2014. október 14., kedd

42 - az élet, a világmindenség meg minden

Péntek délelőtt.
Telefonálnak a bölcsiből, hogy Csongor beteg. Ülök a munkahelyemen, és a második gondolatom az, hogy hogy megyek holnap maratont futni. Apa érte megy, lázat csillapít, mindent megold.
Péntek délután.
Érkezik a húgom, Ági, ő jön velem és Marcival, ez már korábban is így volt megbeszélve, beteg Csongortól függetlenül. Pizzapartit tervezünk estére, talán egy korty bort.
Péntek este.
Csongor 39.4 és arra panaszkodik, hogy fáj a pisilés. Ügyelet - csak nem valami komolyabb fertőzés? Nem, vírus. De délután óta csak a kezemben marad meg. Hazafelé már ösztönből mondom, hogy nem megyek másnap. Érvek, ellenérvek mindkét oldalon. Telefon anyukámnak. Anya, Te elmentél valaha...? Kikérdezem a közösségeket az interneten. Nem tudok dönteni. Pakolok, mintha mennék reggel, majd meglátom. A kabala körömlakkozás "jobb" program miatt elmaradt.

Szombat hajnal.
Csongor nem lázas és nem akar rám tapadni, szívesen marad apával. Regő a szokottnál korábban kel, és velünk akar jönni. Gyors egyeztetés Ágival, benne van, tehát négyen megyünk. Autó legyen vagy vonat? Osztunk-szorzunk, autó lesz és városszéli parkolás, bkv. Péternek a lelkére kötöm, ha gond van, szóljon, bárhonnan visszafordulok.
Szombat reggel.
Indulunk. Ági szétkürtöli a neten, én meghatva hallom, hogy mindenki értem izgult. Autópálya, város, parkoló, gyaloglás, metró, a gyerekek élvezik, Regő se fél.
Hősök tere. Semmi különös, csak épp egyre több futó a járókelők között. Turistabuszok, lézengő csoportok. Na de jobbra! Rengeteg ember, lufik, kordonok, kapuk, sátrak. Nem is tudom, mit érzek. Először is felvesszük a rajtszámot, aztán vécét keresünk, meg öltözőt, ruhatárat, majd az SOS sátrat, ahol a DK is gyülekezik. Keresem az ismerős arcokat, egyszer csak elém penderül Dóra, és a nyakamba ugrik. Itt bőgöm el magam először, távozik egy adag a tegnap feszültségéből. Aztán egyre többen üdvözölnek, megtalál Zsófi, akivel tavaly a Balaton félmaratont futottam, és azóta lett egy két hónapos Zsombor babája, most a férje fut. Andris fotóz, bemelegítek. Valahogy Bogesz keveredik mellém, vagy én mellé, a nap mázlija, ő váltót fut és abszolút nem izgul, laza, önti belém az erőt. 
Szombat délelőtt.
Tízkor telefonált Péter, hogy Csongor nem lázas, jókedvű, fussak nyugodtan. Most már majdnem tizenegy, és a rajtban várakozunk. Rengeteg az ember, hatalmas a hangulat, én is nagyon izgulok, de nem rossz izgulás ez. Bogesz oldja a feszültséget. Hosszu Katinka ellövi a rajtot, mi a mezőny hátuljában még vagy tíz percet toporgunk, sétálunk, majd lassú kocogással átfutunk a rajtkapun, előtte pacsi Ágival, Marcival, Marcsival (aki szegény tegnap törte el a lábujját és nem fut ma).

Rajt. 
Átfut az agyamon, hogy uramisten, ez több, mint negyven kilométer lesz. De nem erre koncentrálok, hanem hogy ott a Hősök tere, milyen szép, itt futok! Nagyon sokan drukkolnak, rögtön a téren DJ Dominik, Várkonyi Attila kér fej fölött tapsot a futóktól, hát legyen :) és mellette Lubics Szilvi szurkol, és bekiabálja nekem, _nekem_!, hogy hajrádéká! Második elbőgés.

Öt kilométer. 
Az első öt úgy ment el, hogy észre se vettem. Amit észrevettem, az az Andrássy út, a Bátor táborosok hihetetlen szurkolása, az Operaház rézfúvósai. Kiülnek az Opera elé, és nekem játszanak. Csak nekem, hogy jobban menjen a futás.
Kis utcák, árnyék, épületek. Mennyire más ez a város így futva, nem járműből szemlélve! Üzletek, éttermek, egy-egy ember mindenhol tapsol. Arany János utca, metrómegálló, Deák tér. Gyakrabban kéne üresnek lennie. Bazilika, itt is zenélnek. Egyáltalán, mindenhonnan zene szól. 
Megint kis utcák, kilátni a pesti oldalra, sejtem, hogy közel a rakpart. Margit híd, hetedik kilométer, már csak öt ilyen, nem tűnik teljesíthetetlennek. Utolérem Jocit, aki most profilján kívül hátul fut és egy első maratonistát segít, aztán Bogeszt, akinek nemsokára, a Margitsziget után eljön a pihenés, ő a váltó első embere.
Árpád híd, Népfürdő utca, majd a rakpart. Másfél éve a Vivicittán itt volt a legnehezebb, jönnek az emlékek. Most észre sem veszem, az első tíz kilométer elrepült. A rakparton hirtelen szemembe ötlik Szilvi, aki szurkol, az ő férje is fut. De jó látni! Hosszú a rakpart, szembesüt a nap, hol a fejem tetejére tolom a napszemüveget, hol a szememre húzom. Valahol elhagytam a fonott copfomból a hajgumit, bomlik kifelé, kócolódik, de már vizes is, gyakran használom a frissítőkön kihelyezett lavórokat.
Lánchíd. Szerintem tényleg nincs az oroszlánnak nyelve, innen sem látszik, nemcsak autóból. Már Zitára gondolok, aki azt mondta, hogy az Erzsébet híd után fog majd várni. Most még egy kis csalinka északnak, aztán rakpart. Na ez nem jó, szemből napsütés, árnyék nincs, se fák, csak aszfalt és meleg. Ezek a kilométerek már nem észrevétlenül múlnak, de még nem is nehéz. Újra frissítőpont, víz, izo, vécé! Nagy szükség volt már rá. Sietek, ne veszítsek sok percet, mennyivel könnyebb utána futni!
Lesek felfelé a napsütésbe, hol lesz Zita? 17, közeledik a híd, átfutok alatta, a rakpart melletti támfal egész alacsonyra ereszkedik, és ott integetnek! De jó, könnyebb szívvel futok tovább.

Tizennyolc kilométer. 
Uramisten, elfutottam a Hősök terétől az Árpád hídig és vissza, most meg mindjárt a Lágymányosi híd jön! Jó, tudom, Rákóczi, de az nem áll a számra. Előttem egy görnyedő futó, látom hátulról, hogy nincs jól, kérdezem, tudnék-e segíteni? Mellé érve látom, véres, zúzódásos az arca, elesett korábban. Szegény... de azt mondja, jól van, törölgeti magát zsebkendővel. Biztosan nem futja végig...
Megint zenét hallok, de már hányadszor! Voltak dobosok, fúvósok, dj-k, spontán megafonosok, mindenhol szól a zene. Most a túlpartról jön, de aztán elnyomja a közelebbi: felettünk a felső rakparton a második váltópont zenél, a Lágymányosi híd alatt meg a tárnoki ütősegyüttes, egész kicsi gyerekektől a szakállas bácsikig nyomják a ritmust, mondhatnám, szó szerint a talpalávalót. 
Fordító, mindig Szilvit keresem, de sose látom, biztos sokkal előrébb van, VIP zónából indult és edzettebb, gyorsabb is, mint én. Csendesebb utak, félmaratoni kapu! Csipog a chip, fogalmam sincs az időmről. Tegnap elromlott a telefonom, nem mérek semmit, a kilométereket úgyis látom. Meglepően felszabadító így futni, csak arra figyelni, hogy úgy menjek, ahogy jólesik, nem törődve a telefon által bediktált tempóval. 
Rakpart újra, második váltópont, kiabáló dj, a beérkező váltótagok mellett nekünk, egyénieknek is szurkoló közönség. Ízlelgetem a szót, egyéniek. Egyéniben futok. Hűha! Újbuda pedig népzenével üdvözli a 29. Spar Budapest Maraton futóit.

Huszonnégy kilométer.
Szabadság híd. Túl a felén már merek néha visszafelé számolni. Már csak tizennyolc. És nem tűnik soknak az a tizennyolc, mert nem annak tükrében nézem, hogy huszonnégy után még ennyi, hanem önmagában. Tizennyolcat tudok futni, abban rutinos vagyok. Jó ez a huszonnégy, szeretem. 
Közgáz, előtte hangos zene és táncos lányok, amikor odaérek, épp a Greased lightnin' szól a Grease-ből. Hát majdnem táncra perdülök, ennél nincs is jobb buzdító zene futáshoz. Hamar észhez térek, most kezd nehéz lenni. Villamossín, macskakő, majdnem Petőfi híd, fordító. Szilvit keresem: biztosan sapka, napszemüveg, piros vagy kék póló... és elbambulok, ő meg rám kiált, hát persze, fehér póló, azt nem kerestem. Nincs is sokkal előttem, de utolérhetetlennek tűnik.

Huszonhat kilométer.
Jöjjön már egy frissítőpont. Nagyon hiányzik a víz. Meg a só, miért nincs sós frissítés ebben a melegben? Iszom két víz között egy izot minden ponton, eszem banánt és folyamatosan olvad a számban a szőlőcukor, de már összeragad a szám az édestől. Törölgetem a Kékesről hozott kabalaszivacsommal. Nehéz. Még nem sétálok, majd biztosan lesz olyan, hogy muszáj lesz. Meleg van ezen a rakparton, forró a fekete nadrágom, tűz hátulról a Nap. Vizet.

Huszonkilenc. 
Belesétálok. Nem érzem bajnak, szerintem szabad ezt, most így esik jól. Mindjárt jön a harmadik váltópont, lesz frissítő.

Harminc. 
Víz! Sapka a lavórba, szivacsra friss víz, slagból is locsolnak. Locsolom magamra, még a nadrágomat is bevizezem. Iszom. Váltópont, már a harmadik váltó is beért! Én meg még mindig itt futok. Zenekar, valami katonazenekar-szerű, nagyon jó. Megtapsolom őket, nekem nagyon jól jönnek most. Biztatjuk egymást két másik futóval, hogy már csak tizenkét kilométer. Erre utolérnek a sárga lufival az ötórás maraton iramfutói. Utánuk! De most túl gyorsak nekem.

Harmincegy.
Minden kilométertáblánál gyalogolok egy kicsit. De amikor megint futok, akkor gyorsabb vagyok, mint aki nem gyalogolt bele.

Harminckettő.
Árpád híd felhajtója. Előtte reggeltől dobol három srác. Fantasztikusak.
A hídra gyalogolok felfelé, majd fenn futok. Mindjárt Margitsziget, bízom benne.

Harminchárom.
És igen! Sziget, fák, árnyék! Egy fiú egy mikrofonnal: már csak kilenc kilométer...! Életetek legszebb kilenc kilométere lesz...! Mondanám neki, hogy az első kilenc szebbnek tűnt, de most se szólni, se viccelődni nincs erőm.
Ferde napfény, sárga levelek hullanak a futókra. Kisgyerekek az út mellett pacsira tartott kézzel: energiát osztok! -kiabálják. Hát ebből veszek, szükség van rá!
Frissítő. Van kóla is, de nem kérek, egyáltalán nem kívánom. Víz, izo, víz, ha a számban tartott cukor elolvad, csere.

Harmincnégy.
Nem gyalogoltam bele! Kicsit felélénkültem. A szigeti kihajtón felfutok a hídra, aztán le. Itt megint sok az ember. Hajrá lányok, nagyok vagytok, biztatnak. Már ismerős arcokat is látok, van, aki pontról pontra megy és mindenhol szurkol. Fantasztikusak az emberek.

Harminchat.
Lehet, hogy már csak hat kilométer? Össze van zavarodva a fejemben Budapest térképe, nem értem, hogy fogunk hat kilométeren visszaérni a Hősök terére. Kifelé haladunk. Nyugati felüljáró, és nem gyalogolok bele! Várom, hogy meglássam Szilvit, a másikat, de nincs már ott. Helyette viszont előttem gyalogol Szilvi, az egyik, a fehér pólójában. Milyen közel van! Utol kell érjem!

Harmincnyolc.
Utolértem, és még csacsogunk is egy kicsit! Közös befutót tervezünk. Az út mellett mentő és stabil oldalfekvésben egy fiú, nem jó látni, remélem, azóta jól van. Szilvi sem érti, hogy kerülünk immár négy kilométeren belül a Hősök terére. Mintha egyre távolodnánk.

Negyven. 
A kórház mellett futok, ahol született Marci. Mosolygok. Már tudom, hol vezet az út a térre. Egy nő egy faággal ritmusosan ver egy közlekedési táblát. Kinek milyen hangszer jutott. Én hálás vagyok érte. Szilvi kicsit elhúzott, de nem bánom, most ez az én tempóm.

Negyven és fél. 
Kanyar a térre, szurkoló embertömeg, Petty Cicuk jobbról, balról a családom! Kiabálnak és Marci beszalad. Lefutom veled a végét! Sírok. Zokognék, kijönne minden feszültség, de most ezt nem szabad. A szemem könnyes, nyelem vissza és próbálom szabályozni a légzésemet. Boldog vagyok. Marci fut. Fordító. Szilvi szembejön. Szólni nem tudok, csak mutatom, itt van Marci!

Városliget. Árnyék, kevés ember a közelben, sok ember zúg kicsivel arrébbról. Szpíker és zene. Negyvenegyes tábla. Drukkolók. Már nagyon kevés van! Jók vagytok! Most már elhiszem nekik. Ne siess, Marci. 

Negyvenkettő.
Nem hiszem el. Negyvenkettő.

Utolsó száz méter. 
Kapu, felirat. Mindannyian hősök vagytok. Sírnék, ha nem két kilométerrel ezelőtt nyeltem volna vissza a könnyeimet. Marci, mindent bele. Repülök. Magasra emelem a lábaimat, én nem értem, honnan jön ilyenkor az erő. Valaki bekiabál, Timiiii! A szpíker bemond. A húgom direkt szólt neki. Marcival egyszerre a célban. Ölelem, és már nem tudok sírni.

42.195

Érem. Kezek a magasban. Marci is kap érmet. Vigyorok. Szilvi előttem, a telefonját bűvöli, majd megöleljük egymást, azt mondja, megcsináltuk! Nézegetem az érmet. Célcsomag, gratuláció, a kordonokon kívül Ági és Regő. Ölelések, én meg nem is tudom, miért ölelgetnek. Nyújtogatok. Sms, Péter. Honnan tudja...? Látták Csongorral a befutót az online közvetítésben. Hihetetlen :) SOS sátor, DK-sok, Enikőre bambán bámulok, meg se ismerem hirtelen, Gergő kérdezi, hogy volt. De jó, hogy ideértek! Zuhany, átöltözés, kifelé enyhén fájó lábak. Kis kidörzsölt foltok a bőrömön. Apró fájdalmak a testemben. Az ínyem, ahol a szőlőcukrot tartogattam a számban. A jobb nagylábujjam körme. Az érem súlya a nyakamban.

A földalattin ismeretlenek kérdezgetnek a maratonról. Engem...? Anyukámmal beszélek telefonon, nem érzi az eufóriát a hangomban. Péter ölel itthon, Marika néni nézegeti az érmet, Marci apja is gratulál. Facebookon mindenki ír, jönnek a képek. Én is posztolok mindenfélét. Hogy elhiggyem.

Aztán vasárnap reggel felkelek, és egy maratonista néz rám a tükörből. Vékony, elszánt, edzett, határozott. Aki megcsinálta. Nenikékamen. Győztünk.

16 megjegyzés:

Dominika írta...

Hatalmas gratuláció!!!

Bea írta...

Fantasztikus lehetett! Nagyon ügyes vagy! Gratulálok!!!!!
Üdv: Bea

Márti írta...

Nem találok szavakat! Hogy tudod úgy leírni, hogy kedvet kapjon 42 km-hez lefutásához az ember? :D
Még egyszer sok szeretettel gratulálok! Nekem az Év sztárja vagy :)

kovtama írta...

Sírtam. Remélem egyszer személyesen is megismerhetlek :)

Bogesz írta...

Kicsit sírtam... és nagyon büszke vagyok rád! Fantasztikus voltál! Gratulálok!

Detti írta...

Végig potyogtak a könnyeim... Hatalmas gratuláció itt is :D Nagy vagy, Timi!!! <3

Emese írta...

Beleborzongtam az írásodba! Gratulálok!!

Gabka írta...

Szívből gratulálok, fantasztikus teljesítmény!!!!

Ercsi írta...

Tenyleg ugy irtad meg, hogy kedvem lenne lemenni futni egyet... :)
GRATULÁLOK!!! :) <3
(Es en is megkonnyeztem :) )

Patrícia írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Patrícia írta...

Gratulálok ,fantasztikus teljesitmény!

Tudod mi a véleményem a futésról, (fantasztikus dolog, de nem nekem való), de ahogy olvastam ...
Kedvem támadt többet tenni, mint hobbiból cselgáncsozni..:)

Példát ad a kitartásod, köszönöm!

Erika írta...

Elolvastam, szememet törölgettem ... Nagyon szurkoltam Neked - és a kolléganőmnek - itthonról.
Gratulálok!

PettyCicuk írta...

Hát ezt megkönnyeztem Timi! Nem is gondoltam, hogy megismerték ott 40-nél. :)

CsúcsSzuper vagy. Most olyan maratonfuthatnékom lett... lehet, hogy én is felkészülök lassan egyre.

Fantasztikusan írsz!

Gratulálok!

Timi írta...

Drágák :) Köszönöm, egész meghatódtam :)

Cica, hát persze, hogy megismertelek, és olyan jó volt pont akkor, pont ott! (u.i. hogy kell Téged szólítani? :) )

BoGyo írta...

Szívből gratulálok! Olvasva a soraidat végig könnyeztem. Minden elismerésem!!!

Ancsa írta...

Timiiiiiii!
Nem is tudtam.
Minden elismerésem!!! Sírtam,persze.
Gratulálooooooook!!!