Jaj én úgy várom. Nem tartom magamat egy komoly sportrajongónak, érdekel, persze, de közelebbről csak néhány sportágat követek, és azokat is többnyire már csak világverseny-szinten. De az olimpia... az különleges. Nem is tudnám igazán megfogalmazni, annyian megfogalmazták helyettem mások. Olyan, mintha rengeteg sportágban egyszerre lenne világbajnokság egy helyen, plusz még az a különleges hangulat, a nemes szellem, a hagyomány... Nagyon szeretem.
Az első olimpia, amire egyáltalán emlékezhetnék, az 1984 lenne, Los Angeles, ahol sajnos nem voltunk ott. Így aztán nem is tudom, volt-e egyáltalán tévéközvetítés, nézték-e a szüleim, szurkoltak-e bárkinek... az én első emlékem az olimpiákkal kapcsolatban a moszkvai Misa mackó, pedig ő 1980-as, csak egy évvel fiatalabb nálam, így új korából nem is emlékezhetek rá.
Aztán jött 1988, Szöul és a "Gyere kicsi lány, ússzál!" és az a tizennégy éves kislány, aki nagy emberré vált néhány perc alatt. Le voltam nyűgözve Egerszegi Krisztinától, és attól, hogy csak öt évvel idősebb nálam. Akkor még én is lehetek olimpiai bajnok... És persze a többieknek is drukkoltam már. 1992, Barcelona pedig egy az egyben a tévé elé ragasztott, Egérkéből Krisztina királynő lett, és Helsinki óta a legsikeresebb olimpiának örülhettünk. Itt már követtem olyan sportokat is, amik amúgy nem érdekeltek, de a magyar esélyesek miatt figyeltem: cselgáncs, ökölvívás és hasonlók. Közben én is úszni kezdtem, ekkortájt 38 másodperccel úsztam lassabban 100 gyorson, mint Egerszegi Krisztina, és azt gondoltam, az csak fél perc, mi az nekem, ennyit lefaragni :)
1996 Atlanta - érdekes, nem nagyon maradt meg néhány győzelmen kívül, és most olvastam, hogy az egyik legrosszabbul szervezett olimpiaként vonult be a történelembe. De az a kép, amikor Egér sírva borult Kiss Laci bácsi nyakába tudva, hogy itt a vége, 22 évesen aranyéremmel hagyta abba... az beégett.
2000-ben már főiskolára jártam, a sydneyi olimpia meg éjjel zajlott, úgyhogy főleg rádión, fülhallgatóval hallgattam tanulás közben... Kovács Ági döntője előtt pont be kellett mennem órára, de páran vállalták, hogy késnek, megnézték, és azzal estek be operációkutatás szemináriumra, hogy megvan az aranyérem! Érdekes, hogy főleg úszással kapcsolatos eredmények, események maradtak meg bennem, látszik, hogy az az örök szerelem, a kedvenc sport. Sydney alatt volt az is, amikor a Nemzeti Sport kiadott egy olyan különszámot, amiben jegyezni lehetett minden sportágból, minden számból az első hatot, a pontszerző helyeket, úgyhogy a szokásosnál jobban figyeltem, hogy ki tudjam tölteni, és minden pontszerzésnek örültem. Ez azóta is megmaradt: szerintem minden olimpiai pont fontos, nagy teljesítmény és nagy öröm, sőt, már az is, hogy ott van valaki az olimpián. Úgyhogy nem bírom a fanyalgókat, el innen velük, én a gyengének számító teljesítménynek is örülök!
Aztán 2004 Athén már Marcival ért otthon. De érdekes így az olimpiák tükrében végigkövetni, hogy mikor hol tartott az életem! Szóval az egyévesemmel követtem többek között Nagy Tímea vívását otthon és anyukáméknál nyaralva. Rá négy évre a pekingi olimpiát pedig már nem is az első Marci utáni munkahelyemen követtem, rádión és neten. Igazi uborkaszezon volt, a munka nem nagyon ment, a szurkolás annál inkább. Csak sajnos ennek is éjszaka zajlott a nagy része, úgyhogy akkoriban állíttattam be a telefonomon a Sport sms-szolgáltatást azzal, hogy csak az olimpiára... aztán hogy csak addig, amíg kihirdetik, hol lesz a következő... na azóta is töretlenül megvan, és kapom a híreket a telefonomra. Most pedig jön London 2012 - én hét aranyérmet tippelek, és hajrá, magyarok! Egyszer pedig élőben is ott leszek az olimpián :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése