Értékrend

Első történet. Vezetés közben rádiót hallgatok, betelefonálós műsort hirdetnek, Kata írt egy sms-t a rádiónak, miszerint tetszik neki egy munkatársa, hogy adja a tudtára, várjon, vagy legyen egyenes? Kérik a tippeket, de addig is a műsorvezető (férfi) elmondja a saját véleményét: köztudott, hogy a nők bátrabbak, úgyhogy tessék csak kezdeményezni, tegye meg az első lépést, csak rajta.

Második. Még régebbi, de a napokban újra eszembe jutott. Egy blogon szó volt arról, hogy milyen sokan elmentek az utóbbi időben külföldre, és hogy ott mennyivel jobb, valamint hogy ki miért ment el. Írtam egy kommentet, miszerint mi azért nem megyünk, mert itt vannak a szüleink: főleg Péteré, hiszen az én szüleim szerencsére még fiatalok, tőlük tölthetnénk egy-két évet külföldön, de az időseket nem hagyjuk magukra. Azt a választ kaptam, hogy ha választani kell aközött, hogy a szüleink érdekeit nézzük, vagy a gyerekeinkét, ő (a válaszoló) bizony a gyerekéét helyezi előtérbe.

Harmadik. Női magazin (a jobb fajtából, nem bulvárlap), kis színes rovat. Apró hírecske, miszerint Demi Moore lányai megunták anyjuk depresszióját és hogy az utóbbi időben nekik kéne anya támaszának lenni, és inkább apjukhoz költöztek. Bruce Willis ifjú felesége igazán figyel rájuk és megérti őket, tehát nem is csoda, hogy a lányok mostanában jobban érzik magukat apával, mint anyával. 

Miben függenek ezek össze, és miért foglalkoztatnak egyre jobban, mint egy jelenség megjelenési formái? Mert egy bizonyos értékrendet közvetítenek. Azt az értékrendet, miszerint a nők vegyék át a férfias szerepeket, kezdeményezzenek és udvaroljanak, valamint - és ez talán összetartozik - a gyerekek, a felnőtt gyerekek ne foglalkozzanak a szüleikkel, miután azok felnevelték és szárnyaikra bocsátották őket.

Én biztosan konzervatív vagyok, de ha ma tényleg ez a szokás, akkor a feje tetejére állt a világ. (És hallom a háttérben az egy-két generációval ezelőtti erkölcscsőszök károgását, és érzem belül, hogy bennem nem az szól.) Természetesen kezdeményezhetnek a nők is egy kapcsolatot: finoman, nőies módszerekkel. Éreztessük, mutassuk annak a férfinak, hogy tetszik, bátorítsuk, lássa rajtunk, hogy közeledhet. De így kimondani, pláne egy férfi szájából, hogy a nők bátrabbak, hajrá, innentől tegyék meg ők az első lépést... A magam részéről azt is szeretem a férfiakban, hogy bátrabbak. Vagy hogy azt mutatják, mert nekünk, nőknek az kell. Legyőzik magukat. Nehogy elfogadják ezt az új skatulyát, igenis hódítsanak meg minket, már aki még hódítható - de aki már megtalálta élete párját, azt is, napról napra, újra és újra! Ugye nem vagyok egyedül azzal, hogy nőként ezt szeretném, és hogy a fiaimból férfias, bátor férfit szeretnék nevelni?

És a másik kettő, a szülőkkel kapcsolatosan... Ha én a gyerekem látszólagos érdekét helyezem előtérbe a szüleimével (anyósoméval/apósoméval) szemben, vajon tényleg abból nyernek-e a legtöbbet? Vajon ha külföldön nyelvet tanulnak, megismernek egy másik kultúrát, szokásrendet, életformát, kinyílik előttük a világ, de közben azt látják, hogy mi, a szüleik elhagytuk a hazánkat, a barátainkat, a családunkat és az idős szüleinket úgy, hogy valójában nem fenyegetett itthon tényleges veszély, abból mit tanulnak? Milyen értékrendet kapnak? És vajon a felnőtté válásuk során melyik tapasztalat nyom majd többet a latban? A másik oldalról: ha azt látják, hogy kölcsönösen segítjük egymást a nagyszüleikkel, hogy éppenséggel lenne lehetőségünk menni, de mi maradunk, ezzel elveszünk tőlük egy csomó élményt, tanulási és egyéb lehetőséget... de azt hiszem, komoly értékrendet adunk cserébe. 

Olvasok most egy könyvet, majd megírom a blogon is. Egy 56-ban Amerikába emigrált családról szól, ők a legnagyobb fiuk miatt mentek ki, akit szinte biztosan bebörtönöztek volna, mert tevékenyen részt vett a forradalomban. Amikor a legjobb barátját, társát elvitték, a család nem habozott: elhagyták az országot, még mielőtt az ő fiukat is elvitték volna. Ez tényleges, fenyegető veszély volt, ami elől menekülni kellett. És ezzel együtt is húsba vágó az az aggodalom, a lelkiismeret-furdalás, amit később kint éreznek az itthon maradt szüleik miatt. Pedig a testvérük marad a szülőkkel, és mégis. 

Nem tudhatom, mit érez az a kommentelő, milyen volt a kapcsolata a szüleivel, nem szorongatja-e őt is a lelkiismeret. De nem gondolom, hogy annyira egyértelmű lenne a választás a gyerekünk érdeke (?) és a szüleinké között. Hiszen a kettő nem választható el. A gyerekünk érdeke, a mi érdekünk, a szüleink érdeke. Egy család vagyunk, egy láncolat, egymásra kell számítsunk. Ki másra? És ha én a gyerekem érdekében magára hagyom a szüleimet, mire számítsak később, a gyerekem felnőttkorában?

És Demi Moore. Nem is ő, az újságíró, aki ezt a kis szösszenetet megfogalmazta. Hát persze, hogy ha anyának támasz kéne, akkor mi, a felnőtt gyerekek, inkább menjünk apához. Ezek a gyerekek nem gyerekek, most utánanéztem, 24, 21 és 18 évesek. És nem konkrétan róluk van szó. Hanem hogy ezt a hírt így kell előadni? Az a logikus, normális és érthető egy családban (igaz, hogy szétvált családban - egységesben fel sem merülne a lehetőség) hogy ha az anya, aki felnevelte már felnőtt gyerekeit, támaszuk volt mostanáig, problémákkal küzd, akkor ezek a felnőtt gyerekek mennek apa új családjához, mert természetes, hogy ott jól érzik magukat? Lehetett volna máshonnan is nézni: onnan, hogy a felnőtt gyerekeknek kényelmesebb volt kivonniuk magukat anyjuk problémái alól. Még egyszer mondom, nem a Demi-családról van itt igazán szó, hiszen nem látok bele az életükbe, fogalmam sincs, mennyire volt ténylegesen igazi anyja a gyerekeinek, vagy azok mit tettek meg eddig az utolsó lépésükig érte. De hogy ezt így, ebből az irányból megfogva lazán és természetesen le lehet írni egy kétmilliós példányszámú heti magazinban... az milyen értékrendet közvetít?

Kicsit félek ilyenkor. Mert én nem ilyet szeretnék. Úgy szeretnék néha a gyerekeim fejébe belelátni, vajon mit látnak, hogyan fogják fel ők a világot? Mi mekkorát nyom a latban? Vajon átmegy-e, amit mi szülők, nagyszülők, pedagógusok plántálunk beléjük? Vajon mit látok viszont húsz, harminc, negyven év múlva...? Adja Isten, hogy az én értékrendemmel vagy máséval, de boldog, elégedett, emberi emberek legyenek. És ehhez szerintem nagyon fontos a család megbecsülése.