2011. november 16., szerda

Tiszta anyja...

Megint veszekedtem Marcival a rendrakás miatt. Illetve nem is a rendrakás miatt, a nappaliban szépen elpakolta a játékokat este, aztán mentünk be a gyerekszobába, és vette elő a furulyát, hogy most akkor fürdés előtt játszik egy  kicsit. Amivel nem is lenne gond, de ezt egy földön heverő nyitott könyvön állva szerette volna megtenni... Ezen hirtelen nagyon felhúztam magam. Nem látja, hogy az nem normális dolog, hogy ha a padlón fekszik egy könyv, akkor rálépek furulyázni? Nem gondolja, hogy mielőtt rálépnék, egy mozdulattal felveszem és a polcra teszem? Utána láttam meg, hogy mindent, amit bevitt a nappaliból, csak odaszórt a polcra, hiába van a legtöbb dolognak doboza, és hiába mondtam el, hogy melyiket melyikbe tegye, és hiába mondom, mutatom évek óta, hogy a polcon szépen sorba rakott dobozok, az rend, az odaszórt apró mindenféle pedig nem rend.
A veszekedésünkből kiderült, hogy de, ha belegondol, látja, tudja, hogy nem helyénvaló, amit csinál, csakhogy nem mondtam. Nem mondtam el külön, türelmesen, hogy kérlek, ne lépj a könyvre, vedd fel és tedd a helyére. És nem mondtam el (harmadszor egy este) hogy az autókat az autós dobozba, az állatokat az állatos dobozba...
És persze miközben veszekedtem, el is pakoltam (helyette).
Fürdés után megint beszélgettem vele, hogy tegyünk valamit, éljünk úgy, hogy nem veszekszünk minden este ilyesmiken és minden reggel azon, hogy mínusz három fokban miért kell sapkát és sálat venni. Úgy érzem, csak mondom és nincs értelme. És értem is, én is utáltam a hasonlókat hallgatni. De mit kell tenni? Vekerdy szerint nem is kell rendet rakni, ha a szüleit látja, majd kialakul az igénye, ha a játékok már az ágyig vezető ösvényt is elborítják, akkor együtt csináljunk egy nagy rendrakást. Igen ám, ez így még talán menne is, ha Marcinak külön szobája lenne, de ebben nemsokára hárman lesznek, abból egy újszülött... Majd elolvasom a Beszélj úgy, hogy érdekelje... könyvben is újra az idevágó részt.
Közben én folyamatosan agyalok ezen a dolgon, tényleg szeretnék harmonikus kapcsolatot a fiammal, jóban lenni vele, nem veszekedni (azért alapból megvan ám, de ennyit se szeretnék veszekedni, amennyit...) és ma reggel arra gondoltam, hogy én is ilyen voltam. Rendetlen, és ugyanúgy nem vettem észre magamtól a dolgokat, nem értettem, hogy ha valamit elvárnak tőlem, miért nem mondják. Ha azt mondták, a padlón egy könyv hever, nyugtáztam, és azt vártam, hogy mondják meg, hogy vegyem fel. Elvégre ez az észrevétel nem kérés, nem parancs, csak egy közlés... Velem is sokat veszekedtek, hogy miért nem veszem észre, hogy fel kéne söpörni, mosni pl., és hogy néz ki a szobám. Anyukám szavait hallom a saját számból, és ez baromi idegesítő. Az meg megnyugtató, hogy azért felnőttkoromra egész tűrhetően rendes lettem, a példa mégiscsak hat, vagy a saját felelősség, nem tudom... Biztos Marci is így lesz. Addig meg én próbáljam nyugodtan felfogni inkább?

4 megjegyzés:

Emese írta...

Én nem tudom, min múlik, de nekem is mindig mindent részletesen, apró lépésenként kell elmondanom Daninak. Persze ő még csak 4,5 éves...

Türelem :)

Ági írta...

Ezt akartam írni pont, amit írtál. Mi is ugyanilyenek voltunk, mennyi fejfájást okoztunk ezzel anyuéknak... pedig mi kiigazodtunk a saját káoszunkon. :) És mi lett belőlünk? "Csak" türelem kell hozzá. :)

Jucc írta...

Timi, nyugi, mindent jól csinálsz:) Jó az a könyv is, amit említesz, de ajánlok még egyet, hátha nem olvastad még, nekem nagyon sokat segít ez a módszer: Thomas Gordon: p.e.t. A szülői eredményesség tanulása. Én legalábbis sokkal kevesebbet veszekszem a srácokkal, mióta ezt alkalmazom: )

Timi írta...

Köszi, ez tök jó. Ezt a könyvet konkrétan még nem ismerem, de Gordonról már hallottam, tervezem elolvasni a többi könyvét is. Beszerzem!