2014. május 27., kedd

Négy nap a Mátrában - Szombat: Kékes Csúcsfutás

Aki futóverseny köré szervezi a család kirándulásait, a kettesbennyaralását, az a nem normális kategória, az biztos. Akinek ez a futóverseny konkrétan és jelen esetben a Kékes Csúcsfutást jelenti, azaz elszánta magát, hogy fut felfelé 11.6 kilométert, 671 méter szintemelkedéssel, amiben talán 100 méter enyhe lejtő van összesen, az sem egészen komplett. De aki mindezt 34 fokban csinálja, az, hááát... na jó, maradjunk egyszerűen a nem normális kategóriánál.

Szóval ezen a kellemes szombati napon szépen felkeltünk a szállodában, megreggeliztünk, még rendes sétálós ruhában kisétáltunk Mátrafüredre, megnéztük, hogy gyűlnek lassan a népek, építgetik a rajtot, állítják felfelé a különféle sátrakat... Eléggé rá voltam parázva erre a versenyre, fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, és ezek az előkészületek nem segítettek. Visszamentünk még a szállodába összepakolni, és Péter a verseny előtt két órával felment busszal a csúcsra, hogy ott várjon a célban. Nekem még volt egy csomó időm, az egyedüllét sem segített para ellen. Szép akkurátusan készülődtem: visszamentem a hotelba, útközben a boltban vettem vizet, banánt és csokit. A banánt megettem, bevettem két magnéziumtablettát, apránként iszogattam a vizet, izoital is volt nálam, abból is kortyoltam. Felöltöztem, kilakkoztam a körmömet, megfésülködtem, feltűztem a rajtszámot, magamra kentem mindent, amit találtam: naptejet, melegítő krémet, másik krémet oda, ahol a vádlim meg szokott fájdulni. Messze voltam attól a felpörgött versenyhangulattól, amibe ilyenkor szoktam kerülni, reméltem, hogy találok majd ismerősöket, és a társaság valamelyest lazít majd. Délre húztam fel az órámat, hogy akkor mindenképpen elinduljak, de már előbb elkészültem, és nem láttam értelmét várni, egy órával a rajt előtt indultam. A szállodánkban több futó is lakott rajtam kívül, egyikükkel sikerült egyszerre indulnom, neki azt hiszem, a negyedik teljesítése volt, hát nem nagyon biztatott, amikor mondtam, hogy nekem az első :) A rendezvény sátrai egy park szélein álltak, a park pedig már tele volt futókkal. Kerestem a piros pólós 2014-eseket, a DK-sokat, vagy bárki ismerőst, végül találkoztam Ferivel a pirospólósok közül, Timivel, akit a tavalyi Mecsek Trailen ismertem meg, beszélgettünk, kicsit oldódtam, és egyszer csak a nevemet hallottam a hangosbemondóból. Nem is voltam benne biztos, hogy jól hallottam, odamentem megkérdezni, és tényleg! Mező Jani bácsi, egy 63 éves terepfutó, facebookos ismeretség, hozott nekem egy üveggel a saját borából, és bemondatta a mikrofonba, így sikerült megismerkednünk! Ezek után valamivel már tényleg oldottabban készülődtem. A szpíker többször elmondta, hogy a rajtban 29 fokot mérnek, a rajt előtt is van frissítés, sőt a rajtcsomagban kaptunk egy szivacsot, nedvesítsük meg indulás előtt. Aztán lassan már sétáltunk a rajt felé, eddigre az ismerősök valahogy elkeveredtek mellőlem, nagyon magányosnak éreztem magam a rajtban, küldtem a gondolatokat Péternek, és azon gondolkodtam, hogy megszólítok valakit, akit a véletlen mellém sodort, hogy váltsunk pár szót, ne legyek egyedül... erre szembejött Ádi, az ultrafutó DK-s, aki egy héttel később egyéniben körbefutja a Balatont, és ebben az illusztris társaságban ért a rajt.
Igazából az első kilométeren megfordult a fejemben, hogy oké, akkor én most itt kiállok. Hát ez emelkedik, és végig emelkedni fog, és dögmeleg van, és ennél csak melegebb lesz, hülye vagyok én? Én ezt nem csinálom. De hát milyen ciki lett volna már egy kilométernél kiállni, különben is annyian és annyifélék futottak körülöttem, férfiak, nők, idősek, fiatalok, soványak, kövérek, és senkinek se volt a homlokára írva, hogy esetleg ugyanaz jár a fejében, mint nekem... Hát jó, ha ők is futnak, én is futok.
Korábban Péterrel azt beszéltük, hogy azt már tudom magamról, hogy három kilométert tudok folyamatosan felfelé futni, mert Úrhida annyi. Persze nem mértem még sose a szintet itthon a falu aljától a tetejéig. Most 11.6-ot kell folyamatosan felfelé futni, végülis csak majdnem négyszer a falu. Vajon mennyire ciki belesétálni? Mások bele fognak? Mikor? Az első gyaloglókat már két kilométer körül láttam, és büszke voltam magamra, hogy jól van, én még nem, akkor van, akinél jobban bírom.
Három kilométernél, hátul középen

Már nagyon vártam a három kilométernél elhelyezett első frissítőpontot. Ittam a rajtban, de iszonyú meleg volt. A hotelban még gondolkodtam, hogy vigyek-e kulacsot, de úgy döntöttem, hogy megbízható lesz a frissítés, nem lesz rá szükségem, feleslegesen cipelném. Na, az első három kilométeren örültem volna, ha nálam van. De végülis túl voltam rajta, és ott voltak az asztalok, sok hosszú asztalon sok víz, külön tálakban mosakodáshoz, szivacs nedvesítéséhez is. Vagy három pohárral megittam, és a szivacsomat is használtam, ez nagy ötlet volt.
A kilométereket jelző táblákon ezen a versenyen nemcsak a nagy szám volt látható, hogy hányadik kilométer, de az is, hogy milyen magasan vagyunk már, és a következő kilométerben átlagosan hány százalékos emelkedő lesz. Az első három kilométer 6-6.5 százalékos volt, a frissítőpontnál jól felfrissültem és örültem a következő négy százalékosnak. Négy kilométer után sétáltam bele először, épp csak pár lépést, és itt ért utol Timi, vele váltottunk pár szót. Mondtam, hogy olyan furcsán érzem magam, ahogy felforrósodik a bőröm a melegben és egy pici fuvallat éri, nem kellemes lehűlést érzek, hanem hidegrázásszerű borzongást, azt mondta, ez a kimerültség. Hű, hát valamit rosszul csinálok, nehogy már négy kilométernél kimerült legyek! Pedig ettem előtte, még magnéziumot is vettem be, amit máskor nem szoktam. Mi hiányozhat? A következő frissítésnél, öt kilométernél volt banán, szőlőcukor, víz és izo, mindenből vettem, pedig az izotól tartani szoktam, volt már hányingerem, hasmenésem tőle. Most valószínűleg kellett és beépült, mert semmilyen zavaró érzést nem okozott. Ráadásul itt jött a pálya ha lehet ilyet mondani, legkönnyebb része - na jó, a legkevésbé nehéz: volt egy 2 és egy 1.5%-os szakasz, és a pálya egyetlen, rövid és enyhe lejtője is itt következett, talán ha száz méter volt, vagy annyi se. Nem futottam nagyon neki, inkább igyekeztem tartani az emelkedő tempóját, és kis erőgyűjtésre kihasználni ezt a rövid szakaszt. Itt futottam bele Szilvibe, és így alakult ki egy időre az együtt futó DK Team póló nélküli DK-sokból (Ádi pedig, szintén másmilyen pólóban, valami húsz perccel előttünk :) )

Akadt egy mosoly is :)

Valahol a hatodik kilométer után egyszer csak megláttuk magunk fölött a kilátót. A tavalyi verseny videójában láttam, hogy valaki mondja, hogy ettől a ponttól úgy megnyugszik, mert tudja, hogy légvonalban már csak két kilométer. Ezen akkor is, most is elgondolkoztam, hogy miért megnyugtató tudni, hogy csak két kilométer, de valójában több, mint öt, és azt futva és felfelé...? De mégis jó látni a tornyot, már csak oda fel! Aztán a kanyarban eltűnik, később majd megint előbukkan egy időre.
Árnyék nem nagyon volt, a kora délutáni időpont és a bokros környezet sem segítette elő, ahol akadt egy pici, ott futottunk keresztbe az úton hűlni egy kicsit. Sűrűn használtam a szivacsomat is. Valahol, már nem is tudom, hogy hol, talán öt és nyolc kilométernél locsoltak locsolócsőből, az nagyon jólesett.
Hét kilométer körül egyszer csak mintha dörögne az ég. Felkapom a fejemet, tényleg dörgés volt? Erre meglátok egy villámot, hát akkor valószínűleg az volt. Próbálok számolni, hogy vajon milyen messze lehet, de nem jön következő villám, vagy legalábbis elkanyarodtunk közben, és nem látom. Jó lenne egy felhő a fejünk fölé, még egy kellemes kis eső se ártana, de azért zivatar nem kéne.
Nem is jön, ragyogó napsütésben érjük el Mátraházát, és a Kékestetőre tartó bekötőút elején a hosszú-hosszú, mindennel ellátott frissítőpontot. Tudjuk, hogy itt jön a nagy halál, innentől emelkedik igazán az út, úgyhogy én megint mindenből fogyasztok, és még a sapkámat is víz alá nyomom. Aztán hajrá. A táblán: 8 km, nem emlékszem pontosan, mennyi magasság, a következő kilométerben 10.5% emelkedés. De legalább beértünk a bükkfák közé, sokkal több az árnyék.
Mátraházára érkezve

Nagyon érdekes, ezt utána emlegettem is Péternek, én mintha most indultam volna be igazán. A terepnyúl-fokozat, vagy mostanra kezdett hatni a magnézium, a frissítés? Vagy a több árnyék miatt? Nem tudom, és nem is azt jelenti ez a beindulás, hogy hű de gyors lettem volna, hanem hogy meglepően sokat előztem az utolsó kilométereken, hogy elő tudtam venni a terepfutásokon használt okos taktikát, a szakaszolásokat, a tervezett rövid belegyaloglásokat, és a körülöttem lévőkhöz, a velem eddig egy tempóban haladókhoz képest gyorsultam. Kinéztem pontokat, ameddig elfutok, onnan egy picit gyaloglok, aztán megint futok. Nemsokára megelőzök egy 16-szoros csúcsfutót, nekik külön kis rajtszám hirdeti a hátukon is, hogy eddig mindegyik versenyen ott voltak. Azt mondja, akkor rontotta el, amikor az elsőre benevezett :) és bátor vállalkozásnak nevezi, hogy én most először itt vagyok. Akkor még azt gondoltam, nem is jövök vissza többet.
Nemsokára utolérem a Suhanj! csapatot, most is lenyűgöznek, fantasztikus, amit véghezvisznek. Mindenkinek hajrázok, aztán már tényleg az utolsó szakasz következik. Furcsa, de valahogy nem fogtam fel, hogy ez tényleg csak 11.6 kilométer. A tízes előtt zuhany vár:


a tizenegyes előtt pedig az utolsó frissítő, ahol a lányok buzdítanak, már csak 850 méter felfelé! Nem értem, vissza is kérdezek, hogy miért, utána lejtő jön? Biztos azt hitték, viccelek, pedig én komolyan nem fogtam fel, hogy már nincs vissza egy egész kilométer sem. Egyébként Mátraháza óta azt figyelem, mikor kanyarodunk rá a sípályára. Olvastam ugyanis, hogy az utolsó szakasz ott halad, de nem tudtam, mekkora szakasz. A sípálya két kilométer, direkt lefutottam rajta tegnap, de ahova érkeztem, azt a parkolót elhagytuk, aztán még több lehetséges kapcsolódási pontot. Belenyugszom, hogy ez bizony végig a műúton fog menni.
Szóval a tizenegyedik kilométer. Amit a lányok mondtak, akkor esik le, amikor meglátom a táblát: 11 kilométernél és már kilencszázvalahány méter magasan vagyunk. Felfogom, hogy ez a verseny 11.6 km, hát mindjárt vége. A telefonom végig mondta be a kilométereket, a sebességemet, az összidőmet. Igazából a tervem az volt, hogy csak csináljam meg, teljesítsem valahogy, az idő mindegy. De azért persze az ember kitűz maga elé valamit. De hogy milyen idő reális...? Gőzöm nem volt, amíg az esemény facebook oldalánál ki nem írták, hogy vonjak le az aktuális félmaratoni időmből félórát, és az így kapott időmmel számoljak. De mi az én aktuális félmaratoni időm? Az első, és egyben egyetlen sík aszfaltversenyem 2:13, még novemberben Siófokon. Azóta volt Kaposvár, Vértes, Nyerges, mind jó sok szinttel rendelkező, utóbbi kettő terep-félmaraton, plusz egy csomó önálló, nem versenyen futott táv. Csak ehhez a novemberihez tudok viszonyítani, akkor a reális idő 1:43, kicsit vegyük lazábbra és kerekítsük, legyen 1:45 a célkitűzés. Útközben aztán lemondok erről, tényleg nem érdekel, csak érjek be. Most, a végén gondolok rá újra, ha már csak hatszáz méter, akkor meglehet az, sőt, 1:40 is! Futok, ahogy bírok, ami persze itt nem jelent sebességet, inkább lassú haldoklást, egyik láb a másik után... Végre tényleg felér az út a sípályára, de csak az utolsó százméteres meredek, köves szakaszra, ezt alig bírom. Szégyen, nem szégyen, egy-egy lépést itt is belegyalogolok, úgy érzem, szinte bevonszolom magam a célba. Igen kifejező képek készültek itt:



Az utolsó métereken nagyon keresem a szememmel Pétert, vajon hol vár...? És meglátom, sikerül odamosolyogni erőn felül, mosolyog ő is és jön velem a kordonon kívül, ez nagyon jó, ez bevisz... és tényleg valami 1:40-et mutat a nagy óra, amikor áthaladok alatta. Lépkedek lassan az éremosztogató lányok felé, huhh, végre itt vagyok... egész más a csúcs, mint tegnap, mindenhol emberek, a szpíker mondja folyamatosan az érkezők neveit, megkapom az érmet, egy almát nyomnak a kezembe és a befutócsomagot, szinte gépiesen elveszem. Előttem sorbaállnak a futók a csúcsfotózáshoz, én Pétert keresem, kikerülöm a sort, valahogy meg is találom, és örvendezünk.

Aztán beállunk együtt a sorba, márpedig végigálljuk, akármilyen iszonyatosan hosszú, közben beszélgetünk, pihegek, nézzük a felhőket, amik felettünk morognak, a pár kilométerrel ezelőtt látott zivatar erre tart. Talán megússzuk. És a sorban álláskor már arról beszélek, hogy vissza fogok én ide még jönni. Ilyen mátrai kirándulást a csúcsfutás köré tervezünk máskor is, már most be lehet írni a jövő évi naptárba.
És végül csak eljutok a kőig is :)

A szépséges érem:

Mi még egy csomót turistáskodtunk aztán a hegyen. A népek meglepően hamar eltűntek, én még egyszer megnéztem és most le is fotóztam Kiss Péter sírhelyét:


Aztán felmentünk a toronyba, mert megérdemeltük, és ittunk egy kávét, illetve ott sikerült száraz pólóba öltöznöm. De még a torony felé tartva vettem észre, hogy már ki is plakátolták a kinyomtatott eredménylistákat, úgyhogy gyorsan megkerestem magam: 1:38:02! Két perccel 1:40-en belül :)
A kilátás a toronyból lenyűgöző, a kávé jólesett, a zivatar meg még mindig nem ért ide. Kigyönyörködve magunkat, odalent kaptam egy csúcsköves hűtőmágnest, aztán megkerestük a kék kereszt turistajelzést, és elindultunk rajta lefelé. Bükkösön, majd tölgyesen vágtunk át, végig jólesően lejtve, közben elhaladtunk a Kősánc sziklái és a Benevár romjai mellett. Sajnos a vihar által csúnyán letarolt erdőrészt is láttunk :(
Kősánc

Benevár

Távolabbról

Körülbelül hat kilométer Mátrafüred Kékestetőtől ezen az úton, és végig morajlott a fejünk felett az ég, dörgött, villámot én ugyan most nem láttam, de a hatás olyan volt, hogy úgy éreztük, bármikor leszakadhat az ég. Beértünk a faluba a közepén, irány vissza a hotelbe, fel a szobába, én be a zuhany alá, és abban a pillanatban zuhogni kezdett az eső. Valami őrangyal lehetett velünk, az biztos :)
Vacsora után még sétáltunk egyet az eső utáni Mátrafüreden, visszaérve egy pohár finom bort is ittunk, és hát bevallom, engem nem nagyon kellett álomba ringatni :)

1 megjegyzés:

Dominika írta...

Minden elismerésem! Gyönyörű teljesítmény! Gratulálok!