A legfontosabb

„A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak – amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.”

(Stephen King)

Ezt az idézetet választotta Altair a hét gondolatául, és a hozzá kapcsolódó kérdés: Mi a legfontosabb az életedben?
Számomra ez a két dolog kettéválik. Van olyan gondolat, dolog, kétely, ami foglalkoztat, de nem szívesen beszélnék róla, és kevés az az ember, akivel igazán őszintén megosztanám, pláne részletesen átbeszélném. Ez azonban nem a legfontosabb az életemben. Ha az lenne - most belegondoltam - az valószínűleg felőrölne, muszáj lenne valahogy szabadulnom tőle.
De abban is igaza van az idézetnek, hogy a legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Nem feltétlenül azért, mert nem értenek, mert furcsálló tekinteteket kapnék, hanem mert kimondva olyan banálisak lesznek. Hogy a családom a legfontosabb az életemben? Hát persze, kinek nem? Hogy szeretnék majd olyan munkát találni, ami valamennyire a család nyomdokaiba léphet fontosságban? Nyilván, evidens. Akkor miről beszélünk?
Beszélhetünk például arról, hogy a gyerekeimmel kapcsolatban az a legfontosabb, hogy amikor kiválnak ebből a családból, önálló életet kezdenek, akkor egészséges lelkű, egészséges önbizalmú, képességeikkel tisztában levő, nyílt, bátor fiatalok legyenek. Ha ez sikerült, akkor sóhajthatunk fel először... és még csak akkor kezdődik az életük, akkor kerülnek ezer élethelyzet, döntés elé, amelyeknél mindnél újra izgulhatunk értük, és csak remélhetjük, hogy jó alapot kaptak.
Vagy arról, hogy bennem nincs ilyen fontossági sorrend, hogy a gyerekek az elsők. A párom és a kapcsolatunk legalább olyan fontos, hiszen az egyik a másik nélkül nem létezhetne. Ez az alap, ennek kell megtartania a családot. A gyakorlatban ez például azt jelenti, hogy az esti órák a mieink, kettesben, és ha Csongor nagyobb lesz egy kicsit, újra lesznek programjaink is. És hogy sosem múlhat el nap beszélgetés nélkül, és a régi bölcsesség: nem fekszünk le haraggal. (Nagyon ritkán sajnos mégis előfordul...)
Aztán én magam is ott vagyok persze, az én kiegyensúlyozottságom is egy alap. Jelenleg úgy érzem, nem kell nekem ehhez túl sok, minden a helyén van. Majd lesz igényem szabadidőre, már gondolkodom, mit tanuljak, mi legyen az a bizonyos önkiteljesítő munka, ha nem a multis logisztikás, ami Regő előtt volt. De most jó, és ha hiányérzetem lesz, tudjuk majd rugalmasan alakítani, azt hiszem.
Az is ide kapcsolódik, hogy szerintem fontos a tágabb családdal is tartani a kapcsolatot. Nehogy késő legyen, nehogy utólag bánjuk meg, hogy nem látogattuk meg, nem kérdeztünk meg valamit, nem kértük el a bejgli receptjét... Igen, a saját lelki nyugalmunk érdekében is, de nyilván a másik félnek is jólesik, ha érdeklődünk iránta. Ebben én sem vagyok olyan jó, mint szeretnék...

Nehéz volt az e heti kérdés az idézettel együtt. Persze nem lenne kötelező megírni, hiszen ez egy játék, de érdekesebb és elgondolkodtatóbb így, mint ha kiráznám a kisujjamból. Kíváncsi vagyok, ha néhány év múlva, már dolgozó nőként visszaolvasom, vajon mi lesz a fontossági sorrend...