Kincs

Kisbabám van. Sikítozik, mint a bátyja ekkora korában, rém hangos tud lenni. Nem hagyja egy ültő helyemben befejezni egyik étkezésemet sem. Éjszakánként kétszer-háromszor ébred, és hajnali ötkor kel. Szóval panaszkodhatnék, de most is elég sok gondolkozásomba került, hogy valami rosszat írjak róla csak úgy, példának. Mert persze, bosszankodom, hogy jaj már megint nem tudok megenni egy ebédet, de az egy pillanat. Aztán felveszem, érzem a bőre illatát, automatikusan nyomok egy puszit a kis kókuszdiófejére, és már nem is emlékszem a bosszankodásra. Aztán nézem, simogatom, etetem, pelenkázom és elolvadok tőle. Életem kicsi öröme, az én ajándékom, a jutalmam.

Van egy majdnemháromévesem is. Dackorszakos, nyafogós, hisztis. Szőke tündér, aki már nem baba, hanem kisfiú, mégis olyan babás, pufók, puha és bújós, már amikor ő akarja. Próbára teszi a türelmemet, veszekszem vele, aztán szuper legóházat építünk, sőt templomot a varacskos disznónak. Huszonötször kijön elalvás előtt enni/inni/pisilni/kakilni/kérdezni valami fontosat. Olyankor fogy a türelem erősen... De lehet rá haragudni, amikor hatalmas álmos szemekkel néz rám, és a pici ujjaival mutatja, hogy csak egy ilyen kicsi tejet kérek...?

És ott van még a kilencésféléves. Ő az, aki teljesen normális kiskamaszból egy pillanat alatt, letaglózóan tud átmenni hisztis kétévesbe, és az anyja csak néz, hogy ez ugyanaz a gyerek, aki egy perce...? De ezt egyre ritkábban csinálja. És van a nem akarom, meg a rendetlenség, meg az egyéb mindennapi apróságok. És igaz az, hogy kisgyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond, mert itt sokkal komolyabb döntések vannak, nagyobb felelősségek, nagyobb önállóság, tehát nagyobb veszély is, és mivel teszek jót? Szerintem az önállóságra neveléssel, de ha egyszer rosszul mérem fel a terepet, azt sose bocsátom majd meg magamnak... Viszont, ha az nem is igaz, hogy kisgyerek kis öröm, mert hatalmas, az mindenképpen igaz, hogy nagy gyerek nagy öröm! (És egy kilencéves még nem is olyan nagy...) Boldogság látni az elméje nyílását, hallani a kérdéseit, értelmesen elbeszélgetni vele. Dalszövegeket elemezni, újra és újra meglepődni az okos kérdésein, csodálni, hogy mi és mennyi minden érdekli, és mi mindenben ügyes. Az embert szétveti a büszkeség, de komolyan.

Szóval én nem értek egyet azokkal, akik azt mondják, jaj bár ne nőne meg, maradna mindig ilyen kicsi, mert az olyan aranyos. Nem is sürgetem az időt, hogy nőjenek. Igyekszem minden korban megtalálni a szépet, és ha a konfliktusokban pillanatnyilag nem is sikerül, azért nagyobb vonalakban igen, úgy látom, ha visszaemlékszem Marci eddigi éveire. Nem tudom azt mondani, hogy hú, a hatodik év, az mondjuk szörnyű volt. 

És persze, sok minden nem egyszerű három gyerekkel. Néha sokan vannak :) De amikor hárman egyszerre ölelnek, akkor pont elegen :) És a nehézségek nem tudják felülírni az örömöket. Lehet, hogy én túl laza vagyok, lehet, hogy nem áldozom fel magamat teljesen - szerintem nem is kell, nem is szabad - és így megmaradnak a saját, felnőtt örömeim is. Az is jó, hogy itt van anyósom, és némi szervezés árán Péterrel is meg lehet oldani, hogy meglegyenek ezek az örömök. De sok ilyen öröm a gyerekekkel kapcsolatos vagy velük együtt is élvezhető, például strand, játék, medence, kirándulás. És olyan rövid ez az idő... Másfél-két és fél év múlva dolgozni fogok, és visszasírom ezeket a hosszú napokat.

És még az jut eszembe a nehézségekről, hogy az első gyerek előtt ugyan csak olvasni tudtam arról, milyen lesz, de azért igyekeztem felkészülni, de persze az ember nem tudja, milyen az éjszakázás vagy a dackorszak. De másodjára tudja, és pontosan ezt akarja! Amikor Marci nyolc hónapos korában rájöttem, hogy most bújik hozzám... Most kellek neki, és ölelhetem, nemsokára pedig megnő, alhatok és nem bújik... Nagy tapasztalat volt. Na nem azt mondom, hogy nem tudnék aludni egy jót, de egyáltalán nem bánom az éjszakázást. Tudom, hogy ez ilyen, és elmúlik. És ugyanígy a többi nehézséggel.

Tudom, hogy az anyaság nem fenékig tejfel, szerintem nem élek rózsaszín felhőben, és reálisan látom a dolgokat. De azt is tudom, hogy kincset őrzök. Vigyázni kell rá nagyon, mert a nehézségek elmúlnak, de nehogy elmúljanak velük az örömök is :)