Hétfő

Ígértem, hogy írok arról is, hogy mi történt hétfőn. Ez a két héttel ezelőtti hétfő, ami úgy indult, hogy nem igazán az én napom. Kifejezetten rosszul aludtam, Csongor sokszor kelt, és valahogy mindig pont rossz fázisomban, úgyhogy fáradtabban keltem fel, mint ahogy lefeküdtem, kötözködős, morcos, rossz hangulatú voltam. Nem akartam az lenni, kerestem, hogy mitől lenne jobb nekem, de nem találtam. Forró tea, finomság, csendes percek, zuhany? Semmi. Közben akkor épp ott tartottam, hogy frusztrált a karácsony, még semmiféle készülődésbe nem kezdtem bele, és azt éreztem, elborítanak a hullámok, és idén nem lesz ünnep. Erről később, amikor már leesett a vállamról némi teher, írtam is itt. De aznap még tényleg sehol nem tartottam.

Péter szabin volt, már nem emlékszem pontosan a nap eseményeinek sorrendjére, de a lényeg az, hogy el tudtam menni teljesen egyedül vásárolni. Beszereztem az utolsó hiányzó karácsonyi ajándékot, amit még nem árulhatok el, hogy mi, de nagyon örültem, hogy megvan. Intézkedtem, voltam a tévészerelőnél, patikában, vettem végre magamnak két színes harisnyát (gagyikat, az egyik azóta már szét is szakadt...) az adventi vásárban vettem mézet, és közben folyton kerestem, hogy mit kéne vennem, ennem, innom, ami egy csapásra elmulasztja a feszült hangulatomat. Édességet, amit amúgy jó ideje nem szoktam? Igyak meg valahol egy kávét? Vegyek egy kólát, amit szintén nem szoktam? Valami vásári finomságot? De semmit sem kívántam. Viszont ahogy intézkedtem, húztam ki a listámról a feladatokat, folyamatosan kezdtem jobban érezni magam. Kisimultam, megnyugodtam, jót tett a kis egyedül töltött idő, és az, hogy haladást láttam, elvégzett feladatokat magam körül. Teljesen feltöltődve értem haza, és onnantól estig már szép volt az élet, jöhettek az aktuális apró kihívások.

És akkor, amikor éppen Regőnek meséltem, Marci meg Marika néninél klarinétozott és Csongor már aludt, csörgött a telefon. A húgom volt, gondoltam, majd visszahívom, most mesélek. Újra hívott. Jaj már, miért olyan sürgős, gondolhatja, hogy nem viccből nem vettem föl. Kinyomtam. Erre hívta Pétert... na akkor megijedtem, akkor ez tényleg valami fontos, kaptam észbe, és elszégyelltem magam, meg füleltem, mit beszélnek. Aztán Regő meséjét még befejeztem, és hívtam anyukámat... Apukám levágta a jobb keze három ujjának egy-egy darabját körfűrésszel. Jó is, hogy két héttel később írom meg, így már nem zaklat fel annyira... de túl vizuális típus vagyok, akkor és ott elképzeltem, és egészen rosszul lettem. Persze nem én voltam a legrosszabbul... A körülményekhez képest jól volt apukám, visszavarrni nem tudták neki, ellátták a sebeit, gyógyszerezték és hazaengedték, majd napi, később kétnapi kötözésre rendelték be. Örök életére csonka lesz a keze... Szerencsére ő eredetileg balkezes, de átszoktatták, jobb kézzel írt és evett két héttel ezelőttig, a ballal csinált minden munkát. Remélem, az agya tudja, hogy tulajdonképpen a bal keze az ügyesebb, és átadja újra az irányítást neki, de azt is, hogy a jobb is szépen felépül, amennyire lehet, és megtanulja használni. Amikor utoljára találkoztunk Mikuláskor, még ép volt. Karácsonykor már nem lesz az... Így lett végül ez a hullámzó hétfő mégis a mi napunk, és mégse a mi napunk.