2012. május 19., szombat

A tiszteletről

Napok óta mászkál bennem az e heti játéktéma, de nem jutottam sokkal előbbre. Olyan nehéz megfogalmazni, hogy mit is gondolok a tiszteletről...
Alapvetően azt gondolom, hogy a tisztelet nem alap. Egy kiérdemlendő dolog, tehát nem tisztelek valakit csupán a koráért, a rangjáért, a címéért. De közben nehéz ezt különválasztani, hiszen jó esetben aki bizonyos kort megért már, az tett valami olyat az eltelt években, amiért tisztelhetem, ugyanígy a betöltött posztokat is kiérdemelte valamivel az illető. Viszont ekkor nem pusztán a korért, címért stb. tisztelem, hanem a mögötte megbújó teljesítményért.
Gondolkodtam közben, hogy jó, de akkor mégis mi az, amit úgy általában az idősek iránt érzek, amitől nem szeretem az olyan írásokat, amik lesajnálóan szólnak az öreg nénikről, akik nem a fiatalok elvárásai szerint viselkednek velük szemben. Azt gondolom, amit érzek, az egyrészt egy alapvető udvariasság, ez az, amitől például előre köszönök nekik. Másrészt viszont valamiféle megelőlegezett tisztelet és empátia, belegondolva abba, hogy akik most hetvenévesek, azok is átéltek már egy világháborút és még egy csomó mindent, milyen életük volt, amitől mostanra sokan megkeseredettek, vagy például hogy ők is felneveltek egy vagy több gyereket, remélhetőleg jól...
Ott van például a két nagyapám, ideális példák idős emberekre, akik közül az egyiket tisztelem, a másikat meg nem. Egyikük sem él már. A Dédipapát ismeritek, ő a legendák hajóskapitány nagypapája. A másik nagypapám viszont nem volt egy jó ember, az a fajta, aki minket, unokáit nagyjából addig szeretett, ameddig aranyos kis szőke/barna buksijú tündérkék voltunk, de amikor a saját fejünkkel kezdtünk gondolkodni, akkor már nem voltunk elég jók. A családom iránti tapintatból itt most nem részletezném a dolgait, durva ember volt. És hiába, hogy ő is megjárta a második világháborút, és felnevelt három gyereket, mégse fogom tisztelni azért, mert a gyerekei életre szóló lelki sebeket hordoznak. Szóval így működik nálam az idősek tisztelete - mint egyébként mindenféle általánosítás: nincs olyan, hogy "idősek", mert mindegyik más, nincs általános parancs a tiszteletükre sem.
Nagyon tisztelem azonban azokat, akik beteg vagy speciális igényű gyerekeket nevelnek. Látom, mekkora erő, energia, küzdelem, mekkora mélyen átélt szeretet kell ehhez. Igen, az ember azt mondja, a gyerekeiért mindent, és ha nekem kéne, nyilván én is csinálnám - de így, hogy szerencsére nem érint, hát nem vagyok biztos benne, hogy bírnám. Tisztelem, becsülöm a szüleimet és nagyon hálás vagyok nekik, de nem azért, mert ott lebeg előttem a parancs, meg hogy hosszú életű legyek ezen a földön, hanem mert kemény anyagi és egyéb küzdelmek között neveltek fel három gyereket, és azt hiszem, nem is sikerültünk annyira rosszul, bár nekünk is legalább ennyire sikerülne! És sok konkrét embert tisztelek még, de nem tudnék csoportokat kiemelni.
Mégse lehet a témáról általánosítások nélkül írni... Nem tisztelek politikusokat, papokat, egyházi személyeket, pedagógusokat. De ez így persze nem igaz: a címüket nem tisztelem önmagában, az egyes embert mögötte már sok esetben. Szóval nehéz, nehezen megfogható dolog ez a tisztelet, nem egyszerű megszerezni, és viszonylag könnyű elveszíteni...

2 megjegyzés:

Patrícia írta...

Szépen megfogalmaztad, teljesen egyetértek a gondolataiddal.

mágika írta...

Direkt nem olvastam el mit írtál, mielőtt megírtam és közzétettem volna a sajátomat. Ettől függetlenül egész hasonlóan ítéltük meg a témát :)