2012. szeptember 9., vasárnap

Párban

Mostanában időnként adódnak Péternek olyan munkahelyi dolgai, amikor több napig nincs otthon. Ezekről nem írok, és nem is fogom emlegetni, mert ugye ez itt egy nyilvános blog az interneten... nem kell arról tudni, hogy apa nincs itthon. De olyan jó, amikor hazajön! Érdekes, mert a többi napon is teszem a dolgomat, ellátom a gyerekeket meg minden, és nem érzem magam különösebben túlterheltnek, vagy hogy komolyabb stresszben lennék. Aztán ketten leszünk megint, és észreveszem, hogy jé, valahol leesett egy adag teher a vállamról, amit észre se vettem, hogy ott van, de most könnyebb.
Én olyan vagyok, hogy kell mellém egy erős apa. Tudok szigorú lenni, néha túlságosan is, de nem igazán szeretek. És nehéz egyensúlyozni, hogy ha szigorú alapállásban vagyok, akkor hogyan legyek közben bújós, tyúkanyós anyuka lenni, pedig az is szeretnék. Ha valaki (=apa) vállalja a szigor egy részét, akkor nekem könnyebb. És persze vállalja ő is az apás, bolondozós, meleg, szeretős részét is.
Mélyebben is alszom, ha nem egyedül kell. Következésképpen jóval kómásabban botorkálok át éjjel szoptatni, viszont reggel kipihentebb vagyok. És nem félek. Ha egyedül vagyok, meg kell erősítenem magam, hogy én vagyok itt a felnőtt, ha tényleg történne bármi félelemkeltő dolog, akkor nekem kéne helytállnom. Nem szokott történni... de kicsit parázósabban zárom az ajtókat, ablakokat éjjelre.

Most párban vagyunk, és ez olyan jó.

5 megjegyzés:

Macus írta...

Abban a közel két évben, amikor csak hétvégén volt otthon apa (különösen az utolsó hónapokban, amikor csak Viki meg én voltam otthon), rettenetesen rossz volt. Kizárólag hétvégén aludtam rendesen, pedig nekem már nem volt pici babám...
Szóval átérzem, amiről írsz.

Andrea írta...

Én is ugyanebben a helyzetben vagyok, illetve vagyunk. Nagyon nehezen bírjuk mindannyian. Apa ugyanúgy szeretne mindig itthon lenni, mint ahogy mi szeretnénk őt itthon látni. Nekem lelkileg is nagyon hiányzik, hiába beszélünk naponta többször telefonon, mégis itt kellene lennie.
Teljesen jól leírtad az "egészet". Néha úgy hittem (bár nem nagyon zavart), hogy én vagyok túl gyenge. De ezek szerint ez nem azt jelenti mások szemében sem. :)

Timi írta...

Én akkor gondolnám gyengének magamat, ha nem lennék képes egyedül is ugyanúgy megoldani a napokat. Megoldom, és nem is érzem nehezebbnek magukat a tennivalókat, csak lelkileg. Meg utólag jövök rá, hogy együtt mennyivel könnyebb :)

Bori, Bende, Zsombor, Zsu írta...

Igen, lelkileg számít sokat, ha nincsenek itthon. Ha Zsombor útra kel, akkor én is nagyon éberen alszom, ha itthon van, akkor tudok igazán aludni csak :)

Gabka írta...

Ezt a bejegyzést akár én is írhattam volna.... Pontosan ilyenek az érzések bennem is! És mi is sokat vagyunk egyedül. Azért amióta itt lakunk a mostani házunkban, jobb. Sorház, hallom a szomszédokat, vagyis ők is hallanak minket, ez megnyugtató.
Az a vicces a dologban, hogy amikor a tanyán laktam és otthon voltam az erdő szélén éjjel egyedül, villany nélkül, kilométerekre a legközelebbi szomszédtól, akkor nem féltem. Gondolom, az anyaság velejárója, hogy az ember lánya jobban kívánja a biztonságot...