Le vagyok maradva, jó tudom, már mondtam... Ezt is két könyvvel ezelőtt olvastam, de nem volt nagy élvezet, azért is nem írtam róla még. Annak indult, le voltam nyűgözve, bár lassan, megfontoltan olvasható, apránként élvezhető írás. Gyönyörű, ízes és gazdag a nyelvezete, ettől voltam lenyűgözve eleinte. Aztán néhány fejezet után azért hiányozni kezdett némi történet is... Abból csak annyi jut, hogy az író hazalátogat a szülőfalujába, ahol az anyja megkérdezi, mikor ír már róluk is, merthogy megígérte, és aki az ígéretét megtartja, könnyű lesz annak az álma. Innen a cím, és remélem, tényleg könnyű lett innentől Sütő András álma, mert az ígéretet teljesítette. Szép történetfüzér, ez tény, de inkább olyan, mint egy kiállítás: képek, jelenetek sorozata, nosztalgiakoszorú, visszaemlékezések, némi politizálás és sopánkodás azon, hogy kinek mennyire rossz. Az ötvenes évek Erdélyében járunk, nem könnyű ott az élet, az erdélyi paraszt, a székely ember még rosszabbul reagál az elnyomásra és az értelmetlen rendeletekre. A földeket úgy osztották újra, hogy parlagon fekvő állami gyümölcsösök pusztulnak, kisparasztok kuláklistára kerülnek, mert az apró házuk, kertjük mellett van egy keservesen szerzett cséplőgépük... A vidék gyönyörű, a gyerekkori emlékek édesek, a jelen szomorú, az író pedig szégyenkezik, mert ő elment, városi, ráadásul bukaresti ember lett, és valahol idegen már neki ez az egész, inkább csak az emlékeiből él.
Nekem szép képekből és ezekből az érzésekből elég volt az első néhány fejezet. Ahhoz, hogy egy könyvet olvasatlanul félbehagyjak, már nagyon rossznak kell lennie, és ez azért nem az a kategória, így az Anyám könnyű álmot ígér-t befejeztem. De a könyvben található másik novellafüzérbe már - szégyen, nem szégyen - nem kezdtem bele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése