Olimpia után

Nagyon szép olimpiát zártunk szerintem. És nem csak az eredmények miatt mondom. Valami olyan hangulata volt, ami úgy belengte a rendezvényt, a tőle hangos internetoldalakat és érezhetően az egész országot, hogy ezt a hangulatot sokáig meg kellene őrizni.

Nálunk most fordult elő az, ami hosszú ideje (négy éve?) nem, hogy reggeltől késő estig ment a tévé, ha úton voltunk, akkor a rádió, és ha mégis lemaradtam volna valamiről, megkaptam sport sms-ben és megnéztem az ismétlést. Ami pedig még talán soha nem fordult elő velem: hogy állva, sírva, kispárnát szorongatva hangosan drukkoltam és szinte húztam befelé a célba azt a sportolót, akit néztem épp... Risztov Évát. Számomra ő az olimpia csúcsa. Amúgy is az úszás a szívem csücske, azon belül Egerszegi Krisztina a másik, és Éva és közte különleges kapocs van. Nem értette Bence és Marci, hogy miért sírok, pedig akkor konkrétan zokogtam és sírva hívtam fel Pétert, aki úgy vette fel a telefont, hogy "Láttam!" és neki is könnyes volt a hangja. Ha Éva a csúcs, akkor pedig Joó Abigél a hős, aki sérült lábbal is felállt, küzdött, még győzött is, majd újra küzdve szerezte meg a csodálatos ötödik helyet.

A megható és hősies pillanatok mellett nagyon érdekes és szórakoztató is volt az olimpia. Most hallottam először a "sportszórakoztatás" kifejezést, hát ebből bőven kijutott. Izgalmas meccsek és futamok, érdekes és látványos sportok, amelyekben ugyan nem voltunk érdekeltek vagy esélyesek, de láthattuk, mert szép és különleges. 

Volt még két dolog, ami nekem különösen tetszett. Az egyik, hogy mintha a sportriporterek, a kommentátorok, de még talán a közönség is kollektív képzést kapott volna Peking óta. Mindig azt utáltam a sportközvetítésekben, ahogy fanyalogtak, hogy "csak" ezüstérmet nyert egy versenyző, vagy nem elég előkelő helyezést szerzett szerintük. Szerintem az a lényeg, hogy tegyen meg mindent a sportoló, hozza ki magából a maximumot. És ha ezzel valaki akár helyezetlenül zárja az olimpiát, az is rendben van, köszönjük, hogy ott volt, és gratulálunk neki, hogy helytállt és legyőzte önmagát.

Mostanra megszűnt ez a fanyalgás. Lelkesen közvetítettek többedik helyezéseket, saját magukhoz mérték a sportolókat, büszkék voltak a hétpróbázó, tízpróbázó vagy a maratoni futó helyezésekre is, hogy aztán a pontszerző helyekről, érmekről már ne is beszéljünk. Öröm volt hallgatni. Öröm volt látni a szurkolókat, amikor a vesztett kézilabdameccs végén a kamera a győztes horvátok örömtáncát mutatta, de a stadionban magyarul zúgott a "Szép volt, fiúk!". Igen, így kell ezt! 

A másik pedig, hogy olyan jó volt magyarnak lenni. Számomra máskor is az, nem ciki, hanem büszkeség. Nem akarok politizálni, nem is szoktam, számomra a magyarság vállalásában és a mellette való kiállásban nincs semmiféle politika. Annak, hogy a gyerekeimnek magyar nevük van, és hogy szívesen húznék fel a házunkra magyar zászlót a nemzeti ünnepekkor, vagy hogy augusztus huszadikán nemzetiszínű szalagot fonok a hajamba és megáldom az új kenyeret, semmi köze egyetlen oldalhoz vagy párthoz sem. A hazámhoz van köze, a földhöz, amelyből nőttem, amelybe eltemetnek és amely most is ellát. A gyökereimhez, a családomhoz, a nyelvemhez, a kultúrámhoz, a népmeséinkhez, népdalainkhoz. És a sportolóinkhoz. Most egyszerre dobbant az ország szíve, együtt énekeltük a Himnuszt Londonban és a tévéképernyők előtt a nappalinkban, ugyanannak örültünk, és ez látszott. Ha azt mondtam, "láttad este...?" te tudtad, mire gondolok és csillogó szemmel bólogattál. Büszkék vagyunk, összehasonlítunk és azt látjuk, jobbak vagyunk, mint más nemzetek. 

Nyilván a hasonlítás sok más szempontból nem állja meg a helyét, talán épp ezért is különös öröm ez a mostani. De a büszkeség, a hovatartozás erős érzése, az, hogy vállaljuk, hogy magyarok vagyunk és jó annak lenni - ez maradjon meg későbbre is, tartsuk meg a következő négy évben, és ne csak olimpiai években, ne csak a sporttal kapcsolatosan legyünk azok.