futok el, neki egy szép fakorlátnak... hoppá, vége az útnak, most merre? Valahol elhagytam a jelzést. Visszafordulok, meglátom, de arra lejt... Nem baj, biztos lejtenie is kell, majd visszanyerem a magasságot. Aha, elég hamar: a kereszteződésig futok vissza a lejtőn, míg rájövök, hogy itt már jártam, ugyanazt a jelzést néztem, amin az előbb felfelé mentem a sziklákhoz. Vissza felfelé... és árgus szemekkel keresem a piros jelzést, valahol el kell kanyarodjon. Megvan: meredek szerpentinen visz fel a szikla tetejére, ott az obeliszk. Huhh, ez kemény volt, de innentől egyenesebb az út.
Hegedűs-bérc, itt is kellene lenni egy obeliszknek, jó tájékozódási pont lenne, de nem látom. Egyre ismerősebb a környék, nagyon közel van Dobogókő, bár pontosan nem tudom felmérni, térkép alapján két-három kilométert gondolok. Amikor időnként kilátok a fák között, látom a Dunát, a Szent Mihály-hegyet szemben, egyszer hangosan fel is kiáltok, annyira szép.
Növekedik a népsűrűség, jönnek szembe a Dobogókőről induló túrázók. Balról becsatlakozik a zöld jelzés a Rám-szakadékból. Ott a Rezső-kilátópont, az már szinte a cél, körbefutom, hogy meggyőződjek róla, tényleg az, aminek gondolom. Átfutok a táltoskapun. Mindjárt itt a csúcs.
Azt hittem, hogy nem is lesz eufória, mert olyan sokat gyalogoltam, igazából fáradt se nagyon vagyok. De mégis elkap az érzés, itt vagyok, fenn vagyok, feljöttem, ha belegyalogolva is, de megcsináltam! Dömös-Dobogókő, másfél óra. Megérintem a csúcsot jelző alappontot, felnézek a zászlóra, megnézem a táblát, amely szerint 699 méteren vagyok. Aztamindenit... Kinézek a kilátóból.
Ahogy picit kifújtam magam, felhívom a családot. Még jönnek felfelé a szerpentinen, úgyhogy elmondhatom magamról, hogy előbb értem fel futva, mint ők kocsival. Na jó, azt ne számoljuk, mennyivel később indultak. Iszom, töltök friss vizet, a turistaházban elmegyek vécére, és meg is érkeztek. Csúcsfotó.
Tényleg ott voltam. Azt már el kell higgyétek, hogy futottam is :)

Nem időzünk sokat, egy-egy puszi mindenkinek, Regő sajnos hisztis, én indulok tovább. Megkeresem a piros háromszög jelzést, és hajrá. Eleinte kényelmesen lehet futni, széles, jól kijelzett erdei út, az országos kékkel együtt halad. Aztán a kék lassan el-elveszti a piros háromszöget, én meg bizonytalankodom, de mindg megtalálom azért. Határozottan felismerhető kereszteződés után leválok a kékről, és sziklás, szűk, meredek ösvényen ereszkedem, sokszor egyáltalán nem futható. Tudom, hogy lefelé egész biztosan többet fogok futni, mint felfelé, és gyorsabb is leszek, de észnél kell lenni, sokszor az ereszkedés a nehezebb. Mindenesetre nagyon szép az erdő és az út.
Ritkásabb, bokrosabb részre érek, a térkép alapján itt már lassan el kéne hagynom a piros háromszöget, és rátérnem a sima pirosra, látok is egy balra lekanyarodó ösvényt, de jelöletlen. Ha továbbmegyek egyenesen, létra nélküli vadkerítésbe ütközöm. Szerencsére jön egy túrázó, tanácsot kérek, szerinte a jelöletlen ösvény az, ami nekem kell, bemerészkedem és tényleg, kicsit később ott a jel. Nemsokára megint erdőben és nagyon meredek, nagyon sziklás, izgalmas terepen haladok lefelé, aminek az alján ott a Királykút-forrás és a piros jelzés. Megvan!
Rákanyarodok, megint hosszasan kényelmesen tudok futni. És csak csodálkozom, nem is tudom leírni, mennyire gyönyörű, vadregényes az erdő és ez az útvonal. Hatalmas fák, zúgó bükkök, kövek és vízmosások. Elszomorodom, mert nagyon sok száraz patakmedren vágok át, és apró vízmosásokon, amiken látszik, hogy csak tavasszal az áradáskor vagy a legutóbbi zivatar alkalmával keletkeztek, de most szárazak. Hol a víz...? Hiányzik nagyon.
Egyszer csak elkap a boldogság. Az az igazi, fergeteges, féktelen, de mégis mély és áradó öröm, hogy én itt vagyok, itt lehetek, itt futok, órákat töltök az erdőben, és pont itt, ezen a számomra olyan sokat jelentő környéken, míg a szerelmem a gyerekeinkre vigyáz valahol a közelben. Hogy egyedül vagyok itt a levegővel, a fákkal, a természettel, és ez összeadódik a futás flow-érzésével. Majdnem elsírom magam, annyira boldog vagyok.
Figyelnem kell a lábam elé, mély szurdokvölgy van alattam, és nagyon keskeny ösvényen lépkedek. Ahogy lenézek, egyszer csak ott a víz! Ideért a Rám-szakadékból a patak. A szélzúgásba, madárcsicsergésbe patakcsobogás vegyül, hát kell ennél több? Az út kiszélesedik, és határozottan a patak felé tart, egy ideig együtt megy a jelzés a kijelölt erdei kerékpárúttal, ott nagyon jót, tempósat futok. Aztán hirtelen balra letér róla, és meredeken ereszkedik a szurdokvölgybe, szerintem itt már olyan 14 kilométer körül járhatok, a jobb vádlim nem is tolerálja a hirtelen fékezést, és csendesen elkezd begörcsölni, még csak picit. Gyorsan bekapok egy szőlőcukrot - van az övemben, ez már vagy a negyedik - picit megmasszírozom, és óvatosan ereszkedem. Rettentően élvezem a vadregényes patakvölgyet.
Tovább kanyarog a piros jelzés, egyszer csak átvisz a patakon, imádom! Az első alkalommal, amikor a vízig visz, iszom egy kortyot - életem legfinomabb korty vize volt ez a friss, kristálytiszta forrásvíz ennyi hegyi futás után.
Nincs már nagyon mit ragozni, az út visz, gyönyörűbbnél gyönyörűbb, ide vissza kell jönnünk egyszer együtt túrázva is. Vagy megrendezhetnénk ezt a futást évente. Itt a Rám-szakadék bejárata, becsatlakozik a zöld jelzés, majd a Lukács-árokból érkező sárga. Már hallok emberi hangokat, nemsokára kiérek a cserkésztáborhoz. (Csalódás, felveri a gaz és az alacsony bozót, a vécék és a konyhaépület kidőlt-bedőlt... nagy kár érte.)
Azért fel vagyok dobva, ezek megint ismerős helyek, a kápolnához vezető ösvény, maga a Szentfa-kápolna, néha kisétáltunk Mamával, hoztunk egy csokor virágot... A keresztmamáék házánál ér ki az ösvény a kocsiútra, ez már a falu széle, itt vannak az első házak. Most esik le, hogy miért hívják Királykút utcának: ha elég ideig megy egyenesen az ember, a Királykút-forráshoz ér Dobogókő alatt, ahol a piros jelzés kezdődik.
Már csak a Duna-partra kell leérnem a kempingnél. Megint elönt az érzés: akárhogy is, akármilyen is, de nekem egyszer kell egy ház Dömösön.
Futok az utcákon, a nagyi háza felé, át a főúton, a patak mellett, a kemping utcáján, már ott a folyó, nagy kövek a parton, nehezen járható, de lemegyek a vízig, ha addig élek is... leérek, belemártom a kezem, óra megáll: megérkeztem. Célfotó.

Péterrel csak összecsapjuk a tenyerünket, a szavak később jönnek. Regő még mindig hisztis, éhesek, a kempingben akarunk ebédelni, megérdeklődöm, még zuhanyozni is lehet, fantasztikus. Felfrissülve eszünk, még egy alkoholmentes sör is jár, és mesélem az élményeket.
Ide érkeztem

Kicsit még követ gyűjtünk, dobálóznak, fotózok, egy követ emlékbe magammal is hozok. 
Repül a kő...

Mekkora víz :)

Aztán indulunk. Csongor hamar elalszik hátul, Regő egyáltalán nem, pedig nagyon korán kelt ő is. Csacsog, játszik, már nem is hisztis. Én meg mesélem, ami eszembe jut, és gyönyörködöm az agyamból feltoluló képeken. Cikáznak a gondolatok.
Talán a táv miatt, de most az az érzés, hogy úristen, én ezt megcsinálom, előbb leesett, mint a múltkor a Bence-hegyen. Elhittem, és annak a tudatában érkeztem a partra, hogy igen, felfutottam (és másztam) Dobogókőre. Meg le. A Baradla Trail, ha nem is leszek szintidőn belül, most már sikerülni fog, tudom, hogy meg tudom csinálni az 500 méter szintemelkedést. És sokkal többet szeretnék terepen futni, fantasztikus élmény, tudom, hogy ez az én igazi világom.
18,3 kilométer, 3 óra 9 perc 53 másodperc, 2700 kalória, 588 méter szintemelkedés. Dobogókő.

4 megjegyzés:

Patrícia írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Patrícia írta...

Élmény volt olvasni. gratulálok, komoly teljesítmény, gyönyörű helyen.

Emese írta...

Nem találok szavakat..., gratulálok!

Németh Györgyi írta...

Gratulálok Timi, szuper dolog a természetben futni. Megérezni, hogy a nagy egész részei vagyunk.