Harmadik napja nem kiabáltam

Nem teljesen nyugodtan írom ezt, mert még nincs vége a napnak, és van bennem feszültség... de ma este nyolcig mindenesetre nem kiabáltam. Biztosan sokaknak ez a természetes, mások meg felhúzzák a szemöldöküket vagy felszisszennek, hogy juj, miért, egyébként szoktam kiabálni? Szoktam, igen, ezt mindig is beismertem, bár büszke soha nem voltam rá: kiabálós anya vagyok. Ritkán kiborulós és tényleg ordítozós, de gyakran a hangomat felemelős. Úgy szoktam érezni, hogy ha százszor elmondtam szépen mindent, következetes voltam és a többi, akkor nincs más eszközöm, mint a hangom. Tudom ugyan, hogy nem túl eredményes, de nem találtam jobbat és az igazán hatékony módszert sem. Olvastam könyveket, találtam zseniális megoldásokat, volt, amit magamévá tettem, volt, aminek nem sikerült meghonosodnia. 

Most viszont Péter egy mondata gyökeret vert bennem. Írtam már többször, hogy a gyerekeim sikítozósak, rikoltozósak, főleg Regő. Pici babának is az volt, arról még nem gondoltam, hogy bármihez köze lenne, egy nyolchónapossal nem kiabálok azért. De most Péter azt mondta, hogy Regő ezt látja... Azt hiszi, az a normális, hogy ha valami nem tetszik neki, akkor kiabálással jelzi, mert ezt mutatom neki. Ezt bizony jól megrágtam, nem egy napig, nem kettőig, és kellett hozzá a szünet és a nyugalom is. Nem volt bennem egy kemény elhatározás, hogy na, innentől aztán többet nem kiabálok, és biztosan elő is fog még fordulni. De a meggondolásból és a pihenésből türelem és egy kis kitartás született (talán a futásból is) és sikerült mindig halkan elmondani, ha kellett, többször is, ha valamit kimondtam, következetesen betartani. Eddig sikerült, és három nap szerintem már egész jó.

Látszik, hogy hat. Főleg Regővel kapcsolatban, ő jobban odahallgat rá, és alkalmazta is már, ha mondtam neki, hogy "ne kiabálj, ha valami nem tetszik, szólj, hogy anya, ez nem tetszik". Tegnap könnyebben mentek el aludni, és ma is úgy néz ki, lassan csend lesz odabent, veszekedés nélkül. És Marcitól is kevesebb a "de miért" és a visszanyafogás. Hálás vagyok érte, de jó lenne, ha így maradna!

Ma délután igazán hősiesnek éreztem magam, nem tudom, mi történt, az óvodában és hazafelé még minden rendben volt, itthon viszont kitört az égiháború. Regő csak hisztizett és visított, semmi nem volt jó neki, már attól féltem, hogy beteg lesz. Átöltöztettem, üvöltött. Nem fájt semmije. Evett, ivott és tovább üvöltött. Javasoltam, hogy játsszunk, kihozta az építőkockákat, kiborította, ott hagyta és üvöltött. Adtam neki vitaminokat, szereti is és jót is tesz, hátha tényleg bujkál benne valami. Addig jó volt, aztán tovább üvöltött. Nem akart mesét, nem akart hozzám bújni, nem akart pihenni, pedig úgy éreztem, nagyon fáradt. Elővettem a diavetítőt, az jó ötlet volt, három film erejéig csend volt, de sajnos ezt meg Csongor nem értékelte, muszáj volt abbahagynom és őt felvennem. Ahhoz nem volt elég a hisztiszünet, hogy ne kezdődjön újra, úgyhogy két bőgő gyerekkel ültem a földön. Regő nem igazán sírt, tényleg az üvöltés a helyes kifejezés. Végül találtam neki Kisvakondot a youtube-on, és ezzel megelégedett - szerintem úgy érezhette magát, mint amikor mi hazaérünk a munkából, és csak le akarunk rogyni egy agyzsibbasztó tévéműsor elé, csak ezt nem tudta elmondani. Leírva inkább sajnálom, mint haragudnék rá. Illetve élőben sem haragudtam, inkább aggódtam, de azért a feszültség gyűlt. És nem kiabáltam el magam... erre azért büszke vagyok, még ha nem is lesz örök életű a türelmem.