2012. október 17., szerda

Feszültségoldó

Beszélgetés anyukámmal. Utána még sírtam is egy kicsit. Jó néha visszahallani az embernek a saját szavait. Én szoktam mindenkinek mondani, hogy örüljenek, hogy a gyerekeik hangosak, rosszalkodnak, vagy épp nem alszanak éjjel, kinek mi. Örüljenek annak, hogy egészségesek, hogy vannak, hogy az övéik. Örüljenek, vagy legalábbis fogadják el a nemalvást, ne szenvedjenek, nézzék abból az irányból, hogy addig is összebújhatnak a kisbabájukkal, kisgyerekükkel.
Jó volt hallani, hogy örüljek, amiért itthon hangoskodnak: kieresztik a gőzt. Normálisak, egészségesek. Örüljek, amiért Marci mindenen dobol megállás nélkül: pár év, és nemtudomhol fog nemtudommit csinálni, örülök, ha látom majd, vagy sejtem, hogy merre jár. Az ő esetében alig pár év, de Regő esetében is el fog repülni az a valamivel több esztendő, sőt, Csongoréban is.
Próbáljam meg kisimítani az összegubancolódott agytekervényeimet, és átállni arra a gondolkodásra, ami amúgy a sajátom. Megtalálni az örömöt mindenben. Annyi minden apróságnak örülök így is nap mint nap, óráról órára. A mindenen doboló, szétszórt és feledékeny, hangos és lökött nagyfiam hozza a csillagos ötösöket, énekel, zenél és imádja az öccseit. A hisztis és dacos középsőm rengeteget énekel, be nem áll a szája, mondókákat mond, szuper farmot épít a duplóból. Látom ezeket is... igyekszem előtérbe helyezni. Anyukám már tudja, neki már kirepült három lánya. Vendég a háznál... elrepülnek, és már nem táncolnak majd az idegeimen. Csend lesz, micsoda csend... Rövid ideig lesz áldott, aztán hiánnyal terhes. Én hívom majd őket. Hol vagytok, mikor jöttök? Én mikor menjek? Olyan rég tombolt valaki a fejemen... Kis, nagy, felnőtt fiaim, hiányoztok...

Hiszem, hogy húsz év múlva sem fogok unatkozni, és megtalálom majd, ami kitölti az életemet akkor is, amikor a gyerekek már önállóak lesznek. Van egy csomó dolog, amit már most tartogatok arra az időre. Anyukám is megtalálta, új munkája van és sajtot meg szappant készít. (Szóljon, akit érdekel, isteni finomak!) De hogy a csend néha nagyon üres lesz, abban biztos vagyok. Visszasírom még a dobolást... tehát most kellene neki örülnöm, amíg még van.

6 megjegyzés:

Erika írta...

Nyugi nekem Leki is dobol mindenhol :) meg a híradó szignálját is dobolja. De mondjuk ő a zenében is dobos :) Lehet Marcit se fuvosnak hanem dobosnak kellett volna :D

Emese írta...

Szívemből írtál.

Timi írta...

Erika :D Megőrülnék :) Igen, Marci dobolni akart eredetileg, de azt egy családban, itthon, gyakorolni? Áááá :D

kikocs írta...

Oké, igen, pozitív, de van ideje annak is, hogy megéljük a nehézségeinket is. Aztán lépünk tovább, és tudunk örülni újra, de szükség van a sírásra, arra, hogy mondjuk, hogy meghalok, nem élem túl, és csak ennek a napnak legyen vége. Szóval kell ez is, mert minden pillanatot meg kell élni. Nem kell lenyomni. Ahogy átadni sem magát neki. Gondolom, most már túl is vagy rajta :)

Unknown írta...

Én szívemből is szóltál. Teljesen és tökéletesen ... bőgetősen.

Bori, Bende, Zsombor, Zsu írta...

Írj könyvet, olyan jó olvasni Téged :)