2012. augusztus 4., szombat

Fáradt, nyűgös, nem is tudom, milyen

A tegnapi nap nem volt az én napom. Meg a tegnapelőtti vége sem. Azt hiszem, azzal kezdődött. Olyan jó, hogy itthon van az összes gyerekem, úgy szeretik egymást, és gyerekzsivajtól hangos a ház. Merész, boldog anya egyet gondol, és túlságosan kipihent gyermekeit előrelátóan elviszi írószereket beszerezni már az iskolára-ovira, plusz Sparba is élelmiszereket beszerezni jövő hétre, előkészülni arra, hogy négy gyerekkel és sok kirándulással lehetőleg ne nagyon kelljen főzni. Kétgyerekes karavánt tolok magam előtt, a két gyerek közé pakolom a cuccot, Marci meg körülöttem ugrándozik, és mindent, de mindent meg akar vetetni, ami önmagában is zavar, pláne, amikor blazírt képpel már eleve úgy tálalja, hogy "tudom, tictacot nem veszel..." mintha én lennék a kegyetlen anya, aki soha semmit nem vesz meg neki. Kiskorában nem volt ilyen, úgy örültem, hogy az én gyerekemmel el lehet menni vásárolni, és nem követelőzik...
Aztán elkezdi szórakoztatni Regőt, amit egy ideig megint élvezek, hiszen az unalmas vásárlás közben nem nyűgösködik, hanem kacag. De amikor már átmegy idétlenkedésbe, és az üzlet tőlük hangos, azt nem élvezem, és nehéz őket visszacsitítani. Csongor viszont hősként les a hordozóból, ő a legtürelmesebb és a legcsendesebb.
Mire végeztünk, igazán késő volt, negyed nyolc, olyankor már a fürdésen is túl szoktak lenni - ma tényleg későre nyúlt a délutáni alvás. Persze én nem aludtam délután, úgyhogy szükségem lenne arra, hogy ők nyolckor lefeküdjenek, de ez most esélytelen. Hazaérve gyors vacsora, Csongor fürdetése, lefektetése, Regő fürdetése, Marci zuhanyozik, mese, és kezdőőődik... Hol ezért, hol azért jön ki Regő, Marcinak megengedtem, hogy egy kicsit olimpiát nézzen velem, itt volt egy félreértés, mert én azt gondoltam, hogy kivételesen esti mese helyett van a tévénézés, ez Gyurta Dani csodálatos aranyérmének napja, Marci közben szurkolói zászlót gyártott, ami nagyon tetszett. De ő meg úgy értette, hogy tévé ÉS mese, amiből először hiszti született, végül kompromisszum és egy fél fejezetnyi Rumini. Közben persze Regő ezer kimászkálása, inni, pisilni, ezt-azt bevinni, és különbenis, nem akar aludni...
Végül lett fél tíz, mire nagyjából csend lett és szusszanhattam egyet. Huhh... Ehhez képest kipihent és jókedvű voltam másnap reggel, azaz tegnap, ők viszont hangosabbak a sokévi átlagnál. Nem is a hangosság mértéke a problémám, hanem a jellege, a visító fejhangok, a sikítozás, én ezt nem bírom, és hogy a hároméves nem érti, az egy dolog, de hogy a kilencéves se... A délelőtt elég veszekedősen telt sajnos, pedig úgy szeretném a kisimult, jókedvű, kedves és mosolygós anyuka átlagát hozni... Mondtam is Marcinak. Az alapzaj közben persze hallgattuk az olimpiát is, abból nem akartam lejjebb adni, négyévente egyszer hallgathatom, ha sikítozás mellett, akkor úgy.
Rántott húst sütöttem, a vége felé már siettem volna, ez az, ami hiba volt, tanulság: soha ne siess, ha bő, forró olajban sütsz valamit. Most két akkora hólyag díszeleg a jobb kezem két ujján, amekkorákat még nem láttam, szépek nagyon, viszont nem kellemesek.
Az ebéd rendben volt, szerencsére a rántott húst meg a fasírtot Regő is szereti, viszont a vágyott délutáni pihenés elmaradt, mert Regő képtelen volt elaludni. Talán egyszer, két kijövése között szundíthatott egy félórát, talán annyit se. Pedig tudom, hogy még szüksége van rá, mert ha elalszik, akkor alszik két-három órát is. Most volt minden, ivás, pisilés, apa benn maradt vele, Regő alhatott a földön matracon, olvashatott alvás előtt, kapott Süsüt alvótársnak... semmi nem használt. Biztos front volt. 
A délután eggyel jobb volt, bár a délelőtt alapjain már nem volt könnyű dolga. Péter elvitte Regőt biciklizni és játszótérre, estére meg belefáradtunk a veszekedésbe. Amikor lefekvés után Regő kijött, és nem is tudom, mit akart már, egyszerűen hagytuk. Bemászott az apja ölébe, és csak egyszerűen ott volt velünk. És kivártuk a pillanatot, amikor egy kedves kérésre, hogy Regőke, menjél most már aludni, szépen elment. Maradt utána a lelkifurdalás... Hát nem lenne ez így egyszerűbb és szebb mindig...? Bár lenne mindig elég türelem...

2 megjegyzés:

Gabka írta...

Ne legyen leelkifurdalásod, 3 gyerek mellett érthető, ha az ember lánya este nyugit (és olimpiát) szeretne, viszont nekem az a tapasztalatom, hacsak egyszer is engedve van nekik, utána kínlódhatok, mire megint a rendes kerékvágásba kerülnek a dolgok. Szóval szerintem nem lehetne minden este megvárni, hogy mikor megy a gyerek magától aludni, mert - nálunk legalábbis - egy hét alatt odáig jutnánk, hogy éjfélkor úgy kell őket zavarászni... Nálatok is a gyerekekről szól a nap, igenis jár neked, hogy este nyugi legyen. Nekem is jár, úgyhogy már megyek is és fürdetem a kölköket, hogy nyolcra fürdés is, vacsi is meglegyen. :-)) Aztán mese és fél kilenckor könyörtelenül lefekvés, az tuti. Bár én nem tudom őket ott hagyni, csak ha elaludtak, mert felpiszkálják egymást, de szerencsére még a nagyon durván nemakarokelaludnianya napokon is alszanak kilencre, normál esetben háromnegyedre. :-))

Orsi írta...

Szívemből beszéltél!!! :)