Gyerekkor

Valamelyik nap az óvodából hazafelé sétálva elnéztem Regőt, ahogy biciklizik lefelé a domboldalon, és az ötlött a fejembe, hogy milyen jó ezeknek a gyerekeknek...

Van egy képem arról, hogy milyen gyerekkort szeretnék a gyerekeimnek. Már elég régi, még nem voltak meg, amikor már tervezgettem. (Most éppen a kanapén nyúzzák egymást, és időnként Regő sikít, úgyhogy nehéz az elképzelt ideális képre koncentrálnom :) ) Lehet, hogy a mai gyerekek életéhez képest elég konzervatív értékrend. Például nem akartam, hogy a gyerekeim tévé és számítógép előtt nőjenek fel. Marci sokáig egyáltalán nem is nézett tévét, nem volt előfizetésünk se. Aztán lett, mert kaptuk anyósoméhoz, de nincsenek beprogramozva a csatornák, ha valahol kinézünk valami filmet, akkor azt beprogramozzuk. Jó, mert régi tévénk van, és egy áramszünettel elfelejti a csatornákat :) Filmeket néznek, de nagyon mértékkel, és Marci napi 20 percet számítógépezhet. Még így is kevesebbet vannak a levegőn, a kertben, mint szeretném...

Szerettem volna, hogy ne legyen túl sok játékuk - azért sok van, talán kicsit több a szükségesnél, Péter szerint biztosan :) de nincs meg az az érzésük, hogy bármit megkaphatnak, és ne lenne érték a játék, az új játék. Azt hiszem, elég jól vigyáznak is rájuk.

Viszont azt is szerettem volna, ha sok könyvük van, könyvet biztos, hogy kapnak minden alkalomra. Fontos volt a mese kicsi kortól - Marcival 8-9 hónapos korától mesélünk este rendszeresen, a mai napig, és ez addig fog tartani, amíg ő nem mondja, hogy elég. Regő kicsit nagyobb volt, amikor becsatlakozott, talán egyéves kora körül. Hittem és hiszek abban, hogy ha sok körülöttük a könyv, ha sok mesét kapnak és minket is látnak olvasni, akkor ők is olvasó emberek lesznek, és Marci esetében ez már beigazolódni látszik. Az olvasás pedig nagyon sokat adhat az embernek. Az is mindig egy alapelv volt, hogy ami létezik könyvben és filmen is, abból először ismerje meg a könyvet, ez eddig csak néhány esetben szenvedett csorbát.

Szeretnék valami igazi szabadságot adni nekik. Ami nem abban nyilvánul meg, hogy itthon mindent szabad, és el van engedve a gyeplő... Nem. De azt az élményt, az érzést nem tudom máshogy megfogni, amikor nyár van, futok a kertben, felettem az ég, alattam a föld és lobog a hajam. Csak a szabadság szavával. Remélem, érthető... Szeretném, hogy beléjük ivódjon, érezzék, hogy valami nagyobbnak a részei, hogy nagyon szerencsések, hogy ők maga az eleven élet. Itatódjanak át derűvel egész életükre.

Örülök, hogy falun élünk. A fentiek is könnyebben megadhatók, és az értékrend is más. Örülök, hogy Marci ide jár iskolába. Lehet, hogy nem hiperszuperek a körülmények (persze a városban sem mindig azok) de az eredmények remekek, abszolút nincs lemaradva ez az iskola semmiben. Van viszont kiscsoport, figyelem, ebéd előtt hazajövés. És amikor rémes dolgokról olvasok vagy hallok, hogy gyerekek milyen helyzetekbe kerülnek felnőttekkel, bántalmazókkal, drogokkal stb. kapcsolatban, mindig felsóhajtok, hogy de jó, hogy ide később jutnak el ezek a dolgok... vagy remélem, egyáltalán nem. Ez a kis közösség valahol egy burok, és hiszek benne, hogy ez a későbbiekre is felvértezi az innen kikerülőket. Szeretném, hogy lássák az értékeket: hogy anya főz nekik meleg ebédet, hogy a kertből szedjük a friss zöldséget, hogy családi munkamegosztás van, hogy van különbség felnőtt és gyerek között, és hasonlókat. Hátha átmentünk valamit...

Az is fontos, hogy ne terheljük túl a gyerekeket. Marcinál ez már komolyan kérdés, hiszen ott a sok szakköri lehetőség, plusz a zeneiskola és az aikido. Még nem állt össze az órarendje, de azt tartom szem előtt, hogy ne legyen reggeltől estig munkában. Legyen ideje szabad játékra, pihenésre, akár kanapén hentergésre. És lehet, hogy több lesz a programja, mint szeretném... Meglátjuk az időbeosztást.
A másik, ami nagyon fontos és nem könnyű: emberszámba venni a gyerekeket. Nem felnőttszámba, mert nem azok, de egyenesnek, nyíltnak, világosnak lenni velük. Leguggolni hozzájuk, a szemükbe nézni, válaszolni a kérdésekre, örülni, hogy vannak kérdések, figyelmet adni... Hát, ez hol sikerül, hol nem, pedig nagyon fontosnak tartom. Igyekszem.

Ilyesmiken törtem a fejem így az első iskolai, picit óvodai héten. Egész jól sikerült. Picit veszekedősebbre, mint szerettem volna, de remélem, belerázódunk, és akkor a konfliktus is kevesebb... Jaj, vajon tíz-tizenöt év múlva visszatekintve mit gondolok: sikerült..?