2013. január 5., szombat

Süketnek kellett volna születnem...

... vagy legalább kikapcsolható hallószervekkel. Milyen szép is lenne! Amint eljön a játéknak az a foka, ahol a visítás számomra már elviselhetetlen, vagy a dacnak és a hisztinek egy pontján, esetleg a századik "nem"-nél kikapcsolnám, és onnantól egyszerűen nem hallanám. De jó dolgom lenne, és milyen nyugodtak lennének az idegeim! Aztán amikor azt mondják, hogy anya szeretlek, vagy valami okosat, érdekeset, vicceset vagy aranyosat, és amikor Csongor dumál, akkor bekapcsolnám. Persze lenne valami érzékelő is, hogy tudjam, hogy most kellemes dolog jön, és semmiről ne maradjak le. 
(Természetesen tudom, hogy süketen születni nem vicces, és remélem, mindenki érti ma esti fáradt, faragatlan humoromat, és nem bántok meg senkit.) 
Olyan régen nem kiabáltam a gyerekekkel, hetek óta. Karácsony előtt egyáltalán nem, sokáig, az ünnepek alatt sem, pedig voltak feszült napok. Hosszú volt a szünet, esetleg nekik is? Sok volt az ötgyerekes ságvári tartózkodás? Ott már előfordult hangosabb rászólás, de még elég lazának éreztem magam. Ma viszont már berekedtem (na jó, ebben annak is része van, hogy valószínűleg bennem is bujkál Csongor nyavalyája...) és a legnagyobb utolsó csepp a nap egyik poharában az volt, ahogy Marci hisztizett. Hihetetlen, hogy majdnem tízévesen ugyanúgy tud hisztizni, mint egy kétéves, épp csak nem veri a földhöz mind a 140 centijét. Kivörösödik, a szeme vizenyős lesz, valami eltorzult malacszerű arcot vesz fel, és elviselhetetlen hang jön belőle. Rosszul reagálok rá, belőlem is kitör a hiszti (pedig én felnőtt vagyok, tudom, nekem is kéne annyi akaraterővel rendelkeznem, amennyit tőle elvárok - de én azért csak a többedik gyerekem többedik ilyenjétől borulok ki). Közben látom magamat, magunkat, tudom, hogy nem kéne, de érzem, hogy ezt most nem tudom megállítani, a racionális, türelmes, erőszakmentesen kommunikáló énem kicsire összehúzza magát és megadja magát a kiborult anyaénemnek.
Hát, ilyen is van, nem jó, holnap újabb szakasz kezdődik, amiben majd megint sikerül nem kiabálnom. De ha azt a kikapcsolható hallószervet kifejlesztené valaki... örökké zengedezném nevét a hálás utókornak.

6 megjegyzés:

Emese írta...

Speckó füldugó? :D

Lina írta...

hát ma kifejezetten átérzem, bár be kell vallanom, hogy a racionális, türelmes énem a tiednél csöndesebb és kisebb tud lenni...de dolgozom rajta,becsszó :D

Szilvi írta...

én is sokat kiabálok, de megoldás néha, ha bemegyek a fürdőszobába és magamra csukom az ajtót.... csak pár percre...

Heni írta...

Robotok c. mese: letekerhető hang a bébin. Mikor először láttam, nagyon irigy voltam :)
Néha a fülüket csavarom gyengéden, hátha lentebb megy a hang, de nem.

Zsoofi írta...

Istenem, én azt hittem, hogy csak az én gyerekem ilyen hangos....
És délután 5 órától kezd valahogy a legelviselhetetlenebb lenni. De 6-kor már örülök, hogy nemsoká lehet fürdetni. :)

Gabka írta...

Oh igen, nagggyon ismerős!
Múltkorában elgondolkodtam rajta, miért is nem hallgatok már zenét. Valaha régen állandóan zenét hallgattam, házimunka közben, vezetés közben, még a lónál is az istállóban, ha tehettem. Rájöttem: annyira elég a hangzavarból, amit a gyerekek generálnak, hogy semmit, még jó zenét sem akarok hallani, csakis csöndet. :-P