2012. július 20., péntek

Slavomir Rawicz: A hosszú menet

Az Ünnepi Könyvhét idején a Könyvfalók blogon keresztül megkeresett a Park Kiadó képviselője, egy rendezvényt szerveztek, amin szívesen látták volna a bloggereket. Szó szót követett, kiderült, hogy elmenni ugyan nem tudok, viszont ők szívesen postáznak példányokat a kiadó könyvei közül. Ez az egyik, amit választottam és megkaptam, már pár napja be is fejeztem.
Slavomir Rawicz lengyel író, korábban lovassági tiszt, aki a második világháború alatt fogságba esett, és egy szibériai fogolytáborba került. Onnan szökött meg hat társával, útközben találtak még egy lányt, és Szibéria déli részén, a Góbi-sivatagon, Tibeten és a Himaláján át gyalog érkeztek Indiába. A könyv már a hatvanas években is megjelent, természetesen mindenki a valóságtartalmát kezdte kutatni, és nem találtak például pont ott fogolytábort, vagy egyes szereplők nyomára sem bukkantak, de az az igazság, hogy én teljes mértékben elhiszem az írónak, amit megírt, és szerintem semmit nem von le sem a teljesítményből, sem a regény értékéből, ha erre-arra nem emlékszik pontosan, vagy akár szándékosan megváltoztatott adatokat.
A könyv elején kicsit nehéz volt átrágni magamat: amikor még vizsgálati fogságban van Rawicz, ahol vallatják és kínozzák, éheztetik és nem embernek való körülmények között tartják fogva. De ennyi kell ahhoz, hogy átérezze az olvasó, hogy mi vesz rá egy embert arra, hogy több ezer kilométert gyalogoljon hómezőn és sivatagon át. Amikor már a fogolytáborba vonatoznak, majd menetelnek, az jobban olvasható, mozgalmasabb, már látjuk, hogy tartunk valami felé. Persze a raboknak nyilván nem jobb... A táborba érkezve barakkokat építenek maguknak, végre viszonylagos melegben és biztonságban vannak, és élelemhez is jutnak, bár kevéshez és nem túl táplálóhoz. Rawicz huszonöt éves, amikor elítélik huszonöt évre, tehát az eddigi teljes életének hosszát kellene a táborban töltenie, már ha élne annyit... Aztán a véletlen vagy az isteni gondviselés segítséget sodor Rawicz útjába - anélkül ugyanis eszébe se juthatott volna a szökés, teljes képtelenség lett volna, és egyedül is, tehát társakat toboroz a lehető legnagyobb titokban. Így lesznek heten, lesz némi felszerelésük - kés, balta - állatbőreik, prémjeik, egy kis élelmiszertartalékuk, és egy havas éjszakán nekivágnak.
Maga a szökés meglepően egyszerű, a negyvenes évek elején még nem volt se elektromos riasztás, se reflektorok, és egy csendes, havas éjszaka sok mindent elrejt. Spórolnak az ennivalóval, hóból isznak vizet, ha tudnak, vadásznak, ami persze egy szál késsel nem könnyű, de az éhezéshez már hozzászoktak, néha pedig szerencséjük is van. Emberrel sokáig nem találkoznak, majd a Bajkál-tó partján találják a szintén szökött rab lányt, aki csatlakozik hozzájuk, és így mennek tovább.
Az út áldozatokkal jár: nyolcból csak négyen érkeznek Indiába, ők is nagyon rossz állapotban. Nem is csoda, sokszor nem értettem olvasás közben, főleg a sivatagban, hogy hogyan élték túl. Ott álltam mellettük, és drukkoltam, hogy menjenek tovább... 
Szóval, engem meggyőzött a könyv. Elhiszem, hogy ott volt, úgy volt. És azt hiszem, ez egy "based on true story" történet esetén a legtöbb, amit elérhet az író, amellett, hogy tetszést vált ki.
A könyvből film is készült A hosszú menet címmel (The Way Back), Colin Farrell főszereplésével.

Nincsenek megjegyzések: