2011. október 24., hétfő

Fáradt poszt

 - Anya, vasárnap lesz a nemzeti ünnep? (Még múlt héten kérdezte Marci.)
 - Igen, meg a húgom születésnapja is.
 - De jó neki, akkor ő magyar!

Regő ül a kádban, és mutatja a fejét:
 - Ez az enyém, ez a fej. Ez a Regőm.

Esténként nagyon fáradt vagyok. Főleg, ha Regőnek sikíííítós napja van, vagy ha Marci kiakaszt valamivel, vagy ha a kettő egyszerre, egymást gerjesztve történik. Regőnek voltak már sikítós korszakai, egy ha jól emlékszem, négy hónapos kora körül, egy már olyan kilenc körül, és ez a mostani jó pár hónapja kezdődött, és a hiszti egy fajtájának számít. Zseniálisan beletalál abba, amit a legkevésbé tudok elviselni, érdekes dolog ez, szerintem egész türelmes vagyok, sok mindent elviselek magam körül, és erre van két olyan fiam, akik meg tudják keresni azt a pontomat, aminél fogva a legkönnyebben kibillenthető vagyok. Egy csomó hang idegesít már régóta, érzékeny vagyok rájuk, nekem inkább dugjanak bogarat a ruhámba, minthogy hungarocellt csikorgassanak a fülem mellett... de az elmúlt nyolc-kilenc évben kiderült, hogy a legidegesítőbb hang kategóriában messze nem ez nyert, hanem van egyfajta sírás, ami olyan műnek tűnik, különösen egy nyolcéves fiútól... és emellé zárkózott fel szorosan Regő sikítása. Én meg kipukkadok, mint egy labda.
Már kora reggel kiakadtam, amikor Regő eleve sikítósan kezdte a napot, és hozzájöttek más zavaró tényezők is, meg volt egy kis rohanás is, mert anyajegyszűrésre mentünk és előtte meg akartam főzni. De elmentünk, kiszellőztettem a fejem és megnyugodtam, siettem haza, Marci is akkor ért haza az iskolából, amikor én. Nagyon örültem neki, ő is jó fej volt, aranyos, segített és semmi baj nem volt vele. Regő továbbra is sikított, de akkor kevésbé tudott kibillenteni, és nemsokára ment aludni. Aztán jöttek a szokásos dolgok: hogy ha megkérem valamire Marcit, pofákat vág és nyafog hozzá, márpedig ezek a dolgok így lesznek napi vagy heti rendszerességgel, attól függ, mi a kérés. Neki is jobb lenne, ha egyszerűen megszokná, elfogadná. Aztán elviszem edzésre, ahova már nagyon nincs kedvem és energiám hetente kétszer hurcolni, és az eső is szakad. Hazafelé az apja hozza, most úgy alakult, hogy Regő megvacsorázva, megfürödve, pizsamában volt, mire Marci hazaért, olyan könnyű, korán lefekvős este lehetett volna.
Aztán kiderül, hogy Marcinak nincs meg a papucsa - amit naponta ezerszer hall, hogy hordja, hogy hova tegye, hol vegye le és hol találja meg, de nem. Ez valahogy nem fér a fejébe. Elküldöm vacsora nélkül fürödni azzal, hogy ehet, ha megvan a papucs. Közben keresem én is - megtalálom egy halom összegyűrt ruha alatt, amit szintén nem egyszer hall naponta, hogy hogyan tegye le a ruháját. Kiviszem neki, kész a fürdés, megy enni. Közben Regőnek mesélek, fel-le mászik az ölemből, alig férünk Csongorral, fáradok.
Bejön Marci megette a vacsorát, megy fogat mosni. Visszajön, kérem, hogy pakolja be a táskáját. Már rég kész, de még mindig az asztala körül keresgél. Kérdem, mi hiányzik. Nincs meg a tájékoztatója. Nincs beszedve, nincs nálam, se táskában, se fiókban. Regő négy meséjével már kész vagyunk, Marcié jönne, de helyette tájékoztatót keresünk. Nincs, de közben rendet rakunk az íróasztalon, kiderül, hogy a táskában kétszer annyi tanszer van, mint másnapra szükséges, kivesszük a fölösleget. A végén már nincs kedvem mesélni... Lefektetem Regőt, puszi-puszi mindenkinek, felhúzzuk Marci óráját, kijövök, és kééész. Elfáradtam.
Remélem, ugyanezek az esték plusz egy gyerekkel könnyebbek, mint nagy pocakkal... És remélem, tanulok még egy nagy adag türelmet. Mert tudom, hogy ez nem a világ vége és aranyos, jól nevelt gyerekeim vannak. Tudom... csak néha jól elbújnak egy-egy hisztigombóc mögött.

1 megjegyzés:

Patrícia írta...

:)Kitartás, talán Csongor születésével könnyebb lesz, ha mást nem mozogni:) Na meg a sikítós korszak is csak elmúlik egyszer..:)